Öregségről

Az öregkor értékeiről, szépségeiről, nehézségeiről szeretnék közreadni egy összeállítást, különböző anyagok gyüjteményét.

            Elsőként kezdjük azzal, hogy ki tekinthető öregnek? Mitől lesz valaki „öreg”?

I.A különböző életkormeghatározásokról

„Az öregséget felfoghatjuk:

kronológiai,

biológiai és

pszichológiai értelemben.

A kronológiai, a naptári öregedés az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint 60 évvel kezdődik: az igazi öregek a 74 év felettiek.

 

A biológiai öregség olyan fokú, amilyennek mások látnak bennünket.  0
Beszélhetünk idősebbnek látszó férfiról és korát meghazudtoló nőről

 

A lemondással, legyintéssel, elkeseredéssel, reménytelenséggel kezdődik a pszichológiai öregség.   
          Eszerint annyira vagyunk öregek, amennyire érezzük magunkat.
Szerencsés az, ha valaki 90 éves, de 70-nek látszik, és 50 évesnek érzi magát.
Viszont milyen szomorú, ha az 50 éves ember 70-nek látszik és legalább száz évesnek érzi magát.”

 

(Dr.Németh György: Lelki egészségünk 120 oldal.)

Hogy a fentiek mennyire tükrözik a valót, azt nagyon szépen mutatja be Túrmezei Erzsébet alábbi verse:

II.Fiatal öregek, öreg fiatalok

1.Találkoztál velük?

 

Kiégett szívvel és unottan,

reményvesztetten, kifosztottan,

mintha nem várna rájuk holnap,

kisemmizetten vándorolnak...

fölöttük szürke, fénytelen egek...

Fiatalon is milyen öregek!

 

S lángoló szívvel, égő hittel

mint aki semmit nem veszít el

kincseiből, ha évek telnek,

boldog holnapról énekelnek...

át próbákon és szenvedéseken,

át meredek, rögös ösvényeken,

mégis, mint akiket győzelmes szárnyak

hordoznak, mint akiket hazavárnak...

hiszen előremutat minden óra

Krisztusukkal a szent találkozóra...

Mégis - hiszen szívükben ifjúság van! -

helytállva igaz hűséggel a mában,

erőfogytán is lankadatlan

szeretetben és szolgálatban...

ajkukon el nem némuló dalok....

Öregen is milyen fiatalok!

 

Túrmezei Erzsébet

 

A reménytelenség, kilátástalanság, sötéten látás, lelkibeállítottság kérdése, és nem az életkor függvénye. Erre világít rá az alábbi szép vers:

2.Lehet

 

Fiatalon is lehet reménytelenné válni,

félve, mindent, sötéten látni,

Isten nélkül roskadozva járni,

bűnöktől betegen, halálra várni.

 

Öregen is lehet egyre szebbet remélni,

imádkozva szolgálni és szeretni,

bátran Istenben bízni, derűsen látni,

szentségben örök életre várni.

 

Szász Anna-Mária

III.Tudnivalók Az öregségről

1.Igehelyek

Nagy művészet szívben fiatalnak maradni magas korban is, de lehetséges és nagyon szükséges. Az öregkor állapotáról, lehetőségeiről írnak a Szentírás alábbi kitételei:

• „De a kik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” És.40,31.
•  „Aki jóval tölti be a te ékességedet, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé.” Zsolt.103,5.
•  „Még vén korban is gyümölcsöznek: kövérek és zöldellők lesznek.” Zsolt.92,15.

Így az élet őszének nehézségei is nemcsak tűrhetővé válnak, hanem segítségül lesznek vándorutunkon felfelé haladni.

2.Mit kell tennünk, hogy fiatalok maradjunk?

„Tedd mindig azt, ami a legfontosabb! Ez a testi-lelki élet gyakorlati szabálya.           
          Első helyen áll, ami nélkül el sem lehet képzelni örömteljes öregséget: örömünk legyen az Úrban és közösségünk Istennel.      
          Másodszor: ne hagyd abba azokat a jó, lelki tevékenységeket, amiket eddig végeztél!  
          Tovább munkálkodni - folytatni, ameddig csak lehetséges, és amilyen mértékben lehetséges. Légy mindig elfoglalva valami hasznos dologgal környezetedért, családodért, gyülekezetedért.     
          Hasonló a következő intés is: Legyen mindig valami megnyugtató tevékenységünk! Olyasmi, ami változatosságot jelent, és feloldja a belső feszültséget. Egy neves orvos mondta, hogy nem lett volna annyi öreg páciense, ha az illetők nem ítélték volna magukat olyan korán tétlenségre. Egy sikeres tanár pedig kijelentette: az ember addig marad fiatal, ameddig képes tanulni, új szokásokat befogadni, és ellenállást elviselni. Értékes tulajdonság, ha az embernek öreg korában is van étvágya (akarata) és képessége a tanuláshoz, hiszen szélesebb a látóköre, a befogadóképessége, mint fiatal korában.            
          Új szokásokat elfogadni tudni: ez szintén a fiatalság jele. Különösen aktuális egy házban lakó két generáció esetén. Mindenkinek joga van szokásaihoz ragaszkodni, ugyanakkor tiszteletben kell tartania környezetének igényeit is. Kötelesek előzékenyek, engedékenyek lenni a szeretet nagy törvénye alapján.     
          Ellenállást eltűrni: ez művészet fiatal és öreg esetében egyaránt. Azért mégis inkább az öregekre jellemző, mert határozottan érettség az előfeltétele.           
          És végül: fiatalok és frissek maradhatunk, ha tartjuk a kapcsolatot a fiatalokkal. Jól megvalósítható ez természetes formában ott, ahol a családi körbe unokák is beletartoznak. A nagyszülőkre szép feladat vár. Szavaik mélyen bevésődnek az érzékeny gyermeklélekbe. És milyen jól esik a fiatal családtagnak, ha van valakije, akinek minden élményét elmondhatja, akinek van ideje meghallgatni és van szíve megérteni.         
Milyen jó lehetőség kisugározni valamit Isten szeretetéből! De ezt nemcsak gyermekek igényelik, hanem a fiatal leányok és fiúk is, akik ebben a viharos életszakaszban erős támaszt keresnek. Milyen értékes, ha éppen idős korban lehetőség nyílik ilyen módon is segíteni az unokáknak vagy más fiataloknak.      
          Öregek és fiatalok nagyszerűen kiegészítik egymást. A fiataloknak kellenek az öregek (bár ez sokszor nem tudatos előttük), viszont jó, ha az idősek előtt tudatos, ha nem mondanak le róla sikertelenségek ellenére sem.
          De az öregeknek is kellenek a fiatalok. Ők támogatják, buzdítják az öregeket. Igyekezzünk tehát, hogy megértsük a fiatalokat, bele tudjuk élni magunkat gondolataikba, eszméikbe és problémáikba. Az idős, aki hajlandó erre, újra átéli fiatal korát. Visszaemlékszik küzdelmeire, kísértéseire, gyenge pillanataira, mindarra, amiben a mai ifjúság él. Ez készteti imára a fiatalokért. Az ilyen eleven kapcsolat a fiatalokkal az öreg kort akaratlanul is gazdagabbá és örömteljesebbé teszi.”

