A Mária-alapelv

A Mária alapelv

„Ekkor így szólt Mária: ’Ímé az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!” (Lukács 1,38).

Eljegyezték! Menyasszony lett! Ezek a szavak visszhangoztak a faluban minden lány romantikus álmaiban, és kétségtelen, hogy Mária szívét is ugyanilyen felkavaró érzések töltötték be, mint minden leendő menyasszonyét, akinek szerelme a jövőbeni esküvővel beteljesülő, erős elkötelezettséggel párosul. József, én drága Józsefem! Ha csak rágondolt, szívverése máris kihagyott egy ütemet, és olyan túláradó vágyakozás tört elő lényének mélyéről, amit alig tudott leplezni. Álmodozni kezdett saját otthonáról, és arról, hogy olyan feleség akar lenni, amilyenre József vágyik. Barátnői játékosan incselkedtek vele, amibe azért egy csöppnyi irigység is vegyült; az ünnepségre pedig egész családja készült.

A nyilvános eljegyzés alkalmával Mária maga mögött hagyta hajadon-voltát, bár a házasság még nem köttetett meg. Státuszt nyert a közösségben, amely elősegítette és támogatta a házasságok létrejöttét, mert az biztonságot nyújtott a jövőre nézve. Amikor az eljegyzést nyilvánosan bejelentették, az hivatalossá vált, és csak válólevéllel lehetett felbontani. Ez csak ritkán történt meg, de ha megtörtént, az csaknem mindig botrányos volt. Általában az volt az oka, hogy az egyébként jóravaló leányról kiderült, hogy gyermeket vár. Ezt követően a lányt dühös szidalmakkal árasztotta el a jegyese, családja, sőt, még barátai is; ám a férfi, aki kihasználta őt, az esetek döntő többségében eltűnt az életéből. Általában el kellett hagynia a falut, és később az a szóbeszéd járta, hogy távoli rokonoknál talált szállást a hegyvidéken, ahol végül férjhez ment egy alacsony társadalmi rangú férfihoz, aki nem tiltakozott, hogy egy „megrongált árucikket” kapott. Mária bizonyára borzadva húzta volna össze magát erre a gondolatra, hiszen minden lány rémálma volt, hogy egyszer így megalázzák. Máriának persze nem voltak ilyen aggodalmai, hiszen férfit nem ismert, tisztasága megkérdőjelezhetetlen volt.

Nem gondolta, hogy élete milyen drámai fordulatot vesz, amikor egy angyal megjelenik neki azzal a sokkoló hírrel, hogy Isten Őt választotta ki, hogy a Messiásnak, Izráel Megváltójának és Királyának édesanyja legyen. Ábrahám leszármazottai közül minden asszonynak ez volt a vágya, ám milyen kevesen gondolták át – ha egyáltalán átgondolták – milyen problémákkal járhat ez; csak a dicsőség járt a fejükben. Most, hogy a mennyei hírnök előtte állt, talán átfutottak Mária agyán ezek a veszélyek. Egyértelműnek tűnik, hogy Mária kialakította magában azt a szokást, hogy vágyait alárendelje Isten kinyilatkoztatott akaratának. Nem csoda, hogy József éppen őt szerette meg!

Érthetően megdöbbenve tette fel Mária az angyalnak a kérdést, hogyan lenne lehetséges a fogantatás. A gyermek vajon a Józseffel kötendő frigyből fog születni? Az angyal türelmesen elmagyarázza, hogy ez a Gyermek isteni beavatkozás által fog foganni, ezért nevezik majd Isten Fiának.

Máriát sokkolja a hír. Mi vajon hogyan reagálnánk? Talán hitetlenséggel, nevetéssel, vagy kételkedéssel. Mária részéről azonban az elfogadás volt a válasz. „Ímé az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!” Nem vonakodott, nem gondolkodott azon, hogy fognak ránézni az emberek – rá, a várandós hajadonra.

