A római százados
A római századosról
- Mt.27,27-54.
Azt hiszem, nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy eddig a Bibliából legtöbbször Jézus Krisztus szenvedéstörténetét olvastam el. Volt amikor azért, mert valami miatt vigasztalást kerestem. Volt, amikor sorban olvastam a Bibliát, és ezek a részek kerültek sorra, vagy éppen bibliaórára készültem, azért tanulmányoztam valamelyik szakaszát.
Most éppen ismét Jézus golgotai áldozatát tanulmányoztam, így jutottam el Mt.27. fejezetéhez.
A Máté 27,27-54-ig tartó szakasz most úgy hatott rám, mint talán eddig még soha – mélyen elgondolkodtam ezen a szakaszon.
Szinte egy bibliaszöveg sincs, amiben ne történne valami, éspedig valami nagyon kegyetlen dolog.
Figyeljük csak meg:
Mt.27,28. Levetkőztették Őt, és bíborpalástot adtak Rá.
29. Töviskoronát tettek fejére, úgy, hogy arcába ömlött a vér. Hajlongtak előtte, csúfolták Őt.
30. Megköpdösték Őt – a világ Megváltóját!!! Micsoda szégyenteljes dolog! Fejéhez verték a nádszálat.
31. Elvitték, hogy megfeszítsék.
34. Mérgezett ecetet adtak neki inni.
35. Elosztották ruháit.
38. Két gonosztevő között feszítették meg, ezzel is jelezve azt, hogy ő a “leggo noszabb”!
39. Az arra menők szidalmazták, gúnyolták.
41. A főpapok, írástudók és vének most kedvükre csúfolhatták a tehetetlen üd vözítőt.
44. A gonosztevők is csatlakoztak az előttük szólókhoz, bár közülük az egyik később magába szállt, elismerte Jézust, mint Isten Fiát.
Még felsorolni is sok azt a rengeteg kegyetlenséget, amit magukból kivetkőzött emberek képesek voltak tenni Jézussal ezen a szörnyű napon.
Aztán más dolgokról is olvasunk ebben a bibliai szakaszban:
Mt.27,45. Szokatlan időben, váratlanul, sűrű sötétség borult a tájra.
50. Jézus meghalt.
51. A templom kárpitja kettéhasadt, sírok nyíltak meg, szentek támadtak föl. [1]
Ezeket az eseményeket figyelte egy ember. Egy ember, aki ebben az egész ügyben tulajdonképpen semleges volt. Nem tudta, hogy ki ez a középső “gonosztevő”. Feltűnt neki, hogy Jézus, valahogy más, mint a többi. Erősen figyelte, hogy hogyan reagál a szidalmakra, a mocskolódásokra, az ütésekre. Végigélte a sötétséget, hallotta, érezte a földrengést, látta, amint a szentek feltámadnak, [2]és ennek az embernek egyszercsak megnyílt a füle, megnyílt a szíve, megnyílt a szája, és csupán ennyit mondott:
- “Bizony, Istennek Fia vala ez!” Mt.27,54.
Ki volt ez az ember? Egy százados a római hadseregből, akiről nem sokat tudunk. Csupán annyit, hogy ezen a szörnyű napon ő volt szolgálatban, ő vezette a kivégző-osztagot, s talán reggel még ugyanolyan monotonon vagy tán gyűlölettel állt munkába, mint bármikor azelőtt, amikor gonosztevőkkel kellett végeznie.
Ezen a napon azonban valami történt. VALAMI, ami ezeket a durvalelkű katonákat arra kényszerítette, hogy figyeljenek. Valami nem-mindennapi dolog történt. Miközben a százados végzi munkáját, egyszercsak új világ tárult fel előtte. Jézus szeretete erejének hatására megbizonyosodott arról, hogy “Bizony, Isten Fia volt ez!”. Ez az ember messze élt Jézustól, de keresztje közelében – a tömeggel szemben – bizonyosságra jutott. Jézus ehhez az emberhez – úgy külön neki – nem szólt. Puszta léte elég volt, hogy kihívás legyen, és a százados válaszolt erre a kihívásra.
Figyeljük meg ezt a századost, kövessük nyomon, hogyan jutott el idáig.
Három dolgot tudunk róla:
- megfeszítette Jézust,
- szemlélte Őt,
- bizonyságot tett Róla.
- Megfeszítette.
A Biblia ezt a folyamatot nem írja le részletesen, bár éppen elég az, amit így is megtudhatunk. Először megkorbácsolták, aztán a keresztet kellett cipelnie, felszegezték, és gyötrődött a kínok miatt, míg meg nem halt. Ezt a munkát végezte a százados, bajtársaival. Nem gondolkozott azon, hogy helyes vagy helytelen volt-e az ítélet. Munkájukat, kötelességüket végezték.
S vajon nem így feszítjük-e meg mi is néha Jézust, amikor a hitetlenség belső parancsának, vagy a világ külső szavának engedelmeskedünk inkább, mint az Ő figyelmeztetésének?
A századoshoz hasonlóan mi is végrehajtjuk az ítéletet azáltal, hogy
nem vesszük komolyan, amit mond,
nem foglalkozunk Vele,
nem figyelünk oda,
nem érünk rá törődni szavával.
Részt veszünk istentiszteleteken, elsóhajtunk egy-egy imát, belelapozunk a Bibliába, de nem vesszük komolyan, amit mond. Nem próbáljuk ki tanításainak igazságtartalmát. Minden lassan belénk rögzül, ösztönössé válik. Megszokásból elmegyünk gyülekezetbe, hiányozna is, ha nem mennénk. Átvesszük a szombatiskolát, imádkozunk is, de vajon mennyi életet, lelkesedést viszünk hitéletünkbe?
