Gyökössy Endre élete
Gyökössy Endre:
CSAK EGY PERCRE ! »
Boldogok akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kimélik meg magukat.
Boldogok akik észreveszik a diófában a bölcsőt, az asztalt, és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nem csak néznek hanem látnak is.
Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.
Boldogok akik gondolkodnak, mielőbb cselekednének, és imádkoznak is mielőtt gondolkodnának, mert kevesebb csalódás éri őket.
MUNKÁSSZÁLLÓN ELTÖLTÖTT ÉVEK:
Afrikai mese
(A szellem dacoló hatalmának illusztrációjához)
Egy sötét alak, Ben Sadok, ment az oázison át. Olyan erőszakos jellemű volt, hogy semmisem kerülhetett a szeme elé, ami szép és jó, anélkül, hogy tönkre ne tegye....Az oázis szélén állt egy fiatal pálma, növekedése teljében. Szemet szúrt a sötét lelkű arabnak. Vett egy nehéz követ és a fiatal pálma koronájának a közepébe tette. Gonosz nevetéssel ment tovább.
A fiatal pálma megrázta magát, meghajolt, megpróbálta lerázni a terhet. Hiába. Túl biztosan ült a kő a koronában.
Ekkor a fiatal fa még mélyebbre vájta gyökereit a földbe és nekifeszült a tehernek. Olyan mélyre süllyesztette gyökereit, hogy elérte az oázis búvópatakját. Olyan magasra emelte a követ, hogy koronája minden árnyékon túlnyúlt.
A víz a mélyből, a napsütés a magasból királyi pálmává növelték a fiatal fát.
Évek múlva Ben Sadok visszatért, hogy örüljön az általa tönkretett megnyomorított fának. Hiába kereste. Ekkor a büszke pálma lehajtotta koronáját és ezt mondta:
"Ben Sadok, köszönetet kell mondanom neked, a terhed erőssé tett engem"
"Talán életünk sárkányai valójában királykisasszonyok, akik arra várnak, hogy egyszer szépnek lássanak minket."
Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz
1980. szeptember 9.-én jelentkeztem be a Főv.2.sz. Építőipari Vállalathoz és annak munkásszállójára a Bp. XIII. Jász u 56-ba. Megérkeztem egy kis bőrönddel és akkor még nem tudtam mit jelent a MUNKÁSSZÁLLÓ.
Úgy gondoltam itt majd lesz egy szobám ami csak az enyém. Mikor a gondnoknő kinyitotta a szobámat nem akartam hinni a szememnek. 5 ágyas szobába kerültem, megmutatták az ágyamat és azt a parányi szekrényt ami ideiglenesen a "tulajdonomat" képezte. Egyik megdöbbenés a másik után ért ugyanis a kék szememmel szőke hajammal nem igazán illettem a cigány származású lányok közé. Rajtam kívül a gondnoknő volt egyedül "magyar". Úgy éreztem magam mintha egy börtönben lennék. Mindenhol rácsok voltak elhelyezve az ablakokon. Akkor éjszaka alvás helyett zokogtam, mivel a szobatársaim végtelenül primitív /de jó lelkű/ emberek voltak. Megpróbáltam elfogadni ezt a helyezetet. A szállón drákói szigor uralkodott. Este 10-ig mindig haza kellett érni, ellenkező esetben felírtak a távolmaradók listájára. Erra azért volt szükség mert ha valami rendbontás történt a városba azonnal ezt a listát nézte meg a rendőrség, de erre még visszatérek. Minden hónapban a gondnoknő szoba-illetve szekrény vizitet tartott. Reggel 5 órakor volt ébresztő. Minden szobába felszereltek egy hangszórót ami a rádióval volt összekötve és én csak 8 órára mentem dolgozni, a munkahelyem pedig 5 percnyire volt a szállótól. Nagyon hamar felmértem, hogy én itt csak úgy bírom ki ha másodállás után nézek. Sikerült egy tanulóotthonba elhelyezkednem mint ételosztó és mosogató. Nagyon fáradtan érkeztem haza a Rezső térről, így keveset törődtem azzal mi folyik a szállón. Egy alkalommal éjszaka egy egyenruhás rendőr tört be a szobába és állt