Mária kész volt arra, hogy teljesen átadja Istennek az irányítást, mégis nagyon ember volt. Azonnal elment Erzsébethez, hogy – amennyire ez lehetséges – megbizonyosodjon az angyal által hozott hír valóságtartalmáról, miszerint rokona, Erzsébet csodálatos módon gyermeket vár, s így növelje saját hitét. Ott maradt Erzsébetnél egészen János születéséig, majd három-négy hónapos távollét után hazatért szeretett vőlegényéhez. El kellett magyaráznia jegyesének, hogy bár terhes, de nem volt hűtlen hozzá, továbbra is szűz, egy angyal jelent meg neki, és ő lesz a Megígért Messiás édesanyja. Én inkább elmentem volna jeget árulni az eszkimóknak!

József biztosan végighallgatta, de ez azért meredek volt! Mária, az ő Máriája elment egy időre, aztán hazajött terhesen. Bármilyen dühös is volt azonban, maga sem értette miért, de úgy döntött, a lehető legnagyobb csendben bontja fel az eljegyzést. József jellemes, elvhű férfi volt. Isten igen tisztelte őt, amiért elvek vezérlik, ezért álomban üzenetet küldött neki, hogy ne féljen feleségül venni Máriát, mert teljes egészében igaz a történet, amit elmondott.

Most József került válaszút elé. Ha engedelmeskedik Istennek, sokan azt fogják hinni, övé a gyermek, így hírneve kárt szenved. Mégis eltökélten ment tovább az úton, hogy feleségül veszi Máriát, és ezzel méltóvá vált arra, hogy Urunk földi apja legyen. Máriával együtt mindketten megértettek valamit, amit igen kevesen értenek ma az Istennel való közösséget illetően. Erzsébet gyermeke fogalmazta meg ezt évekkel később, amikor már az egész országban Keresztelő Jánosként ismerték: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (János 3,30).

Kiváltság, ha az Istent követve értenek félre bennünket. Lehet, hogy a jót tesszük, és mások hamis színben tüntetnek fel, Isten azonban továbbra is vezet. Vajon Máriához és Józsefhez hasonlóan mi is követjük-e az Isten vezetését, ha felismerjük akaratát?

A sikeres nevelés több annál, hogy gondoskodunk gyermekeinkről, több annál is, hogy szeretjük őket. A szülői feladat sikeres teljesítése azt jelenti: olyanná neveljük őket, amilyen Jézus. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, Mária hozzáállására van szükségünk: „Bármit mondasz is, Uram, megcselekszem.” Ehhez az is hozzátartozik, hogy önfegyelem által megtanuljuk, hogyan ismerjük fel Isten hangját, amely lelkünkhöz szól. Továbbá hozzátartozik, hogy ápoljuk magunkban a vágyat, hogy imádkozzunk, és várjunk az Úrra; valamint az, hogy megvalósítsuk a tapasztalatot, amelyről Keresztelő János beszélt: tegyük félre énünket és engedjük, hogy Krisztus ragyogjon elő egyre inkább tetteinkből, arckifejezésünkről. Ez nagyon egyéni tapasztalat. Nem adhatjuk át egymásnak. Könyvem ezért nem a szokásos „kézikönyv”. Az a nevelési elv, amit ebben a könyvben akarok megosztani veletek, nem annyira egy módszer, sokkal inkább a Jézussal való tapasztalat: hogyan engedjük át neki az irányítást, és hogyan működjünk együtt Vele. Mária így lett eszköz Isten kezében, hogy felnevelhesse Jézust. Azért volt eredményes, mert úgy döntött, csupán egy eszköz lesz Isten kezében, amely Mestere akaratát cselekszi.

Hogyan működik ez a való életben? Figyeljük csak meg!

Amikor Jim és én összeházasodtunk, azonnal vásároltunk egy olyan házat, amit alig-alig engedhettünk meg magunknak, majd néhány év múlva egy még szebb otthonba költöztünk. Nővérként dolgoztam egy művesekezelő központban több éven keresztül. 28 éves voltam, amikor első gyermekemmel voltam terhes, és az élet csodálatos volt!

Büszkén és örömtől ragyogó arccal fogadtuk Matthew-t, amikor megszületett. Alig vártam, hogy a hathetes szülési szabadságról visszamehessek dolgozni. Egy nagyszerű pótmamát választottunk ki. Jim és én akkoriban lettünk Biblia-hívő keresztények. Még mindig emlékszem, hogy ezt az igét olvastam a Bibliából: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod” (Zsoltárok 32:8). Az igevers nagyon személyesnek, szívhez szólónak tűnt, de nem igazán értettük, mit is jelent a gyakorlatban.

