A hívő és a világ

A hívő és a világ

Alapige: 2Krón 20,31 — 21,1

És uralkodott Jósáfát Júda felett. Harmincöt esztendős volt, amikor uralkodni kezdett, és uralkodott Jeruzsálemben huszonöt évig; és az ő anyjának neve Azuba volt, a Silhi leánya. És Járt Asának, az ő atyjának útjain, el nem távozott attól, cselekedvén azt, ami az Úr szeme előtt kedves dolog volt. Csakhogy még a magaslatok nem rontattak le, és a nép nem készítette az ő szívét az ő atyái Istenéhez. Jósáfátnak pedig első és utolsó dolgai ímé meg vannak írva Jéhunak a Hanáni fiának könyvében, aki azokat beírta az Izráel királyainak könyvébe.

Azután Jósáfát a Júda királya megbarátkozott Akháziával az Izráel királyával, aki gonoszul cselekedett. Mindazáltal vele társult, hogy hajókat készítenének, melyeken Társisba mennének; és a hajókat Esiongáberben készítették.

Jövendölt azért Eliézer a Maresából való Dódava fia Jósáfát ellen, mondván: Mivel megbarátkoztál Akháziával, az Úr megsemmisíti a te munkádat. És a hajók mind összetörtek, és nem mehettek Társisba.

És meghalt Jósáfát az ő atyáival, és eltemettették az ő atyáival a Dávid városában; és uralkodott helyette az ő fia, Jórám.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, valóban jó téged dicsérni egyedül is, munka közben is, de a hívek seregében a te házad csendjében még inkább.

Áldunk téged azért, hogy oly sokszor vettünk már mi is vigasztalást szent igéidből. Köszönjük, hogy pontosan tudod, hogy mikor mire van szükségünk, és idejében megadtad nekünk már sokszor a bátorítást, a biztatást, vagy a feddést, az óvást.

Magasztalunk, mert élő Úr vagy, aki beszélsz a tieidhez. Köszönjük, hogy ennek a csodának sokszor lehettünk már részesei, hogy értettük a te szavadat és a te parancsaidat.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy előfordult, hogy mi is ilyen esztelenek voltunk, akik nem értettük vagy nem akartuk érteni. Bocsásd meg, ha értettük, de nem akartuk cselekedni, csak hallgatói voltunk igédnek és aztán nem segíthetett rajtunk, mert nem tartottuk meg azt.

Szeretnénk most minden belső ellenállásunkat letenni eléd, és teljes bizalommal kérni és várni a te szavadat. Nagy dolog az, Urunk, hogy a te szavadnak, igédnek ma is teremtő hatalma van. Ezzel kezdted el bennünk a te munkádat és köszönjük, hogy megígérted: nem hagyod félbe, hanem befejezed azt a Krisztus Jézus napjáig.

Hadd legyen ez a csendes esti óra is ennek a te áldott újjáteremtő munkádnak a része! Könyörülj meg rajtam, és a te Szentlelked juttassa eszembe mindazt, amire te tanítottál, és Szentlelked tegye fogékonnyá mindannyiunk szívét, hogy ma, amikor újra hallhatjuk a te szavadat, meg ne keményítsük a szívünket. Legyen az a számunkra vigasztalássá, biztatássá, feddésé, azzá, amire éppen szükségünk van.

Ámen.

Igehirdetés

Tavaly sokat foglalkoztunk Jósáfát királlyal, a róla szóló bibliai tanítással és sok fontos olyan üzenetet értettünk meg ezekből a történetekből, amik mai Isten-gyermekeinek, Isten-félő engedelmességre törekvő hívőknek is nagy segítséget jelentettek. Adós maradtam azonban még a Jósáfát élete végéről szóló bibliai tanítással. Ezt próbálom most pótolni. Ezt foglalja össze ez a néhány vers, és az ő egész életének az összefoglalása után még egy újabb adalékot mond erről a bizonyos hajóépítésről és a velejáró bajokról.

Mit tudunk meg az összefoglalásból? Hadd olvassam el a másik változatot, ami a Királyok első könyve 22. részében található. Ott egy kicsit más szemszögből írja le ugyanezt a Szentírás és bizonyos hangsúlyokat is kitesz.