meg az ágyam mellett és kérte az igazolványomat, valamint azt, hogy nyissam ki a szekrényem, mert keresnek egy kabátot amit a környékbeli discóból vittek el. Nem tehettem mást engedelmeskednem kellett a "rend őrének", megmutattam a kabátomat és mikor megnézte a személy igazolványomat, akkor elnézést kért és távozott. Számtalan esetben megismétlődött, hogyha valamelyik ABC-t, trafikot, kipakolták a munkásszállón kezdték a nyomozást és ez alól én sem voltam kivétel, bár igyekeztem 10 óra előtt mindig otthon lenni. Voltak azért aranyos esetek is, nemcsak negatívak. A Szabolcsból felkerült lányok között volt olyan is aki nem tudta, hogy mire való a centrifuga, a mosógép és a vasaló. Kifejezetten féltek ezektől a háztartási gépektől. Megpróbáltam megmutatni nekik hogyan is működnek ezek a "masinák". Úgy megbarátkoztak a centrifugával, hogy állandóan mostak. A vasalás nem volt annyira vonzó számukra.
A 2.sz. Építőipari Vállalatnál megnyílt egy művelődési ház az ott dolgozók, lakók számára / ez két férfi munkásszállóból való épület volt, zömében itt is cigány származású férfiak voltak/. Otthagytam a tanulóotthont és a tányérok mosogatása után rendezővé és könyvtárossá avanzsáltam. 2 év elteltével felvételiztem a Dolgozók Gimnáziumába. Sokat köszönhetek mind a tanáraimnak, mind pedig a diáktársaimnak egyaránt. Fantasztikus 3 évet töltöttünk együtt. A szállón a tanulás bizonyult a legnehezebb feladatnak, csak éjjel tudtam tanulni a fürdőbe mert ott nem zavart senkit, hogy égetem a villanyt. Így telt el 3 év és én keményen készültem az érttségire. Munkakört váltottam főállású fiókkönyvtár vezető lettem 5 fiókkönyvtár tartozott hozzám / 10.000 kötetes könyvállománnyal/. Az érettségire való felkészülés úgy történt, hogy egy gumimatracot becsempésztem a könyvtáramba és ott tanultam reggelig. A matek és a kémia kivételével mindenből jelesre érettségiztem. Fájó szívvel vettem búcsút az iskolámtól és jelentkeztem a tanárképző főiskolára. Nem értem el a megfelelő pont számot így nem vettek fel. Nem adtam fel a reményt egy év elteltével felvételiztem a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Egyetem levelező tagozatára ahol felvételt nyertem. Ez idő alatt már az Építőipari Vállalatokat kezdték felszámolni és privatizálni. A művelődési házat áruházzá alakították át és a könyvtáramban lévő könyveket 1 hét alatt 10-20 Ft-os áron eladták. Elkeseredettségembe megkerestem a XIII. k. Polgármesteri Hivatal Személyzeti Osztályát és a szakmai önéletrajzom elolvasása után felvettek a művelődésügyi osztályra előadónak, majd később főelőadó lettem. Az építőipari vállalat munkásszállójából fehérnemű raktár lett, albérletet nem tudtam fizetni így a hivatal jóvoltából Pedagógus szállóra kerültem. Az első két év maga volt a pokol. Kirekesztettnek éreztem magam ugyanis a pedagógus "ELIT" nem nézte jó szemmel az én ott lakásomat. Úgy gondolták én vagyok a hivatali "tégla" vagyis besúgó. Senki nem ült le velem egy asztalhoz vacsorázni és még a köszönésemet se nagyon fogadták. Itt négy ágyas szobák voltak ugyanolyan kis szekrényem volt mint az előző helyen. 2 év elteltével sikerült bebizonyítanom, hogy nem vagyok "tégla", volt olyan lány aki bocsánatot kért tőlem és ez valamilyen mértékben kárpótolt a sérelmekért. Ide is csak aludni jártam haza. Az épületről annyit, hogy nem sokban tért el az előzőtől. A rácsok itt sem hiányoztak az ablakokról, portás vigyázott ránk de nem volt olyan drákói szigor mint a másik szállón.
