De-Levan gyülekezet

Delavan gyülekezete

Az én gyülekezetemben 70 év alatt 70 keresztség történt. Szép gyülekezet volt, nagyon szép a delavani, kedves emberek, semmilyen probléma, türelmesek, felnéztek egymásra.... Nem történt ott soha semmi. Nem született senki, nem halt meg senki, nem keresztelkedett senki, nem maradt ki senki, fantasztikus gyülekezet volt. Nem volt semmilyen probléma. Felkértem a testvéreket, hogy hirdessünk evangelizációt.

- Lelkész, nem fog működni.. - volt az első válasz.

- De valamit csinálni kellene. - mondtam.

- Jól van próbáljuk meg, de csak mert felnézünk rád. Mennyi pénzre van szükség?

- Kb. tízezer dollárra.

Összegyűjtötték a pénzt, meghirdettük az evangelizációt, és nem jött el senki. Nem keresztelkedett meg senki.

- Megmondtuk mi lelkész - volt a reakció..

Egy év múlva, amikor már megtanultam valamit a doktorátusi képzés során, így szóltam hozzájuk:

- Testvérek, imádkozzunk!

És egy testvérnő így válaszolt:

- Jól van, mondjunk el egy imát!

- Nem, itt nem arról van szó, hogy mondjunk el egy imát, hanem éljünk az imádság lelkületében, itt egy mély imaéletről van szó. "Szüntelenül imádkozzatok".

- De én nem tudom mit mondjak. 5 perc után nem jönnek a számra a szavak...

- Neked soha nem volt még szerelmed?

- Dehogynem!

- És egyfolytában beszéltél hozzá? Elhagyott volna.. Néha csendben is kell maradni az imádság során.

- Jól van, az könnyen fog menni, csendben tudok maradni, ha kell.

- Akkor imádkozzunk reggelenként, együtt mindannyian.

- Ok, és hol? Otthon, vagy a gyülekezetben?

- Ahogyan ti akarjátok.

Igaz, hogy jobb lett volna, ha otthon imádkoztunk volna, mert 21 mérföldre laktam a gyülekezettől, és tél volt. De a ők a gyülekezetet választották, mert közel laktak hozzá. Jól van, eljövök én is a gyülekezetbe.

Három hónapon át találkoztunk minden reggel 5 órakor, és fél 7-ig imádkoztunk. Azután ugyanaz a testvérnő, akit Florence-nek hívtak így szólt:

- Van egy ötletem, és azt hiszem Istentől származik: csináljunk egy Community Centert. - Egy community Center egy központot jelent, ahol a város szegényeit segítik. Sem én, sem a bizottság nem támogattuk az ötletét. Azt mondtuk neki:

- Az Isten áldjon meg, folytassuk az imát.

- Én viszont azt hiszem, hogy ez az ötlet Istentől való. - válaszolt. - ne ellenezzétek. Mi lenne, ha az ötlet Istentől jönne?

- Jól van, nem ellenezzük, menj és valósítsd meg az ötleted.

- Nem, nem, jöjjetek ti is velem!

Elmentem vele és egy Shirly nevű testvérnővel, hogy épületet keressünk a Community Centernek. Két hét alatt átfésültük az egész várost, és nem találtunk semmit. Az épületek vagy túl öregek voltak, vagy túl drágák. Két hét múlva így szóltam:

- Florence, Isten téged szólított meg, mondd meg te mit kell tennünk! - És ő:

- Könnyű a válasz, imádkozzunk! Szüntelenül imádkozzunk, nem ezt tanítottad?

- Jól van, imádkozzunk!

Elmentünk tehát a gyülekezetbe. Kedd este volt. Miközben imádkoztunk a mobiltelefonom elkezdett vibrálni. Nem vettem fel. Amint befejeztük az imádkozást megnéztem ki hívott, és azt találtam, hogy a Kaymarttól hívtak, mely egyike a legnagyobb üzleteknek. Vajon ki keresett a Kaymarttól? Visszahívtam a számot. Az üzlet vezetője volt az.

- Mióta az üzlet tulajdonosa börtönben van, a csőd szélén állunk. Hallottuk, hogy helyet kerestek egy Community Center számára. Ebben nem tudok segíteni, de fel tudom ajánlani a berendezést. Ha eladom őket rengeteg adót kell fizetnem, így inkább nektek ajándékozom. Nektek tudom, hogy nincs rá pénzetek, mert nagyon drágák.

Amikor elmeséltem a többieknek, Florence felkiáltott:

- Ez Isten keze!

- Jó, de hova rakjuk azt a sok berendezési tárgyat? Nincs helyünk..

Beszéltünk a testvérekkel. Másnap odamentünk három kamionnal, teliraktuk őket, de nem tudtuk hova rakjuk a berendezési tárgyakat. A gyülekezet udvarán voltunk, ami elég kicsi, de gondoltuk, majd oda rakjuk őket. Abban a pillanatban a telefonom újra megszólalt:

- Egy dawn town-i ruházati üzlet tulajdonosa vagyok. A csőd szélén állunk, és hallottuk, hogy épületet kerestek. Bérbe tudom adni nektek az üzlethelyiséget. Nem kérek érte 3 ezer dollárt, csak kétezret.

- Nincs annyi pénzünk, túl drága. - válaszoltam.

