Benyomni a féket

Benyomni a féket

„Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna; de ti nem akarátok” (Ézsaiás 30,15 – Károli ford.).

„Uram, én…”

– Sally! Nem láttad a sötétszürke öltönyömet?

– Jaj, Jim, bocsáss meg! Tegnap este olyan későn értünk haza, hogy véletlenül elfelejtettem kivenni a kocsiból, miután kikértem a tisztítóból. Megyek, és megnézem, biztosan ott van!

Igen, az öltöny ott lóg a kocsi hátsó részében. Miközben viszem befelé, nagyon sajnálom Jimet, hogy ezt a jéghideg öltönyt kell felvennie. Odateszem a tűzhely közelébe, és rászánok egy percet, hogy tüzet gyújtsak a kályhába, hadd melegedjen kicsit az öltöny. De hiába, mert Jimnek nincs ideje ezt kivárni. Visszatérek gondolataimhoz és imámhoz, de közben nagyon bánt ez a mulasztás.

„Uram, nagyon szomorú vagyok! Annyira zsúfolt az életem, úgy érzem, már nem sokáig bírom. Az agyam majd’ szétmegy attól a sok mindentől, ami a figyelmemet követeli: a feladataim, a listáim, a családom. Ez elég ahhoz, hogy…”

– Anya! – ez most Andrew. Lejött a felső szintről, és reggelizni szeretne. A gondolataim most egy másik irányba terelődnek. Azzal kell foglalkoznom, amire Andrew-nak van szüksége.

Vissza az imámhoz. „Uram, én tényleg próbálok megtenni minden tőlem telhetőt. Sikerült már fejlődnöm abban, hogy sokkal eredményesebben és gyorsabban végezzem feladataimat, mégsem tudok elvégezni minden látszólag fontos dolgot, ami nap mint nap beözönlik az életembe. A vadonban élek, miért olyan zsúfolt mégis az életem? Mit kellene tennem? Jaj, bocsáss meg, Uram, fel kell vennem a telefont.”

Miután leteszem a telefont, a nyugalom már nem igazán tér vissza szívembe, és ott ülök anélkül, hogy bármi figyelemreméltót kaptam volna az Istentől. Semmi megoldás, semmi beszélgetés, semmi, ami felszabadítana terheim alól. Nos, hát… mivel nincs vesztegetni való időm, felállok, hogy nekilássak a feladatok végtelen sorának. „Nincs elég idő… soha nincs elég időm…” – morfondírozok, és közben nagyon sajnálom magam.

Munka közben is ugyanezen a vágányon futnak gondolataim. „Miért bíz rám ennyi mindent Isten?” – teszem fel a kérdést. „Vajon valóban elvárja tőlem, hogy ilyen keményen, megállás nélkül dolgozzak, ráadásul anélkül, hogy elég időm legyen választ kapni Tőle? Muszáj mindent ilyen lóhalálában végezni?” Tulajdonképpen Istent okolom azért, hogy ilyen értelmetlen dolgot vár tőlem. Logikus és ésszerű következtetésnek vélem, hogy Isten nagyon igazságtalan; ez a következtetés azonban nem igazán stimmel. Ösztönösen érzem, hogy Isten nem igazságtalan, vagy ésszerűtlen, a kérdéseim azonban jogosak, és választ érdemelnének. Átgondolom, mi minden tölti be napomat, és arra jutok, hogy semmi rosszat vagy helytelent nem teszek, egyszerűen túl sok a feladat! Bizonyára Isten bölcs és értelmes, mint ahogy engem is megáldott ezekkel a tulajdonságokkal. Ha én fel tudom fogni, hogy túl sok a teendőm, akkor ő is tudja ezt, és nem kérné, hogy ennyi mindent elvégezzek. Ez a következtetés már sokkal jobban tetszett, de egy másik kérdést vetett fel: Ha nem Isten halmozza rám ezeket a feladatokat és terheket, akkor kicsoda?