Ki hiszi ma már el, hogy szelídséggel és alázattal többre lehet menni, mint jó helyezkedéssel?
Nem vagyunk mi istentelenek! – a százados sem volt az – de a pénz, az összeköttetés fontosabb, mint a szelíd, sápadt Názáreti, Aki a maga követésére hív. Sajnos, lassan nem érünk rá foglalkozni a bűnbánattal, az örök életre vonatkozó dolgokkal, mert sokkal sürgősebb dolgaink vannak. Így feszítjük meg Őt folyamatosan! - Figyelt
A százados, mialatt megfeszítette Jézust, figyelte Őt. Gondolkozott, és kérdései támadtak. Bár sok kivégzést látott, de ilyet még nem. Még ilyen nem volt a praxisában, hogy valaki így viselkedjen.
Ahogy ellenségeiért imádkozott,
ahogy édesanyjáról gondoskodott,
ahogyan szenvedett,
ahogyan meghalt – mindaz páratlan volt.
VALÓBAN! Így még nem halt meg senki!
a mások bűnéért
a második halált elszenvedve
bűntelenül
más volt mint akinek gondolták, másért halt meg, mint amiért gondolták.
Próféciák teljesültek, de ezt a százados nem tudta. Ő egyszerűen belekerült Jézus szeretetének erőterébe.
Meghallotta Jézus szavát, amint Atyjának nevezte Istent, és elhitte, hogy Jézus valóban Isten Fia.
Megbizonyosodott róla.
Elhitte, amit mondott.
Mi, Jézussal szembeni előítélettel születünk. Dacolunk Vele. Nem akarjuk, hogy Ő legyen az Őr a mi életünkben, mert mi akarunk azok lenni. Sátán hatalmának rabságában élünk. Azonban a százados esetének egyszerű példáján keresztül láthatjuk, hogy mi is eljuthatunk a teljes bizonyosságra. Természetesen csak akkor, ha elhisszük azt, hogy a kereszten Jézus értem imádkozott, s az én bűneimért halt meg. - Bizonyságot tett
Ezt a tényt el kell mondani másoknak. Ettől függ mások élete, boldogsága.
A százados bizonyságtétele hűtlenség volt a császár felé, hiszen a császárt istenként kellett tisztelni, és Jézus nem a császár fia volt!
A százados mást fogadott el Isten Fiának – AZ ISTEN FIÁT!
Akik gúnyolták Jézust, azt mondták: “Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről …”
“Ha Isten Fia vagy, szabadítsd meg magadat …”
Éppen az a “HA …” tűnik el, ha megbizonyosodunk az igazságról. A százados ezt mondta: “BIZONY, Isten Fia …”
Jézus sem azt mondta a kereszten: Ha Te Isten vagy, akkor miért hagytál el?
Ez a “ha” leméri, hogy hol állunk a hit útján.
“Ha Isten van, nem engedte volna, hogy ez megtörténjen velem!”
“Ha Isten szeretne, akkor véget vetne a kínszenvedésemnek!”
“Ha Isten valóban mindent lát, akkor miért engedi meg ezt?”
Ezek nem a hit szavai!
A “BIZONY”, ez a hit szava!
Hogy tehetünk szert erre a hitre? Pál mondja:
- “A hit hallásból van, a hallás Isten Igéje által …” Rm.10,17.
A százados nézte, hallgatta, szemlélte Jézust, és a Szentlélek hatására bizonyságot tett róla. Ezt kell nekünk is tenni! Így lehet eljutni onnan, hogy megfeszítjük Isten Fiát akaratlanul, - addig, hogy másoknak bizonyságot tudunk tenni Róla.
Micsoda kegyelem volt, hogy a százados éppen azon a napon volt szolgálatban! És micsoda kegyelem az is, hogy még mindig élünk, hogy van lehetőségünk hibáinkat, botlásainkat Isten előtt megvallani, és jóvá tenni! Micsoda kegyelem, hogy szemlélhetjük Jézus áldozatát, hogy újból és újból végiggondolhatjuk azt. Hogy nem kell nyomorultul elvesznünk, hanem az Ő vérére hivatkozva a kegyelem királyi székéhez járulhatunk. E bizonyságtétel által az idegenből fiú lett. A mi bizonyságtételünk által is egyre közelebb és közelebb kerülünk Ahhoz, Akiről bizonyságot teszünk, és közelebb kerülnek hozzá azok is, akiknek Róla bizonyságot teszünk.
“Emberi mivolta által magához ölelte az emberiséget, istenségével pedig Isten trónját. Mint embernek fia példát adott nekünk az engedelmességre, mint Isten Fia, erőt ad, hogy engedelmeskedjünk.”
“Krisztussal úgy bántak, ahogyan mi megérdemelnénk, azért, hogy velünk majd úgy bánjanak, mint ahogyan Ő megérdemli. Elítéltetett a mi bűneinkért, melyekben nem volt részes, hogy mi megigazuljunk az Ő igaz élete által, melyben nekünk semmi részünk sincs. Ő szenvedte el helyettünk a halált, h. mi elnyerjük az Ő életét. Az Ő sebeivel gyógyultunk meg."”
“Ő, Aki szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elválasztott, nem szégyell bennünket testvéreinek nevezni. Krisztusban egyesül a földi és mennyei család. A megdicsőült Krisztus a mi testvérünk. A menny beolvadt az emberiségbe, s az emberiséget a végtelen Szeretet ölébe zárta.” (E. G. White: Világ reménye 16-17. old.)
Gyürüs Istvánné