„És Jósáfát az Asa fia lett király Júdában, Akhábnak, az Izráel királyának negyedik esztendejében. Jósafát harmincöt esztendős volt, amikor uralkodni kezdett, és huszonöt esztendeig uralkodott Jeruzsálemben. És járt Asának, az ő atyjának minden útjában, és abból ki ne tért, azt cselekedvén, ami az Úr szemei előtt kedves. Csakhogy a magaslatokat nem rombolták le, és a nép még áldozott és tömjénezett a magaslatokon. És békességben élt Jósáfát az Izráel királyával. Jósáfátnak egyéb dolgai pedig és az ő ereje, amellyel cselekedett, és amellyel hadakozott, vajon nincsenek-e megírva a Júda királyainak krónika könyvében?

A férfi paráznákat is, akik még megmaradtak az ő atyjának, Asának idejéből, kiűzte az országból. Akkor nem volt király Edomban, hanem csak helyettes király. És Jósáfát Társis hajókat csináltatott, hogy aranyért mennének Ofirba, de nem mehettek el, mert a hajók összetörtek Esiongáberben. Akkor mondá Akházia, az Akháb fia, Jósáfátnak: Hadd menjenek el az én szolgáim a te szolgáiddal e hajókon, de jósáfát nem akarta. És elaludt Jósáfát az ő atyáival; és eltemették az ő atyjának, Dávidnak városában; és az ő fia, Jórám, uralkodott helyette.” (41-51)

Két megállapítást szeretnék ma este kiemelni a felolvasott igékből.

Az egyik a következő: Egyrészt ezt olvassuk: Jósáfát az ő apjának, Asának az útjaiban járt és attól el nem tért, azt cselekedvén, ami az Úr szemei előtt kedves. A férfi paráznákat is, akik még megmaradtak az ő atyjának, Asának idejéből, kiűzte az országból. Ez van a mérleg egyik serpenyőjében.

A másikban: Csakhogy a magaslatokat nem rombolták le, és a nép még áldozott és tömjénezett a magaslatokon.

Egyrészt azt cselekedte, ami kedves az Úrnak, amit már az ő apja is elkezdett több-kevesebb sikerrel, de azért újra és újra törekedve arra, hogy Isten rendelése szerint uralkodjék, másrészt van egy csakhogy. Csakhogy a pogány kultuszhelyek egy része még megmaradt és a nép ott tömjénezett a bálványoknak. A bálványszobrokat ledöntögette, ezt láttuk annakidején, mikor ott tartottunk, hogy nagy irtást rendezett. A saját anyjának is volt egy hatalmas Baál szobra. El vele, ledöntötték. Családon belül kezdte a tisztogatást. Láttuk, hogy mi mindent tett a nép lelki felébresztéséért, hogy a mindenféle kutyulék vallásosságból eljussanak a tiszta, igazi, egy Isten hitre, hogy megismerjék Jahvét, aki ezt a világot teremtette, aki az ő atyáikat a rabszolgaságból kihozta, akinek annyi csodáját látták. Ő maga is járta az országot és evangélizált. Beállított egy csapatot, felkészítve arra, hogy igaz, helyes istenismeretre segítsék a népet, mert ez az alapja mindennek, még a gazdasági felvirágozásnak is. Láttuk, hogy valóban erre az alapra szép gazdasági, politikai, kulturális élet épült.

Csakhogy — csakhogy nem volt elég radikális ezen a téren. Bálványszobor már nem állt, de itt-ott, amott kisebb kultuszhelyek még megmaradtak. Úgynevezett szent halmok, ahol egy-egy szent fa, többnyire tölgyfa állt és az alatt ki-ki ahogy jónak látta, a magacsinálta pogány vallásoskodást űzte, miközben hittek ők az egy igaz Istenben, és nem tagadták meg, sőt Isten népének vallották magukat, de a környezethatás olyan nagy volt, hogy nem akartak egészen és mindenben mások lenni, mint a kánaánita népek ott körülöttük, akik a maguk Baál, Asera és egyéb pogány szobrait imádták istenként.

Csakhogy a durva bűnöktől megtisztította az országot, de meghúzódtak kis bűnök — ha van olyan —, meghúzódtak bűnök, amik mérgezték belülről a népet, amik adott esetben, egy kritikus helyzetben rossz következményekkel jártak.