Tanulni csak a hivatalban tudtam délután 5-9-ig , vagy este 10 után reggelig a szálló konyhájába vagy társalgójába. 1992. április 27. piros betűs nap volt az életemben vagy legalábbis félig-meddig az. A polgármesteri hivatal jóvoltából lakáshoz jutottam. Sírva olvastam el a határozatot és vettem magamhoz "lakásom" kulcsait. Az öröm mellett ott volt az a nyugtalanító érzés, hogy mi lesz velem egyedül, hogy fogok én megbírkózni a magánnyal. Elérkezett költözésem napja. 10 db. papírzsákba gyűjtöttem össze a holmimat. Költözésem előtti éjszaka nem tudtam aludni. A 10 db. zsák úgy meredt rám mint egy itélő bíró. EL KELL KÖLTÖZNI.!!! Ahol egy teljesen idegen világ vár majd rám és védtelen leszek. Ilyen gondolatok foglalkoztattak akkor éjszaka. Költözésem előtt a teológiai tanulmányaim mellett belefogtam egy alapfokú számítástechnikai tanfolyamba és aznap vizsgáztam. Így nem igazán tudtam a jövő miatt keseregni.
Egy régi jó barátom költöztetett el és tehetetlenül ültem zsákjaim társaságába a "lakásomban" teljesen egyedül. A bútorzatot mindössze két kopott heverő és egy dohányzóasztal képezte amit a volt vállalatomtól kaptam és az a szekrénysor amire összeraktam a pénzt. Ennyi volt a bútorom. Nem is gondoltam volna milyen hamar meg fogom szeretni a lakásom és azt se hittem volna, hogy már csak homályosan dereng az a 12 év amit munkásszállón töltöttem. Soha nem vagyok egyedül mivel nagyon széles a baráti kör mindig meglátogat valaki, vagy én megyek látogatóba és ha huzamosabb ideig távol vagyok nagyon vágyom "haza". Ilyenkor mikor megérkezem megsimogatom a falakat és elidőzök egy kicsit a folyosón átélem, hogy milyen fantasztikus ajándék az, hogy van fedél a fejem felett.
Összegzésül talán annyit, amit az itt idézett mese is mutat, megtanultam alkalmazkodni a nehéz helyzeteket elviselni ami "erőssé" tett engem.
TANULMÁNYAIM:
A gimnázium elvégzése után mint ahogyan már utaltam rá felvételt nyertem a Pázmányra. Mindkét félévet sikerült jelessel zárnom. Nagyon örültem az elért eredménynek hiszen rengeteg munkám volt benne. 1993. március 23.-án hirtelen meghalt az édesanyám. Ez a tanulmányi eredményeimen is meglátszott de nem adtam fel. Folytattam tovább, anyu is biztos ezt szerette volna. 1994-ben befejeztem a teológiai tanulmányaimat 4,5 átlaggal, majd 1995. június 24.-én hittanári diplomát szereztem jó minősítéssel. Édesapám ebben az évben halt meg nem érhette meg a diploma osztómat.
1995. őszén indult egy tanfolyam az ELTÉN Viktor Frankl logoterápia és egzisztencia analízise címmel. Elolvastam a Mégis mondj igent az életre, és nagyon tetszett ez a könyv akkor még élt a professzor /92 évesen halt meg/. Ebben a könyvben világosan leírja, hogy az élet Isten ajándéka, és akkor is meg kell becsülni ha úgy érezzük nincs tovább. Ezt a könyvet akkor írta meg mikor kikerült a koncentrációs táborból ahol feleségét és szüleit is megölték. Mégis arra biztat mindenkit MONDJ IGENT AZ ÉLETRE. Az ő pszichoterápiás irányzata felkeltette az érdeklődésemet és így felvételt nyertem erre a kiképzésre. 1996. márciusában megválasztottak az egyesület titkárává. A kiképzés célja az értelmes életre nevelés. Ez év júliusában vehetem át a logoterápeutai oklevelemet.
