I.III. A szeretet mellett dönteni

• “Örökké való szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat.” Jer.31,3.

Egy reggel az egyik jó barátom, aki különben egy nagy kórházban teljesített lelkészi szolgálatot – belépett az újonnan érkezett páciens szobájába. A kövér, ötven év körüli ősz asszony nem csak beteg volt, hanem nagyon meg volt ijedve.

            A lelkész megállt a beteg ágya mellett, és kedvesen bemutatkozott neki. De még mielőtt befejezte volna a mondatot, az asszony haragra lobbant:

• “Nem vagyok hajlandó lelkészekkel társalogni. Van énnekem saját egyházam. Nem akarok semmi prédikációt hallani. Engem ugyan ne látogasson, míg itt vagyok a kórházban. Hagyjon engem békén!”

A lelkész lassan megfordult, és már-már kiment a szobából, de még visszafordult és csendesen így szólt:

• “Nem prédikálási szándékkal jöttem önhöz. Azért jöttem, hogy megmutassam Isten szeretetét.”

Az asszony egy pillanatra összerezzent. Mintha feszültsége is enyhült volna. Elmosolyodott és így szólt:

• “Jól van, akkor jöjjön ide és üljön le. Éppen most nagy szükségem van Isten szeretetére.”

Barátom rendszeresen meglátogatta a beteg asszonyt. Az asszony kívánságának tett ezzel eleget. Igazi barátság alakult ki közöttük, a lelkész pedig később elmondta, hogy ez az asszony nemsokára teljesen megnyílt az evangélium befogadására.

            Az ember lelkével foglalkozó tan érthetően rámutat arra a tényre, hogy minden embernek legjobban és legsürgősebben szeretetre és megértésre van szüksége. Az életben minden más attól függ, hogy elégítik ki ezt a nagy szükségletet.

            Isten olyannak teremtette az embert, hogy ne tudjon meglenni barátkozás nélkül. Ez tulajdonképpen Isten ajándéka gyermekei számára. Tény és való, hogy ezt az ajándékot még azok is megkapták, akik úgy vélik, hogy senkire sincs szükségük.

            Amikor Krisztust a Gecsemáné kertjében lelki gyötrelmek kínozták, vágyódott tanítványai együttérzésére. Szerette volna, ha valaki ott lett volna mellette, megértette volna őt. Sajnos a tanítványok távol voltak tőle.

            Az önálló és erős akaratú Pál is gyakran vágyódott együttérzésre és barátságra akkor, amikor Istenért dolgozva nehézségei támadtak, és elhagyatottnak érezte magát.

            Isten szeretet utáni vágyat adott nekünk. Ezzel lehetővé tette életünkbe való belépését.

            Mindenki azért keresi Istent, hogy teljesüljön a szeretet és megértés utáni vágya. Ezzel az igazsággal összhangban a mennyei Atya minden embert magához vonz.

            Ez az, amire a keresztényeknek törekvéseiket kell alapozniuk. Arra kell törekedniük, hogy barátaik szívében megalapítsák Isten országát. Akik üdvözülnek, a szeretetnek köszönve érik el. A szeretet pedig Istennél kezdődik:

• “Örökké való szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat.” (Jer.31:3)

A szeretet az egyedüli erő, mely le tudja rombolni az akadályokat. Csak a szeretet tudja megnyitni az emberek szívét az igazság előtt, mert csupán a szeretet elégíti ki legnagyobb szükségletüket. Minden embernek “sok szeretetre van szüksége”.

            Istennek annyi szeretete van, hogy ki tudja elégíteni az egész emberiség szükségletét. Mindenkinek bőségesen juttat belőle.

            Csak egy probléma van. A szeretet nem valódi, nincs semmi értéke, ha nem jut kifejezésre. Csupán Isten tudja miért, de a szeretet kinyilvánítását emberekre bízta. Értékes kincseit földi edényekbe tette. Embereket választott ki arra, hogy áldásait elvigyék az egész emberiségnek. Dicsőségének kell beragyognia a világot, és az kell, hogy eloszlassa a bűn sötétjét. Isten elvárja, hogy az emberek segítsenek a szeretet után vágyakozóknak és vezessék őket hozzá, mennyei Atyjukhoz.

