Az ima, mint fegyver

AZ IMA MINT FEGYVER

(Cseri Kálmán 1998. máj. 10.)

Alapige:

•      “Kora reggel fölkeltek és kivonultak Tekóa pusztájába. Amikor kivonultak, előállt Jósáfát, és ezt mondta: Hallgassatok rám, Júda és Jeruzsálem lakói! Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek! Bízzatok az Ő prófétáiban, és szerencsések lesztek! Tanácsot tartván azért a néppel, előreállította az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét, a sereg előtt menvén, és mondják ezt: Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az Ő irgalma! És amint elkezdték az éneklést és a dicséretet, az Úr ellenséget támasztott az Ammón fiai, a móábiták és a Széír-hegyén lakozók ellen, akik Júdára jöttek, és megverettettek.” Krón.II.20,20-22.

Imádkozzunk!

            Mindenható Istenünk, segíts, hogy őszintén meg tudjuk alázni magunkat előtted. Igédben, és Szentlelked által ragyogtasd fel előttünk a te hasonlíthatatlan nagyságodat. Hadd tudjuk szívünkből énekelni személyes imádságunkként is azt, amit most az ősi zsoltárban együtt elmondtunk neked. Hisszük, hogy egyedül te vagy Isten, hisszük, hogy minden tényleges erő és hatalom nálad van. Hisszük, hogy uralkodsz az egész teremtett világon, amit alkottál, és ura vagy minden népnek, a pogányoknak is.

            Bocsásd meg, Urunk, hogy sokszor nem látszik meg rajtunk az, hogy neked mint Úrnak engedelmeskedni akarunk. Bocsásd meg, hogy oly sokféleképpen megbántottunk és folyamatosan megbántunk téged. Ha a parancsaidra gondolunk, csak orcapirulással tudunk előtted leborulni. Bocsásd meg, hogy olyan sokféleképpen tudjuk káromolni a te szent nevedet. Bocsásd meg, hogy olyan ritkán szenteljük meg igazán az Úrnak napját.

            Bocsásd meg, hogy nem tiszteljük őszintén az öregjeinket. Bocsásd meg, hogy oly sok magzatot meggyilkoltunk. Bocsásd meg, hogy a lopás és házasságtörés már nem is számít bűnnek sokaknak az értékrendjében. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek! Segíts el mindnyájunkat oda, hogy ne másokra mutogassunk, hanem a magunk bűneiről tudjunk vallani neked, hogy aztán bocsánatot, feloldozást, szabadulást kaphassunk tőled.

            Köszönjük, hogy ma is úgy jössz elénk, mint szabadító Isten. Segíts, hogy higgyünk benned, bízzunk benned, hogy ne szégyelljünk megvallani téged, hogy tudjunk állhatatosan könyörögni hozzád. Olyan sokféle nyomorúságunk van. Egyedül te tudod a szükségeinket kielégíteni, egyedül te tudsz vigasztalást adni azoknak is, akik ezen a héten álltak meg ravatal mellett. Egyedül te tudsz reménységet adni a csüggedőknek és a kétségbeesetteknek. A te kezedben van a mindennapi kenyerünk, és te végezheted el a csodát, hogy megértsük a nekünk szóló igét, és hogy békesség legyen a szívünkben a bosszúságok között is. Légy irgalmas nekünk!

            Adj nekünk olyan hitet, hogy tudjunk magasztalni téged irgalmasságodért és láthassuk a te csodáidat. Segíts, Urunk, most igazán rád figyelni. Te pedig szólj hozzánk. Gyógyítsd, bátorítsd, erősítsd az életünket. Jézus érdeméért kérünk.

Ámen.

Igehirdetés

            Talán joggal kérdezhetné valaki, hogy éppen egy ilyen napon kell nekünk énekelgetnünk? Mert rendben van, hogy cantate vasárnapja van, ez minden évben május második vasárnapja, de ma a választások napja is van, és nagyon sok ember tele van feszültséggel, hogy mi lesz ennek az eredménye. A hívők közül sokan hűségesen imádkoznak, hogy Isten legyen irgalmas nekünk, és sajnos vannak sokan, akik teljesen közömbösek. Már ettől sem remélnek semmit.

            Vajon helyes az, hogy éppen egy ilyen sorsdöntő napon énekelgetünk? — Attól függ, hogyan énekelgetünk! Éppen erről szól mai igénk.

            Amit olvastunk, az is egy sorsdöntő napnak a történetéből vett részlet. Az időszámításunk előtti 9. században, amikor Jósáfát volt király a kicsi Júda országában, váratlanul nagy ellenség támadta meg ezt a népet. Még arra sem maradt ideje a királynak és az illetékeseknek, hogy felkészüljenek a védelemre, és úgyis reménytelen lett volna mindenféle védekezés, olyan aránytalanul sokan voltak az ellenség soraiban.