1996. szeptemberében felvételiztem a Katalikus Társadalomtudományi Akadémia szociális munkás szakára. Erre azért volt szükségem, hogy a hiányos pszichológiai ismereteimet pótolhassam és szakszerűbben tudjak segíteni a rászorulókon. Itt jövőre fejezem be tanulmányaimat, ahol sikeres államvizsga esetén karitász-szociális munkás oklevelet kapok majd.
KÓRHÁZPASZTORÁCIÓ:
Werner Spreuger: Meg-nem élt életet élni.
Csak egy út van,
melyen senkisem jár,
ha Te nem mész rajta.
Az utak azáltal lesznek,
hogy végigmegyünk rajtuk.
A sok benőtt, várakozó út
a meg nem élt életek miatt burjánzott el.
Csak egy út van,
melyen nem jár más,
ha Te nem mész rajta:
van utad,
egy út, mely azáltal lesz,
hogy végigmész rajta.
10 évvel ezelőtt kerültem kapcsolatba Dr.Kerényi Lajos atyával akinek személy szerint is nagyon sokat köszönhetek. Ő tanított meg a betegek szeretetére. Az Ecseri útra jártam hittanra hetente 1 alkalommal és soha nem tértem haza üres kézzel, szívvel. Lajos atya az egyházellenes időkben is felkereste a betegeket és vigasztalt mégha büntették is érte. A mi időnkben már nem volt kockázatos a betegeket látogatni. Így kerültem én is egy 15-20 fős csoport élére a Korányi kórház elfekvő osztályára ahol havonta látogatjuk a betegeket. Az első élmény az megdöbbentő volt számomra. Mikor a bejárathoz értem mindent átjárt a fertőtlenítő és a vizelet szaga. Nem adtam fel mentem a többivel én is. A borzasztó látvány ellenére is sikerült kommunikálnom a betegekkel és csak az első kórterem volt elviselhetetlen, a többi már nem okozott gondot.
A kórteremekben 10-15 ágyas szobákban feküdtek a magatehetetlen betegek. Majdnem mindenhol infúzió és cumisüveg. Az elmenekülés helyett az ottmaradást tűztem ki célomul. Kibírtam.
A látogatás menete:
Régi jó szokás szerint viszünk süteményt. Fontos, hogy sós sütemény is legyen mert a cukor betegek nem fogyaszthatnak édességet. A csapat mint már említettem 15-20 fős csoportból áll. A csoport tagjai különböző plébániákról jönnek. A betegek száma 150 fő között van. Mikor belépünk a szobába már integetnek nekünk a betegágyból aki tud vagy egy mosollyal jelzik, hogy örülnek az érkezésünknek. Mindig van nálunk szentkép is és a sütemény mellé ezt is oda szoktuk tenni. Leülünk a beteg ágya mellé és beszélgetünk velük. Nagyon hálásak érte, mindig sírva köszönik meg látogatásunkat. Ügyelünk arra, hogy minden ágynál legyen valaki, egy beteg se maradjon ki. A beszélgetés végén ami kb. 10 perc, imával és énekkel búcsúzunk el és indulunk a következő kórterembe. Több mint 10 éve vagyok tagja ennek a kis csapatnak ahol nagyon jól érzem magam. Az én feladatom a sütés, az imádság és az ének vezetése.
Nehéz papírra vetni, szavakba öntve megfogalmazni, hogy mit érzek mikor egy tehetetlen beteget sikerül megvigasztalni. Sokszor az az érzésem, hogy én nagyon üres vagyok amikor odamegyek és ők azok akik ezt az ürességet feltöltik bennem, megtöltenek kegyelemmel. A legtöbb betegnek nincs hozzátartozója, így mindig nagyon várják jövetelünket különösen karácsonykor és húsvétkor. Nem mindig ment zökkenőmentesen a kórházlátogatás lebonyolítása, volt amikor kidobtak bennünket. De hála az Úrnak mostmár a nővérkék is ha tehetik elmondják velünk együtt az Úr Imáját a betegek testi lelki gyógyulásáért. A 8 órás munka után sokszor úgy érzem nincs már erőm este sütni, készülni a kórházba, de mindig kapok ehhez erőt és ezért nem győzök elég köszönetet mondani hálát adni az Úrnak.
