Érthetetlen kegyelem!

Érthetetlen kegyelem

 Senki sem tudta már pontosan, mikor is tűnt fel először az építkezésen. Eléggé az elején lehetett, amikor körülkerítették a terepet. Ott álldogált, és csak figyelt a durva rácsfonaton keresztül. Arra sem emlékezett már senki, hogy ki is engedte meg neki a belépést. Az építőmunkások számára Karcsi egyszerűen hozzátartozott az építkezéshez. Ott botorkált a pezsgő munka közepette, többnyire egy nehéz gerendát cipelt, és mindenkinek felajánlotta szolgálatait.
- Segíteni – segíthetek?
 
A legtöbb férfi barátságos volt vele. Jóindulatúan tréfálkoztak vele, és hacsak mód volt rá, kisebb segédmunkás-feladatokat bíztak rá. Amikor a cölöpöket verték be, nagy csalódására kissé távolabb kellett mennie. A cölöpverő dübörgő ritmusa azonban teljesen magával ragadta. Messziről figyelte a fejleményeket, és mindkét kezével a taktust verve utánozta a gépet:
- Abong, abong, abong.
- Minden rendben, főnök? – ugratták.
- Segíteni – segíthetek?
 
Karcsi boldogan üdvözölt minden érkező teherautót, amely homokot, téglát, sódert, betonacélt vagy betont hozott. Úgy állt ott, mintha nélküle be sem tudna állni a sofőr, integetett, és a kocsit az acéllapokon át ügyesen beirányította az építkezésre.
- Köszi, Karcsi! Jól csináltad! – vette a lapot a legtöbb sofőr. Akkor aztán ragyogott a torz arcocska a büszkeségtől és az örömtől. Összedörzsölte széles tenyereit, mintha csak azt mondta volna: „Na, ezzel is meglennénk!” Csak néhányan voltak, akik semmibe vették, de főleg azért, mert nem tudták, hogyan is bánjanak vele.
 
A különös, nagy arc a néhány tincs hajjal, a széles, lapos orr, a kis kerek fülek és azok a furcsán ráncos, ferde szemek egyeseket elbizonytalanítottak. Valószínűleg az volt a probléma, hogy nem mertek vele nevetni. Pedig Karcsi maga volt a megtestesült barátságosság. Ha csak rajta múlott, hamar megtört a jég.
 
Túláradóan boldog volt, ha figyelhette az ácsot, aki időnként leejtette a kalapácsát. Ilyenkor aztán Karcsi résen volt:
- Segíteni – szólalt meg, és már nyújtotta is a szerszámot.
 
Ha valahol hegesztettek valamit, tüstént ott termett. Fantasztikusnak találta az elektromos ív sistergését és szikrázását. Utánozta a zajokat. Nyöszörgött, nyikorgott, sípolt, sercegett attól függően, mikor mi történt az építkezésen. Kiváló ritmusérzékkel és olyan megtévesztően ügyesen utánzott, hogy a munkások olykor teli torokkal nevettek rajta.
- Zenésznek kellett volna menned, Karcsi. Van érzéked hozzá.
 
Karcsi szerette a zenét. Mint olyan sokan az ilyen „gyerekek” közül, nagyon muzikális volt. Felfedezte a zenét az építkezés hangjaiban, a különböző gépek, a betonkeverő zajában, sőt maga is muzsikált. Nemcsak a zajos utánzásával, hanem egy szájharmonikával is. Ezt egy esős napon vették észre az építkezés dolgozói.
 
Karcsi szélvédett helyre húzódott, és előszedte a szájharmonikáját. Sohasem gondolták volna róla a munkások, hogy így tud játszani. Amikor odamentek hozzá, azonnal abbahagyta. Ezért aztán nem zavarták többet; megszokták, hogy ha Karcsi éppen nem a gerendáját vonszolja maga után, akkor valamelyik sarokban koncertezik.
 
