I.Szeretni, amikor az szinte lehetetlen

• “De néktek mondom, kik engem hallgattok: szeressétek ellenségeiteket… ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van?” Lk.6,27.32.

Egy épületben két pszichiáter nyitott rendelőt. Reggelenként gyakran együtt szálltak be a liftbe. Az az ember, aki elsőnek lépett ki a felvonóból, minden alkalommal leköpte kollégáját. A másik elővette zsebkendőjét, hogy megtörölje arcát és ruháját, mielőtt kiszállt volna a következő emeleten.

            Egy ember, aki minden nap velük tartott, többé nem tudta fékezni kíváncsiságát és amikor az egyik pszichiáter elhagyta a liftet, megkérdezte a másikat, hogy miért köpi le őt minden reggel a kollégája.

• “Nem tudom” – válaszolt a pszichiáter. “Ez az ő dolga.”

Modern társadalmunkban az elnézés elég nagy méreteket öltött. Mind gyakoribb jelenség, hogy nem törődünk egymás véleményével, hitével és viselkedésével. A két pszichiáter esete azonban egyszerűen azt bizonyítja, hogy képtelenek voltak igazán elnézőek lenni. Természetesen jó, ha elnézők vagyunk az emberek iránt, de ez magában véve még nem elegendő.

            Képzeld csak el, milyen kellemetlen helyzetbe kerülnénk, ha Isten elnézné ugyan bűnös állapotunkat, de semmit sem tenne azért, hogy kiszabadítson bennünket áldatlan helyzetünkből.

            Ugyanúgy az elnéző pszichiáternek sem kellett volna annyiban hagynia kollégája szemtelen viselkedését, mert talán segíthetett volna rajta.

            Igaz, eltűrte a kellemetlen helyzetet, de elmulasztott segíteni az embernek.

            A kereszténynek is gyakran ilyen nehézséggel kell megbirkóznia.

            Szinte mindennapi jelenség, hogy elnézően bánunk azokkal, akik bosszantanak és idegesítenek bennünket. Véleményünk szerint ez az ő bajuk, mi pedig mindent megteszünk, hogy elnézőek legyünk irántuk.

            Amikor azonban a velük való társalgásról, a szeretet és figyelem megosztásáról van szó, hogy testileg, lelkileg és értelmileg is fejlődhessenek, akkor megtorpanunk, hisz ehhez sokkal többre van szükség. Ezért történik meg, hogy ritkán vesszük fel a kapcsolatot az ilyen személyekkel.

            Figyelmünket általában a kedves, vonzó emberekre irányítjuk: azokra, akik illendően viselkednek, helyesen beszélnek, elegánsan öltözködnek és mindig ápoltak.

            Az ilyen emberek társaságát sohasem vetjük meg. Szeretjük vendégül látni őket. Ők a “mi társaságunkhoz” tartoznak. Sok közös vonásunk van, mert úgy gondolkodnak és cselekednek, mint mi. Egyszóval az ilyen személyek vonzanak bennünket.

            Nincs időnk az idős, csúnya, unalmas, szegény és műveletlen emberek számára. Azok számára sincs, akik erkölcstelen magatartásuk agy bármi más ok miatt nem kívánatosak a társaságban. Őket rendszerint magukra hagyjuk.

            Természetesen velük is illedelmesen viselkedünk. Észrevesszük, hogy léteznek. A békesség kedvéért le is kezelünk velük, sőt még a hogylétük felől is érdeklődünk. Rákényszerítjük magunkat, hogy meghallgassuk őket, mégis tudtukra adjuk, hogy tartsák magukat távol tőlünk. Megtörténik, hogy háziállatainkkal kedvesebben bánunk, mint velük.

            Ha egyénekről van szó, szinte igazoltnak vesszük, hogy elutasítjuk őket. Ezek a személyek ellenséges álláspontot foglaltak el velünk szemben, szeretnek kritizálni, ellentmondásukkal feszült hangulatot keltenek, úgy beszélnek, mintha köpködnének az emberekre. Talán a sok fecsegés miatt sem szeretjük őket. Megtörténik azonban az is, hogy másokat hallgatagságuk, illetlen viselkedésük, büszkeségük vagy dicsekvésük miatt kerülünk.

            Elutasító magatartásunkat azzal igazoljuk, hogy az ilyen személyeket ellenszenvesnek találjuk.

            Megpróbáltuk-e az ilyen személyeket a megértésen kívül szeretni? Megpróbáltunk-e a kedvükben járni.

