Az imádkozás módja

„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom nektek, megkapták a jutalmukat. Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és az ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked nyíltan.” (Máté 6:5-6)

Hallottad már ezt?

• Én nem azért mondom… Közben AZÉRT mondja!
• Nem akarlak megbántani… Közben MEGBÁNT!
• Én nem vagyok sértődékeny… DEHOGYISNEM!
• Én nem vagyok nagyképű, de… És természetesen rájössz, milyen nagyképű!
• Én nem szeretem magamat mutogatni… aztán megáll az utcasarkon... imádkozni.

Hogy is volt ez az imádkozásdolog? Ment a farizeus az utcán, egyszer csak eszébe jutott, hogy imádkoznia kellene. Megállt. Szétnézett. „Igen, látni fogják az emberek a szentségemet.” Imaszíj a csuklóján és a homlokán, Jeruzsálem felé fordul, és jól látható, hallható módon elmondja az imáját. Az emberek megállnak. Leveszik a kalapjukat. Csettintenek. És azt mondják: „Ez igen! Ez egy imaember! Milyen szépen tud imádkozni! És milyen buzgón!” S ezzel máris elvette, megkapta a jutalmát. Az emberektől. Nem Istentől!

„Te ne így tegyél – mondja Jézus. – Mondanivalód van? Menj el egy csöndes helyre, ahol nem zavar senki! Ne engedd, hogy elterelje bármi is a figyelmedet. És amit csendben elmondtál nekem, hittel, őszinte vággyal, arra én nyilvánosan válaszolok. Biztosíthatlak arról, hogy ÉN meghallottam, amit te halkan elrebegtél." És máris megérted, hogy Istennek nem szép imákra van szüksége, nem gyönyörűen megalkotott szavakra. Hanem a szívedre. A szívből jövő ima MINDIG meghallgattatásra talál.

Próbáld ki!