Csak egyvalaki nem állhatta a fiút, már a kezdet kezdetétől fogva, az acélművesek egyike. Karcsi nagyon sajnálta, hogy ez az ember rögtön elküldte, ha a közelébe került. Pedig nagyon tetszett neki, hogy a férfiak milyen szép mintákat tudnak fonni az összevissza vasakból. Hát még a vas hajlítása – a legszuperebb dolog! Látszott rajta, mennyire vágyott volna rá, hogy közelebb mehessen. Mint egy kutyus, amelyik tilosban sündörög, úgy lopakodott a műhely felé, ahol ez a férfi dolgozott. De ahogy az meglátta, nyomban elzavarta, méghozzá elég gorombán.
 
Egyszer uzsonnaszünetben meg is kérdezték a többiek:
- Hé, Jakab, miért vagy mindig ilyen mogorva a fiúval?
- Hogyhogy mogorva?
- Talán azt állítod, hogy barátságosan bánsz vele?
- Nem akarom, hogy a közelemben sündörögjön, ennyi az egész.
- A légynek sem árt a szerencsétlen, és boldog, hogy itt lehet.
- Nem bántom én sem, csak azt akarom, hogy engem hagyjon békén. Én sose engedtem volna meg neki, hogy belépjen az építkezésre, de hát nem én vagyok a főnök.
- Pedig kedves kis fickó. – szólt közbe egy másik.
- Kezdetek szentimentálisak lenni! – gúnyolódott Jakab – Kedves fickó! Ezt csak azért mondod, mert nincs minden rendben a fejében. Ezért vagytok olyan kedvesek vele.
- Lehet, hogy igazad van ebben, – mondta az egyik kőműves – de neked semmit sem jelent egy ilyen fiú? Persze, hogy tőle több mindent elfogad az ember, mint egy normális embertől. Ezt tudom. De akárhányszor odajön hozzám, a saját gyermekeimre kell gondolnom, és hálás vagyok érte, hogy ők egészségesek. Te nem így vagy vele...? Igazán lehetnél egy kicsit barátságosabb vele. Amikor elküldöd, mindig olyan, mint egy kivert kutya.
- Á, ezt egy mongoloid rögtön el is felejti. – vélte Jakab – Hisz látod, újra meg újra próbálkozik.
- Nem szenvedheted az ilyen gyerekeket? – kérdezte a munkavezető, aki figyelmesen hallgatta a beszélgetést.
- Gyereknek nevezed a fickót? Hány éves lehet? Tizennyolc, tizenkilenc talán…
- Ez nem válasz a kérdésemre. Azt szeretném tudni, hogy nem szenvedheted az ilyen embereket?
- Idefigyelj, nincs szükségem arra, hogy előttetek mentegessem magamat, egyszerűen kellemetlen nekem, hogy egy mongoloid kóborol itt összevissza. Nem méltó egy emberhez, hogy így járja végig az életet.
- Igen, de éppen ezért lehetnél egy kis részvéttel iránta! – kiáltott valaki.
- Tulajdonképpen egyáltalán nem lenne szabad ilyeneknek lenniük.