Pristyák András  
(Élet és világosság 96/11. 1.old.)

Egy jó tanács:

Nem kell felhagynod a nevetéssel, csak, mert öregszel,

de gyorsan megöregszel, ha felhagysz a nevetéssel!

 

 

3.Az idős kort lehet egészségesen és beteg állapotban is megélni. - Császárné példája

"Imádtam a jó magyaros kajákat..."

Rádióriport:           Bartók rádió. l988.IV.7. 20,15-től

Riporter: Köszöntöm hallgatóinkat. A mikrofonnál Tarnai Márta. A következő 19 percben Császár Mihálynét, Marikát fogják hallani. Mondanivalója lényege 12 másodpercben:

          Szívem minden melegével üvöltöm mindenütt, hogy: nem igaz, hogy meg kell vénülni 46 éves korban! Nem kell! Nem igaz, hogy törvényszerű, hogy jönnek sorban a betegségek! Mennek kérem, mennek!

Riporter:

Szegeden az ifj. házban, ahol 150 ember 2 napon át a környezet és természetvédelem gondjairól tanácskozott, az utolsó estén vacsora előtt szót kért Császárné. Őt a Csongrád-megyei természetvédelmi egyesület, röviden CSEMETE titkára Ilosvai György konferálta be. A vacsorát, ami rendhagyónak ígérkezik, Marika készítette. Előtte néhány szót kíván szólni a jelenlévőkhöz.

          63 éves nyugdíjas bölcsődevezető vagyok. Amiért itt vagyok önöknél, az azért van, mert ezelőtt 20 évvel rokkantnyugdíjas jelölt voltam. Beteg és elesett. Dagadt térdekkel, agyérszűkülettel, ideggyulladások, izületi gyulladások, és ami csak divat 40-en felül, azzal minddel. Csak nekem nem 40-en felül kezdődött, hanem 26 éves voltam, amikor először azt állapították meg, hogy:

          - Kislányom, ez öregasszonybetegség. Agyérszűkületed van gyerekem - mondta az öreg doktor bácsi, a mi orvosunk. Ez az öregasszonybetegség minél előrehaladottabb a korom, annál erősebben jelentkezett. 30 éves korom után már olyan iszonyú fejfájástól szenvedtem, ami egy pillanatra sem szűnt meg, csak elviselhető volt, és már-már elviselhetetlen. Imádtam a szalonnát, a hurkát, a kolbászt, a vajassüteményeket, a tojásrántottát, no meg minden jó magyaros kaját. Szerintem attól nem lehetett beteg lenni. De ezt csak akkor mondtam.

           Férjem szívbeteg volt. Úgy is mentem hozzá feleségül, hogy a katonakönyvében már az volt írva, hogy súlyos szívizomelfajulása miatt fegyverviselésre alkalmatlan. Koszorúérszűkülete volt. Két hetes házasok voltunk, amikor először vitte el a mentő.... Mindkettőnk betegsége olyan csodálatosan haladt előre, hogy férjem minden évben a klinikán volt, a szívét tákolgatták a balatonfüredi szívszanatóriumban. Én pedig 51 éves voltam, amikor az idegklinikára, szerintem agydaganattal utaltak be. Megállapították hogy agydaganatom ugyan nincs, de olyan súlyos baloldali agyérszűkület van, hogy indokolt ez a szörnyű fájdalom. Dehát ezzel meg kell tanulni élni. Mert ezen változtatni nem lehet. Ahogy a korom előbbrehalad, annál inkább fokozottabbak lesznek a fájdalmaim. Fokozottabb is volt. Van egy nővérem, aki nálam idősebb 6 évvel, ő akkor megismerkedett egy dr.Kenyeres Károly nevű természetgyógyász bácsikával, és elkezdte nekem mondogatni, hogy :

          - Tudod, ha eljönnél velem a Kenyereshöz, hidd el, csak tanulnál meg te is lélegezni.

Csak néztem:

          - Bolond ez? Lélegezni? Lélegezni tanuljak meg, hát akkor eddig mifenét csináltam. Én egészségügyi dolgozó vagyok, megtanultam, hogy a tüdőm spontán lélegzik. Mi az hogy tanuljak meg lélegezni?!

Meg:

          - Mozognod kellene!

Mondom:

          - Hülye! Mennyit mozogjak, amennyit csak birok, annyit dolgozok.

          - Hát mindegy, ez az életmód... látod én már egy kicsit jobban vagyok.

Én meg: Nem hiszem hogy ez normális. Annyi baja van szegénynek, most meg már még az agya is elsötétült. Lélegezzek, tornázzak! Ne egyek! Hát mi a fenét ne egyek. Azt eszek amit a másik emberek, mégse mindenki beteg, akkor én mért vagyok beteg?

Azután én őt ütődöttnek tartottam, ő meg engem. Ő járt a természetgyógyászhoz, én meg faltam marékkal tovább a gyógyszereket. Ő egyre jobban lett, én egyre betegebb lettem. Azután gondolkodtam, rajta: nyilván nem ő az ütődött, hanem én. Akkor én is elmentem ahhoz a bácsihoz, az meg szegénykém hanyattfektetett egy kanapén, és elkezdett így csinálni, így a szememnél. Én meg mint egy bolond felugrottam. Hát ezek már azt hiszik, nem is vagyok normális, mert fáj a fejem?! Ott hagytam őket és elrohantam. Mondtam a nővéremnek:

          - Ilyen hülye helyre viszel engem? Normálisak vagytok ti? Hagyjatok engem békén!

          Továbbra is ugye mentem a klinikára. De amikor a klinikáról kibocsátottak, több segítség nincs, nem tudnak segíteni rajtam, akkor csak visszamentem a Karcsi bácsihoz.

          Akkor elkezdett szegény tanítani lélegezni, csodálatosan elmagyarázta nekem, hogy igenis, a tüdőnknek csak egy részét használjuk a légzéshez. Tudjuk, hogy a tüdő tele van sok apró hólyagocskákkal, s azok egy részében csak pangás van, a többibe pedig belélegzünk. Most ha én megtanítanám a tüdőmet úgy lélegezni, hogy minden kis hólyagocskája telítődjön belégzéssel, akkor nagyobb mennyiségű oxigéndús vér áramlana az érhálózatomba, s minden sejtemhez eljutna, és mindjárt tökéletesebb lenne az anyagcserém, jobban érezném magam. Jó, hát akkor majd lélegzem. De még hogy ne is egyek?! Mi az hogy ne egyek?! Lélegzést azt csak tanultam én, de nem sokat értem el vele. Tornázgatni is elkezdtem, de a tornaképességem az volt, hogy amikor mondta hogy hajoljak le, akkor lehajoltam ilyen pózba. Hát most így hajolok le.