„Uram, valahol azt olvastam, hogy ha csak a szükséges dolgokat teszem meg a háztartás vezetésében és a családom ellátásában, akkor jut időm a Biblia olvasására és arra, hogy általad tökéletesítsem jellememet. Nos, az én tapasztalatom nem ezt mutatja. A jellemformálás következetesen a tennivalók listájának legalján szerepel, nem amiatt, mintha nem vágynék rá, hanem mert nincs rá elég időm. Minden más kiszorítja. Matthew és Andrew jellemét próbálom alakítani, és ez úgy tűnik, minden percemet lefoglalja. Ezen kívül segítenem kell azoknak az édesanyáknak, akik hozzám fordulnak segítségért gyermekeikkel kapcsolatban. De hát ez hozzátartozik a kereszténységhez… Aztán segítek a gyülekezet szociális feladataiban, mert megkérnek erre. A gyülekezet gyermekcsoportja számára is én tervezem a tanulmányokat – mert ez a feladatom. Ráadásul hirtelenjében én dobok össze minden ételt és otthon tanítom a fiaimat. Nem akarok panaszkodni, de nincs elég időm. Egész nap rohanok, és minden napom így telik. Egy mesebeli szupernőnek is nehezére esne ez a sok hőstett, de én nem is vagyok szupernő, csak egy mezei Sally, és már elfáradtam, Uram!”

„Biztos vagy abban, hogy el kell végezned mindezt?” – kérdezte halk, szelíd hangján az Úr. „Hát… mit is hagyhatnék el? A mosást, a vasalást, a főzést, a takarítást, vagy esetleg ne mosogassak el?” – keltem saját magam védelmére.

„Ó, ha csak a szükséges dolgokat tennéd, Sally… Biztos, hogy mindez szükséges? Nincs valami, amin változtatnod kellene?”

Átvillant agyamon néhány bibliai ige, amit olvastam, különösen az, amely így szól: „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna” (Ézs 30,15). Különösen a megnyugvásra figyeltem fel: igen, erre volt szükségem. Máriára, Jézus anyjára gondoltam. Ő nem kötötte le magát túl sok gyülekezeti munkában, vagy bármilyen más munkában, ami hátráltatta volna elsődleges feladatában. Nem mások nevelték fel helyette Jézust. Sőt, ő és József arra kényszerültek, hogy Jézus életének legfogékonyabb éveit éppen egy idegen országban töltsék, ismerősöktől, családi befolyástól, és zavaró tényezőktől távol. Még szülőföldjükre visszatértük után sem úgy ábrázolja a Biblia Máriát, mint aki másoknak szolgált. Egészen addig igaz ez, amíg Jézus felnőtt férfi nem lett. Mária időbeosztása tükrözte értékrendjét. Ez némi elmélkedésre késztetett engem.

Mindnyájunknak napi 24 óra áll rendelkezésünkre – sem több, sem kevesebb. Rajtam múlik, hogy időm legyen mindarra, amit fontosnak tartok. Isten nem akarja, hogy a körülmények vadul hajtsanak előre. Be kell nyomnunk a féket, hogy megállapítsuk, hol is állunk, és hová akarunk eljutni – ahelyett, hogy továbbmennénk a jelenlegi irányba a jelenlegi iramban.

„Uram, megfontoltam, amit mondtál. Bocsánatot kérek, hogy védekező hangnemben válaszoltam. Most már látok néhány dolgot, amin változtatnom kell.” Elhatároztam, hogy csökkentem a mosásra szánt időt, mégpedig azzal, hogy megkérem családtagjaimat, ne dobjanak minden ruhadarabot automatikusan a szennyesbe, hanem döntsék el, valóban piszkos-e, amit levettek magukról. Ha egy aránylag tiszta nadrágot vagy inget másodszor is felvesznek, attól még ápoltak maradnak, nekem viszont sok mosásidőt megspórolnak – szinte a felét. Minél tovább gondolkodtam ezen, annál ésszerűbbnek tűnt. Tovább tűnődtem, mit tehetnék még.