Érdemes erre felfigyelnünk, és anélkül, hogy most agyon magyaráznám ezt, engedjük, hogy Isten Szentlelke úgy irányítsa a gondolatainkat, hogy magunkra ismerjünk. A legtöbben úgy vagyunk, vagy talán mindnyájan, akik itt vagyunk, hogy óvakodunk a durva bűnöktől. Nyilvánvalóan a Tízparancsolattal ellenkező dolgokat nem akarunk cselekedni. Becsúszik itt-ott, meg elbukik az ember, de elítéljük és talán egy irtás is folyik az életünkben. Rajtakapjuk magunkat: megint hazudtunk, akkor szomorúvá tesz. Nem akarunk hazudni. Legyen a mi beszédünk igen-igen, vagy nem-nem és tudjuk, hogy ami ezen felül van, a gonosztól van. Elítéljük, s nem akarjuk. És ellene is vagyunk a saját bűneinknek. Na de itt-ott, amott azért meghúzódhat valami más.

Szeretnék néhány olyan területet megnevezni, ahol a magam életéből is tudom, meg a lelkigondozói munka során is látom újra és újra, ahol meghúzódnak ilyen kis „áldozó halmok”. Bálványszobrok már nincsenek, de rejtett kultuszhelyei még maradnak a hitetlenségnek és az istentelenségnek. Ilyenek: szokásaink. Az nem bűn, én már azt megszoktam. A következő mondatot már emelt hangon mondják sokan. Némelyek még az asztalra is rácsapnak: már ennyit sem engedhetek meg magamnak?! És lehet, nem is halljuk: miféle mondat ez? Én maradtam a magam ura, én engedem meg magamnak mit szabad és mit nem? Én döntöm el mi jó és mi nem? Ez volt az ősbűn, hogy az ember Isten helyett kezdte eldönteni mi jó és mi nem jó. Újra és újra odafurakodunk az élő Isten helyére? A végén kiderül: én vagyok a bálvány, akit tisztelek. Ennyit sem engedhetek meg magamnak? Én semmit se engedjek meg magamnak. Kérdezzem az én Uramat: Ő mit akar, mire akar használni, mit enged meg, mit ajándékoz, s mire mondja azt nem.

Jó lenne, ha sokkal élesebb lenne a lelki fülünk az ilyesmiknek a meghallására és a lelki szemünk az ilyesmiknek a meglátására. A szokások, amiket sokszor otthonról hozunk. Már a szüleim is így csinálták. És képesek vagyunk erényt csinálni valami bűnből. Hiszen az nem lehet bűn, hiszen az édesem is mindig ezt mondta, meg azt csinálta. Mindig lekopogta, ha valamitől félt és nem akarta, hogy bekövetkezzék. Miért, olyan nagy dolog, hogy lekopogom? Nem olyan nagy dolog, csak azt jelenti: megvontam a hitemet az élő Istentől és az Ördögtől várok valamit — ezért kopogom le. Ha meg a Bibliának hiszek, akkor ne kopogjam le. De félek nem lekopogni — mondja valaki. Akkor bálványt imádsz. Na, nem, nem!

Nos ezekre a finomságokra, bár nem is olyan finomságok ezek, akarja Isten ma este felhívni a figyelmünket. Az öröklött szokásaink, az elvek, amikor valaki büszke is arra, hogy neki ez meg az az elve. Ez nem azt jelenti, hogy Isten gyermeke elvtelen legyen, hanem, hogy az elvünk sem lehet bálvánnyá. Azt is oda kell állítani az Isten ítélőszéke elé.

A megtérésem után jóval, kiderült az én elveimről, amikről meg voltam győződve, hogy egyrészt milyen jók és szépek, mert nagyrészt ezt is otthonról hozzuk, a számunkra tekintélyesektől vesszük át és tanuljuk, másrészt meg büszke voltam arra, hogy nekem vannak elveim. S akkor derült ki, hogy mennyi szeretetlenség, gyűlölködés, keserűség húzódik meg az elveim mögött. Isten adott helyettük mást.