/Riporter: A terem közepére leterített egy plédet. Elegáns bordó ruhájának szoknyáját levetette. Karcsú, formás nő állt előttünk, artista dresszben. Miközben néhány tornagyakorlatot mutatott be, tovább mesélt./

          Azóta eltelt 11 néhány év, de az nem volt olyan egyszerű, hogy így hajoljak le. Amikor újra visszamentem hozzá, és mondtam hogy semmi eredményem, akkor azt mondta:

          - Ide figyeljen Marika ! Nekem a maga rohadt 50 forintjára amit havonta idead, semmi szükségem. Vagy csinálja, amit mondok, vagy menjen haza és éljen magának. Meghallgatja tanácsom, vagy nem?! Tanácsom az, hogy koplaljon. Mégpedig 6 napig ne egyen semmit, csak vizet igyon.

          Mondtam, jó.

Hát, mondanom sem kell, hogy nem hallgattam rá, hanem még vártam 1-2 hónapot és vizes pelenkával a fejemen dolgoztam, így sírtam éjszaka a fürdőszobában télen, nyáron az udvarban jajgatva és éltem csodálatos életem, miután állandóan vonzott a garázs gerendája, ha merném felakasztani magamat, akkor megszűnne a fájdalmam. Csak egy pillanatra érezném és utána már nem kell szenvedni.

          Mondom, olyan mindegy, bocsánatot kérek, dehát kimondom, hát egye meg a fene, éhen döglök vagy felakasztom magam, de úgyse lehet kibírni ezt a fájdalmat, hát akkor ne egyek, na.

          Pont negyedév vége volt. Negyedéves zárást végeztem a bölcsödében és elkezdtem vizecskét inni. Szörnyen szenvedtem két napig, három napig az éhségtől. Aztán a negyedik nap elkezdtem remekül érezni magam, már nem is voltam éhes. De senki nem mondta nekem, hogy a szervezetem majd három nap után kezdi lebontani a tartalékát, mert ha nekem azt mondják, akkor tudtam volna, hogy ez mi. A negyedik nap kezdtem jól érezni magam, sőt a negyedik nap kezdtem azt érezni, hogy már nem fáj olyan nagyon a fejem, a látásom kezd tisztább lenni, a közérzetem kezd jobb lenni, s iszonyúan boldog voltam. A negyedéves zárásom talán még sohasem sikerült olyan remekül. Minden tíz fillér egyezett minden oldallal.

          És amikor eltelt a hatodik nap, akkor kezdtem fokozatosan visszatérni arra az örökösen emlegetett nyersételekre. Reszelt káposzta, reszelt sárgarépa, reszelt alma és egyebek. Ezzel kezdtem visszatérni, szép lassan. És a fejfájásom is természetesen visszatért. Nem kell azt hinni, hogy ő már azután a 6 nap koplalás után elment. Nagyon, de nagyon sokszor visszatért. De viszont nekem erőt adott arra, hogy akkor mégsem mondanak ezek hülyeséget, ha van olyan, hogy nyers ételeket eszem és a mérgező anyagokat egy kicsit a testemből eltávolítom, úgynevezett méregtelenítést végzek, akkor csak lehet gyógyulni.

          És utána csak nyers ételeket ettem és egy fél év múlva kezdtem magam egészen remekül érezni.

          Aztán a csoda eljutott odáig, hogy a férjem viszont akkor jött ki utoljára a klinikáról és akkor mondták nekem, hogy most már meg fog halni. Hát aztán nem nagyon örültem akkor a saját sikereimnek, mindenáron azt akartam, hogy ő is egye azt, amit én. De neki epeműtéte volt ezelőtt pár évvel, és amikor nyers ételt adtam neki, akkor szegény rosszul volt. Azt mondja nekem:

          - Hajtsál ki a Templom-térre legelni, ha már meguntad főzni nekem, hát mi a nyavalyát akarsz velem? Még jobban kínozol?

          Akkor elkezdtem, hogy mit csináljak vele? Akkor gondoltam, hát ahogy a kisbabámnak turmixolok, az én nagybabámnak is turmixolhatok én. Csak éppen felforrósítottam az ételeket, de egy szemet sem főztem meg. Aztán megturmixoltam és ízesítettem. És az én drága életem párja gyönyörűen elfogadta mindet és szép lassan elindultunk azon az úton, hogy jobban legyünk.

          Azóta 10 év telt el, mivel természetesen nem volt hajlandó semmi nyers ételt megenni, hát mindig azon kellett törni a fejem, hogy mit együnk, ami főtt?

          Akkor imitáltam a főzést, hogy ne tegyem tönkre az ételeket, csak egy kicsit főztem. Hát amíg a szóját meg nem ismertük, addig rengeteget szenvedtünk, a hús utáni vágytól. De amióta a szóját megismertem, azóta megközelítően 60 féle receptet kísérleteztem ki belőle, amit mindenképpen, majd most Önöknek bizonyítani fogom, hogy hasonlít a hagyományos ízhez, mind a 8 teljes értékű fehérjét tartalmazza, amire azt mondják, hogy a húsban van és az embernek feltétlenül szüksége van rá. Szívből kívánom, hogy aki egészséges és bírja, az egye a húst is. De ha szeretnének szívinfarktus meg betegségek nélkül élni, akkor legalább ismerjék meg ezt is.

          Mert minden, ami darált húsból elkészíthető, az elkészíthető a szójagranulátumból, és minden, ami darabolt húsból elkészíthető, az csodálatosan elkészíthető a szójakockából, csak meg kell tanulnunk remek ízeket előállítani.

          Azt szeretném most Önöknek megmutatni, azt pedig bebizonyítani, hogy 63 évesen azt lehet tenni a testünkkel, amit most én itt mutatok, azzal, aki nyomorék volt, beteg volt, sánta volt. Megtanultam úgy közlekedni a Trabantommal, hogy véletlenül se kellett tolatni. Csak ez volt a fordulási készségem.

          Egyszer Wartburgra cseréltük a Trabantunkat és megkérdezte a sofőr tőlem, hogy:

          - Ki vezeti?

Mondom:

          - Én.

          - Ismeri a Wartburgot?

          - Az utcán már láttam.

Magyarázza nekem, hogy ez az l-es, 2-es, 3-as, 4-es, ez a hátramenet.

Mondom, azt ne mutassa, úgyse tudok hátrafele menni. Fennakadt a szeme.

          - Na jó, hát előbb tetszik hazaérni, ha csak előre megy.

De utána megtanultam már a hátramenetet is.

          Azt mondták nekem 45 éves koromban, hogy mi a nyavalyáért nem kérem a rokkantításomat, mit kínozom magam? Nem tudom megérteni, hogy ezzel a térddel már nem lehet gyalogolni? A nyakcsigolyám csőrös, meszes, az előrehajlás fájdalmas, hátrahajolni lehetetlen. Egyensúlyérzékem fantasztikus volt, mindig féltem, hogy elveszik a jogosítványomat, mert szédültem, meg billegtem. Tessék nézni, most nem-igen szédülök, meg nem billegek már, úgy egy lábon sem.

          Az ideggyulladásos vállam, amivel éjszaka jajveszékelve mentem injekciókat kérni és visszafelé ugyanúgy üvöltve mentem haza, mert semmit nem ért. Az most ennyire mozog.

Riporter: Szabályszerű artistamutatványokat láttunk, bukfenceket, kézenállást és mintha a gerince gumiból lett volna.