"Beteg voltam és meglátogattatok" mondja a szentírás. Minden tehetetlen betegben ott van Jézus és arra vár, hogy megszólítsuk őt. A betegektől is nagyon sokat tanultam. Megtanultam azt, hogy a szenvedésnek is van értéke.
Van egy Erzsike nevezetű nénim aki már évek óta bénán fekszik csak a kezét tudja mozgatni. Nem adta fel elkezdett kézimunkázni. Először terítőket horgolt az oltárra, mostmár keresztszemes kézimunkát is készít és mindig megmutatja nekem. Sokszor küszködök a könnyeimmel mikor azt mondja, hogy mindennap felajánlja a szenvedését a fiatalok megtéréséért és nem múlik el egy nap anélkül, hogy ne olvasna a bibliából és ne imádkozna a szobatársaiért. Nekem is készített egy terítőt a házi oltáromra tettem és én is sokat gondolok rá.
LELKI ÉLET:
Édesanyám és Nagymamám nagyon vallásosan igyekeztek nevelni, ennek ellenére én vasárnapi kereszténynek mondanám most magam ha visszatekintek az elmúlt évekre. Egy héten egy alkalommal részt vettem a szentmisén és úgy gondoltam Isten kipipálva semmi közünk egymáshoz egy hétig. Hát ilyen keresztény voltam én, mindaddig még a munkásszállóra nem kerültem. Első dolgom a templom felkutatása volt, nem kellett messzire mennem hiszen a Béke téren várt rám az Úr. Hétköznap mikor nem dolgoztam másodállásomba akkor itt zokogtam ki magam és szentmise előtt félórával már ott voltam a templomban, hogy elpanaszoljam Jézusnak a templom csöndjében, hogy mi minden történt velem és bizony sokszor feltettem a MIÉRT-eket. A templom látogatottsága akkor se volt több 15-20 főnél akik mind idős nénikből álltak. Akkor még nem tudtam, hogy léteznek olyan fiatalok, akik hasonlóan gondolkoznak mint én. Egy alkalommal véletlenül a Thököly útiDomonkos templom előtt vitt az utam. Gitárszót hallottam és a kiváncsiság nem hagyott nyugodni betértem a templomba.
Legnagyobb örömömre legalább 40 fiatalt láttam és mind az Urat dicsérték, énekpróbát tartottak. Maradék bátorságomat összeszedve odamentem hozzájuk és kértem vegyenek be engem is az énekkarba. Felvettek, és én boldogan mentem haza a szállóra. Ettől a naptól kezdve megváltozott az életem. Rendszeresen jártam a Domonkosokhoz énekelni. Itt tanultam meg zsolozsmázni és elmélkedve imádkozni a rózsafűzért. Sok-sok élményem van arról, hogy ez a közösség mutatott példát, hogyan kell egymást szeretnónk, és alkalmazkodnunk egymáshoz.
Csodálatos 4 évet töltöttem itt, mindaddig még az atyát aki az ifjúsággal foglalkozott el nem helyezték innen. Továbbra is hűséges látogatója voltam mind a Béke téri, mind pedig a Domonkos templomnak. Egy alkalommal Dr. Kerényi Lajos atya tartott előadást és itt hallottam először a kórházpasztorációról is. Nagyon tetszett az előadása. Mikor befejezte gratuláltam a sikeres előadásához és kértem tegye lehetővé, hogy az ő ifjúsági csoportjába tartozhassak, mivel az ottani közösség az atya távozása után felbomlott. Megsimogatta az arcomat és azt mondta GYERE. Soha nem fogom elfelejteni mikor kificamodott a bokám felhívtam, hogy közöljem velem nem tudok elmenni a hittanra mert begipszelték a lábam. Lajos atya felajánlotta, hogy kifizeti a taxi költséget csak menjek el. Sokat köszönhetek Lajos atyának ő tanított meg arra, hogy csak a személyes ima által leszünk többek, és arra is figyelmeztetett, hogy mindent el kell mondani az Úrnak akkor is ha szomorúak vagyunk akkor is ha öröm ér. Meg kell köszönni mind kettőt. Az Isten szeretőnek minden a javára válik mondta sokszor. Mikor édesanyám az égi hazába költözött elsőként küldött táviratot vigasztaló soraival ennyi volt "VELED VAGYOK". Amikor befejeztem teológiai tanulmányaimat búcsút vettem tőle, megköszönve mindazt a sok jót amit kaptam és azt is amit tanultam. Úgy gondoltam ideje lenne kamatoztatni.