Vagy a fantáziánk, amikor meglódul. Mennyi szenny van még abban. Boldog ember az, aki észre veszi és leleplezi. Vagy sérelmeink, amiket évek, évtizedek óta hordozunk magunkban. Általában nem beszélünk róluk, mert egy hívő embernek alázatosnak és elégedetnek kell lennie, és nem vádaskodik, nem rágalmas senkit. Nem akarom azt mondani, hogy… de azért ugye megértitek mennyire fáj az… s akkor elmond egy húsz évvel azelőtti sérelmet, ami azóta ott van, s ami azt jelenti: nem bocsátotta meg igazán, de naponta elmondjuk: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk…”

Nos Isten nagy türelemmel és szeretettel igényessé neveli a benne hívőket, hogy ne legyen csakhogy… Dőljenek le a bálványok, szűnjenek meg az áldozóhalmok és a nép nem tömjénezzék egyetlen helyen sem, meg az év egyetlen napján sem, meg csak egy kicsit sem, meg csak egyedül sem, meg csak magunk között sem — sehogy sem. Legyen az Úr az Úr! Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, hogy oda ne férjen be mást. Mert ha egészen az Ő szeretetével van tele a szívünk, akkor ott nincs helye semmiféle bálványnak, akkor magunkat sem fogjuk bálványozni teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből.

Azért veszélyes, ha észrevétlenül meghúzódhat egy-egy bűn a hívő ember életében, mert az Ördög ezekbe kapaszkodik bele mindig. Ez olyan, mintha egy gömbből kiállnának valami kampók, vagy fogózók, és a gömböt, magát nem tudja megfogni, de ha valami abból kiáll, vagy valahol az betört, eltört, akkor bele lehet kapaszkodni. És figyeljük meg, sokszor magunk is elképedünk, hogy most hogyan lehetett engem ilyen mélybe ráncigálni. Hogyan juthattam el a gondolkozásomban idáig. Vagy hogy mozdulhattak meg bennem ilyen indulatok. Én nem tudtam, hogy ilyen vagyok, és nem akarok ilyen lenni. Ez mind-mind egy-egy ilyen rejtett, megtűrt, kicsi engedetlenségnek, kicsi tisztátalanságnak a következménye.

Ahogy ezen gondolkoztam, eszembe jutott az Úr Jézusnak a csodálatos kijelentése, amikor a tanítványoktól búcsúzva ezt mondta nekik: „Már nem sokat beszélek már veletek, mert jön e világ fejedelme, de énbennem nincs semmije. (Jn 14,30) Bennünk sajnos van a világ fejedelmének valamije, mert a megromlott természetünket halálunk pillanatáig cipeljük magunkkal. Csak ne tápláljuk! Valaki egyszer így mondta találóan: ne legyünk cinkosává a bennünk lakozó gonosznak, akinek titokban, a héttérben besegítünk. Néha azért megszólalhatunk, néha azért érvényesülhet az indulatunk vagy akár micsodánk. Ne engedjük! Egyedül az Úr Jézus Krisztus legyen az Úr és Ő érvényesüljön mindig, mi pedig álljunk félre az Ő útjából. Ne legyen csakhogy…

Olyan félelmes ez a kijelentés. Újra és újra elolvastam mind a két változatot. Ennyi szépet elmondani valakiről: azt csinálta, ami az apjának az életében jó volt, a jót követte, a rosszat pedig nem követte. Konkrétumok is jönnek. Csakhogy… és ott marad valami góc, valami gennygóc és egyszer csak belobban, és bajt csinál. Sokszor nem is tudja a hívő, hogy most mi az oka ennek, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe.

A másik megállapítás szintén ilyen, hogy két dolgot kell egymással szembesítenünk. Olvassuk ezt a szép mondatot: „Békességben élt Jósáfát az Izráel királyával.” Ez szép dolog. De utána olvassuk ezt, és megint a másik serpenyőbe is kerül valami: „Azután Jósáfát, a Júda királya megbarátkozott Akháziával, az Izráel királyával, aki gonoszul cselekedett. Mindazáltal társult vele, hogy hajókat készítsenek, amelyeken majd elmennek Ofirba aranyért.”

A gondolat nagyszerű. Salamonnak, a nagy, bölcs, gazdag királynak a példáját akarja követni Jósáfát. A nagy csata után Isten győzelmet adott, megnyugodtak a kedélyek, újra elkezdődik a nagy belső építés. Jósáfátnak eszébe jut, hogy mitől lett olyan gazdag annak idején, a kezdetekkor ez a kis ország. Attól, hogy Salamon rendkívül jó kereskedő volt és készíttetett olyan hajókat, amelyek hosszú távra eltudtak menni és komolyabb rakományt is tudtak szállítani. Ezek voltak az úgynevezett Társis típusú hajók. Nem odamentek, hanem olyan típusú, olyan márkájú hajók voltak. Nem halászladik, nem kis csónak, hanem komolyabb, nagyobb teherhajó, amelyikkel hosszabb útra is el lehet menni.