            Akkor küldött Isten egy prófétát, aki azt mondta: ne féljetek! Menjetek ki ide és ide — olvastuk a földrajzi helyet —, és nézzétek hogyan szabadít meg titeket Isten. Ez nagyon furcsa parancs volt. Ehhez hinni kellett, hogy komolyan vegyék Isten szavát. Viszont tudta Jósáfát és sokan mások is, hogy az egész nép jövője függ ennek az ütközetnek a kimenetelétől. De miféle ütközet lesz ez, amit Isten maga vív meg, amit ők csak nézni fognak?

            Akkor került sor arra, hogy Jósáfát ezt a különös csatarendet állította fel. Az énekes lévitákat állította előre, akik ünneplő ruhában dicsőítették Istent és magasztalták Őt azért, mert örökkévaló az Ő kegyelme. Azt olvastuk, hogy amikor elkezdték az éneklést, az Úr lázadókat támasztott az ellenség soraiból, ezek egymásnak estek és lekaszabolták egymást. Isten népe valóban csak nézte, hogy mi történik ott. Így menekültek meg, és így kaptak győzelmet.

            Azért menekültek meg, mert énekeltek? Biztos, hogy nem! Mégis kitűnik ebből, hogy sokkal nagyobb jelentősége volt ennek a fajta éneklésnek és istendicsőítésnek, mint ahogyan azt általában gondoljuk. Jósáfát minden túlzás nélkül egyenesen fegyvernek tekintette ezt, és fegyverként használta. Ezért állította előre az énekeseket, mint fegyvereseket, és utána jött a nép.

            Ahhoz, hogy ennek a jelentőségét megértsük, az egész történetet magunk előtt kell látni. Most nem mondom el az egészet, csak a lépéseket, ahogy követték az események egymást.

            Amikor megérkezett a szörnyű hír, hogy óriási létszámú ellenség közeledik teljesen váratlanul, Jósáfát összehívta a népet a templomba, országos böjtöt rendelt el. Ő maga pedig odaállt a nép elé, és elmondott egy megrendítő imádságot. (Tessék elolvasni délután otthon, mára nagyon időszerű az ő imádsága. Akinek a hite diktálja, mondja el ma akár a maga szavaival, akár a Bibliában olvasható szavakkal ezt az imádságot.) Ebben az imádságban először is megvallja, hogy kinek hiszi ő Istent. Ilyeneket mond: Egyedül te vagy Isten. Te uralkodsz a pogányokon is. Minden ország felett Úr vagy te! A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sincs, aki ellened megállhatna.

            Nyilván nem Istennek volt szüksége arra, hogy ezt Jósáfát elmondja neki. Az imádkozó embernek van szüksége arra, hogy újra és újra a saját hitetlenségével szemben emlékeztesse magát Isten kijelentésére, hogy ne feledje kihez imádkozik most.

            Először tehát elhangzik egy ilyen egyértelmű, bátor hitvallás. Ott nyilvánosan, hangosan, mások előtt. Hívők, hitetlenek előtt nem szégyelli a hitét.

            Másodszor elsorolja Isten nagy tetteit, amiket eddig már megtapasztaltak, vagy hallottak az ősöktől, és egyben emlékezteti Istent az Ő ígéretére, hogy megígérte, hogy az Ő népe mindvégig azon a földön fog lakni. Tehát az ellenség most nem ebrudalhatja ki onnan őket. Erre megint nem Istennek volt szüksége, hanem az imádkozónak. Tudnia kell, hogy mi mindent cselekedett már eddig Isten, hogy Isten cselekszik. Nem az a vitatéma, hogy van vagy nincs, hanem az, hogy számítunk-e a jövőben is arra, hogy Ő ugyanolyanokat tud cselekedni, mint eddig.

            Harmadszor megrendítő őszinteséggel bevallja: Uram, teljesen tehetetlenek vagyunk. Semmit nem tudunk csinálni, nincs erőnk ilyen túlerővel szemben, és nem tudjuk, mit kelljen cselekednünk, de a mi szemeink tereád néznek. Vagyis tőled várjuk, hogy cselekedjél. Hiába hitegetnénk, magunkat vagy kapkodnánk szövetséges után, vagy csiszolgatnánk a fegyvereket... nincs idő semmire! Egyébként is reménytelen a helyzet. És mégis van reménységünk, mert nemcsak az ellenségre nézünk, nemcsak a magunk tehetetlenségére, hanem tereád, akiről az előbb már megvallottuk, hogy minden népnek Ura vagy, minden erő a te kezedben van. Cselekvő Isten vagy, irgalmas Isten vagy. Ezért adja parancsban az énekeseknek, hogy tessék az Isten irgalmasságát magasztalni és azt hirdetni.