          Nagyon szeretném elmondani, hogy ezeket nem azért mutatom Önöknek, hogy szeretek szerepelni és nem ilyen gyakorlatokkal kezdünk eljutni odáig, hogy erre is képesek legyünk. Ezt azért mutatom be, hogy tessék elhinni, nem kötelező 40 éves kor után megvénülni és nem kellene meghalni azoknak, akik nem bírják a húst enni. És nem kellene mindig csak azt mondani, hogy a mi világunk, a mi rohanó életünk, a stresszek! Az a rettenetes, mindig csak a környezetünkben keressük a hibát. Ha úgy felülvizsgálnánk a saját magunk tűrőképességét és megállapítanánk, jó, persze idegesek vagyunk, de hogy miért vagyunk idegesek, miért érezzük magunkat állandóan rosszul?

          Tegnapelőtt is ugyanilyen vacsorát készítettem, akkor 100 embernek. Ma itt vagyok, holnapután máshol leszek, rengeteget dolgozom, fáradtság nélkül!

          Azt szeretném elmondani, megint ütődöttnek néznek, ha megmondom, hogy tegnap dél óta nem ettem egyetlen szemet sem. Tehát ilyennek is lenni kellene és ilyenkor úgy érzem, hogy levegővel töltött vagyok, amikor belakok, akkor meg ólommal töltött. Tehát nagy a különbség!

          Azonkívül ezen a kezemen, ami a gépírónők idegbetegsége szokott lenni, ínhüvelygyulladás is van. Egy édes, drága, aranyos orvos a családban, akit Darabosnak hívnak és mi Darabolósnak nevezzük, mert sebész, azt mondja nekem, hogy: "Ezt Marika néni nem úszod meg műtét nélkül, ilyen gumó van itt öregem, ezt meg kell műteni."

          Mondtam neki: "Darabolós, ezt nem műtöd meg. Ez meg fog anélkül is gyógyulni."

          Most szeretném megmutatni, hogy milyen erőt fejlesztettem ki abban a kezemben, amit ő mindenképpen műteni akart.

Riporter: Marika lábait a nyaka mögé tette, kezein sétálgatott hosszasan. Próbálják meg elképzelni a jelenetet!

          Nem akar a szívem kiugrani a helyéből, nem dobog itt a torkomban. Most ezzel csak azt szeretném bizonyítani, hogy nemcsak ezt bírom, krumplit szedni is bírok reggeltől estig egész nap, meg kapálni.

          Nincs nekünk földünk egy deka se, de van egy nagyon jó barátunk Forráskúton TSZ tag és direkt úgy vállalnak mindig kapálnivalót, hogy én és a férjem megyünk kapálni, azért, hogy legyenek nekünk friss zöldségeink, amiről tudom, hogy nem permetezik, mert a háztájiban ők termelik nekünk.

          Az a lábam, amivel alig lehetett már mozogni és rokkantítani kellett volna, most 63 éves koromban spárgát csinálok. /Taps./ Tehát egyszerűen nincsen olyan izmom, nincsen olyan testrészem, ami nem hajlik oda, ahová én akarom.

          És ebbe nem az a pláne, hogy most ez milyen csodálatos, milyen fantasztikus, hogy ez a vénasszony itt tekereg, hanem ebben az az érdekes, hogy azt el kell hogy higgye mindenki, hogy amelyik így mozog, az nem fáj!

          És én csak azért kerepelek és mondom mindenhol, hogy igenis lehet úgy élni, hogy nem kell betegnek lennünk. Nem igaz, mikor megkérdezik, hogy mit akar, már 40 éves, hát ez már 40 év után így van. Hát nem így van! 60 után sem így van!

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. /Taps./

És most szeretném meghívni Önöket a szomszéd épületbe vacsorázni. Aki akar, az mindenki ilyen lehet, de ettől az egy vacsorától biztos, hogy nem.

          Olyan is volt, egy fiatal társaság, úgy 35 éves volt az átlag életkor, mérnökök, akik azt mondták hogy: "Aztán olyan legyen ám az a pörkölt, hogy lehessen rá sört inni." Hát olyat főztem nekik, hogy lehetett rá sört inni! És a következő hétvégére újra hívni akartak, hát mondtam, hogy nem, azért csak bemutatkoztam. Mindenkinek van neje, tanulják meg elkészíteni, ha ez érdekli őket, nekem sajnos nem áll módomban, hogy kéthetente főzzek nekik ilyeneket. De mindenesetre örültem, mert mindenki megtörölte a száját és nem maradt semmi.

Riporter: A vacsora egyébként brassói aprópecsenye volt, szójából.”

 

Amint a fenti példa mutatja, az életmódnak, táplálkozásnak igen nagy jelentősége van abban, hogy valaki milyen állapotban éri meg, éli meg az öregkort. Az alábbi példák ugyancsak ezt igazolják.

4.A hosszú élet titka

 

A hosszú élet titkát minden korban keresték. Biztos vagyok benne, hogy minden ember érdekelt megismerésében. A kérdésre, hogy mi a hosszú élet titka, úgy keresnék választ, hogy megnézünk néhány egészséges népet, s azok életmódját.

a.A közép-ázsiai hunzák

A Hunza-völgy Pakisztán északi részén fekszik, a kínai határ közelében. Magas hegyek veszik körül. A hegyek lejtőin a lakók teraszokat alakítottak ki gabona- és gyümölcsfélék termesztésére. Valószínű, hogy több ezer éves földrajzi elszigeteltség tette lehetővé az itt élők egészséges és természetes életszokásainak fennmaradását. A lakosok magas életkora sok kutató figyelmét felkeltette. Próbálták megfejteni a titkot. Sokáig azt gondolták, hogy a rendkívül magas életkor csupán a genetikai tényezőknek köszönhető. A kutatások kimutatták, hogy a környezeti tényezők sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint az örökletesek. Ezek alapvetően a következők: növényi táplálkozás, napos, száraz klíma és mértéktartó élet sok testmozgással. A kutatók leírták, hogy a hunzák nagyon egyszerű, friss és szárított gyümölcsből, diófélékből, különböző zöldségekből és gabonából (árpa, búza, köles) álló étrenden élnek. Fogyasztanak egy kevés kecsketejet, és csupán évente egy vagy két alkalommal, ünnepeken esznek bárányhúst.

Huszonöt ember vizsgálata után, akiknek életkora 90 és 110 év között volt, az orvosok arra a megállapításra jutottak, hogy valamennyiük vérnyomása, koleszterinszintje és elektrokardiogramja normális. A hunzák között nem ismert a rák, a szívbetegség, a cukorbetegség vagy a korai öregedés.

b.Okinawa lakói

Az Okinawa szigetén lakók növényi étrenden élnek. Hosszú életkoruk és a különböző betegségek - különösen a rák - ritka előfordulása felkeltette a kutatók figyelmét. A II. világháború alatt elesetteket megvizsgálták. Még az előrehaladott korúak szervezetében sem volt daganat vagy érelmeszesedés vagy más degeneratív betegség.

c.A nepáli serpák

A serpák - a Himalája meredek lejtőinek lakói - rendkívüli fizikai állóképességükről nevezetesek. Minden, a Mount Everestre és a vidék más hegyeire tartó expedíció számít egy csoport teherhordó serpára.