Ez jó gondolat, bár itt is el kell gondolkozni: megismételhetők-e a dolgok? Salamonnak akkor az nagyszerűen sikerült. Vajon ugyanazt le lehet másolni ma? És vajon jó az, hogy megint az istentelen szomszéd királlyal társul? — ahogy olvastuk. Megbarátkozik, aztán társul.

A Királyok könyve ezt úgy írta le, hogy nem Jósáfát kezdeményezte, Akházia volt a kezdeményező. Jósáfát nem akarta, de úgy tűnik nem volt elég határozott ebben. Nem mondta: nem! Ezért a hajóknak össze kell törniük. Néha Isten így őriz meg minket nagyobb bajoktól, hogy valami kisebb bajt reánk bocsát.

Egyszer egy barátomat úgy őrizte meg egy számára valószínűleg végzetessé váló úttól, hogy útközben súlyos karambolt szenvedett és tetőtől talpig gipszben láttam, amikor meglátogattam a kórházban. Sose jutott el oda, ahova annyira vágtatott, és egy fél év múlva a fülem hallatára adott hálát Istennek azért, hogy sose juthatott el oda. Megköszönte, hogy még ha ilyen áron is, de megőrizte őt Isten egy vállalkozástól. Ott is valami nagy pénz jött volna be.

A nagy pénzt várta Jósáfát is itt. Ez lesz a nagy bevétel az államkincstárnak, a népnek, neki magának. Megyünk Ofirba aranyért és itthon a többszöröséért eladjuk. Gyerünk, építsünk ilyen típusú hajókat. Ha a szomszéd is be akar kéredzkedni, jöjjön. Nem akarom, de nem mondom, hogy nem, és ennek így kellett véget vetni.

Nos, mi itt az, ami szemben áll egymással? Az, hogy békességben élt a szomszéd királysággal, ez szép és fontos dolog volt. Ez Isten parancsa volt. Amikor először össze akartak ugrani, és egymással akartak háborúzni, Isten volt az, aki leállította ezt, és azt mondta: ne menjen már el az eszetek! Ha kétfelé szakadt ez a kicsi ország, legalább ne legyetek egymás ellenségei. Hogy képzeltek testvérháborút?! Nem szabad! Az akkori júdai király, aki hívő ember volt, visszalépett és nem támadta meg a testvér népet.

Tehát az fontos, hogy békességben legyenek. Ez jó. De hogy szövetségre is lépjenek és együtt csináljanak valamit egy istenfélő meg egy istentelen, ez már nem jó. Az meg végképp nem jó, hogy a szomszéd istentelen király lányát vette feleségül a saját fiának. Ez meg végképp nem jó, ezt ítélte el a próféta már előzőleg is, ezért küld Isten most is egy prófétát hozzá. Hogy nem tanult ebből Jósáfát? Egyszer már elhangzott Isten világos tiltása. Az ige azt mondta: ne! Hitetlenekkel ne lépj ilyen szoros közösségre, hogy rokoni kapcsolatba kerüljetek. Keressél valahol másutt a fiadnak feleséget — akkor még a szülők intézték ezt nagyrészt. Ez tehát Jósáfátnak a bűne és felelőssége volt.

Na, de ez diplomáciai lépés is! Északról védve vagyunk, ha sógorság jön létre. Az apósát csak nem támadja meg az a fiatal király?! Nem ezt csinálta Salamon is? Így biztosított külpolitikailag nyugalmat, hogy a háremébe sorra elhozta a szomszéd pogány országok királylányait, vagy a király sógornőjét, feleségének a testvéreit. Mindenki rokon lett és nem is háborúzott soha. Gazdagodott az ország. De milyen árat fizetett érte? Mindegyik pogány hölgy hozta a maga pogány udvartartását, pogány papjait, pogány kultuszát, és megfertőzték Isten népét. A végén már fel sem lehetett sorolni hányféle bálványt imádnak az élő Isten mellett. Salamonnak pedig súlyos ítélete volt emiatt.