- Mit? Talán egy injekciót neki és kész? – háborodott fel valaki – Te aztán korszerűen beszélsz! Mindent kidobni, ami egy kicsit is hibás! Ebbe az irányba haladunk manapság, figyeld csak meg. Ma még csak önkéntes alapon, de egyszer majd kipucolnak mindenkit, aki nem hasznos a köz számára. Ki vele!
- Ne izgasd fel magad, – válaszolta Jakab – hanem gondold csak át a dolgokat. Az emberiség kétharmada éhezik, naponta halnak meg teljesen normális emberek, csak mert nincs ennivalójuk. Ez a szerencsétlen flótás pedig itt szaladgál fel és alá...
- És semmi haszna belőle az államnak. Így gondolod?!
- Pontosan. Nem látom be, mit szörnyülködtök ezen. Tudni akartátok, hogy gondolkodom erről. Én csupán kérdezem, hogy mi értelme az ilyen életnek. Most még vannak szülei, akik gondoskodnak róla, de ha már nem lesznek, akkor egy otthonba jut. El tudjátok képzelni, mennyibe kerül ez az államnak?
- És ha neked lenne ilyen gyereked?
- Nekem nem születne ilyen gyerekem. Ma már ugyanis ezt ki lehet mutatni a magzatvízből.
- Tehát megölnéd?
- Ha mindenáron ilyen brutálisan akarod kifejezni, akkor igen. De becsületes dolog ez? Talán humánusabb, ha világra segítünk egy ilyen nyomorékot?
- Bizonyos szempontból nagyon szomorú dolog tényleg – vélte a munkavezető – de ő mégiscsak ember, éppen ezért Karcsi sokkal többet ér, mint gondolod.
- Az embert az állattól csupán az értelme különbözteti meg, nála pedig pont az hiányzik.
- Ha így beszélsz, minden reménységemet elveszítem. Ha valaki szellemi fogyatékos is, azért még ember. Hallgattad már egyszer, hogy szájharmonikázik? Próbálj meg egyszer egy csimpánzt megtanítani erre!
- Szájharmonikázni minden gyerek tud. – próbált Jakab védekezni.
- Gondolod? Próbáld ki egyszer magad! Nekem még sose sikerült.
- Először azt hittem, hogy csak egy éneket tud rajta játszani, de kiderült, hogy mindenfélét tud – vetette valaki közbe. – Mostanában mindig karácsonyi énekeket fúj rajta.
- Van egy kedvence, azt játssza a legtöbbször. Az is karácsonyi ének?
- Nem, nem hinném. De az biztos, hogy valami keresztény ének. Gondolom hívők a szülei. Tegnap ugyanis azzal érkezett, hogy „Jön az Úr Jézus”. Persze, arra gondolt, hogy nemsokára karácsony.
- Tudja valaki annak az éneknek a szövegét, amit mindig játszik?
- Á, maga se tudja! – vélte Jakab.
- Majd megkérdezem a vejemet, ő tangóharmonikázik. – mondta a munkavezető.
- Na, megyek dolgozni! – állt fel Jakab, és kinyitotta az ajtót. – Ti meg a mongoloidotok... És mindig ugyanaz a nóta.
 