„Megbocsátok neked, Sally. Kezded megfelelően felmérni, minden szükséges-e, amit teszel. Csak azt tedd, ami valóban fontos!”

„Istenem, azt mondod, nem szükséges minden, amivel foglalkozom?” Ez a gondolat igazán lesújtott. „Ez azt kell, hogy jelentse, nem minden Tőled származik, amire mások megkérnek. Ó, mennyire szükségem van a Tőled jövő bölcsességre, hogy eldönthessem, mit kell kihagynom az életemből! Szükségem van a Veled töltött időre, hogy különbséget tudjak tenni a szükséges, és szükségtelen dolgok között. Tehát nem kérsz arra, hogy mindent tökéletesen elvégző szupernő legyek? Akkor pedig biztosan Sátán próbál visszatartani attól, hogy nekilássak a jellemformálásnak.”

„Sally, meg kell tanulnod kedvesen „nem”-et mondani a megfelelő időben. Nem minden telefonhívás tőlem van! Nem mindenki problémáját neked kell megoldanod. Nem minden síró gyerek a tiéd, hogy megneveld! Nem minden gyülekezeti feladatot neked kell teljesítened! Meg kell találnod az egyensúlyt ezeken a területeken. Keress engem, és a veled szemben támasztott követelményeket szűrd meg rajtam keresztül, így megvalósul a kívánt egyensúly.”

„Uram, nekem nagyon nehezemre esik nemet mondani. Segíts, hogy megtanulhassam!”

Isten valóban segített, bár nem egészen úgy, ahogy elképzeltem. Nagy vígasság közepette, Jim vett rá arra, hogy menjek ki a ház előtti teraszra, és gyakoroljam a „Nem!” szót. Először szelíden mondatta ki velem. Aztán mérsékelt hangnemben. Aztán erőteljesebben. Aztán nagyon határozottan. Végül: „Nem, elnézést! Most nem vagyok elérhető.” Gyakoroltam is, de nagyon ostobán éreztem magam. Jim azonban segített belátnom, hogy iskolát kell otthon működtetnem, és munkahelyem az otthonom. Munkaidőben pedig nem szabad kiesnem a szerepemből. Ha engedek a zavaró tényezőknek, akkor a gyermekeim oktatása kiszorul az időből, vagy kárt szenved. Attól kezdve tehát, ha valaki felhívott, és beszélgetni akart, akkor így válaszoltam: „Most nem tudok beszélni veled, de ha később visszahívsz, akkor pótolhatjuk.” Ez működött. Legtöbben megértették, hisz ugyanezekkel a problémákkal küszködtek. Isten megadta nekem a világos látást, mikor mondjak igent, és mikor nemet. Ha neked is nehezedre esik nemet mondani, akkor gyakorold hangosan a teraszon! Először kicsit kínos, de segít, ha jönnek a gyenge pillanatok – és biztos, hogy jönni fognak!

Vajon a te életed is annyira túlzsúfolt, mint amilyen az enyém volt, hogy nincs idő Istenre és gyermekeid jellemformálására? Ha igen, az nem véletlen. Lelkünk ellenségének terve ez, hogy agyonhajszoltak és szétszórtak legyünk, míg örökre késő nem lesz. A jézusi jellem kialakulása nem történik csak úgy magától. Ha így volna, mindnyájan jobban hasonlítanánk Őhozzá. Ma szinte egyáltalán nem létezik földünkön az a fajta nevelés, ami Krisztus követésére és szolgálatára tanítaná a gyermekeket, mert ez a szívben végzett munkát igényli, nem csupán külső engedelmességet, és látszólagos kedvességet. Még Krisztus hitvalló követői között is ritkán vannak olyanok, akik keresik és megtapasztalják azt, hogyan változtatja meg szívüket Krisztus személyes jelenléte; és még ennél is kevesebb azok száma, akik megvalósítják ezt a gyakorlatban, és következetesek is ebben. Ennek az a gyümölcse, hogy megelégszünk a kereszténység külső megnyilvánulásaival: a szertartásokkal, a külsőségekkel, a műmosolyokkal, a látszólagos engedelmességgel – amelyek mind csak pótlékai annak, amit Krisztus tud elvégezni a szívben.