            Szeretetérzésünknek más akadálya is van. Némelyektől szinte elvárjuk, hogy kedvesek és szeretetreméltók legyenek. Úgy véljük, hogy mindig rájuk támaszkodhatunk és mindig figyelemreméltók lesznek. Ebbe a csoportba tartozik: házastársunk, gyermekünk, legjobb barátunk és a lelkészünk. Hogyan viselkedünk akkor, amikor egy pillanatig nem szeretetreméltóak? Nem szeretjük őket, ha valami személyes ok miatt többé nem olyan kedvesek, mint amilyenek azelőtt voltak?

            De hadd meséljek el nektek egy megtörtént esetet. Soha azelőtt nem találkoztam olyan kedves és kiegyensúlyozott emberrel, mint amilyen történetem hőse volt. Ezt a lelkészt minden ismerőse tisztelte. Tekintélyes, középkorú férfi volt, telve energiával és lelkesedéssel. Jó tulajdonságait az egyházi munkára használta. Mindenki iránt megértést tanúsított. Egyetlen egyszer sem fordult vele elő, hogy ne viselkedett volna kedvesen és türelmesen munkatársaival. Egyszer azonban történt valami.

            Egyhetes sátortáborozást szerveztünk fiataljaink részére, és én is helyet kaptam a vezetők között. Ez a sátortáborozás igazán próbára tette türelmünket és kitartásunkat. Rossz időt fogtunk ki. Egész idő alatt esett az eső és fújt a szél.

            A sátrak beáztak és hidegre fordult az idő. A fiatalok tiltakoztak. Valóban kellemetlen helyzetbe keveredtünk. A táborozás utolsó napján mintha az elemek is összeesküdtek volna ellenünk. Süvített a szél, szakadt az eső. Éppen akkor, amikor vezetőnk, az említett lelkész hozzá akart látni a táborozáshoz.

            Egyesek nem mentek ki a zuhogó esőbe. Ez természetesen kellemesebb volt számukra, mint az, hogy elvégezzék kötelességüket. Még a vezetők között is akadtak olyanok, akik szívesebben dolgoztak a sátorban, vagy pedig a tábortűz körül.

            Vezetőnk megpróbált fellelkesíteni bennünket, de hiába.

            Sok munkát kellett elvégezni indulás előtt. A lelkész természetesen szem előtt tartotta azt is, milyen helyzet állna be, ha a tábor rendetlen maradna. Sietve bejárta a terepet, miközben hiába próbált segítséget találni. Sok munkát egyedül végzett el. Bőrig ázott, át is fázott már, de mégis kitartott.

            Én ugyancsak kinn, az esőben dolgoztam. Éppen akkor ment el mellettem, amikor a legnagyobb munkában voltam. Mindjárt észrevette, hogy nem az elképzelése szerint cselekszem. Számított rám, most pedig úgy látszik, csalódott bennem. Nem tudom, mi késztette rá, de ebben a pillanatban nagyon “emberien” viselkedett. Derült arckifejezése vaddá vált, és dühös tekintetet vetett rám.

            Ingerült volt. Mérgesen figyelmeztetett, majd sarkon fordult és elment.

            Meg sem próbáltam védekezni. Talán azért, mert nem is volt rá alkalmam, vagy mert nagyon meglepődtem. Éppen egy furcsa, de elég gyakori jelenség szemtanúja voltam. Néztem, hogyan tud egy szeretetreméltó személy nem épp annak mondhatóvá válni.

            Azelőtt sohasem viselkedett úgy, hogy ne szeressen, vagy hogy barátság helyett mást érezzek iránta. Mindig tiszteltem és szerettem.

            Most azonban minden okom megvolt rá, hogy ne szeressen.

            Talán mondanom sem kell, hogy aznap este, amikor az egész ügy lebonyolódott, a lelkész ismét türelmes és kedves lett. Habár sohasem kért tőlem bocsánatot, tettei és szavai érthetően tudtomra adták, hogy sajnálja a történteket.

            Az idő múlásával olyan alkalmak is adódnak, amikor a számunkra legkedvesebb személyt sem tudjuk szeretni. Talán egy pillanatra elszakadunk Jézustól és ekkor azonnal kifejezésre jut emberi természetünk.

            Mit jelent számunkra az a tudat, hogy hogyan viselkedjünk és szeressünk az imént említett alkalmakban? Talán mások viselkedése arra késztet bennünket, hogy ugyanúgy válaszoljunk? Mérgesen reagálunk-e akkor, amikor kifogásunk, mellyel ezt a tettet igazoljuk, mind “erősebbé” válik. Tehetnek-e vagy mondhatnak-e az emberek valamit, ami elapasztja szeretetünket?

            Az emberek azt állítják, hogy a világon a legnehezebb dolog szeretni. Ez igaz, hiszen a bűnösöket is szeretni kell, pedig mindannyian ilyenek vagyunk. A szeretet magában foglalja a gonosz, önző, goromba, büszke, csaló, hálátlan és ingerült embereket – egyszóval mindazokat, akik a bukott ember jellemvonásait viselik magukon. Ezek a tulajdonságok még azoknál is kifejezésre jutnak, akiket szeretünk és akiktől csak jót várunk.