            Tehát bevallja a tehetetlenségét, és azt, hogy Istenben bíznak és tőle várnak mindent.

            El tudom képzelni, milyen döbbent csendben hallgathatta ezt a nagy sokaság. És ebben a csendben megszólal valaki. Mindenki arra néz, nem ismerik. Egy ismeretlen férfi, akit ott Isten Szentlelke betöltött, és Isten igét hirdettet vele. Azt mondja ez az ismeretlen valaki: Így szól az Úr most hozzánk:

• “Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaságtól, mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Holnap szálljatok szembe velük! Ők a Cichágón fognak felmenni, ott megtaláljátok őket a völgynek szélén. De nem kell nektek harcolnotok, csak álljatok veszteg és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Ne féljetek, és ne rettegjetek, holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz!”

És a befejezés: ezek az emberek ezt elhitték. Nem kezdtek okoskodni: biztos-e, hogy az Isten szava? Kicsoda ez az ember? Hogyan gondolja ezt az Úr? Miért küld oda ki minket, ha Ő akar szabadulást adni? Ezek tipikusan reánk jellemző okoskodó kérdések, amikor az ember, aki lehet, hogy magát hívőnek tartja, mégis ott lábatlankodik a cselekvő Isten előtt a maga hitetlenségével, kételyeivel, okoskodásával, fontoskodásával, vagy beképzeltségével, gőgjével és aggodalmaskodásával, ahelyett, hogy tenné azt, amit Isten mondott.

            Mit mondott Isten? Menjetek ki oda — ez nagyon kockázatos dolog volt, szinte fegyvertelenül kivonulni oda, ahol elvonul az ellenség, ahol ő ellenük vonul fel az ellenség — és nézzétek, hogy mit cselekszik az Úr! De mit fog cselekedni? Majd meglátjátok ott akkor. Nem lehetne előre tudni? Nem. Annyit lehet előre tudni, amennyit Ő előre megmondott. Aki ezt hiszi, az hívő. Aki ebben kételkedik, az nem lát csodákat. A hitüket vizsgáztatja itt Isten. És Isten valóban cselekszik. Adja azt a csodálatos szabadulást, amiről olvastunk.

            Azt hiszem, ha most ez az egész nap csendesnap lenne, ahol mindenki elmondhat egy vagy legfeljebb két olyan szorongató problémát, ami a személyes életében most megterheli, egész estig tudnánk mondani. Ha csak a személyeseket és a családiakat sorolnánk, akkor is nagyon sok lenne. De azért sokunknak fontos az is, hogy mi van az egyházban, és az is nyomasztó. És mi van az országban? És az még nyomasztóbb. És mi lesz az emberiséggel? És aki megpróbál néha emberiség-méretekben gondolkozni, vagy olyan információk jutnak el hozzá, úgy érzi, minden oka megvan a kétségbeesésre.

            Vajon ebben a szorongatott helyzetben van-e annyi bátorságunk, hogy ráhelyezkedünk erre az alapra és megpróbáljuk a hitnek ezt a magatartását? Mert ezek az énekesek itt nem szórakoztatni akarták a hallgatóságot és nem szerepelni akartak közönség előtt, hanem ezek az énekesek annak a közösségnek egy része voltak, akik az egész közösség hitvallását és vágyát voltak hivatva kimondani, és amit mondtak, az hitvallás volt. Az a maguk és a többiek hitének a megerősítését szolgálta, és mindenekfelett az egyedül igaz élő Isten dicsőségét. Így vált ez az éneklés fegyverré. Így válaszolt erre Isten, szabadítással.

            Mert a hitnek a gesztusa mindig ez: bízom Istenben a reménytelen helyzetekben is, és bízom abban, hogy Ő igazat mondott. Bízom benne személyesen és igaznak tartom az Ő kijelentett igéjét, ami itt van a Bibliában előttünk. Ez a hitnek a gesztusa. Lehet, hogy támadnak a szívemben kételyek, a fejemben okoskodások, de akkor is elmondom:

“Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok, mert sosem volt így rászorulva sem élő, sem halott.”

A saját hitetlenségünkkel szemben van-e bátorságunk dönteni mindig a hit mellett, Isten kijelentett igéje mellett? Ez a hitnek a szép harca, és erre hív fel minket Isten igéje.

            Természetesen így imádkozni csak Isten újjászületett gyermekei tudnak. Kiáltani a bajban mindenki tud, és Istennek az is kedves. Van ilyen is: kiáltásom halld meg Isten, messze földről, nagy ínségből kiáltom felségedet, — de az imádságot fegyverként használni, az Istenbe vetett bizalmat minden hitetlenséggel szemben így megvallani, az Isten irgalmában reménykedni csak az tud, aki már ismeri az irgalmas Istent, aki már elfogadta az Ő irgalmát. Aki már tudott összetörve sírni a bűnei miatt, és örvendezve dicsőíteni Őt a bűnbocsánatért. Az tudja magát, a szeretteit, a népét erre az Istenre békességgel rábízni. Az érti ezt, hogy néha nincs más feladat, csak az: nézzétek, hogyan ad szabadítást az Isten!