A jellem: mindent jelent! Jellemünket belső gondolataink, érzéseink, indítékaink alkotják. Naponkénti életünk határozza meg örök sorsunkat, ahogy szinte észrevétlenül, percenként pereg le ujjaink között az idő. Vajon teszünk-e gyakorlati lépéseket gyermekeink jellemformálására, vagy elmennek mellettünk az alkalmak? Az idő sodor bennünket magával, a percekből évek lesznek, és azok is telnek, minden múló nappal gyorsabban, akár a hullámvasút kocsija egy nagyon meredek lejtőn.

Ha valami mást szeretnél önmagad és gyermekeid számára, akkor most kell benyomnod a féket. Ez lehetetlennek tűnik a sok feladat és kötelesség, valamint a sodró lendület miatt, de mégis létrejöhet egy mennyei eredetű egyensúly az életedben, ha Istent keresed, és összekapcsolódsz Vele. Miként rendezné át Isten az értékrendedet? Isten az Ő képmására szeretne téged formálni. Azt akarja, hogy elegendő időt tölts Vele. Ebből a kapcsolatból származik minden erő, ami jellemed és otthonod megváltoztatásához szükséges. Isten után második helyen a társad áll, harmadik helyen pedig a családod. Minden más csak ezután jön – igen, a munkahelyed is. Ezernyi dolog követeli a figyelmünket és emészti fel időnket, aminek semmilyen maradandó értéke nincs! Csakis nyerhetünk, ha levesszük lábunkat a gázpedálról, és rálépünk a fékre.

Amikor Isten kezdte ezt feltárni előttem, azt mondtam: „Rendben, Uram, de honnan tudhatnám, mit hagyjak ki a napirendemből, és mit tartsak meg? Nekem az is nehezemre esik, hogy kidobjam a szekrényből a felesleges ruhákat; hogyan válogathatnék akkor ezek között a fontos dolgok között?”

„Sally, nagyon sok tevékenységről dönthetsz egy egyszerű kérdéssel: ’Ez a hívás embertől érkezik, vagy tőlem?’”

Ezt a szempontot már megértettem abból, ahogyan kezelnünk kellett az előadói szolgálatunkkal kapcsolatos hívásokat. De hogy ugyanezt alkalmazzam az otthon végzett munkámra és gyermekeimre is, az bizony új gondolat volt. Sokkal több előadásra kapunk meghívást, mint amennyit képesek lennénk teljesíteni. Amikor elkezdtük, Jim így szólt hozzám: – Sally, ha minden hívást elfogadunk, akkor a leterheltség miatt elveszítjük az egészségünket. Ha mégsem, akkor a sok rohanásban nem lesz időnk Jézusra. Akkor pedig ki fog vezetni minket? Kit fogunk hirdetni az emelvényről? Krisztust vagy magunkat?

Biztosak voltunk abban, hogy Isten nem akarja sem azt, hogy túlterheljük magunkat, sem azt, hogy kiszorítsuk Őt. Még ha nagyszerű lehetőségek kínálkoznának, akkor is szükségünk van arra, hogy Isten vezessen és segítsen kialakítani az egyensúlyt. Természetesen Sátán bele akar csalogatni a rengeteg tevékenységbe, és próbál bűntudatot ébreszteni bennünk, ha nem fogadunk el minden hívást. Isten azonban azt akarja, hogy személyes felelősséget vállaljunk életünk logikus és átgondolt szervezéséért úgy, hogy minden lépést megbeszélünk Vele. Rajtunk múlik: vagy egy pár dolgot teszünk nagyon jól, vagy sok mindent – felületesen. Ez a folyamat, ahogy igent vagy nemet mondunk Isten vezetése által, jelenti azt, hogy benyomjuk a féket, és lelassítjuk száguldó életünket.

