04 Tihamér a mezőn

TIHAMÉR A MEZŐN

         - Tihamér! Kérlek, most hagyd abba a játékot és szaladj ki a mezőre, hátha találsz a kenyérsütéshez néhány lepergett gabonaszemet – kiáltott a hangya mama az egyik napfényes délután. Tihamér éppen azon törte a fejét, hogy hogyan bosszanthatná fel egy kicsit játszótársait, hiszen egy kis veszekedés nélkül unalmas az élet.

          Így hát Tihamér lassan szedelőzködve - mint ahogyan a mama parancsát az olyan fajta gyerek, mint amilyen Tihamér volt, teljesíteni szokta -, elindult a mezőre. Egy kicsit duzzogott még, hogy miért pont ő menjen ki a mezőre! Legszívesebben megsiratta volna magát, de ehhez már, úgy érezte, túl nagyfiú. Maradt tehát a sóhajtozás.

         Ahogy kiért a mezőre, egy bokros búza árnyékában leheveredett. Csöndben hallgatott, nehogy rátaláljon a munka, hiszen mindenhez lett volna kedve csak az elhullott búzaszemek keresgetéséhez nem.

           - Mindig én vagyok az a szerencsétlen, akit a mezőre zavarnak. Mi lenne, ha nem volnék? Talán egyszer világgá is megyek és akkor senki nem parancsol nekem - dörmögte mérgesen.

         Közel volt az aratás ideje. A legtöbb kalász, a jól fejlett magok súlya alatt, görnyedt derékkal állt a mezőn. Egymásba kapaszkodtak, egymást tartották. Enyhe szellőcske táncolt felettük és olykor-olykor amikor megringatta a nagy tehertől földig roskadó derekukat, földet ért a kalász hegye.   

         - No, búza se szeretnék lenni -, gondolta Tihamér, hiszen ezek a szerencsétlenek még le sem tudják tenni a terhüket úgy, mint mi hangyák. Ahogy ezt végiggondolta, gyorsan elszaladt a dús kalászú búza alól, hiszen ha kipottyan egy szem, akkor tüstént lesz mit hazavinni.  

         Egészen a legegyenesebben álló búzaszálig rohant, amelyik dölyfösen az ég felé mutatott és kalásza is farkasszemet nézett a járókelőkkel.

         - Én vagyok a legmagasabb a mezőn - dicsekedett – én vagyok a legszebb, nem görnyedek senki előtt, mint a többi rabszolga. Én látok a legmesszebbre, ellenőrzöm az egész határt. Nyilván én vagyok az egész mező királya.

         Tihamér ráérősen megállt, hogy megcsodálja az egyenes derekú búzát, aminek a hegyéig alig látott fel. Azt gondolta, hogy talán felér egészen az égig és a hegye még az angyalok talpát is csiklandozza. De a szél, aki mindenben nagyon járatos és ezért az élet titkát jól ismeri, mást suttogott Tihamér fülébe:

         - Ne higgy neki, ennek csak a szája nagy, az aratás után csak szalma lesz belőle. Most bezzeg peckesen áll, mert a kalásza üres. Mihaszna teremtmény ez, gőgös, és értelmetlen életű.

         Tihamér, csodálkozva a szellő értelmén, no meg az üres fejű búzán, lassan továbbment. Ekkor pottyant a lába elé egy szép, kövér búzaszem. Tihamér szájában összefutott a nyál, amikor arra gondolt, hogy ebből a búzából milyen finom hangyakenyeret fog sütni a mama. Gondolkodás nélkül hátára kapta a nagy magot és boldogan elindult hazafelé a nagy teherrel. Izzadt homlokát a szellő megsimogatta és azt suttogta a fülébe:

         - Látod, Tihamér, okos fiú vagy. Megértetted az élet titkát. Az üres kalászú, egyenes derekú búza csak uralkodni akart, te pedig felfedezted, hogy az igazi öröm a szolgálatban van elrejtve.

         Otthon várta őt a finom vacsora és még a szomszéd néni is megdicsérte. Pedig ő nem nagyon szerette Tihamért, mióta focizás közben berúgta az ablakát.