Nos, erre hívja itt fel Isten a figyelmünket, hogy talán nem ilyen nagyban, mi nem hajókázunk aranyért, hogy abból meggazdagodjunk, de nekünk is különféle ajánlatokat tesz ez a világ. Látjuk-e mindig, hogy mindig minek mi az ára? Megéri-e ezt csinálni? Mert mindenért fizetni kell. Mindennek van ára.

Több éves külföldi kiküldetés. A többszörösét kapná apuka ott kinn, mint itthon forintban. Mehet az egész család is. Megtanulják a gyerekek azt a nyelvet. Nagyszerű, gyerünk! És ott kinn mindenféle betegséget össze lehet szedni, és hány család esett már szét kinn, és úgy jöttek haza. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad kimenni vagy bűn kimenni. Nem mindenki így jön haza, és sokan úgy jöttek haza, hogy végre tudtak normális lakást venni itthon és boldogan élnek, míg meg nem halnak. De fennáll a veszély, és Isten gyermeke megkérdezi: Uram, tőled van ez az ajánlat, vagy pedig a világosság angyalától?

Sok ilyen ajánlatot kaphatunk mi is. Világosan látni kell, hogy megéri-e? Helyes-e, hogy csináljuk? Békességben lenni a szomszéddal nagyon fontos. Szövetségre lépni az istentelen szomszéddal nem szabad. Miért nem szabad? Mert Isten megmondta világosan a próféta által. Akkor mi dönti el, hogy hol vezet ez a keskeny út, hogy mi jó és mi nem? Isten igéje dönti el. Még így sem mindig könnyű. Keskeny az engedelmességnek ez az útja, és könnyű lelépni róla. De akinek mindennél fontosabb: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Akinek mindennap világít Isten igéje és megszokja, hogy azt mintegy lámpást maga előtt tartja, és ahhoz igazodik, azt Isten nem hagyja tanács nélkül, és nem hagyja eltévelyedni.

Jósáfátot sem hagyta. Jött a próféta. Most egy másik, a múltkor egy előző és abban a pillanatban mondja: ne csináld, mert Istennek ez utálatos. Még idejében visszalépett, de már szükség volt Isten segítségére is, hogy ne legyen min elmenni aranyért. Viharos volt az a kikötő, amelyiknek itt a nevét itt többször olvastuk, és ott a kikötőben, ahol építették összetörtek a hajók. Így védte meg valami nagyobb bajtól Jósáfátot.

Érdekes, hogy hogy nem tanult?! Emlékszünk arra, hogy ugyanilyen könnyelműen ugrott bele a pogány királlyal az általa javasolt vállalkozásba is: menjünk el Rámod Gileád ellen. Aztán már későn fogta a fejét Jósáfát, hogy mit mond a próféta. Most nem a hazug próféták, hanem az Isten prófétája. Az mást mond, de akkor már késő volt, s majdnem otthagyta az életét. Isten különös csodája volt, hogy kimentette onnan Jósáfátot. Most megint ilyen vállalkozásba bonyolódna? Ennyire nem tanulunk?

Megint komoly biztatás, hogy Isten igéjére sokkal jobban kell figyelnünk. Mit mond az Írás? Mi van megírva? Amik megírattak a mi tanulságunkra és védelmünkre írattak meg. Isten ezzel akar óvni minket attól, hogy a ránk jellemző bukásokat ismételjük. Mindnyájunknak vannak tipikusan reánk jellemző, gyenge pontjaink és az Ördög ezt pontosan tudja. Ott jön mindig az ajánlat, és mindig be akarja bizonyítani, hogy ez most megéri, soha vissza nem térő alkalom. Ez teljesen tiszta ügylet, mitől félsz most? Ugyan már! Ha ilyen nyuszi vagy, soha nem boldogulsz. Ez a gyerekeidnek sem jó példa. Ezt nem szabad elszalasztani. Még valami igével is megfejeli sokszor. Valami kitekert igével.

Elég éberek vagyunk-e arra, hogy nem akarok belemenni semmibe, amit nem Isten kínál nekem? Olyan szép azt látni, ahogyan Isten segíti az övéit, akik komolyan akarják venni a neki való engedelmességet. Valóban megőriz minket attól, hogy bajba kerüljünk. Még attól is meg akar őrizni, hogy csak a hajók összetörése árán józanodjunk ki. Sose azzal kezdi, mindig az Ő igéjével kezdi.