„Uram!” – imádkoztam egy reggel, munkába menet. „Én annyira szeretem a munkámat! Hiszen beszélgethetek a páciensekkel lelki dolgokról, és mindarról, ami aggasztja őket az elmúlással, a haldoklással kapcsolatosan. Ahogy megnyitod nekem az utat, megoszthatom velük mindazt, amit tanulok a Bibliából. Nagyon boldog vagyok! A lehető legjobb pótmamát is biztosítottad nekem, az egyházi iskola tanárának feleségét. Matthew jó kezekben lesz, megtanulja a keresztény alapelveket, sőt, az asszony még imádkozni is fog vele.”

Aztán egy új gondolat jelent meg tudatomban – egy olyan új és idegen gondolat, hogy tudtam, Isten csempészte be elmélkedésembe.

„Matthew az ő nézetét fogja elsajátítani Krisztus követéséről, vagy a tiédet?”   

„Hát, természetesen az övét. De ő keresztényként nőtt fel, és jobban ismer Téged, mint én, aki csak nemrég tértem meg. De hiszen ő tanít engem! Én biztosan tudom, hogy ez a Te akaratod… vagy mégsem?”

Nem emlékeztem, hogy bármikor is megkérdeztem volna az Úr véleményét a terveinkről. Mindent olyan tökéletesen kitaláltunk, nem volt semmi okunk rá, hogy megkérdőjelezzük, vajon az Ő áldása lesz-e rajtunk – egészen mostanig. Nem tudom leírni, micsoda bizonytalanság lett úrrá szívemen. Isten azonban még több gondolkodnivalót adott.

„Tényleg azt akarod, hogy a gondozónő saját értékeit plántálja fiad szívébe?” – kérdezte az Úr.

– Igen! Vagyis, hogy … nem! De mégis… csak azt mondom, igen – így próbáltam győzködni magam. Szívem mélyéről olyan vágyak törtek elő, amelyeknek létezéséről nem is tudtam. Az a vágy került felszínre, hogy elfoglaljam az engem megillető helyet és feladatkört Matthew édesanyjaként. „Nem! – jelentettem ki határozottan. „Nem akarom! Azt akarom, hogy az én nézeteimet, és a Jim nézeteit vegye át. Ó, Uram, nem tudom, mit is gondoljak!”

„Mária nevelte fel Jézust, vagy valaki más?”

„Mária. Ez azt jelenti, hogy Matthew felnevelése az én feladatom?” Nagyon összezavarodtam. Most melyik gondolat jött Istentől? Vajon néhányat Sátán sugallt? Honnan tudhatnám? Úgy éreztem, Isten arra hív engem, hogy anya legyek, nem arra, hogy dialízis-nővér.

Zavar általában akkor keletkezik, amikor Isten akarata ütközik a saját akaratunkkal, vagy terveinkkel. Ez gyakran vezet egy fontos kérdéshez: Honnan tudhatom, mi Isten akarata? Az erre adott válasz egyértelmű hatással lesz jövőbeni életünkre. Ha feltesszük magunknak ezt a kérdést, és őszintén keressük Istent, akkor a menny tornácain állunk, elég közel ahhoz, hogy átnyújtsuk kezünket a szakadékon, és elnyerjük a királyok Királyának bölcsességét. Ha azonban a kételkedéssel kérdezzük, akkor olyan helyen vagyunk, ahol a menny nem tud segíteni nekünk.

A saját terveim és Isten akarata közötti kapcsolat olyannyira hatott érzelmeimre és gondolataimra, hogy gondolatmenetem olyan lett, mint egy kétfejű állat, amely egyszerre két irányba akar menni. Fenyegető rémnek láttam az anyagiak hiányát. Ezért nem maradhattam otthon! Anyának lenni és a fiamat nevelni azonban ugyanilyen fontos és hangos érv volt. Az új gondolat azonban sehogyan sem illett bele a mi terveinkbe.