            Mert a nagy szabadítást is így kaptuk meg. Semmit nem tettünk azért, hogy Istentől bűnbocsánatot és örök életet kapjunk. Azért egyedül mindent Jézus Krisztus tett meg. Akinek ez személyes élménye már, annak a szívében fakad fel ez a dicséretmondás.

            De vajon felfakad-e a szívükben? És vajon tudjuk-e és akarjuk-e így dicsőíteni Istent, és így tenni azt, amit Ő mond? Ezek az emberek nem tudták a népüket megmenteni. Ma is hangzanak ilyen nagyképű szólamok: mentsük meg népünket. Hogyan? Mit tehetünk azért? A hívőknek ezt kellene tenniük. Így imádkozni, ahogy itt arra példa van, és közben megtenni azt, amit Isten mond. Nem hősködni, hanem engedelmeskedni. Az nehezebb. Amit itt Isten mondott nekik, az egyszerű, és mégis nagyon nehéz dolog volt. Menjetek ki oda, ahol felvonul az ellenség! Gondoljunk bele. És másnap felkerekednek. Jósáfát még egy nagyon fontos mondatot mond nekik, amikor elindulnak:

• “Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek! Bízzatok az Ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!” És mennek...

Mit jelent ez ma egy hívő embernek? Azt, hogy hűségesen imádkozik ma is a mi népünk jövőjéért, és feltétlenül elmegy szavazni.[1] Ezt jelenti ma például. És felelősen Istenre figyelve teszi mindezt. És nemcsak ma imádkozik népünkért, hanem mindennap imádkozik naponta többször is, mert állandó kapcsolatban van azzal az Istennel, aki ma is Úr a pogányok felett is, akié minden erő és hatalom, és aki nem nézi közömbösen a mi jövőnket sem, mert Ő irgalmas Isten. Ezért dicsőíthetjük Őt az Ő irgalmáért. Minden ilyen helyzetben vizsgázik a hívő nép hite. Mer-e bízni Istenben, és tud-e, akar-e vajon így imádkozni?

            Akkor nemcsak alkalmilag, a szorultság idején kiált Istenhez, hanem az egész élete egyetlen Isten-dicsőítő énekké válik. Mert aki azt cselekszi, ami Isten akarata, az dicsőíti Őt.

            Isten segítsen el mindnyájunkat ide, hogy ez a dicséretmondás hangozzék fel az életünkben, és így tudjuk valóban Őreá bízni a személyes, nyomasztó problémáinkat is, a családiakat is, az egyháziakat is, az országosakat is, és ennek az egész emberiségnek a jövőjét is. Mert minden okunk megvan arra, hogy énekeljük: Áldjátok az Urat, mert nagy az Ő irgalma.

Imádkozzunk!

Istenünk, bocsásd meg, hogy olyan sokszor éppen ezt vonjuk kétségbe. Nemcsak létedet kérdőjelezzük meg mi, akiket te alkottál, hanem azt is, hogy vajon van-e elég erőd, van-e elég bölcsességed megoldani nehéz kérdéseket, vajon győzelmesen tudsz-e kikerülni harcokból. Bocsásd meg, ha olyan kicsinek látunk.

            Kérünk, hadd ragyogjon fel előttünk a te dicsőséged, hadd tapasztaljuk meg mindnyájan egészen személyesen, hogy valóban az égig ér a te irgalmad, és a felhőkig a te hűséged.

            Köszönjük, hogy ezzel a reménységgel bízhatjuk rád egész jövőnket személyesen is, meg népünkét is. Köszönjük, hogy így tarthatjuk kezeinket, hogy ajándékozz meg minket mindazzal, amire szükségünk van. Olyan sok minden nélkül szűkölködünk. Segíts, hogy őszintén megalázzuk magunkat. Segíts, hogy igaz legyen, amikor megvalljuk, hogy te nagy vagy és dicsőséges. Segíts, hogy becsületesen beismerjük tehetetlenségünket, de merjük folytatni a mondatot, hogy: “a mi szemeink tereád néznek, és egyedül tőled várunk mindent.”

            Így hozzuk most eléd mindnyájan, ami személyesen nyomaszt. Így könyörgünk hozzád közösségeinkért, amikben élünk. Kérünk, szégyenítsd meg a mi kicsi hitünket, és dicsőítsd meg magad életünkben.

            Segíts most ebben a csendben is téged imádni!

Ámen.