A szendvicsember

Michael Christiano, a New York-i bírósági tisztviselő minden reggel 4 órakor kel. Ha esik, ha fúj, ha hétköznap van, ha ünnep, mindennap elsétál a szendvicsboltjába. Nem, nem egy üzlet tulajdonosa, valójában a saját konyhájába megy. ott készíti el híres szendvicseit, melyek csak a rászorulók körében váltak slágerré. Hajnali 5 óra 50 perckor végigjárja a New York-i városháza közelében lévő Centre Street és a Lafayette Street hajléktalan-szállásait. Hamar szétoszt 200 szendvicset a hajléktalanok között, mielőtt megkezdi munkáját a bíróságon.

 A történet 20 éve kezdődött egy csésze kávéval és egy kávéval, melyet egy John nevű hajléktalannak adott. Michael naponta vitt Johnnak szendvicset, teát, ruhát, és ha nagyon hideg volt, még a kocsiját is felajánlotta neki, hogy megmelegedjék benne, amíg ő dolgozik. Eleinte Michael csupán egy jó cselekedetre vágyott.

 Egy nap aztán egy belső hang arra késztette, hogy többet tegyen. Ezen a hideg, téli reggelen megkérdezte Johnt, nem akar-e megmosakodni. Az ajánlatot csupán üres udvariaskodásnak szánta, mert biztos volt benne, hogy John nemet mond. Meglepetésére azonban John visszakérdezett:

• Megmosdat?

Michael hallotta, amint egy belső hang azt tanácsolja: „Inkább adj pénzt, ne ígérgess!” Végignézett a szegény emberen, rongyos büdös ruházatán, torzonborz haján, szőrős arcán, elvadult külsején. Félt tőle. Azt is tudta azonban, hogy elkötelezettsége próbakövéhez érkezett. Így aztán feltámogatta Johnt a bírósági épület öltözőjébe, és munkához látott.

 John teste telis-tele volt sérülésekkel, a sokéves nélkülözés és elhanyagoltság jeleivel. A jobb kezét amputálták, és Michaelnek le kellett gyűrnie iszonyatát és undorát. Segített Johnnak megmosakodni, levágta a haját, megborotválta, majd megosztotta vele a reggelijét.

• Ez volt az a pillanat – emlékszik vissza Michael - , amikor tudtam, hogy elhivatott vagyok. Hittem, hogy igenis képes vagyok tenni valamit.

Megszületett a szendvicsek gondolata, és Michael megkezdte küldetése teljesítését. Nem kap semmilyen intézményi támogatást, azt mondja:

• Nem jótékonykodni akarok, nem akarok bekerülni a feljegyzésekbe, és nincs szükségem média támogatására. Csak jót akarok cselekedni, naponta, a magam csekély lehetőségei szerint. Van, hogy a saját zsebem elég hozzá, van, hogy segítséget kapok. Ez azonban olyasmi, amit én magam meg tudok tenni, egy ember egy nap, egyszer… Amikor havazik, nehéz kikászálódni a meleg ágyból, otthagyni a családot, és elindulni a belvárosba a szendvicsekkel – mondja. – De aztán meghallom azt a belső hangot, amely arra buzdít, hogy induljak.

És elindul. Michael naponta 200 szendvicset csinál, immár 20 éve.

• Amikor szétosztom a szendvicseket – mondja - , nem egyszerűen kirakom őket egy asztalra, hogy vegyen, ki mennyit bír. Mindenkinek a szemébe nézek, kezet fogok velük, és kellemes napot kívánok nekik. Nekem minden ember fontos. Nem úgy tekintek rájuk, mint „a hajléktalanokra”, hanem mint emberekre, akiknek élelemre, bátorító mosolyra és erőt adó, emberi kapcsolatra van szükségük.
• Egyszer Koch polgármester is eljött velem a körutamra. Nem értesítette a médiát, csak mi ketten voltunk – mondja Michael. Emlékeiben mégsem a polgármesterrel közös ételosztó akció kapta a legnagyobb szerepet.

Egyszer egy ember eltűnt a szendvicsre várók soraiból, és Michael sokszor gondolt rá. Reménykedett benne, hogy az illető kellemesebb körülmények közé került. Egy napon aztán találkozott vele. Megváltozott. Tiszta, meleg ruhákban köszöntötte Michaelt, meg volt borotválva, és a saját szendvicseivel járt-kelt. Michael napi szendvicsadagjai, meleg kézszorításai, bátorító pillantásai, jókívánságai megadták neki az oly nagyon hiányzó reményt és biztatást. Megváltozott az élete attól, hogy mindennap embernek nézték, és nem egyszerűen társadalmi kategóriának kezelték.

 A pillanat önmagáért beszélt. A két férfi csendben dolgozott egymás mellett; osztogatták a szendvicseket. Mindössze annyi történt, hogy újabb nap köszöntött New Yorkra, de egy kicsit reménytelibb nap.

Forrás: Erőleves a léleknek 4. Bp., 1999, 74sk.