A következő hat hónapban Jimmel végtelen beszélgetéseket folytattunk ezzel kapcsolatban, buzgón imádkoztunk, üzenetekért kutattuk Bibliánkat, tanácsot kértünk másoktól, és végül rettegve bár, de meghoztuk a döntést, hogy otthon maradok, és anya leszek, ahogyan Isten kéri tőlem! Abszolút nem engedhettük meg magunknak, hogy ne dolgozzak nővérként, de éreztük, hogy Isten arra kér, maradjak otthon, és legalább meg kellett próbálnunk. Hitünk alapján határoztunk. Lehetetlennek tűnt a dolog, mégis úgy döntöttünk, ha Jézus ezt kéri tőlünk, akkor minden okosságunk bolondság az Ő bölcsességéhez képest, tehát azt választjuk, hogy bízunk benne.

Akkor még nem értettük olyan szinten a Mária alapelvet, mint most, de akkori tudásunk alapján követtük azt. „…történjék velem a te beszéded szerint!” (Lukács 1,38). Nem tudtam felmérni, milyen alapos munkát fog végezni Isten a szívemben. Az ápolónői munka iránti nagy-nagy elkötelezettségem elpárolgott, amint erősödött a vágyam, hogy otthon maradjak és neveljem a fiamat. Hogy hogyan változtatja meg bennünk a dolgokat Isten, ma sem értem. Azt hiszem, néha bajba kerülünk, amikor véges emberi elménk által érthető, pontos teológiai kifejezésekkel próbálunk megmagyarázni mindent, amit Isten tesz. Hiszen „kikutathatatlanok az ő útjai” (Róma 11:33). Ez egy igazán titokzatos belső munka volt, és én nagyon hálás vagyok érte, még ha nem is tudom kellőképpen megmagyarázni.

Isten arra hívott engem, hogy maradjak otthon, és adjam át Matthew-nak hitelveinket és tapasztalatainkat. Azt hittem, habos torta lesz az egész. Egy csecsemőről gondoskodni abszolút egyszerű feladat. Hogy mekkorát tévedtem! Ha beszélhettünk volna Máriával, azt hiszem, ugyanezeket mondta volna Jézus nevelésével kapcsolatban. Mint szülők, mindnyájan „terepen” tanulunk. Biztosan ő is szembetalálkozott bánattal, aggodalmakkal és bizonytalansággal a nevelés során.

Minden nap vidáman köszöntem el Jimtől, amikor munkába indult, aztán szaladtam játszani az én drága kis Matthew fiammal. Persze, ő boldog volt, hogy vele vagyok, de nekem már az első nap is nagy megpróbáltatást jelentett. Amikor megpróbáltam valamilyen házimunkát elvégezni, és otthagytam Matthew-t a nappaliban, azonnal sírásba fogott. „Sebaj, nemsokára itt az evésidő, aztán leteszem délelőtti szunyókálásra” – biztattam magam, miközben visszasiettem hozzá. Ő azonban úgy döntött, esze ágában sincs aludni.

„Azt hittem, a babák sokat alszanak. Talán csak jobban el kell fáradnia.” Így hát hagytam, hogy ébren legyen, és szórakoztattam. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel olyan viselkedésmintát alakítok ki, aminek átformálásához évek kellenek majd! Hamarosan rájöttem, hogy Matthew mindig velem akar lenni, bárhová megyek is. Elkövettem azt a hibát, hogy mindig teljesítettem, amit sírva követelt, részben azért, mert bűntudatot éreztem azért a néhány hónapért, amíg a döntés miatt küszködtem. A másik probléma Jim volt. Ott legbelül tudtam, hogy éjjel hagynom kellene sírni Matthew-t, de Jim nem bírta elviselni a szakadatlan sírást, még tizenöt percig sem. Így hát azonnal ugrottam, amikor a baba felsírt. Két kő között őrlődtem: vagy a baba érdekét nézem, vagy Jimét. Fogalmam sem volt, mitévő legyek.

Így teltek el hetek és hónapok. Kezdtem zokon venni, hogy egyáltalán nem jut időm magamra, mindig ezt a babát kell szórakoztatni, aki érzésem szerint rosszaságával akarta kivívni, hogy elérje, amit ő akar. Hamarosan odáig jutottam, hogy visszavágytam a dialízis-központba. Akkor még nem igazán sejtettem, hogy az ehhez hasonló harcokban mindazoknak része van, akik felvállalják a Mária-alapelvet.