Azt akarja, hogy az ember közvetítő legyen: vigye el a szeretet melegét mindenkinek.

• “Az Úrtól való szövétnek az embernek lelke.” (Péld.20:27)

Igazán elképesztő, hogy Isten népe ilyen sokszor elmulasztotta elvégezni ezt az egyedülálló, Istentől kapott feladatot. Sajnálatra méltó az is, hogy oly gyakran elfelejtette bemutatni Isten szeretetét, pedig igazán megtehette volna. Az önzés és a hidegség szinte kioltotta a szeretet lángját. Egyes úgynevezett keresztények elfelejtették, mit vár el tőlük Isten: azt, hogy bemutassák a világnak Krisztust.

            Mit jelent bemutatni Krisztust? Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy Krisztushoz hasonlóan megmutatni az embereknek Isten szeretetét. Ez az erő mindenkit hozzá vonzott. Barátságos arckifejezése, jellemének arcán és hangján észrevehető szépsége mindazokat hozzá vonzotta, akik még nem süllyedtek el a bűn fertőjében.

            Krisztus legszívesebben az Atya határtalan szeretetéről beszélt hallgatóinak. De nemcsak beszélt, hanem a gyakorlatban is bemutatta, hiszen maga volt a szeretet. Krisztus azzal ajándékozta meg az embereket, hogy alkalmuk volt látni Isten valódi természetét. Ez az élő igazság, melyben kifejezésre jutott az Atya kívánsága, hogy eleget tegyen az ember legnagyobb szükségletének. Ez késztette Jézust arra, hogy eljöjjön és az emberek közt éljen.

            Ezt az értékes istenismeretet, ezt az Istennel átélt szeretetet népére bízta. Isten elvárja, hogy ezt az érzést megosszuk embertársainkkal.

            Minden kereszténynek szeretnie kell.

            Ez a mennyei látomás gyakran láthatatlanná válik. Mi emberek inkább a kevésbé értékes dolgokkal foglalkozunk.

            A legnagyobb bűn elkövetése a legkönnyebb. Ez igényel legkevesebb változást az ember életében, mert legnehezebb felismerni. A társaság hatására a gyilkos gyorsan tudatára ébre tettének. A házasságtörő is tudja, hogy tévedett. A kissé értelmesebb tolvaj gyorsan belátja, hogy tettei nem helyénvalóak. Amikor azonban a szeretet törvényét sértjük meg, nemcsak a lelkiismeret hangja figyelmezteti a kőszívű embert. A gyengéd figyelmeztetést azonban könnyen, örökre el lehet hallgattatni.

            Az ember hajlamos arra, hogy csak önmagának éljen, ezért elfásultság és érzéketlenség fejlődik ki benne. Észre sem vesszük, mégis teljesen közömbösek vagyunk mások iránt.

            Vegyünk egy példát: az orvos annyira megszokja munkáját, hogy csakhamar nem gyógyítja betegeit. Igaz, segíteni fog páciensének, hogy megszűnjön a hátfájása, gyógyszereket ír elő a fekély kezelésére, gipszbe teszi az eltört lábszárcsontot, de többé nincs tudatában annak, hogy szolgálata az emberek gyógyításából áll. A hozzá fordulók 90 %-ának, akik félelemmel és szorongással keresték fel, sokkal nagyobb szükségleteik és nehézségeik vannak, mint ahogy azt el tudja képzelni. Ezt nem lehet tablettával és sebészkéssel kigyógyítani.