Néhány nap múlva megint együtt üldögéltek az építkezésen felállított lakókocsiban.
- Mielőtt elfelejteném, itt az ének, amiről nemrég beszéltünk. – vett elő a munkavezető egy lapot a nadrágzsebéből. – A vejem rögtön tudta, melyikre gondolok.
- Na, hadd halljuk!
- Én nem tudom elolvasni. – nevetett a munkavezető.
- De hisz nem vagy analfabéta! Add ide!
 
A munkavezető nevetve odaadta a cetlit a kőművesnek, aki kérte. Az egy pillantást vetett a szövegre, és zavartan hallgatott.
- Na! – bíztatták harsányan a többiek – Hadd halljuk, vagy te sem tudsz olvasni?
- Amazing... grace... how... sweet... the... sound... – kezdte betűzni a kőműves.
- Ide vele! – nevetett Jakab – Ez angolul van.
- Te tudsz angolul?
- Hat évig dolgoztam Ausztráliában.
- Akkor olvasd fel! – követelték a többiek.
 
- „Amazing Grace! How sweet the sound,
That saved a wretch like me!
I once was lost, but now I am found,
Was blind, but now I see...”   
 
- Azt, hogy tudsz angolul, most már elhisszük. – szakította félbe a kőműves, aki az előbb blamálta magát. – De mit jelent ez az egész? Inkább fordítsd le nekünk.
- Néhány fogalmat nem olyan egyszerű lefordítani.
- Hát azért csak próbáld meg. Nem fogunk kijavítani, abban biztos lehetsz. Így hát ne izgasd magad, ha melléfogsz is.
- Tehát: „Bámulatos kegyelem, micsoda kedves hír, amely egy ilyen nyomorult embert... mint engem, megmentett. Elveszett voltam, de megtalált... Vak voltam, de most látok...” Valami ilyesmi, nem lehet teljesen szó szerint fordítani. A „wretch” átkozottat is jelenthet esetleg.
 
Egy pillanatra csend lett a kocsiban.
- Egy ilyen nyomorult ember, mint én... Vajon ismeri-e Karcsi az ének szövegét? – tette fel magának az egyik férfi a kérdést félhangosan.
- Na ne! – felelte Jakab – Azt gondolod, hogy a mongoloid tud angolul?
- Miért ne? Talán Angliában vagy Amerikában nincsenek szellemi fogyatékosok?
- Ember, ez teljesen más dolog!  Egy mongoloidot csak nem taníttatnak idegen nyelvre!
- Akkor fogalma sincs, hogy mit énekel?
- De hát nem is énekli, csak játssza a szájharmonikán.
- Viszont lehet, hogy valaki elmondta neki, miről szól ez az ének.
 
Jakab megvonta a vállát.
- Akkor sem értheti. Gondolj csak bele: a kegyelem fogalma biztos, hogy túl magas neki.
- Mit jelent egyáltalán?
- Kegyelem... te el tudnád magyarázni?
- A kegyelem Istentől jön – mondta a munkavezető.
 
Jakab bosszúsnak látszott.
- Nekilátok megint a munkának. – állt fel, hogy kimenjen. A kőműves azonban megállította:
- Megtennél nekem egy szívességet? Írd már le nekem ezt az éneket, persze lefordítva, jó?
- Nem tudom... talán... ha lesz rá időm, akkor... esetleg.
- De azután ne dobd el a lapot, kérlek! – kiáltotta még utána a munkavezető.
 
Nem sokkal ezután történt.
 
Karcsi játszotta a maga játékát, és élte kis életét az építkezésen szerzett barátai között. Irányította a toronydaru kezelőjét. Nagyon csodálta ezt a férfit, aki – véleménye szerint – különösen rászorult az ő segítségére. Persze sajnálta, hogy csak a földről segíthet, de legalább megkísérelte, hogy olyan jól végezze dolgát, ahogy csak lehet: hangosan kiabált a fejét hátrahajtva és vadul gesztikulálva.
 
Szerencsére a többi acélműves kedvesebb volt hozzá, mint Jakab, úgyhogy az építkezésnek ez a területe sem szenvedett hiányt utasításaiban.
 
Egy délután, röviddel a munka befejezése előtt Jakab még néhány betonvasat akart hozni az egyik teherautóról, amely jól meg volt rakva a legkülönbözőbb építőanyagokkal. Maga a teherautó kicsit ferdén, félrecsúszva állt az építési terület egyenetlen talaján. Tulajdonképpen ennek elővigyázatosságra kellett volna intenie a férfit. Talán nem vette észre, mindenesetre nagyon rosszul sült el a dolog.
 
Amikor megpróbált néhány rudat kihúzni a rakományból, egy egész tétel lecsúszott oldalt a teherautóról. Jakab elesett, és az egyik lába beszorult egy köteg acélrúd közé. Miközben azon fáradozott, hogy kiszabadítsa a lábát, meglátott valamit, amitől félelmében és rémületében felkiáltott. Egy rakás betonlap csúszásnak indult; Ha az leesik a kocsiról, őt rögtön agyonzúzza.
 
Kétségbeesetten próbált szabadulni, félelmében szakadt róla a veríték. Rájött, hogy képtelen egyedül kiszabadítani magát. Segítségért kiabált.
- Fiúk! ...Segítség! ...Isten nevében... segítség!
 