            A különböző burgonyafélék, melyek a Himaláján nőnek, biztosítják az élelmiszerellátást a távoli vidékeken. Még nagyon nagy magasságban (4500 méter) is termesztik. Étrendjük másik alapvető tápláléka az árpa (4000 méter magasságban terem) és a búza (3000 méterig). A birka- és kecskenyájaktól, valamint a jakcsordáktól a serpák tejet és sajtot nyernek, amivel kiegészítik az alapvetően burgonyából és gabonából álló étrendjüket. Húst nem fogyasztanak, a buddhizmus szigorú formáját követik, vagyis teljesen vegetáriánusok.

d.Az otomini indiánok

Az otomini indiánok Közép-Mexikó fennsíkján élnek és alapvetően növényeket fogyasztanak: kukoricalepényt, zöldbabot (babot) és különféle zöldségeket. Az ebben a népcsoportban elvégzett tanulmányok azt mutatják, hogy ezeknek a bennszülötteknek az egészségi állapota nem mindennapi. Az elhízás, a magas vérnyomás vagy a rák nagyon ritka, vagy nem létezik közöttük.

e.A britek

Az 1970-80-as években különböző tanulmányokat végeztek Nagy-Britanniában annak vizsgálatára, hogy a vegetáriánus étrendet követők számára biztosított-e a megfelelő mennyiségű kalcium, és csontjaik megfelelően telítettek-e ásványokkal. Az eredmények meglepték a kutatókat. A lakto vegetáriánusok nagyobb arányban fogyasztanak ételeikben kalciumot, mint a mindenevők, és csontjaik nagyobb mennyiséget tartalmaznak ebből az ásványból. Öregedésük során a vegetáriánusok nem veszítik el csontjaikból a kalciumot, míg a mindenevők egyre több kalciumot veszítenek el, ami miatt csontjaik meggyengülnek.

 

IV.Szembesülés az öregséggel

Az öregség e földhöz kötött emberi lét velejárója. Vannak tragikus életek, amelyek végére igen szomorú árnyat vet az öregkor. Egy ilyen megrendítő példa tárul fel előttünk Tandari Éva alábbi írása nyomán:

1.Légy irgalmas...

Az „öreg” takarókba burkolva ült a kandalló előtt. A szobában félhomály volt, mégsem gyújttatta meg a mécsest. Minek... Megszokta, hogy mindig félhomályban éljen, így kicsit (alán irtózott is a fénytől, Nem is emlékezett rá, / s talán mások sem / hogy valaha is el lett volna húzva az ablakok előtti nehéz, alvadt - vér szín brokát-függöny.

Egyedül élt a hatalmas házban, vagy csaknem egyedül, hisz a cselédség ott járt - kelt körötte nap mint nap, de ő még csak észre sem vette... Nem mintha az idők során a látása, vagy a hallása megromlott volna...

- Csak egyszerűen ; nem tartotta őket embereknek... Hozzá tartoztak az őt kiszolgáló gépezethez, és kész ! Nem is szentelt nekik még akkora figyelmet sem, mint az örökké néma telefonnak, vagy a sosem használt, vén Buick - nak a garázsban... Bár ha jól megnézzük, nem is lett volna mit mondania ezeknek az embereknek. A szakácsnőnek adott, párszavas utasítást is inkább egy aprócska cédulán adta ki. Ez is szigorúan az aznapi "menü" - re vonatkozott. Mást minek is írt volna? Különben is : a "Személyzettel nem bratyizunk"! Ez volt Apja, Nagyapja, s tán minden felmenőjének jelszava. Eszerint éltek, dolgoztak, s haltak azután. Így, még az Apja idejében is időről időre hatalmas társaság jött össze náluk, de ez őt nem csak hogy untatta, de egész egyszerűen idegesítette is. Sosem szerette a lármát, s a hiábavaló, oktalan "kacarászást".

Apja eleinte próbálta őt is bevezetni a társaságba, hogy a korabeliekből hozzá illő baráti kört gyűjthessen maga köré, de egy idő után fclhagyott a hiábavaló kísérletezéssel.

Amíg gyermek volt, különböző mentségeket talált számára, amivel idegenkedő, elutasító magatartását megindokolhatta a Társaság előtt. Először Anyja halálát hozták fel mentségéül... Mintha legalább is annyira rajongott volna érte... Ez koránt sem volt igaz ! Tény és való, hogy öreg Dajkáján kívül tán az egyetlen ember az Anyja volt, akinek közeledését nem csak hogy jól - rosszul elviselte, de néha maga is tett néhány bátortalan, / s többnyire rosszul "időzített" / kísérletet, hogy közeledhessen felé. Mivel azonban szinte mindig " alkalmatlan " időben kért nála bebocsátást, ezek a kísérletek többnyire elutasítással, szemrehányással végződtek.

- Nem mondta ugyan, hogy valóban rosszkor ment-e, vagy csak Anyja nem óhajtott néki áldozni drága idejéből, de két - három ilyen balul sikerült próbálkozás után... nem kereste többé...

Minek...

Így Anyja, miután meghalt, csak mint egy illatos, káprázatos. de nagyon távoli, és nagyon rideg, elillanó felhő élt emlékképeiben... Egy olyan felhő, melynek szivárvány - keretezte, hófehér csillogása alatt..~ semmi nincs. azt a néhány jégkristály - szerű mosolyt leszámítva... Ö legalábbis csak ennyit tudott felidézni magában róla, miután meghalt. Érdekes ; még azt sem tudta, hogy beteg ! Nem tűnt fel neki, hogy már hetek óta nem látta, hisz azelőtt sem látta valami túl gyakran... Talán csak a „kötelező ". Családi ünnepeken, bár egy ideje, vagy másfél ~ két éve már ott sem... Ha meghallotta, hogy valami nagyobb „csinnadrattára " készülnek, zsebrevágott egy darab kenyeret és felmenekült a padlásra az illatos, puha szénába. Ott érezte csak jól magát igazán, hisz oda csak elvétve ment fel egy - egy cseléd, hogy egy öl szénát vigyen le a jószágnak, vagy kedvesét kissé megszorongassa a félhomályban. A fiú ilyenkor lélegzet - visszafojtva hallgatat. Nem ; nem kíváncsiságból, pusztán félelemből ! Rettegett, hogy valaki felfedezi, és leparancsolja onnét, hogy aztán a zajos, gyűlölt társaságban mutogassák, tapogassák, mint valami élettelen, kitömött majmot, vagy más, különleges állatot, amilyenekkel Apja két szobát is telezsúfolt különböző útjai során. Hát inkább lapított. Mióta a Dadust elküldték, / az egyetlen embert, akit valaha is szeretni tudott, mert engedte magát SZERETNI / ~ senki sem tudta, hová is rejtőzhet el, s ha valamelyik cseléd véletlen tudta is, hát nem mondta... Bár hamarosan már nem is érdekelt senkit... Jelenlétének hiánya épp oly megszokott dolog lett, mint az, hogy a Nap az Égen van... Fönn lapított hát a szénában, és leggyakrabban azon tűnődött, miért is kellett a „vén” Dadusnak elmennie... Lehet, gondolta ilyenkor, hogy pont azért, mert hogy már olyan öreg volt?