Mi pontosan ezt tettük. Isten elvezetett arra, hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt életünk akkori helyzetében. Az egyensúly pedig azzal együtt változik, ahogyan mi változunk. Mások szolgálatáról nem vehetünk példát. Egy másik keresztény testvér vagy testvérnő lehet, hogy többet tesz, lehet, hogy kevesebbet. Nem jó egymáshoz hasonlítgatni magunkat. Meg kellett tanulnunk, mi az, amit Isten vár el Jimtől és Sally-től, és neked is meg kell tanulnod, mi Isten akarata számodra. Az emberek tanácsolnak, lehetőségeket tárnak eléd, de a végső döntést Istennel együtt neked kell meghozni. Vajon minden szolgálatra való felhívás a mennyből származik? Nem szabad hirtelen döntést hozni. Imádkozz útmutatásért! Beszéld meg társaddal a lehetőségeket. Adj időt magadnak, hogy áttekinthesd a teljes képet, nehogy addig rakd a jó rakománnyal a szekeret, amíg bele nem szakad! Nem tévedsz, ha vigyázol, nehogy a családod törjön össze az egyensúly hiánya miatt.

Amikor azon gondolkodtam, hogy be kell nyomnom a féket, tudtam, hogy időt kell fordítanom saját jellemem, és gyermekeim jelleme alakítására. Tűnődtem és tűnődtem, majd rájöttem, hogy a fiúk otthoni tanítása emészti fel a legtöbb időt. Itt éreztem a nyomást, mert bár sok időt töltöttem ezzel, mégis mindig úgy éreztem, nem eleget. „Sally, drága gyermekem, először azt fontold meg, nem vagy-e hajlamos a túlzásokra. Emlékszel, hány tantárgyat akartál tanítani elsős fiadnak?”

Erre hangosan felnevettem. „Persze, hogy emlékszem, Uram! Tizenegyet! De végül hármat feladtam. De azok is mind nagyon jó tárgyak voltak, akartam, hogy tudja!”

„Rendben, Sally, gondoljuk át józanul. Kivitelezhető-e a gyakorlatban, hogy mindezt megtanítsd? Mennyi időre van szükség egy tantárgyhoz?”

Átgondoltam. „Hát, egy tantárgy: egy óra. Ez tizenegy órahossza naponta.” Tizenegy óra!  Ebből a szempontból sosem fontoltam meg a dolgot. Ha a saját orrom után mentem volna, semmi másra nem jutott volna időm… sem a háztartásra, sem a főzésre, sem a játékra. Úgyszólván semmire. „Nem csoda, ha ennyire kikészültem! Túl sokat próbálok teljesíteni. A jelenlegi nyolc óra is túl sok egy elsősnek. Túllőttem a célon. Jaj, Uram, nem csoda, hogy elcsüggedek, és sosem érek a végére. A lehetetlent próbálom megtenni.”

Isten segített megvalósítani az egyensúlyt, ami hasznomra vált. Úgy döntöttem, csak néhány tárgyat tanítok, de azt jól. Ráálltam öt alapvető tárgyra. Mindegyiket nagyszerűen elsajátította a fiam. Nem tudom szavakkal kifejezni, micsoda örömünket leltük a tanulásban, amikor végre megtaláltuk az egyensúlyt – Jézusban. A feszültség, amit mesterségesen gerjesztettem mindannyiunkban, hirtelen megszűnt. Mindenkinek volt ideje Istenre, és egymásra. A metszés jó dolog, ha Isten kezében van a metszőkés, és végül megvalósul az egyensúly.

