A falióra üzenete
A falióra Dániel, az öreg cipész műhelyében állt. Ez az óra volt talán a legértékesebb bútordarabja. A régimódi, nagy fadobozos óra ünnepélyes méltóságteljes hangon tiktakolt. Minden teljes óra előtt öt perccel rákezdte, amit hangosan és meggondoltan követtek a harangütések, ahogyan mérte az órákat. Egyszer Dániel késő éjszakáig ott ült a munkája mellett. Miközben lyukasztgatott, varrt és kopácsolt, apja halála jutott eszébe. Sok gondolat motoszkált benne a halálról és a halhatatlanságról. Sok emlék támadt fel benne, aztán saját halálának gondolata is előjött. Hová is fog majd kerülni, mi lesz vele? Az ódon falióra lassú, ünnepélyes tiktakolásával hirtelen átvette a kérdéseket, és megfontolt egyhangúsággal ismételte a rövid mondatot: - Örökre, de hová? - Örökre, de hová? Szünet nélkül, megszakítás nélkül, ütötte a súlyos kérdést. Minden más zaj elnémult. A tiktakkolás az éjszaka csendjében elviselhetetlenül felhangosodott. Már zavarta, ezért aztán hangosabban kezdett kopácsolni, de az óraütések még hangosabbak lettek, és a kérdés még sürgetőbben hangzott: - Örökre, de hová? - Örökre, de hová? Hirtelen meghatódott, mert apja utolsó szava jutott eszébe: Búcsúzom, Dániel, de nem “örökre” - Az ódon óra pedig lassan és ünnepélyesen újra folytatta ütéseit: - "Örökre, de hová?” - "Örökre, de hová?”
Dániel végül felállt, letette munkáját és megfogta az inga nyelvét. Végre csend lett. Dániel visszatért munkájához. A csend azonban még sürgetőbben beszélt hozzá, mint az óra lassú ütései:
“Dániel, bolond vagy, ráadásul gyáva is” - “Igen, az vagyok” - kiáltott hangosan és eldobta munkáját, mert szeme megtelt könnyel. - Azzal nem tartom fel az időt, ha megállítom az órát. Újra megindítom, hiszen úgysem használ semmit! Most ott ült ölbetett kézzel és Istenre gondolt, arra, hogy mit kíván tőle, jósága és igazságosságára. Eszébe jutott, hogy életének milyen sok évet hagyta elfolyni anélkül, hogy bocsánatot keresett volna Jézus sebeiben, anélkül, hogy bizonyosságot szerzett volna, hová vezet az útja. Közben megöregedett és megőszült, és most ott áll Isten előtt, de nem mint szeretett, megbékélt gyermeke, hanem mint bűnös ember. Lelki szeme előtt elvonult minden bűne, különösen az a nagy bűn, hogy megfeledkezett Istenről. Mialatt így gondolkozott, újra és újra a lassú, ünnepélyes óraütéseket hallotta: - Örökre, de hová”? - letérdelt és felkiáltott: “Uram, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!”
Sokáig küszködött ott imádságban, látszólag hiába. Kétségbeesetten hagyta abba az imádkozást és arcát tenyerébe temette. - “Örökre, de hová?” - hangzott újra és újra az órából a nagy csendben. Hová meneküljön, hogy ne üldözzék ezek a rettenetes szavak? Újra letérdelt és újra könyörögni kezdett:
“Uram, te nem veted meg az alázatos és összetört szívet. Nézz le rám, itt vagyok, félek és összetörtem. Könyörülj rajtam és ments meg!”
Ekkor világosság gyúlt szívében, Krisztusban, a megfeszített és feltámadott Megváltóban békességet talált. Tehetetlenül, megsemmisülten, de belekapaszkodott Krisztusba, aki a bűnösökért halt meg. Nála megtalálta azt, amit sok ezer megváltott keresztyén talált meg már előtte: bűnbocsánatot és békességet. A Szent Lélek megmutatta neki, mi történt érte a kereszten, és megajándékozta őt Isten kegyelmével. Dániel hálatelten térdelt le, s ekkor a sarokból megütötte fülét az óra üzenete: “Örökre, de hova”? - Most azonban szívéből örömmel tört fel a válasz:
“Hála neked, Uram! Örökre Hozzád! Mert aki benned hisz, annak örök élete van!”
G. v. Viebahn