Nem találtam olyan vonzó, beteljesedést adó feladatnak a gyermeknevelést, mint amilyennek Isten szánta. Igen, Istennek az a szándéka, hogy a nevelés élvezetes legyen, de többnyire nem találjuk annak, és ez azért van, mert nem vagyunk helyes viszonyban Istennel. Én megpróbáltam mindent megtenni, amit Isten az Ő Igéjében a gyermeknevelésről mond, és kértem Őt, hogy áldja meg erőfeszítéseimet, de Krisztus nélkül, magamtól akartam mindezt tenni. Jézus szeretett volna vezetni, de én nem tértem ki az útból. Hihetetlenül elkeseredtem; mégsem fordultam Istenhez, mert egyszerűen nem gondoltam arra, hogy Rá van szükségem. A gyermeknevelés az én dolgom volt.

Úgy elkényeztetni egy kisbabát, mint ahogy én elkényeztettem Mattehew-t, óriási hiba, ami sok szívfájdalmat okoz a jelenben és a jövőben egyaránt. A probléma az, hogy a csecsemő ugyanazt az örökséget kapja, mint amit te és én hordozunk: bűnösök vagyunk. Az emberi természet, amellyel születünk, követeli a maga jussát, éspedig azonnal! Az oda nem szentelt emberi szív sosem elégszik meg. Mindegy, hányszor adtad be a derekad a követelődzésnek, és teljesítetted a gyermek kívánságait, sosem lesz igazán boldog, csak még zsarnokibb és még durcásabb. Ezért a legszeretetteljesebb dolog, amit tehetsz a gyermekedért, az, hogy a legkorábbi időszaktól kezdve önuralomra tanítod, és arra, hogyan tagadja meg a bűnös természet kívánságait azzal, hogy alárendeli magát szüleinek és Istennek. Ez azt jelenti, hogy azt adod meg neki, ami javára válik, és nem azt, amit akar, vagy követel. Ehhez következetesség, rendszeresség, és a Szentlélek vezetése szükséges. Ez azt jelenti, hogy Istennek adjuk az uralmat.

Mielőtt tovább mennénk, szeretném azért a dolog másik oldalát is megemlíteni. Ha mindig engedünk a gyermeknek, az nem helyes, de az sem, ha mindig megtagadjuk kéréseit. Éppen úgy, ahogyan lelki életünk útján, a gyermeknevelés útján is mindkét szélen gödrök vannak: egyik oldalon a túlteljesítés, másik oldalon az alulteljesítés nevű szakadék. Sátánt nem érdekli, melyik gödörbe esünk bele, lényeg, hogy egyik végletbe bele tudjon csalni. Isten azt akarja, hogy az út közepén menjünk. Előfordul, hogy a babák nyűgösek, és egy ideig ringatni, babusgatni kell őket. Máskor azonban nem ez a jó megoldás. Miközben tanuljuk, hogy Istent engedjük a kormányüléshez, vele fogunk mindent megbeszélni, és az Ő bölcsességére támaszkodunk, hogy tudjuk, mit tegyünk.

Miközben Isten jellemére akarjuk formálni gyermekeinket, nehézségeink lesznek, de ezek motiváló erőt jelentenek, hogy forduljunk Hozzá, így keressük meg a válaszokat, és nyerjünk tapasztalatokat arról, hogyan irányítja lépteinket a személyes Isten. Próbák és nehézségek kísérik az ilyen változtatásokat. Mindnyájunknak bátorságra és függetlenségre van szükségünk, hogy Krisztust kövessük – így volt ez Mária esetében is. Bizony felmerülnek problémák, amikor Istent követjük inkább, és nem embereket.