Talán te nem tanítod otthon a gyermekeidet, mint én, de mindnyájan találunk magunkban valamit. Mérd fel, mivel töltöd idődet, és jut-e alkalom jellemed alakítására. Van-e időd az Istennel való beszélgetésre, és arra, hogy megvárd válaszát? Milyen területen vagy hajlamos a túlzásokra? Mi emészti fel utolsó csepp erődet is, és szorít ki fontosabb dolgokat? Menj Segítődhöz, és keresd meg a kiegyensúlyozott választ!

Amikor értékelni kezdtem időfelhasználásomat, nem tartott sokáig kiiktatni életemből a helytelen dolgokat és a túlzásokat. Sőt, azt tapasztaltam, hogy Isten metszőkése olyasmit is érint, ami nem kimondottan rossz, de kiszorítja azt, ami a legjobb. Olyan ez, mint a kertészkedés. Nem elég kiirtani a gazt, meg kell ritkítani az egészséges, életerős palántákat is, fel kell áldozni néhányat annak érdekében, hogy a többit hagyják fejlődni és termést érlelni. Tehát, ne félj értékelni tevékenységeidet – a hasznosakat sem! Engedd meg Istennek, hogy használja metszőkését, így nagyobb lesz békességed.

Amikor nekikezdtem ezeknek a változtatásoknak, Jézus egy másik értékes igazságra tanított meg az időbeosztással kapcsolatban. „Sally, meg kell tanulnod a kivonás művészetét is. Most tele a napirended, igaz? Tehát, nem adhatsz hozzá az életedhez semmit, hacsak ki nem vonsz valamit. Amikor jön valaki, és hozzáad valamit a napodhoz, akkor meg kell fontolnod, hogy mit vonsz ki belőle annak érdekében, hogy a plusz feladatot elvégezd.”   

Nem sokkal később, megkértek, hogy segítsek ételt készíteni egy szeretetvendégségre. Gondolkodtam, mielőtt igent, vagy nemet mondtam volna. Felmértem, hogy legalább két estét venne igénybe az előkészület, plusz segítenem kellene a konyhában a vacsora estéjén. A hozzáadás és kivonás új módszerét alkalmazva, átgondoltam, mit kellene elhagynom, ha teljesíteni akarom az új feladatot. Három estén át ki kellene hagynom a kötetlen családi együttlétet és a családi áhítatot. A válasz világos volt: nemet kell mondanom, és meg is tettem.

Ne gondold, hogy ez a program mindig azt jelenti, hogy nemet kell mondjunk. Egyik nap megkért egy táborozó csapat, gondoljam át, tudnék-e vigyázni a gyerekekre két órahosszat, amíg a szülők összejövetelen vannak. A kért időszak éppen a szabadidőnk és a kötetlen családi együttlét idejére esett. Úgy döntöttünk, családi túrát tervezünk be, s közben szórakoztatjuk a gyerekeket is. Ez jó társasági élmény lenne a fiúknak és nagyszerű kirándulás mindnyájunknak. Úgy határoztunk, csak kicsivel később érünk haza, mint ahogy a családi áhítat kezdődik, tehát semmit sem kell kihagyni, vagy összezsúfolni. A családi kupaktanács is megbeszélte ezt, imádkoztunk érte, majd pozitív választ adtunk a felkérőknek, hogy igen, tudunk segíteni. 

Isten megmutatta, hogy a kivonás művészetét tovább is lehet fejleszteni. Azt szerette volna, hogy felhasználjam mindezt arra, hogy szokássá és gyakorlattá alakuljon gyermekeim életében is, így gyümölcsöző, boldog életük lehessen. Ezt mondta az Úr:

„Sally, a kivonás a házimunka miatt rád nehezedő terheket is csökkenthetné, ha megkérnéd a gyermekeket, hogy koruknak és képességeiknek megfelelően ők is több részt vállaljanak belőle. Meg kell tanítanod a fiúkat arra, hogy hogyan vegyék ki részüket jobban az élet terheiből a gyakorlati feladatokban, így enyhítsenek a rád háruló felelősségen.”