(Lehetett már vagy ötven, sőt, hatvan éves is, s ez az ő kis hét-nyolc évéhez képest, bizony elképesztően magas kornak tűnt... )

- De ha most, immár felnőtt fejjel próbálja meg felidézni a történteket, arra a következtetésre kell jusson, hogy inkább anyja féltékeny irigysége volt a döntő ok. Hiszen anyja, aki nem volt sem vak, sem ostoba, bizonyára észrevette, hogy ő, (és alighanem még az apja is, hiszen valamikor még az ő dajkája volt), nagyobb szeretettel és odaadással csüggenek a Daduson, mint ami szerinte egy „cselédet" megillet. Talán félt, hogy háttérbe szoríthatja az egyszerű, „tenyeres-talpas” öregedő asszony pusztán a jelenlétével, szeretetével, kis „védencei – dajkáltjai” iránti, odaadó, őszinte törődésével. Minthogy ez a szerencsétlen teremtés, aki az ő anyja volt, sem szeretni sem törődni nem tudott senkivel és semmivel (talán csak önmagával téve kivételt), s így nem számíthatott sem férje, sem fia szeretetére, azt akarata, hogy ezt a szeretetet más se kaphassa meg tőlük.

- Tán úgy érezte, hogy őt lopná meg ezzel ez az egyszerű asszony?

- Ki tudja – Minden esetre, mikor a gyermek egy reggel felébredt, és várta, hogy Dadája bejön, szíves hangon „Jóreggelt” kíván, majd dézsába dugja, és tetőtől talpig „lecsutakolja” őt, hiába várt! Helyette egy ismeretlen, új cseléd jött be, és enyhén borízű hangon adta át anyja üzenetét:

Ifiúr, a naccsága aztat üzeni, hogy mán ölég öreg teccik lenni ahhón, hogy dajka kőne ifiuram mellé... Meg aztat is üzeni, hogy mosdózni mán biztos tud magátú es, hát ekkűtte a vénasszont...”

Emlékszik: akkor kiugrott az ágyból, és meztéláb rohant ki a fagyos udvarra, ki a kertkapun, toronyiránt futva, amerre a Dadust utolérhetni vélte... Egy szál „pöndöl” –ben volt csak, úgy aludt, hát úgy is szaladt: alatta semmi, fölötte semmi, érzékeny, gyönge lábán megint semmi...

          Így rohant akkor, életében először, s tán utoljára... – a Szeretetért.

Húsvét napja volt. A föld még fagyos, hideg, kemény... Ennél hidegebb, keményebb, és érzéketlenebb csak annak az asszonynak a szíve volt, akitől valaha az Életét kapta.... A puszta Életét, de mást soha...

          Csak valamikor déltájban talált rá egy arra szekerező, öreg paraszt, ott a Kereszt tövénél... Addig vitte csak a lába, ott egyszerűen felbukott, és eszméletlenül úgy maradt ott, mint egy lehajított tuskó... Fehér ruhácskája úgy világított a Kereszt tövében, mint egy ottmaradt hóbucka, mely a tavaszi Nap csókjára vár, hogy eggyéolvassza a Földdel...

          Sokáig, nagyon sokáig lebegett Élet, és Halál közt. Orvosok jöttek, mentek, de egy idő után mind csak legyintett, lemondóan, és elment. Apja minden nap órákon át ott ült egyetlen fia ágyánál. Ő tudta, mi, vagyis inkább: KI lehetne fia számára az igazi, s tán egyetlen „orvosság”, de óvakodott bárha csak egy szóval is említeni a Dadust a felesége előtt.

          Az asszony egyébként élte az ő megszokott életét, s tán eszébe sem jutott, hogy akárha egy pillantást is vessen lázban égő, s tán épp haldokló gyermekére!

Az ifjú szervezet, (mint már oly sokszor) most is csodával határos módon küzdötte le a Halált. Egy idő múltán eltűnt a láz, de eltűnt véle a gyermek szívéből – lelkéből is egy darab...

Eltűnt belőle a Szeretet!

A gyermek zárkózott lett, ideges, „magának való”... Sem tanárt, sem szolgálót nem tűrt meg maga mellett huzamosabb ideig. Közömbösen vette tudomásul anyja, majd később apja halálát.

          S most itt ült a kandalló előtt, nézve a villogó, hatalmas tüzet, és didergett. Egyszer csak eszébe jutott, mi is hiányzik neki annyira, miért is ég benne valami megfoghatatlan, nyugtalanító tűz... Húsvét volt, mint AKKOR! S ő azóta minden évben, húsvétkor elgyalogolt a Keresztig, és órákon át állt, szemét a messzeség peremére függesztve, mintha várná, hogy Dadus, az ő DADUSA – egyszer csak fáradt, döcögő lépteivel feltűnik a szemhatáron, hozzálép, és átöleli ugyan azzal a meleg szeretettel, mint rég...

          Nehézkesen kikászálódott az öblös karszékből, kalucsnit, köpönyeget húzott, kézbevette kopott, öreg tölgyfabotját, és mintegy belső, lelki kényszernek engedve, elindult a számára kijelölt úton...

Az öreg cselédek jól ismerték ezt a szokását, már nem is mosolyogták... Tudták, hová megy az Uraság... Mint ahogy azt is tudták: miért megy... Tudták, hogy ő azóta is várja, hátha visszatér hozzá az egyetlen ember, aki számára egyet jelentett a szóval: SZERETET...

          ... És az „öreg” csak ment, konokul, mint minden évben. Köpenyét még a télutó itt maradt, makacs szele cibálta, de arcára már az új Tavasz életet ígérő sugarai hulltak. Csak így, a fényben lehetett látni, hogy nem is olyan öreg. Csak a magány, a keserűség, vénítették meg idő előtt. Elgondolkodva lépegetett, időnként meg-meg állva, tétován bólintgatva, mintha párbeszédben válaszolna annak a láthatatlan VALAKI-nek, akihez idén is elindult. Lassacskán odaért. Megállt, szemét a messzeségre függesztette, és várt. Kitartóan, a magányos emberek örök türelmetlen türelmével várt...

Ez a várakozás azonban valahogy más volt, mint a többi, az elmúlt évek eddigi várakozásai.

          Valami zavarta őt...

Sokáig nem jött rá, mi lehet az... Aztán egyszer csak eljutott félig-bezárt tudatáig a vékony, panaszos hang. Mintha egy macskakölyök nyöszörögne, itt valahol az ő közelében.... Aprózó léptekkel megindult, hogy körbejárva a Keresztet, megkeresse a hang forrását, és végre elhallgattassa az alkalmatlankodót. Alig lépett kettőt – hármat, egy apró csomagra bukkant, melyben egy kitett csecsemő nyöszörgött.

          Életében először állt meg valami előtt tanácstalanul...

Mit csináljon? – Itt hagyja? Végtére is: neki semmi köze hozzá...

De elpusztul! – súgta lelkében egy jólismert hang.

Kisfiam! Légy irgalmas... – hallotta újra a Hangot.