Hitoktatás:
A Babér utcai plébánián kezdtem el a hitoktatást 5-6-7-8 osztályosokkal. Nem volt könnyű feladat. Eleinte sokat szenvedtem még végre sikerült valamilyen formában közösségé kovácsolódni és elérni azt, hogy a hittan fontos legyen számukra.
Szerveztem Planetáriumi látogatás, Ottó atyával kirándultunk is. Sajnos a gyerekek több mint a fele nem élt normális családban. Némelyik gyereken messziről látszott a kitaszítottság, a gyökértelenség. Velük többet foglalkoztam. Óra után egyenként beszélgettük meg a családi problémákat.
A második évben az elsőáldozók felkészítése is az én feladatom volt. Ma is életem legszebb évéhez tartozik ez az időszak. A gyerekek igényelték, hogy nyáron is találkozzunk és ne legyen szünet. Akkor már nem volt hittanóra de a játékot mindig imádsággal kezdtük és azzal is fejeztük be. Július végén ért véget a játékos hittan, mert a szülők nyaralni vitték gyermekeiket.
Lelkisegélyszolgálat:
1997 őszén Miklós atya engedélyével elkezdhettem a lelkisegélyszolgálatot a plébánián. Eredeti megállapodás szerint délután 6-8-ig de ez az idő kevésnek bizonyult, így már 5 órától várom csütörtökönként azokat akik segítségre, támogatásra szorulnak.
Sokszor fárasztó ez a munka mert gyakori az, hogy egy emberrel másfél-két órát is foglalkozom. A hivatalos időtartam a terápiában 50 perc, ez viszont kevés a problémák megbeszélésére.
Viktor Frankl logoterápiáját alkalmazom általában. De sokszor szociális ügyekben kérnek tőlem segítséget.
Kerényi atyán kívül a legtöbbet Dr. Hajnal Róbert atyának a Béke tér plébánosának köszönhetem. Ha úgy érezem kicsúszik a lábam alól a talaj, gyöngül a hit életem az ő iránymutatásai által mindig visszatalálok a helyes útra. 17 éve ő a gyóntató atyám, ő is egy nagy ajándék nekem Istentől.
Andocs:
Sík Sándor: Az andocsi Máriához /részlet/
"Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján,
Magyaroknak éjszakáján,
Nincs más ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony."
