Én mindenkit szeretek
Te meg ezt el is hiszed, ugye?
Egy reggel a jó Isten különösen elém helyezett egy Ige-verset.
„Egymást tiszta szívből, buzgón szeressétek!”
Ízlelgettem a szavakat. „Egymást.” És már soroltam is magamban jó ismerőseimet, barátaimat, és nyugtáztam, szeretem őket.
De valahogy mégsem lettem nyugodt.
Valóban, tiszta szívből szeretek?
És akkor egy rettentő dolog történt.
Sorban jöttek elém az én drága testvéreim a gyülekezetből, régebbi és nem túl régi barátaim, sőt, még a rokonaim is, akiket, bizony – Uram, te is tudod – nem lehet szeretni.
Mert az egyik elhagyott a bajban, a másik melldöngető, a következő semmibe vesz téged, Uram, az azt követő meg lenéz engem. És hát megdöbbentem. Hogyan lehet az, hogy ennyi embert igaziból NEM is szeretek?!
Mit tegyek, Uram?
És mintha csak azonnal jött volna az agyamba egy nagyon-nagyon halk válasz. Két dolgot kért tőlem az én Mesterem.
- Kezdjek el értük imádkozni. Név szerint! Ne azért, hogy változzanak meg, hanem azért, hogy Isten árassza rájuk gazdagon az Ő áldását!
- A másik, engedjem, hogy Isten rajtam keresztül szerethesse őket. Hogy csatorna legyek, a szeretet csatornája. Ne törődjek jellemfogyatékosságaikkal, hibáikkal.
Csak engedjem el magamat, és figyeljem Isten átáramló szeretetét feléjük.
És tudod, mi történt?
Abban a percben, amikor elkezdtem név és személy szerint a nem-nagyon-szerete-barátaimért imádkozni, valami megváltozott. A szemüvegem foncsora. Már nemcsak szürkén láttam, hanem kezdett kivilágosodni; néhol kis narancssárga és halványzöld szín kúszott a látóterembe. A remény színei.
Még nem tökéletes, de naponta megpróbálom. Odaállok a nevekkel Isten tárháza elé, hogy áldást kérjek. Aztán megyek az élőcsatorna-készítő angyalokhoz. Ott is sorban állok.
Mert szeretném!
Mert akarom!
Mert szeretni akarok!
Téged is hívlak. Gyere! Álljunk együtt a sorba! Mert tiszta szívből szeretlek!