Semmi kétség: ez a Dadus hangja volt! Érezte, szíve minden csepp vérével érezte, hogy dajkája ott áll mellette... Sőt! Mintha kinyújtott karján tartva nyújtaná felé a gyermeket... Botját a Kereszthez támasztotta, lehajolt, s fölvette a kis „batyut”. Mihez kezdjen most vele? Érezte, hogy ez a csöppség felfordítja megszokott életét. Lehet, tán magányát, nyugalmát is fel kell érte áldoznia... Önkéntelenül is felnézett a Keresztre, onnan várva választ. Hisz hosszú-hosszú évek megszokott, ritmustalan ritmusát kell feláldoznia... Tudta, hogy ha vállalni akarja ennek a gyermeknek a felnevelését, nem vállalhatja úgy, mint tették ezt az ő Szülei. Neki mindent fel kell áldoznia, mindent meg kell tennie, hogy ez az idegen gyermek valaha szeretni-kész, egészséges Ember lehessen...

És ekkor újra hallotta az egykor annyira szeretett hangot:

Kisfiam! Nézz Krisztusra!

          Ő, ládd: MINDENT feláldozott érettünk!

                        S most Ő kér téged, Légy irgalmas...

Lassan, tétován elfordította tekintetét a Keresztfától, s a karjában lassacskán megnyugvó gyermeket nézte.

Aztán óvatosan köpönyege alá rejtve, mint valami lopott drágakövet, szinte megfiatalodva lépdelt hazafelé.

          Valami csodás melegséget érzett szívében, bár nem tudhatta, hogy ez a Boldogság!

          Az Áldozat, a Szeretet Boldogsága, azé az Áldozaté és Szereteté, amely Krisztus lépteit is vezette a Golgotán... Nem tudhatta, hogy ő is rálépett a néki szánt önfeláldozás Golgotájához vezető Útra ezért a gyermekért, ahogy Krisztus lépett a Nagy Útra egykoron...

                        Mindenekért

 

Tandari Éva

 

 

Az öregkort lehet szépen is megélni. Erről olvashatunk az alábbiakban:

2.A legszebb művészet

 

A legszebb művészet tudod mi,

Derült szívvel megöregedni.

Pihenni ott, hol tenni vágyol,

Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

 

Nem lenni bús, reményevesztett,

Csendben viselni el a keresztet,

Irigység nélkül nézni végig

Mások erős, tevékeny éltit.

 

Kezed letenni ölbe

S hagyni, hogy gondod más viselje.

Ahol segíteni tudtál régen,

Bevallani nyugodtan, szépen,

Hogy erre most már nincs erőd.

Nem vagy olyan, mint azelőtt.

 

S járni amellett szép vidáman,

Istentől rád szabott igában.

De ezt a békét honnan vesszük?

Onnan, ha ezt erősen hisszük,

Hogy teher, amit vinni kell,

Az égi honra készít el.

 

Ez csak a végső simítás

A régi szíven, semmi más.

Ez old fel minden köteléket,

Ha a világ még fogna téged.

Az Úr nem szűnik meg tanítani,

Ezért kell sok harcot vívni,

Idősen is, míg csendesen a szív

az Úrban megpihen és kész vagy

az Ő kezéből venni, hogy minden Ő -

S te nem vagy semmi.

S akkor lelked kegyelmes atyja

A legszebb munkát is megadja.

 

Kezed imára kulcsolod --

Ez mindennél dicsőbb dolog.

Áldást kérsz szeretteidre -

Körülötted nagyra és kicsinyre.

S ha majd munkád betellett,

S a végső óra elközelgett,

Engedsz az égi szent hívásnak,

Enyém vagy, jöjj, el nem bocsátlak.

 

Sík Sándor

Az alábbi megható, kedves kis történet azt szemlélteti, hogy az Istenre talált ember, öregkorában is milyen egyszerűen tapasztalhatja meg mindennapjaiban és élete válságos helyzeteiben Isten jelenlétét:

3.A vén Simon

Egy angliai lelkész aggódva fordult egy este az egyházfihoz:

• Látta már azt a szegényesen öltözött öregembert, aki minden délben bejön a templomba és utána azonnal kimegy? A lakásom ablakából szoktam figyelni, és meg kell mondanom, a dolog nyugtalanít. Végül is komoly értéktárgyak vannak a templomban. Próbálja meg egyszer kikérdezni!

Az egyházfi már másnap megszólította az öreget:

• Mondja csak, mi indítja magát tulajdonképpen arra, hogy a templomba jöjjön?
• Imádkozni szoktam - felelt az ember nyugodtan.
• Nana, talán mégsem egészen úgy van! Ahhoz túl rövid ideig marad. Egyszerűen odamegy az oltárhoz s azonnal vissza is fordul. Mit jelentsen ez?
• Így van hagyta helyben a szegény öreg -, csakhogy én nem tudok hosszú imákat mondani. Ezért minden délben eljövök, és egyszerűen így szólok: „Úr Jézus itt van Simon!” Kicsi ima ez, de úgy érzem, az Úr meghallgatja.

Nem sokkal ezután a vén Simont elütötte egy teherautó, és kórházba került. Olyan vidám benyomást kelt mindig, pedig tudom, hogy fájdalmai vannak - mondta neki egyszer az ápolónővér.

• Hogy is lehetne másképp, hiszen mindennap látogatóm van! - válaszolt Simon.
• Látogatója? - ámult el a nővér. - Soha nem látok magánál senkit. Mikor jön ide az illető?
• Minden délben ott áll az ágyam lábánál, és szívemmel hallom, amint mondja: „Simon, itt van Jézus!”

Élet és Világosság 1994/10

Sokan nem érzik ezt az istenjelenlétet életükben. Úgy érzik, hogy vagy mindig egyedül voltak életük során, vagy életük végére egyedül maradtak. Számukra szolgálhat vigasztalásul és útmutatóul Cseri Kálmán pasaréti református lelkész alábbi igehirdetése:

 

4.Egyedül vagy magányosan?

Cseri Kálmán: Pasarét 1991. nov. 10.

Alapige:

• Először hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van; Mert bizonyságom nékem az Isten, kinek lelkem szerint szolgálok az ő Fiának evangéliumában, hogy szüntelen emlékezem felőletek, Imádkozásaimban mindenkor könyörögvén, vajha egyszer már jó szerencsés út adódnék nékem Istennek akaratából, hogy hozzátok mehessek; Mert kívánlak titeket látni, hogy valami lelki ajándékot közölhessek veletek a ti megerősítésetekre, azaz, hogy együtt felbuzduljunk ti nálatok egymás hite által, a tiétek meg az enyém által. Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok atyámfiai, hogy én gyakran elvégeztem magamban, hogy elmegyek hozzátok (de mindez ideig megakadályoztattam), hogy köztetek is nyerjek valami lelki gyümölcsöt, mint a többi pogányok közt is. Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok. Azért a mi rajtam áll, kész vagyok néktek is, a kik Rómában vagytok, az evangéliumot hirdetni. Mert nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére, zsidónak először meg görögnek. Rm.1,8-16.
• Monda azért nékik Jézus: Mikor felemelitek az embernek Fiát, akkor megismeritek, hogy én vagyok és semmit sem cselekszem magamtól, hanem a mint az Atya tanított engem, úgy szólok. És a ki küldött engem, én velem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek. Jn.8,28-29.

