Égett a fény

Amikor gyermekorvosként magánrendelőmben dolgoztam, mindig rengeteg dolgom volt, és a nappalok gyakran összefolytak az éjszakákkal. Általában késő estig maradtam a rendelőben, hogy elvégezzem az elmaradt adminisztrációt. Nagyon békések voltak ezek a magányos esték. Elgondolkodhattam a betegeimről és problémáikról anélkül, hogy bármi elvonta volna a figyelmemet. A saját életemről is volt időm gondolkodni.

Egy este, miután lefektettem a családomat, visszamentem a rendelőbe, hogy átnézzem a beteglapokat. Egyszer csak kopogást hallottam az ajtón. Azt hittem, a társam jött meg, mert ő éppen betegnél volt.

Kinyitottam az ajtót, és tizenhat éves betegem, Brian állt a küszöbön. elégszer találkoztam már vele ahhoz, hogy tudjam a nevét. Megkérdeztem, miért cselleng az utcán éjjel kettőkor. „Csak úgy sétálgattam és gondolkodtam” –felelte. Behívtam, hogy igyon velem egy forró csokoládét, és, hogy „beszélgessünk, gondolkodjunk kicsit együtt”.

Feltettem a vizet a tűzhelyre, és csevegni kezdtünk. A társalgás során mindketten elmondtunk magunkról ezt-azt, megosztottuk egymással aggodalmainkat és kudarcélményeinket. Nyilvánvaló volt, hogy Brian tele van félelemmel és feszültséggel, és beszélni szeretne róla.

Mesélt a barátnőjéről, aki éppen szakított vele, valamint az osztályzatairól, melyekkel nincs megelégedve. Építésznek készült, de félt, hogy ilyen jegyekkel nem veszik fel. Azt is elmondta, hogy a szülei sokat veszekszenek, és úgy érzi, ő az oka. Azt mondta, nem tudja, van-e Isten, és ha van, akkor vajon az szereti-e őt.

Megpróbáltam egyszerűen végighallgatni és bátorítást adni, amennyire tudtam. Ismertem néhány építészt, ezért azt javasoltam Briannek, hogy találkozzék velük és faggassa ki őket a munkájukról. Beszélgettünk nagyra törő terveinkről is, hogy elűzzük aggodalmaink és félelmeink egy részét. Két órán át társalogtunk. Végül kocsival hazavittem Briant, és megvártam, amíg egy földszinti ablakon át besurrant a házba.

Ettől kezdve gyakran megfordult a rendelőmben (elfogadhatóbb időpontokban), hogy beszámoljon róla, mi történ vele azóta, hogyan alakult az élete. Nagyon kellemes modorú, társaságszerető fiatalembernek ismertem meg, és rövidesen jó barátságban lett a rendelő egész személyzetével.

Első beszélgetésünk után mintegy hat hónappal máshová költöztettem a rendelőt. A költözést követően egy évvel ballagási meghívót kaptam Birantől. A hivatalos meghívókártya mellett egy kézzel írott levél is lapult a borítékban.

Kedves dr. Brown!

Meg szeretném köszönni, hogy akkor éjszaka foglalkozott velem. Nem hiszem, hogy sejtette, de aznap éjjel olyan rosszul éreztem magam, hogy öngyilkos akartam lenni. Minden kilátástalannak tűnt az életemben, nem láttam kiutat. Az utcáról megláttam, hogy a rendelőjében ég a villany. Nem is tudom miért döntöttem úgy, hogy beszélek magával. Az a beszélgetés, az ön odafigyelése rádöbbentett, hogy van egy sor jó dolog is az életemben. Néhány lehetőség és ötlet, melyeket felvetett, valóban hasznosnak bizonyult. Most érettségizem, és felvettek az egyetem építésmérnöki karára. Nagyon boldog vagyok. Tudom, hogy nehéz dolgom lesz, de azt is tudom, hogy át fogom vészelni a nehéz időszakokat. Nagyon-nagyon hálás vagyok önnek, amiért aznap éjjel égett a fény a rendelőjében.

Szeretettel,

Brian

Nem hiszem, hogy ez a levél azért született, mert valami eget rengetőt tettem Briannel; a beszélgetésünk nagyon is hétköznapi volt. Mégis, ha visszagondolok a megismerkedésünkre, úgy vélem, különleges dolog történt.

Egyesek azt hihetik, csupán a véletlen műve volt, hogy a rendelőirodájában égett a villany, amikor Brian öngyilkosságot fontolgatott. Én azonban úgy gondolom, hogy a világ nem így működik.

Egy fénysugár, egy energianyaláb mindannyiunkat átvilágít, irányít és támaszt nyújt mind önmagunk, mind embertársaink számára. Ez a fény ragyogott azon az éjszakán, amikor Brian bekopogott a rendelőm ajtaján.

Forrás: Erőleves a léleknek 5., 1999, 54-56.