            Még a lelkészek sem mentesek ettől a legnagyobb bűntől. A lelkész egy év leforgása alatt egy egész autót elhasználhat, a “helyes egyházi program” végzésére. Helyesen kezelheti az anyagiakat, eredményes bizottsági üléseket tarthat, hitelvi szempontból nézve helyesen mutathatja be a halottak állapotát, de ezzel egyidejűleg elhanyagolhatja az élőket, azokat, akiknek igazi problémáik vannak, akiknek szükségük van valamire, legalább egy prédikátorra, aki igazán aggódik értük és igyekszik megérteni őket. Szükségük van valakire, akivel elbeszélgethetnek az élet értelméről: valakire, aki együtt imádkozik velük és értük, aki többet törődik velük, mint az évenkénti előírásos látogatás.

            A lelkész könnyen azt gondolhatja, hogy nem lesz eredményes, ha nem “szolgálhat” valamelyik “nagy imaházban”. Már általánossá vált az a vélemény is, hogy csupán azok az eredményes lelkipásztorok, akik az egyház adminisztrációs munkáját végzik. A közvélemény szerint az ember csak itt szolgálhat igazán Istennek.

            Természetesen az ilyen munkák elvégzésére is nagy szükség van az egyházban, és egyeseknek valóban az irodában is kell dolgozniuk, mégis tény és való, hogy egy ilyen iroda könnyen elválasztja az embert az embertől és valódi szükségleteitől.

            Dr. David Dufy, a “Pszichológia és a keresztény vallás” című könyv szerzője a következőket jegyezte fel a közömbösségről: “Gyakran az orvos jobban igyekszik a pontos diagnózis felállítására, mint arra, hogy valóban segítsen a szerencsétlen emberen. Így “jó” tudós, de rossz orvos lesz belőle. Ugyanez a probléma a lelkész munkájában is fölmerülhet. Szorgalmasan hirdeti a tiszta igazságot, közben elhanyagolja a gyakorlati részt, a hívők iránti szeretetet. Így “jó” teológussá de rossz lelkésszé válik.

            Egyetlen ember sem mentes attól a kísértéstől, hogy közömbössé váljék embertársai iránt. A szeretet kinyilvánításának hiánya, és az embertelenség a legnagyobb bűn.

Az embertelenség szó egy tehetetlen, megkötözött és megkínzott áldozatra emlékeztet bennünket. E szó hallatán a kínzószerszámokra és máglyára gondolunk. Eszükbe jutnak a népvándorlás-kori tömegmészárlások.

            A népvándorlás korában alakult ki az a szörnyű szokás, amikor az áldozat kezét és lábát lovakhoz kötötték. A négy erős állatot különböző irányba hajtották, így a tehetetlen áldozatot négy darabra tépték.

            Ha ez jutott eszembe, mindig az volt a véleményem, hogy ez igazi embertelen tett. Elmulasztottam felfogni azt a tényt, hogy ez a vád rám is vonatkozhat, hiszen az én legnagyobb bűnöm nem más, mint az embertelenség.

Sohasem élveztem volna mások kínszenvedéseit. Véleményem szerint nem voltam durva természetű. Ilyen gondolat sohasem bántotta lelkiismeretemet, mert egészen biztos voltam abban, hogy ilyen dologért nem lennék elítélve.

            De amikor megértettem, hogy a kereszténység az, amit Krisztus mondott, vagyis hogy az Isten iránti szeretet a felebarátaink iránti szeretetben és segítőkészségben jut kifejezésre – felfogtam, hogy legnagyobb bűnöm mégis az, amit már megemlítettem.

            Ilyen szemszögből nézve beláttam, hogy hiányzik belőlem a szeretet. Eszembe jutott, hányszor nem segítettem a körülöttem élőknek. Végül megértettem, hogy majdnem egészen a magam útján jártam. Rájöttem, hogy a bibliai definíció alapján önző, bűnös állapotba kerültem. Természetesen egész idő alatt megtartottam a Tízparancsolatot és látszólag jó, erkölcsileg kifogástalan életmódot folytattam.

            Nem az a rossz, amit tettem, hanem amit elmulasztottam megtenni. Ez szinte tragikusan téves és rossz dolog volt.

            Miután önvizsgálatot tartottam, így kiáltottam fel: “Atyám, bocsásd meg, hogy ilyen embertelenül bántam felebarátaimmal!”