Azt olvastam, „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek…” (Efézus 6,1), és éreztem, meg kell tanítanom gyermekemet az engedelmességre, még mielőtt öntudatra ébredne. Tehát e tudás teljes birtokában egyre csak próbálkoztam és próbálkoztam – magamtól, a saját erőmből – hogy letegyem az ágyba Matthew-t, és ne sírjon… ami néha működött, de legtöbbször nem. Ki győzött? Matthew. Én engedelmeskedtem a saját fiamnak. Nem Isten uralta az eseményeket, hanem én. De dicsőség legyen az Úrnak, hogy Krisztus képes volt kilendíteni engem rossz elképzeléseimből!

„Sally, alaposabban el kell olvasnod Efézus 6,1-et! Valamit figyelmen kívül hagysz!”

„Uram, ezt találom itt: „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban”. Nahát! Sokszor elolvastam már ezt az igét, de még sosem figyeltem meg a két utolsó szót: „az Úrban”. Mit jelent hát ez: „az Úrban”?

„Azt jelenti, légy olyan, mint Mária. Mária életét nem saját akarata vezérelte; Ő mindig készen állt arra, hogy azt tegye, amit én kértem tőle – akár kényelmes volt ez számára, akár nem. „Az Úrban” azt jelenti, hogy én, a kormányos utasítalak téged – a segédkormányost – hogy merre menj. Ez úgy lehetséges, hogy meghallod Lelkem hangját, és engedelmeskedsz annak.” 

Szóval, nem voltam „az Úrban”! Én próbáltam kormányozni, meghozni minden döntést. Nem kértem Istentől segítséget, nem kerestem az Ő útját. A saját logikámat követtem. Az, hogy „az Úrban” élő szülők legyünk, nem történik meg csak úgy véletlenül; az szükséges hozzá, hogy ne bízzunk saját bölcsességünkben, hanem buzgón törekedjünk arra, hogy megtanuljuk, hogyan engedjük Jézust a kormányülésbe.

Kezdjük a következőképpen! Mindegy, mennyire vagyunk biztosak abban, mit kell lépnünk, őszintén keressük Istent minden helyzetben, ami a gyermekünkkel kapcsolatos! Isten mellettünk van, készségesen segít, kérjük hát! Mondjuk el Neki: „Uram, hogyan reagálnál ebben a helyzetben, ha a helyemben volnál? Hogyan tudnám gyermekem szívét a te kezedbe tenni, hogy a te Szentlelked olyan szelíddé alakítsa természetét, mint a Tiéd?”

Ne ismételd meg az én hibáimat! Csak jóval később kezdtem rájönni, miért vallottam kudarcot a korai években minden jó szándékom ellenére. Azért, mert úgy véltem, az a dolgom, hogy megváltoztassam gyermekemet, pedig az lett volna feladatom, hogy engedjem Istennek: az Ő eszközeként hozzá vezessem őt, és Ő változtassa meg. Tudod, amikor órákig ébren voltam Matthew-val, és addig próbáltam altatni, míg végül annyira elfáradt, hogy megadta magát, akkor nem én győztem. Nem ő engedelmeskedett nekem, hanem én neki! Micsoda megvilágosodás volt az nekem, amikor rájöttem, hogy Istennek sosem volt szándéka, hogy magamtól tanítsam engedelmességre fiamat! Ezt nem tudtam megtenni nélküle. Ezért vallottam kudarcot, hiszen úgy próbáltam nevelni gyermekemet, hogy közben nem támaszkodtam Istenre. S ha te is kudarcnak érzed nevelésedet, valószínűleg ugyanez az oka.

Ha gyakoroljuk azt a hozzáállást, amit Mária gyakorolt, és elmondjuk: „történjék velem a te beszéded szerint” (Lukács 1,38), ez végül sok szívfájdalomtól fog megóvni. Amikor annak idején hittel léptünk, érdekes dolgok kezdtek történni. Jim üzlete felvirágzott, és nemsokára többet hozott a konyhára, mint amennyi az én jövedelmem volt. Azzal, hogy úgy döntöttem, otthon maradok, és gyermekemet nevelem, új magatartásformát és értékrendet kellett elsajátítanom, és mindegyik hozta a maga jellemző harcait és problémáit, ám végül áldással járt. Ahogyan visszatekintek a következményekre, igazi boldogsággal tölt el, hogy otthon maradtam!

Isten valóban a legjobban tudta!