„Nem könnyű őket rávenni a házimunkára. Hisztiznek, meg morognak majd. Egyszerűbb és könnyebb, ha magam végzem el, Uram!”

„Túl sok van a válladon. Kiborultál és elfáradtál a sok munkától. Nem ebben kérted a segítségemet? Íme a megoldás. Próbáld ki!”

Azon gondolkodtam, alkalmazok egy bejárónőt, hogy segítsen nekem, de először ki kell próbálnom az Isten által ajánlott megoldást. Hamar adódott a lehetőség, hogy behívjam a fiúkat a játékból ruhákat hajtogatni. Szembe kellett néznem azzal, milyen kelletlenül álltak hozzá, de Isten segített átvészelni a jelenetet, és végül örömmel segítettek ruhát hajtogatni. Ilyen kicsi lépéssel kezdődött „szabadságom”, ami idővel egyre több lett. Milyen jobb módszer lehetne arra, hogy felkészítsük gyerekeinket a felnőttkori felelősségvállalásra? Ahogy egyre jobban elsajátítottak bizonyos feladatokat, rájuk bíztam a napi mosást, vagy az étel elkészítését, esetleg a takarítást. Megtapasztalták, milyen öröm a jól végzett munka, magabiztosak lettek, hogy komolyabb felelősséget is vállalni tudnak. A kivonás művészete gyermekeink javát szolgálta és örömükre vált.

Ha benyomod a féket, oly mértékben megváltozik az életed, hogy sokan azt gondolják majd, kimaradsz „a világ menetéből”. Félreértik indítékaidat, és megpróbálnak győzködni arról, hogy mekkorát tévedsz. Tény, hogy azok közül, akik nem jártak ezen az úton, nagyon kevesen tudják értékelni, vagy egyáltalán felfogni, milyen áldások és maradandó örömök várnak azokra, akik elfogadják a látszólagos önmegtagadást, ami abból is áll, hogy elengedjük még a sok jó dolgot is azért, hogy a legjobbat megnyerjük. Én már ezen az úton járok egy jó ideje, és biztosíthatok mindenkit, hogy Isten vezetése alatt ez a maradandó boldogsághoz és békességhez vezető legjobb, és egyetlen út.

A magányos vállalás

KÜLÖNLEGES BÁTORÍTÓ ÜZENET EGYEDÜLÁLLÓ SZÜLŐKNEK

Tudom, hogy a könyv eddigi részében nehéz dolgokról beszéltem, de igen hősiesen viselted! Nos, végre itt a lehetőség, hogy kidobj néhány dolgot tennivalóid listájáról. Mindenkinél inkább te érdemled meg, hogy szert tegyél egy kis plusz időre. Ne félj attól, hogy másra is gondolj, mint mások elvárásainak tömkelegére! Nem gyermekeidet rabolod meg, ha fenntartod magadnak az időt, hogy egy boldog, békés otthont teremts számukra. Működj együtt gyermekeiddel abban, hogy időt takarítsatok meg olyasmire, amit örömmel tennének meg.

Biztosítsd azt, hogy gyermekeid kapjanak cserébe valamit segítségükért. Ha segíteniük kell, az idő egy részét kapják vissza olyan formában, hogy különleges figyelmet és kötetlen együttlétet kapnak édesanyjuktól. Lenyűgözött, milyen találékony néhány egyedülálló szülő abban, hogy mindenfélét kitalált csak azért, hogy ideje legyen gyermekei számára. Tartsd szem előtt, hogy Isten megérti körülményeidet; és ha megteszed, ami rajtad múlik, akkor Ő pótolja mindazt, ami hiányzik.