A Domonkos fiatalokkal kerültem az andocsi Szűzanya kegyhelyére. Szabó Imre plébános segítséget kért tőlünk a zarándokház helyének a rendbetételére. Nagyon jól éreztem magam 250-en voltunk, sátorban aludtunk és alapos munkát végeztünk. A mi feladatunk a gyomirtás volt és az udvar rendbetétele. Nagyon jó kapcsolat alakult ki az atyával és a zarándokház felépítésében is részt vettem. Megmozdult a falu apraja nagyja én pedig Pestről szállítottam a segédmunkásokat. Az alap kiásásában személyesen is részt vettem. Azóta elkészült a zarándok ház és maximális kihasználtsággal működik. Az atya lehetővé tette számomra, hogy Andocson nyaralhassak minden évben. Nehéz megfogalmazni mit is jelent nekem ez a XV. századbeli ferences kolostor és a kegytemplom. Azt érzem minden alkalommal mikor ott vagyok, hogy erőtere van ennek a helynek. Az én feladatom itt többek között az, hogy az atyával együtt fogadjuk a zarándokokat, majd megmutatom a Mária múzeumot és innét a kegytár boltba visz az út, ahol a kegyhelyről lehet tájékoztató füzetet vásárolni. /szentkép, rózsafűzér stb./ Nagyon megható az a tisztelet és áhitat amit a zarándokok tanúsítanak ilyenkor. Zászlóval, virágcsokorral énekekkel köszöntik a Szűzanyát. Ilyenkor megtelik a templom és én is igyekszem bekapcsolódni az imádságba. Nekem Andocs olyan mint egy kegyelem sziget. Ha szomorú vagyok megvigasztalódom, ha fáradt vagyok kipihenem magam. Ha tehetem sok időt töltök a templomba a kegyszobor előtt imádkozom azokért akiket nagyon szeretek és azokért is akiket kevésbé. Az atya mindig szivesen adja oda a kulcsot és ott otthon érzem magam. Mindig szomorú vagyok mikor el kell hagynom ezt a helyet egy kis időre, de éltet a remény, hogy hamarosan újra jöhetek. Ez is az Úr ajándéka számomra mint ahogy a többi dolog is az amit eddig leírtam.
Magán jellegű imaélet::
A reggelt egy rövid fohásszal kezdem. Nem igazán tudok hosszabb időt szánni az imádságra mert a nap teendői foglalkoztatnak.
Délben mikor harangoznak megpróbálom elimádkozni az Üdvözlégy Mária imádságot, ezt sokszor az úton mondom mikor indulok ebédelni, és megköszönöm Istennek, hogy adott erőt a munkámhoz és kérem, hogy délután is maradjon velem.
Munka után mindig van valami teendő. Ha tehetem elmegyek az esti szentmisére. Az esti órák a legalkalmasabbak a személyes együttlétre. Ilyenkor meggyújtok egy gyertyát és végiggondolom, hogy minek örültem aznap. Megköszönöm a napsütést, a kegyelmet azokat az embereket akikkel találkoztam, tehát filmszerűen pereg le előttem a nap eseménye. Ez után lelkiismeret vizsgálatot tartok és igéretet teszek arra, hogy holnap majd "jobb" leszek. Kedvenc imádságaim közé tartozik a rózsafűzér. Szeretek elmélkedni a titkokon különösen a fájdalmas rózsafűzért szeretem leginkább. Gondolatban ott vagyok Jézussal a keresztúton, miközben odateszem az én keresztutamat is. Sok kegyelemmel jár a rózsafűzér elimádkozása. Nem tudok egyet érteni azzal aki ezt az imádságot unalmasnak tartja és ki akarja iktatni az életéből. Nagyon fontos számomra, hogy legyen mindig lelki olvasmányom, amiből töltekezhetek. Mindennap olvasom Gabriell Bosis lelki naplóját az Ő+Én-t. Ez a könyv azért olyan kedves számomra mert Gabriell Bosis nem volt szerzetes csak egy egyszerű szinésznő, de az életével tett tanúságot Jézusról. A könyv elolvasása után világossá vált, hogy nem kell szerzetesnek lennei ahhoz, hogy szolgálhassam az Urat. Minden ember meghívást kapott valamire, az én hivatásom a szolgálat. Szolgálni a munkahelyemen, a kórházban, az egyházban, iskolában stb. feladat mindig van mindenki számára.
Összegzésül a Mindörökké filmből részlet
"...és Isten megadta azt az erőt számomra,azt a bizalmat,
hogy Ő akarja, hogy itt legyek, nagyon szeret engem, és olyan
küldetést akar számomra, amiben megtalálom életemben az értelmet,
amiben mások számára szolgálhatok, úgy, ahogy nekem az a
legkönnyebb, ahogy mások javát leginkább kereshetem,
mások boldogságát és ebben a mások boldogságának szolgálatában
megtalálom a saját boldogságomat is, vagyis Istent, Őhozzá tartok,
ha meghalok, akkor Őhozzá megyek."