Aki elesett, felkelhet!

Egy fiatal lelkipásztornak, akivel jó barátságban vagyok, az egyik börtönben kellett prédikálni a fegyencek között. Mikor a terembe lépett, és a foglyok elutasító pillantásaitól kísérve a középfolyosón előre ment, tudtára ébredt, hogy kenetteljes beszéd vagy bármiféle kegyes beszédstílus itt nem helyénvaló. Dobogó szívvel mérlegelte, mit is mondhatna ezeknek az embereknek. Amint éppen a szónoki emelvény lépcsőjén ment fölfelé, és közben fohászt küldött isteni vezetésért a menny felé, megbotlott és elesett. Nevetés töltötte be a börtöntermet. Barátom azonban ragyogó arccal fölállt, az emelvényre lépett, s így kiáltott:

• Férfiak! Éppen ez az, amiért én idejöttem! Hogy megmondjam nektek, hogy az ember ha elesik, mégis újra fölkelhet!