Ahol a sínek összeérnek

Ahol összeérnek a sínek

 Ott ültem a vonatsíneken. Vártam. Az egyetlen megoldást...

Nem az jött amire várakoztam. Egy kisfiú közeledett felém a sínek között. Csak képzelődöm, gondoltam, és tovább bámultam a talpfák közé szórt köveket.

- Mit csinálsz itt?

Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a tekintetemet fürkészte.

Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki belőle az elmúlt évtizedeket. Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem.

- Ezen a vonalon nem jár vonat.

- Honnan tu... ?

- Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat. Ismerlek már több évtizede. Most eljöttem, hogy mutassak neked valamit.

- Mit?

- Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek?

- Látom.

- Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere, induljunk mi is.

Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda, ahol összeérnek a sínek...
- Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz?

- Semmit.

- Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz! Mit látsz?

- Egy kis virágot, lila szirmokkal, sok kis virágot...Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű!

- Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz?

- Felhőket, bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik... Most olyan alakja van, mint egy angyalnak... Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép!

- Mit érzel most, ebben a pillanatban?

- Boldog vagyok!... Boldog vagyok?

- Igen! Itt és most összeértek a sínek.