Ez felveti azt a kérdést is, amiről az apostoli levelekben gyakran szó van. Isten gyermekei hogyan éljenek ebben az istentelen világban? Semmiképpen nem úgy, hogy nem szeretik az embereket. Semmiképpen nem úgy, hogy közömbösek a környezetükkel szembe. Sőt, láttuk, hogy sóvá kell lenni, világítani kell mutatni az utat Jézushoz. Minden hívő mintegy útjelző tábla mutassa, hogy erre vezet a mennyországba az út. Az Úr Jézus engem is kihozott a sötétségből, téged is kihozhat, gyere! Mindenképpen ez a szeretet és ez a felelősség kell, hogy ott legyen bennünk. De közösséget vállalni a sötétség cselekedeteivel, semmi körülmények között nem!

Hadd olvassak néhány mondatot minden kommentár nélkül. Jakab levelében van ez a nagyon elgondolkoztató, kemény kijelentés: „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Aki a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (4,4)

Itt a világ nem a körülöttünk levő embereket jelenti. A világ az Isten nélküli szellemiséget jelenti. Azt a fajta gondolkozást, amikor valaki Istent kihagyja az életéből és úgy intézi a maga dolgait.

Néhány lappal később, a János levelében ezt olvassuk: „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való dicsekedés, és ez nem az Atyától van, hanem a világból. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2,15)

Minden Jósáfátnak, a maiaknak is komoly figyelmeztetés ez. A világból jön ez az ajánlat, vagy Isten készített ajándékot neked? Ez meg lehet vizsgálni. Erre idő mindig van. Itt a Jósáfáténál több határozottságra van szüksége az embernek.

Mondhatnánk, hogy nem lehet mindig, mindent elutasítani. Nem is kell mindent elutasítani, csak azt, ami nem Istentől jön. De kompromisszumok nélkül lehetetlen élni! Néha engedni kell, meg alkalmazkodni kell. Valahol találkozni kell, ha különböző helyekről indulunk el. Ez így van. Csak azt kell meggondolnunk: mi a különbség kompromisszum és megalkuvás között. Kompromisszum akkor jön létre, amikor közös fontos cél érdekében az ember a külső dolgokban enged. Nem ragaszkodik a szokásaihoz, a kényelméhez stb. Bizonyos lelki rugalmassággal enged, hogy az emberi együttélés mehessen. Megalkuvás akkor történik, amikor a hitbeli és erkölcsi kérdésekben teszek engedményt akárminek az érdekében. A békesség érdekében, az anyagi haszon érdekében, hogy ne lógjak ki a sorból, hogy ne maceráljanak már annyit amiatt, hogy hívő vagyok. Ez nagy különbség, bár nem mindig szembetűnő. Megint mondom: nagyon keskeny ez a keskeny út, ami a szükséges kompromisszumok és az Isten gyermekeinek meg nem engedhető megalkuvások között vezet. Isten megőrzi az övéit, és ott vezeti előre.

Egy szép igével hadd fejezzem be. Ahogy ennek a részleteibe belegondoltam, átfutott rajtam: ennyire nehéz ez? Amíg nem tudatosítja az ember, addig éli a maga hívő életét úgy ahogy éppen sikerül. Ilyen fokozott éberséget vár tőlünk a mi Urunk? És kicsoda képes erre? Hogyan tudunk így megmaradni a keskeny úton? Akkor jutott eszembe Péter első levele első részének ez a szép mondata: „Akiket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.” (1,5)

Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre. Nyugodtan oda tehetjük az igekötőt is: Isten hatalma őriz meg hit által az üdvösségre. Mi itt bukdácsolunk, botladozunk, de nem mondunk le arról, hogy a csakhogy-okat kiirtsuk az életünkből. Ne legyen csakhogy! Egységes, egyértelmű tiszta élettel akarjuk Istent szolgálni, és éberen igyekszünk arra figyelni: mit kínál a világ fejedelme, és mit kínál nekünk ajándékként a mi Urunk. Kompromisszumokra készek vagyunk, megalkuvásokra soha nem. Isten őriz meg minket, csak a hitünkkel kapaszkodjunk bele, akkor hit által visz erőről, erőre — ahogy a 84. Zsoltár mondja. Győzelemről győzelemre, amíg megérkezünk majd oda, ahol nem lesz többé kísértés, nem éri semmi támadás a hitünket, ahol látomásunk dicsőn beteljesül és a győzedelmes egyház Urával egyesül.