A retesz

Bajor László: A retesz

Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!
Remegve húzódom meg. Kibírja talán
a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?
De az sem volna már csoda,
ha betörne. Hisz annyira kopott szegény...
Annyiszor zártam ki és be én .
Eleinte csak halkan kopogott,
beosont s csendben hallgatott
egy-egy bűn, vagy egy-egy gondolat.
De minél többször járta az utat,
annál követelőbb lett s szertelen,
vad indulattal uralkodni akart a szívemen.
S mindig kisebb volt az erő, mely ellenállt,
s bent mindig nagyobb és nagyobb térre talált.
És én, engedelmes alázatosságban
megnyugodtam e rút rabszolgaságban.
Mindig kinyitottam a szívem ajtaját.

De egyszer jött a Mester és megnézte a zárt,
és megkérdezte, utálom-e a bűnt?
Nekem ez nagyon különösnek tűnt,
hiszen a zsarnokot mindenki utálja,
és megszabadulni, ez volt a szívem vágya!
“Gyermekem! Úgy ne toljad félre a zárt!"
Többet nem beszélt, nem kérdezett, nem várt.
Sietett tovább a szíveket vizsgálni,
nem volt hajlandó a szívemben megállni.

Az ajtóra toltam a kopott reteszt.
Ekkor láttam, hogy az egy kis kereszt,
mely tündökölni kezdett fényesen.
De felcsattant a kopogás élesen!
S eltűnt lassan, tompulva a fény.
Ijedten félénken bújtam meg én.

Vajon mi lesz? A dörömbölés erősbödött,
s kint valaki dühösen felnyögött:
“Mi ez? Nyissad ki hát az ajtót rögtön!
Nem lehet a szíved bezárt börtön!
A vágy van itt, a régi jó barát!"
Hallgatok. S nem tárom fel a szívem ajtaját.
Az mind dühösebben dörömbölni kezd,
s én félő szívvel nézem a reteszt.
Az íme újból, lassan fényleni kezd és én
nagy űrt érzek a szívem belsején.

Most először! Ez vajon mi lehet?
Imára kulcsolom lassan a kezemet.
A dörömbölés vadul erősbödik.
A szenvedély az, mely most kint küszködik
a fénylőn ragyogó retesz erejével,
és próbálkoznak most már kettesével.
Majd jönnek sorba: jön az élvezet,
a harag, a bírvágy és a gyűlölet.
A káröröm, a düh, az indulat,
a féltékenység s a rosszhangulat.
Az étvágy, a pénz, a szórakozás,
az irigység, a bú, az unatkozás...
S ki tudná felsorolni mind e tarka sort,
mely kopog, dörömböl és az ajtóra ront,
szüntelen agresszív kitartással,
s beszél, kiabál, lázas unszolással.

Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!
Remegve húzódom meg. Kibírja talán
a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?
De az sem volna már csoda,
ha betörne. Hisz annyira kopott szegény!
Annyiszor zártam ki és be én.
Magam sem hittem: a retesz ellenáll,
s a bűn odakünn bármit kiabál

Bízni kezdek a fénylő reteszben,
A Jézusomtól nyert csodás keresztben!

A szívemben érzett hatalmas űr kiállt
és felfokozza a halkan szőtt imát.
Zsolozsma száll föl az egek Urához.
A bűn odakünn már hiába kiáltoz.
A retesz fénylik, ragyog, tündököl!
De ím, nem is dörömböl már a bűnököl.
Mély csend lett, áhítatos, szent magány.
Ilyen a Menny előcsarnoka talán?

Egyszer csak halk nesz kopogása kél.
Valaki szerényen bebocsátást kér.
Bátor lélekkel az ajtóhoz megyek.
Kitárom! - S mit látok? Hatalmas egek!
Egy fényes sor vonul be csendesen.
Egyiket, másikat fel is ismerem.
Ez itt a béke, ez a nyugalom.
Itt jön a derű és a vigalom,
a hűség, jóság és a szeretet,
a vigasztalás, mely szárít könnyeket.
Szelídség, alázat, kitartás, tűrés,
könyörület s egymást megbecsülés...
Oh, mily sor! S ezt nélkülöztem én?
De ím a sor legeslegvégén
jön maga az Úr, a drága Mester,
egy fénylő, ragyogó szent kereszttel.
S akkor látom, hogy azaz én keresztem,
és az ajtón Őt is csendben beeresztem.

Ekkor betelt a szívem minden kis zuga,
most már bent maradt az Ég és Föld Ura.