            Őszintén szólva, nem vagyunk képesek szeretni ezeket a bűnös embereket. A helyzet csak rosszabbodik, amikor kiderül, hogy feleséged vagy férjed, esetleg gyermekeid is ebbe a csoportba tartoznak. Kiderülhet az is, hogy lelkipásztorod, munkatársad vagy pedig a szomszédasszonyod sem olyan jó, mint gondoltad volna.

            Mivel csak a feltételes szeretetre vagyunk képesek, így gyakran megtörténik, hogy nem tudjuk szeretni azokat az embereket, akik viselkedése nem felel meg mércénknek. Az emberek csalódást okoznak nekünk, mert nem tudják valóra váltani elképzeléseinket, melyeket még szeretetünk kibontakozása előtt állítottunk magunk elé.

            Mivel házastársunk, gyermekeink, hittestvéreink természetüknél fogva nem tökéletesek, vagyis közönséges halandók, így egyikük iránt sem érezhetünk igazi, örök szeretetet.

            A keresztény azonban a Biblia rendszeres tanulmányozásakor észreveszi, mit vár el tőle Isten: azt, hogy ne közönséges, emberi természete legyen. Az ige szüntelenül egy szebb, tökéletesebb, szentebb életmód gyakorlására szólít fel bennünket, és érthetően rámutat arra, hogy Jézus Krisztus bennünk akar lakozni, és valami természetfelettit óhajt véghezvinni lelkünkben.

            A Szentírás még azt is állítja, hogy semmi eredményt nem értünk el, ha csak azokat szeretjük, akik bennünket is szeretnek:

• “Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.” (Luk.6:32)

Isten igéje határtalan és változatlan szeretetről beszél; olyan szeretetről, mely túlszárnyal minden természetes érzelmet, és amelyet mennyei Atyánk óhajt kialakítani bennünk. Ez a szeretet felfoghatatlan az emberek számára, azonban lehetővé teszi, hogy azokat is szeressük, akiket sokszor vagy pedig mindig nehéz szeretni.

            Csodálatos, de igaz, hogy ezt az egyedülálló képességet csupán ajándékként kaphatjuk meg, mégpedig a Jézussal való személyes, üdvhozó kapcsolatból.

            Az önzetlen szeretet a legnagyobb ajándék, melyet Istentől kapunk. Ez a szeretet nem pillanatnyi érzelmünk eredménye, hanem isteni elv, kifogyhatatlan erő. Azok, akik nem fogadják el Jézust, nem rendelkeznek vele, míg mások, akik alárendelik magukat Jézus szeretetének, be tudják mutatni a gyakorlatban is felebarátaiknak.

            Amikor Pál apostol a Lélek gyümölcseiről beszél (Gal.5:22,23), akkor a szeretetet első helyre teszi. A szeretet Isten erejének befolyására alakul ki azoknál, akiket már elárasztott ez a szeretet. Isten Lelke forrásokat teremt, melyekből az isteni szeretet kiárad a világra.

            Kötelességből vagy bűntudatból gyakran azokat is szeretjük, akiket különben nehéz szeretni. Végül kiderül, hogy minden haszontalan, és megállapítjuk, hogy saját erőnkből nem vagyunk képesek szeretni éppen úgy, mint ahogy képtelenek vagyunk bárkit is üdvözíteni. Legőszintébb törekvéseink ellenére sem tudjuk ezt elérni. Először valami másra van szükségünk.

            Kívánságunk ne úgy teljesüljön, hogy teljes erőnkből törekedjünk egymást szeretni. Először Isten szeretete kell hogy eltöltse szívünket. Ha pedig énünk eltűnik Krisztusban, akkor igazi szeretet árad belőlünk.

            Ez a tudat nagy megkönnyebbülés számunkra. Mekkora kő esett le a szívemről! Megszabadultam attól a gondolattól, hogy valamit el kell végeznem, valamit, amire emberi tapasztalat alapján semmi tehetségem sincs. Most már tudom, hogy az a fontos dolog, amihez sehogyan sem tudtam hozzájutni. Megváltóm kegyelmének hála hozzáférhető lett számomra.

            Jézus evangéliumának drámai és gyakran figyelmen kívül hagyott mondanivalója az az igazság, hogy a lehetetlen lehetővé vált: őszintén szeretni tudjuk felebarátainkat.

            Ha Jézust szemléljük, mind jobban megismerjük Istent. Istent nézve, hasonlóvá válunk hozzá. Ennek eredményeként a jóság és a szeretet természetes tulajdonságunkká válik.

            Te és én valóban szeretni tudunk.