- Akkor hat hónapig ingyen odaadom, majd csak aztán kell fizetnetek. - Így a berendezést nem hagytuk a gyülekezet udvarán, hanem azonnal oda szállítottuk.

- És mit rakjunk a polcokra? Isten téged szólított meg, mondd meg te mi rakjunk rájuk! - szóltunk Florence-hez.

- Imádkozzunk! - volt a válasz.

Most, hogy mindezt elmesélem nektek, könnyűnek tűnik. De egyáltalán nem volt az. Négy héten át imádkoztunk, és nem jött válasz. Akkor Florence így szólt:

- Amikor az Úr nem válaszol, az is válasz. Azt jelenti, hogy elérkezett az idő arra, hogy mi is feláldozzunk valamit.

Beszélt a terület négy gyülekezetével:

- Ha szegények vagytok, akkor is biztos hogy van valami a szekrényetekben, amit már nem használtok. Annak az ingnek, amit már egy éve nem vettetek fel, lehet hogy örülne valaki más.

Felajánlották mindazt amit már nem használtak: székeket, poharakat, evőeszközöket, ruhákat. Rengeteg dolgot hoztak, annyira, hogy a helyiség teli lett. Hirdetést adtunk fel, hívtuk a szegényeket. És eleinte nem jött senki. Majd megérkeztek a ravaszok, akik rászedtek minket és aztán eladták a dolgokat, amiket ingyen kaptak. Mindenkinek büszkén mesélték hogyan szedtek rá bennünket. A város nem nagy, így a szegények is megtudták, hogy mi tényleg ingyen adunk mindent. És elkezdtek ők is hozzánk jönni. Egy héten belül a helyi lap első oldalán voltunk: "A Hetednapi Adventista Egyház gyülekezete az egyetlen, mely segíti városunk szegényeit." Eljött hozzánk a presbiteránus lelkész:

- Lelkész, mi testvérek vagyunk, mindannyian Jézusban hiszünk, akit mindannyian szeretünk, és Isten szeret mindannyiunkat. Elfogadnátok a mi adományainkat is? Ti olyan munkát végeztek, amit még soha nem láttunk.

- Persze, hozzátok el mindazt, amire már nincsen szükségetek.

Azóta 5 egyháztól kapunk adományokat: a presbiteránusoktól, a luteránusoktól, a katolikusoktól, a metodistáktól, és a baptistáktól. A Katrina hurrikán pusztítása után 400 dobozt küldtünk el az ADRAnak, és még maradtak is. Még az üzlet mögötti parkoló is teli volt. Az emberek jöttek és otthagyták adományaikat. Nem tudtuk mit csináljunk a sok adománnyal. Imádkoztunk és dolgoztunk. A jobboldali üzlethelyiség tulajdonosa egyik nap így szólt:

- Az én üzletem már régóta nem jól megy. Csak a helyiség felét használom, a ti dobozaitok pedig kint állnak az esőben. Jön a tél. Használjátok az üzletem másik felét.

- Mennyit kérsz érte?

- Semmit. Ti segítitek a várost.

Telipakoltuk a helyiség felét, és két hónap múlva jött és így szólt:

- Amióta átadtam nektek az üzletem felét Isten megáldott engem, és 3-4-szer annyit keresek, mint azelőtt.

A baloldali üzlet vezetője meghallotta mi történt és így szólt:

- Az én boltom jól megy, de jó lenne ha én is részesülnék az áldásból. Nektek adom én is az üzletem felét.

- Florence, mit csináljunk most, üresen nem hagyhatjuk..

- Imádkozzunk lelkész!

Amikor idáig értünk, ha azt mondtam volna a testvéreknek, hogy hagyjuk abba az imádkozást, kidobtak volna a gyülekezetből. Újra imádkoztunk és érkezett egy telefonhívás a polgármesteri hivatalból:

- Úgy döntöttünk, hogy senkit sem engedünk addig ki a börtönből, amíg nem vesz részt az egy hónapos bibliatanfolyamon nálatok, mert félünk attól, hogy amit szabadlábra helyezzük őket megint újrakezdik a lopást.

Azóta a másik üzletben bibliatanfolyamokat tartunk és hetente egy imaórát szervezünk a város lakóinak. Ezen az imaórán többen jelen vannak, mint ahányan a gyülekezetbe járnak.

Amikor a presbiteránus lelkész ezt megtudta így szólt:

- Hozzánk senki sem jön el az imaórára. Bevezetnétek ti?

Most tartunk egy imaórát kedden a gyülekezetben, szerdán a Community Centerben, és csütörtökön a presbiteránus gyülekezetben. Mielőtt elindultam Romániába, szombaton az a gyülekezet, mely rövid idővel azelőtt üres volt, most telve volt, nem volt egy üres hely sem. Még az erkély is teli volt, ahol azelőtt csak könyveket tároltunk.

Vettünk egy másik földterületet, ahol építkeznünk kell hely hiányában. Mindez egy olyan gyülekezetben történt, ahol azelőtt csak egy ember keresztelkedett meg évente. Nem is tudjuk mennyi áldást hagyunk ki. Most, amikor összejövünk a gyülekezetben, nincsen annyi prédikáció, mint azelőtt! A testvérek boldogan mesélik az áldásokat, a tapasztalataikat.