Lelki szemeimmel látom, micsoda szívfájdalmakat élnénk át, ha a régi ösvényen maradtunk volna. Fiaink önzőek, mértéktelenek lennének, világi dolgokba merülnének, mint a legtöbb fiatal. Saját szívünk is önös érdekeinkkel lenne telve, nem ismernénk közvetlen közelről Istent, és készek lennénk feladni az „én” erőtlen vallását. Ha nem követtük volna Istent, most valószínűleg azon gondolkodnánk, vajon miért vezetett a kimondhatatlan szívfájdalmak útján – pedig saját döntésünk vezetett volna oda, nem az Övé.

Talán te is ott tartasz most, ahol mi annak idején: ráébredsz, hogy Isten életed útkereszteződéséhez vezetett el. Vajon a félelem és bizonytalanság tart fogságban, és akadályoz egy döntés meghozatalában? Szól-e szívedhez a Szentlélek? Ne engedd elmúlni a döntés percét, mert ha nem hozod meg a döntést, akkor azt választod, hogy tovasodródsz a világi áramlattal.

Őszintén kell beszélnem, miközben ezeket megosztom veled. A Mária alapelv tanácstalanságot és szívfájdalmat is hozhat, hiszen új utakat találunk, és próbálunk ki. Ez nem mindig kényelmes, de hosszú távon javunkra válik – úgy nekünk, mint gyermekeinknek. Az évek múlásával láttam, micsoda értéke van az anyaságnak, és az áldott kiváltságnak, hogy Jézus jelleméhez hasonlóvá formálhatom gyermekem jellemét.

Gondolod, Máriának szembe kellett néznie a tanácstalansággal és szívfájdalmakkal Jézus nevelése közben? Természetesen igen! Hozzád és hozzám hasonlóan küzdenie kellett azért, hogy a jót tegye, és nem mindig hozott helyes döntéseket. Még szem elől is tévesztette drága Fiát a jeruzsálemi húsvét ünnepekor, és nélküle tért haza. Sosem leszünk tökéletes szülők, bármilyen keményen próbálkozunk is. Ám amikor gyengeségeink ellenére is, őszintén keressük Isten akaratát, bízhatunk abban, hogy Ő megadja azt a kegyelmet, hogy gyermekeink túlláthassanak hibáinkon. Ez a csodálatos kegyelem biztosítani fogja mindazt, ami szülői gyakorlatunkból hiányzik. Isten az Ő drága kincseit bízta ránk gyermekeink személyében, s ha Őt keressük, csupán társai vagyunk felnevelésükben. Sosem kér tőlünk olyasmit, aminek teljesítéséhez ne adná meg a bölcsességet és képességet.

A Mária alapelv gyakorlati formában az Apostolok cselekedetei 9,6-ban fogalmazódik meg: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Károli ford.). Az Úr vezetni akar bennünket, nem csak a jellemépítésben, hanem mindenben, amit mondunk, teszünk, érzünk az életben. Minden területen, amiről azt gondoltam, hogy nagyon jól elboldogulok egyedül is,  meg kellett tanulnom kimondani: „Uram, bár ebben a helyzetben nem érzem, hogy a te irányításodra lenne szükségem, mégis úgy döntök, a Te akaratodat keresem, és nem a sajátomat. Istennek ennyire személyessé kell lennie életünkben, hogy vezethessen, és ha  figyelünk Rá, azt fogjuk tapasztalni, hogy mindig küld üzeneteket azoknak, akik várják hangját. „És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek” (János 6,45)   

Akkor vagyunk eredményes szülők, ha gyermekeinket úgy neveljük, hogy Jézushoz váljanak hasonlóvá. Célunk hasonlít a gabonamaghoz, amelyről a Biblia ír. A piciny mag belehull a földbe, ahol látszólag elhal, eltemetik, de ezáltal új életet ad: százszor annyit, mintha egymaga maradt volna. A szülőknek azt kell választaniuk, hogy meghalnak az énnek és megtanulnak Istenért élni. Ekkor Isten életadó harmata először a szülők „gyökerébe” szivárog, majd rajtuk keresztül a gyermekekbe. A gabonamag minden erejét arra összpontosítja, hogy összegyűjtse a talajból a táplálékot, az életet; és átadja azt a következő nemzedéknek – a belőle sarjadó növény magvainak. Ugyanez a helyzet velünk, szülőkkel!

„Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem” (János 15,4). Folyamatosan Jézusban kell élnünk. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (5. vers).

A gyümölcs jellemünket jelenti, de gyermekeink is a gyümölcseink. Erre a különleges kapcsolatra van szükségünk Jézus Krisztussal, hogy életadó harmata szabadon áradhasson rajtunk keresztül gyermekeinkbe. Csak azt adhatjuk át a következő nemzedéknek, amit mi elnyertünk, s ami a miénk lett. Általunk áraszthatja Isten az Ő szeretetének és bölcsességének élő folyamait gyermekeinkre. Ha Tőle kapjuk a bölcsességet, Ő képessé tesz majd arra, hogy támogassuk, tanácsoljuk és tanítsuk kicsinyeinket az Ő útja szerint. Rászánod-e egész életedet erre az egy célra: az Istennel való összeköttetésre?

A nevelés feladatára annyira céltudatosan kell összpontosítanunk, mint ahogy a gabonamag törekszik minél több búzát teremni. Azt jelenti ez, hogy minden asszonynak ott kell hagynia munkahelyét, hogy otthon nevelje gyermekeit? Nem! Vannak édesanyák, akiknek nincs más választásuk, mint hogy otthonukon kívül dolgozzanak. Isten szeretne titeket is tanácsolni, és nektek is megmutatni a ti utatokat. Mindnyájunknak szabadon kell követnünk Istent, ahogy látjuk az Ő vezetését, és tiszteletben kell tartanunk mások döntéseit. Vajon az én személyes véleményem szerint komolyan meg kell gondolnotok, hogy otthon maradtok, s úgy nevelitek gyermekeiteket? Teljes mértékig. De mindegy, mit gondolok én, mindnyájatoknak meg kell fontolnotok, mi Isten akarata számotokra a jelenlegi élethelyzetben. Mindnyájunk számára az a legfontosabb, hogy saját lelki életünkben ismerjük meg személyesen Istent. Magadnak kell felismerned Isten akaratát a Vele való szoros közösségben!

Ha vállaljuk Krisztus követését, az azt jelenti: engedjük, hogy Isten útja elsőbbséget élvezzen saját útjainkkal szemben. Ahogy egyre inkább belejössz az Istennel való kétirányú kommunikációba, Ő a maga személyre szóló módján fogja kinyilatkoztatni akaratát számodra, és te egyre inkább bízni fogsz vezetésében.

A következő fejezettől kezdem megosztani olvasóimmal azokat az alapelveket, amelyek képessé tettek engem ara, hogy eszköz legyek Istenem kezében gyermekeim nevelésében.

A magányos vállalás

KÜLÖNLEGES BÁTORÍTÓ ÜZENET EGYEDÜLÁLLÓ SZÜLŐKNEK

Mária, Jézus anyja hirtelen leányanya szerepben találta magát egy olyan társadalomban, amely nagyon szigorúan büntette az ilyeneket. Nehezen tudjuk elképzelni, micsoda nehézségekkel került szembe, mert bár ő tudta, hogy tiszta, de abban is biztos volt, hogy ezt igen kevesen hiszik el neki. Mária megtanulta, hogy Isten nagyon személyes Lény, és igen konkrét terve van mindnyájunk számára. Isten négyezer évet várt arra, hogy Mária tinédzser legyen. Hiszem, hogy azon a napon, amikor a bűn belépett az emberiség történelmébe, és Isten egy szabadítót ígért, akkor már Máriára gondolt, hisz’ négyezer évre előre ismerte őt, és tetszett neki egyszerű hite.

Isten ugyanígy várt rád is. Konkrétan meghatározott terve van veled, és ugyanolyan személyesen szeretne érted is munkálkodni, mint tette azt Máriáért. Talán a halál, a válás, vagy a hűtlenség szakította el tőled társadat, vagy azok közé tartozol, akiknek van ugyan párjuk, de mégis úgy érzed, akár egyedül is lehetnél, hiszen ő elhanyagolja szülői feladatait. Bármilyen élethelyzetben is élsz, Isten melletted áll!