Kétségbeesése közepette egyszer csak felbukkant a mongoloid. A nagy gyermek néhány ugrással mellette termett.
- Segíteni – én segíteni! – kiáltott Karcsi, és még mielőtt Jakab a szerencsétlen teremtés láttán minden reményét elveszített volna, hihetetlenül erős mozdulattal a rakomány egyik függőlegesen álló rúdja elé helyezte a gerendáját. Így egy pillanatra fel tudta tartóztatni a csúszó betonlapokat. Ezután teljes súlyával nekitámaszkodott, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, mekkora veszélynek teszi ezzel ki magát. Vagy talán mégiscsak jobban fel tudta mérni a helyzetet, mint azt egy mongoloidról feltételezné az ember?
 
Lenézett Jakabra, aki kiabálva feküdt a lábánál, és a nehéz vasrudakkal küszködött. Együtt kiabáltak tovább:
- Segítség!... Segítség!... Jézus, segítség!
 
Mindez pillanatokig tartott csak, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaért a többi munkás. Szerencsére azonnal felfogták a helyzet komolyságát. Néhány férfi félrefeszítette az acélrudakat, míg a többiek Jakabot szabadították ki veszélyes helyzetéből. A munkavezetőn kívül senki sem vette észre, milyen veszélyben van Karcsi. Néhány lépéssel a fiú mellett termett, és elrántotta őt a betonlapoktól, melyek néhány másodperccel később nagy robajjal zuhantak le a teherautóról. Súlyuknál fogva forgáccsá zúzták Karcsi gerendáját, amely egy pillanatig akadályozta a lezúdulásukat.
 
A robaj után félelmetes csend lett. Az acélműves becsukta a szemét, arca fehér volt, mint a meszelt fal.
- Mi van a lábaddal? – törte meg valaki a csendet.
 
Jakab nem felelt, de fájdalomtól eltorzult arca nagyon is beszédes volt. Óvatosan felsegítették, és a lakókocsihoz akarták vinni, de ezt már nem engedte. Két férfira támaszkodva ugrált a kocsi felé. Pár lépés után megállt, és halkan megkérdezte:
- Hol van Karcsi?
 
Ez volt az első eset, hogy nem „a mongoloid”-nak nevezte.
- Biztosan már megint valahol bóklászik. Talán el is felejtette már az egészet.
- Tiszta szerencse, hogy a fiú pont a közelben volt. – vélte az egyik munkás, aki a munkavezetővel Jakab mögött baktatott.
- Bizony! – erősítette meg a munkavezető furcsa pillantást vetve munkatársára. – Tiszta szerencse, hogy rögtön cselekedett és véletlenül úgy állította oda a gerendát, hogy feltartotta a lapokat... Észrevetted te is, hogy Karcsi megpróbálta a kezével feltartóztatni a rakományt? Óriási szerencse az egész?... Vagy esetleg valami más is?
 
Csendben mentek tovább. Még mielőtt elérték volna a lakókocsit, Jakab ismét megállt, és figyelmesen fülelni kezdett. Akik támogatták, érezték, hogy minden ízében remeg. Valahonnan szájharmonika hangja hallatszott. Az acélfonónak folytak a könnyei, és senki sem csodálkozott rajta.
 
Amit ebben a pillanatban átéltek, semelyikük sem tudta szavakba foglalni. Lehet, hogy Karcsi nem ismeri a szöveget... Lehet, hogy messze meghaladja az értelmi képességeit a kegyelem fogalma... De belőle él!
 
„Amazing Grace! How sweet the sound,
That saved a wretch like me!
I once was lost, but now I am found,
Was blind, but now I see”
 
/Ó érthetetlen kegyelem,
Mely rég utánam jár,
Ki tévelygőn, vakon
Bolyongtam utamon,
Egyszer csak rám talált.../

Johan Frinsel

 forrás: https://www.oromhirek.hu/buzamag/