A hangszerek versenye

Az egyik este összeültek a hangszerek, és hossza vitába kezdtek, hogy vajon melykőjüknek van a legszebb hangja. Mindenki a saját tehetségét dicsérte, nem hagyta szóhoz jutni a másikat, amiből aztán olyan nagy hangzavar lett, hogy senki nem hallott semmit. Végül nagy nehezen megállapodtak abban, hogy mindegyikőjük egyenként mutatja meg a tudását, míg a többiek hallgatnak, és amelyik a legtöbb elismerést kapja, az kinevezik „A legszebb hangú hangszernek”.

1. A hegedű kezdte a versenyt, mivel ő ült legelöl. De olyan nyikorgós hangot adott ki, hogy mindenki elkezdett nevetni. „Hagyd abba a cincogást, te hegedű!” – mondták neki.
2. Utána következett a nagybőgő a maga mély lomha hangjával. A hangszerek egy darabig figyeltek, de belealudtak a lassú muzsikára, mire a nagybőgő fölháborodottan kifakadt: „Hagyjátok abba a horkolást, mert nem hallom a saját húrjaim hangját sem!” Erre aztán mindenki fölébredt, és jól kinevették a földühödött hangszert.
3. Harmadiknak a fuvola állt ki. Olyan sípolást csapott, hogy mindenki befogta a fülét. „Hagyd abba te fuvola – mondták neki – mert még beszakad a dobhártyánk.”
4. A következő versenyző a trombita volt. Olyan harsány hangon szólalt meg, hogy mindenki beleremegett. „Mindjárt szétesünk, hagyd abba a fújást, mert nagyon megszívtuk!”
5. A dob is kiállt, és elkezdte ütni, vágni magát. „Bum-bum, dirr-durr, csitt-csatt, piff-puff.” A dob nagyon élvezte a saját hangját és annyira megfeledkezett magáról, hogy az ütőjével véletlenül a tubát is megütötte, úgy hogy szegény tuba lefordult a székről. Szegény dobot nyomban kiállították a versenyből agresszív magatartása miatt.

A versenyben végül is senki sem győzött, és megint kezdett úrrá lenni a hangszereken a káosz. Mindenki saját megát dicsérte, és nem volt hajlandó elismerni a mások érdemeit. Egyszer csak azonban valami érdekes hangot hallottak, mintha egy pálcát a karmesteri pulthoz vertek volna. Mindenki fölnézett, és megpillantották a karmestert. Fölemelte két kezét, mire mindegyik hangszer sebtében visszaült a helyére, összeszedte magát, és feszülten figyelt a karmesterre. Mikor a karmester keze meglódult, gyönyörű zenekari muzsika szólalt meg.

Mit gondoltok, ki a karmester? – Isten.

És kik a hangszerek? – Bizony mi vagyunk azok.

Ha nem figyelünk Istenre, akkor csak veszekszünk, kinevetjük egymást, és úgy akarunk jónak mutatkozni, hogy a másikat lebecsüljük. De ha Istenre figyelünk, akkor ezek mind eltűnnek, és egységben gyönyörű dallamokat tudunk játszani.

Forrás: ÁTK, 2013. március 15.