A lufis ember

Volt egyszer egy ember, aki mindennél jobban szerette a lufikat, és mindig magánál hordott több tucatot, különböző színűeket és formájúakat, még akkor is, ha a munkahelyére ment, vagy egyszerűen csak bevásárolni. Már messziről lehetett látni, hogy közeledik, mert mindig egy hatalmas „lufi-felhő” követte, úgy hogy a városban mindenki csak „lufis embernek” nevezte. Szabadidejében kedvenc szórakozása az volt, hogy cirkuszba járt, de oda is csak a lufik miatt.

Történt egyszer, mikor éppen egy cirkuszi előadásra váltott magának jegyet, oda lépett hozzá a cirkusz-igazgató:

– Uram, ön a cirkuszunk egy milliomodik látogatója, és ez alkalomból fogadja el a cirkusz ajándékát, egy egyhetes tengeri utazást egy luxushajón.

A lufis ember nagyon meglepődött, és hát kétségtelenül megörült a nagyszerű lehetőségnek. Izgatottan várta az utazás napját. Mindent gondosan összepakolt magának, és hát természetesen a lufik sem maradhattak el.

Örömmel a szívében szállt fel a luxushajóra, és legelőször megcsodálta a hajó nagyságát, hatalmas fedélzetét. Mikor azonban a kabinjába akart volna menni, a szűk ajtókon nem tudott bemenni a több tucat lufi miatt. Tett ugyan néhány próbát, de túl sok lufija volt, hogy át tudott volna vergődni a hajó ajtóin. Gondolt ugyan arra, hogy esetleg éjszakára kint hagyja a lufikat, de arra gondolt, mi van akkor, ha valaki a sötétben ellopja őket? Végül úgy döntött, hogy jó neki a fedélzet is – füllesztő nyári meleg volt –, hiszen vannak ott nyugágyak, amelyek kitűnően megfelelnek éjszakai szállásnak. A hajó kifutott a kikötőből, és ő ámulva bámulata a fedélzet korlátja mögül a csodálatos tengert. Mikor elérkezett az ebéd ideje, megindult az étterem felé. Igen ám, de az étterem ajtaja megint csak szűknek bizonyult. Megint tett ugyan néhány próbálkozást, de nem tudott bejutni. Hagyja kint az ebéd ideje alatt a lufikat? – gondolta magában – De mi van akkor, ha közben elfújja őket a szél? Végül úgy döntött, hogy nem megy ebédelni, és mivel hozott magával néhány kekszet, leült a nyugágyára, és elmajszolta azokat.

Így telt el néhány nap. A lufis ember már nagyon vágyott egy puha ágyikóra, és torkig elege volt a kekszekből. Ekkor azonban hozzá lépett egy matróz és egy levelet nyújtott át neki:

– Uram, a kapitány küldi ezt az üzenetet.

Üzenet a kapitánytól? – csodálkozott a lufis ember. Vajon mit akarhat tőle. Izgatottan bontotta ki a borítékot, és kezdte el olvasni:

„Tisztelt uram! Ma estére szeretettel meghívom a saját kabinomba, hogy együtt fogyasszuk el a vacsorát. Üdvözlettel, a hajó kapitánya.”

A lufis ember nagyon meglepődött. Miért pont őt hívta meg a kapitány magához vacsorára? És mit csináljon a lufiival

Vajon fogadja el a meghívást? De hisz akkor mi lesz a lufiival? Vagy utasítson vissza egy ilyen megtisztelő meghívást. Sokáig vívódott, és egyre közeledett a vacsora időpontja. Lassú léptekkel indult el a kapitány kabinja felé. Mikor odaért, látta, hogy az ajtó itt is ugyan olyan szűk, mint bárhol máshol. Minden esetre azonban tett egy próbálkozást, de a lufik megint csak nem engedték át az ajtón. Néhány pillanatot habozott, majd aztán nagy nehezen elengedett egy lufit, ami hamar eltűnt valahol a magasban. Persze ez kevés volt ahhoz, hogy beférjen az ajtón, így a lufis ember sorra elengedte a lufikat, míg végül már csak egyetlen egy maradt a kezében. Szomorúan nézte a maradék egy lufit, végül arra gondolt, talán ez az egy lufi a társaihoz vágyik inkább, így azt is elengedte. A következő pillanatban azonban örömmel lépett be a kapitány kabinjába.

Olyanok ezek a lufik, mint a mi bűneink. Ezek sem engednek minket, hogy élvezzük azt a világot, amit a világegyetem kapitánya adott nekünk. És mi is kaptunk egy vacsorameghívást ettől a kapitánytól, aki a világegyetemet kormányozza. Hogy be tudjunk menni a kabinjába, engedjük mi is el a lufiinkat.

Elmondta: Ősz Farkas Ábel