Imádság:

Mindenható Istenünk, szerető mennyei Édesatyánk, köszönjük a gyülekezet közösségét, az imádság lehetőségét. Köszönjük, hogy együtt állhatunk most Eléd, várhatjuk, hogy szólsz hozzánk.

            Bevalljuk Urunk, hogy sokszor éreztük már így, ahogy most ebben az énekben őszintén elmondtuk Neked, hogy talán senki sincs ezen a világon, akiben igazán bízhatnánk. Többször előfordult, hogy éppen a bajok között hagytak magunkra csalódnunk kellett még azokban is, akik a legközelebb állnak hozzánk. Sokszor úrrá lett már rajtunk a keserűség, a magányosság: úgy tudjuk mi sajnálni magunkat és vádolni egymást.

            Kérünk, Urunk, hadd kerüljenek most ezek az érzéseink a Te Igédnek a világosságába. Ahogy vagyunk, mindenestől oda akarunk most állni, Te világíts át minket, hadd derüljön ki minden betegség-góc, és Te érints meg minket gyógyító, tisztító, szabadító kezeddel. Szabadíts fel arra, hogy tudjunk örvendezve szolgálni Neked és egymásnak. Vegyél el belőlünk mindent, ami lehúz, ami megterhel, ami elrontja az örömünket, tönkreteszi a békességünket, ami miatt tönkretesszük egymást és magunkat, ami miatt nem gyönyörködhetsz bennünk, és növekedjél Te mindannyiunkban élő Urunk, Jézus Krisztus, Akiben az Atya gyönyörködik.

            Így szeretnénk most a Te rendelődbe lépni. Áldott Orvos, gyógyíts minket, és te magad mondd ki rólunk, hogy gyógyultan távozott, alkalmas a szolgálatra, az örömre. Tégy minket áldássá, hogy áldássá lehessünk. Hisszük Urunk, hogy Te mindezt el tudod végezni Igéddel és Szentlelkeddel. Add ezt nekünk most gazdagon.

Ámen

Igehirdetés

Kedves Testvérek, mostanában sokat kellett beszélgetnem olyanokkal, akik egyedül élnek. Aki sokszor bekopog olyan lakásba, ahová ritkán csönget be más, még a szomszéd is csak akkor, ha két napja nem látta azt az ismerős szomszédját, az közelről megismerheti az egyedüllétnek a terheit. Megismerni lehet, de hordozni igazában azok hordozzák, akik egyedül élnek.

            Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy nem mindenki tekinti tragikusnak azt, hogy egyedül maradt. Így mondhatnánk: nem mindenki válik magányossá, akinek egyedül kell élnie. Erről a különbségtételről beszéljünk ma Isten igéjének a világosságában!

            Mi őrizhet meg bennünket attól, hogy elmagányosodjunk? Az bármelyikünkkel előfordulhat, hogy egyedül kell élnünk, hosszabb-rövidebb ideig, vagy egész életünkben. De Isten igéje azt mondja, és a tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem kell magányossá válnia az egyedül élő embernek.

            Hadd mondjak két példát erre. Már hosszú ideje panaszkodik valaki egy beszélgetés során arról, hogy milyen rettenetesen magányos. Tulajdonképpen mindig az volt: családjuk soha nem volt igazán, nem voltak meghitt beszélgetések, nem lehetett őszintén kitárulkozni: sohase érezte azt, hogy valakinek az ő személye igazán fontos. Mindenki csak érdekből barátkozott vele s éppen ezért csak addig, ameddig szüksége volt rá.

            Amikor neki lett volna szüksége valakire, nagyon sokszor kellett egyedül éreznie magát. De hát ez már így van! – mondja a végén. csalódott az emberekben, mert az emberek gonoszok, nem is lehet bízni már senkiben, - így egyedül viszont rettenetesen rossz. Üres az életem – mondta.

            Elmondtam neki, hogy amíg egyedül éltem, hogyan tapasztaltam meg az Istennel való közösség áldásait, és azóta is hogyan látom azt. Hívtam a gyülekezetbe, ahol már sokan találtak közösséget, barátokat, testvéreket. Ő arra nem ér rá – mondja – ő majd egyedül fogja megoldani a problémáit. A magányosság kérdéseit is? - Azt is.

            Egy másik példa: Másnap találkoztam egy ismerősömmel, aki 70 éves már elmúlt és tudom róla, hogy egész életében egyedül élt. Sorra eltemette a szeretteit, egy nagyon idős beteg nagynénje van még, őróla gondoskodik. Ez a gondoskodás azonban nem akadályozza meg őt abban, hogy - különösen mióta nyugdíjas – nagyon sokat utazzák. Sokfelé hívják. Ahol beteget kell ápolni, ahol gyermekekre kell vigyázni, oda szeretettel hívják, de sok gyülekezetbe is, mert olyan világosan és egyszerűen tudja Isten Igéjét magyarázni, hogy aki egyszer hallja, annak az felejthetetlen. Egy időben tartósan beteg volt, rengeteg levelet kapott, sokan felkeresték, látogatták, s mindenki azt mondta, hogy érdemes volt hozzá elmenni, mert megoldást kapott a vele való beszélgetésben.

            Egyedül élt egy hosszú életen át, ma is, de soha nem volt magányos. Mi ennek az oka?

            Erről gondolkozva eszembe jutott az, amit 25-30 évvel ezelőtt – Joó Sándor lelkipásztor testvérünktől hallottam itt. Ő azt mondta, hogy az egyedüllét fizikai állapot, - a magányosság lelki állapot. Nem mindenki válik magányossá, akinek egyedül kell élnie, viszont lehet egy népes családban vagy munkatársi közösségben is hallatlanul magányos valaki, ha nincs ott igazi, meghitt, bensőséges lelki kapcsolata senkivel.

            Az egyedüllét nem feltétlenül kellemetlen. Van, aki egyenesen keresi, és vannak időszakok az életünkben, amikor vágyunk arra, hogy egyedül maradjunk, csendben: valamit elrendezni, megemészteni: a hívő ember szeret egyedül lenni Istenével, amikor eléje állhat, és senki más nem szól hozzá, de megcsendül Isten halk és szeld szava ebben a csendben és az formálja. Az egyedüllét tehát nem mindig és nem feltétlenül kellemetlen. A magányosság viszont mindig nyomasztó.

            Az egyedüllét ellen nem lehet védekeznünk. Elhalhatnak szeretteink, távoli vidékre költöznek barátaink, felnőnek és kirepülnek a gyerekek. Ez ellen nem lehet védekezni. De a magányosság ellen lehet! Arról senki nem tehet, ha egyedül marad, de arról tehet, ha magányossá válik. Annak nem ő az oka, ha egyedül marad: de annak mindig ő is oka, ha elmagányosodik. Ezt nem nagyon szeretik hallani azok, akik sokat sírnak a magányosságuk miatt, pedig az Igéből látni fogjuk, hogy mennyire így van.

            Mi a gyógyszere a magányosságnak? Ha ennyire kivédhetetlen az, hogy esetleg bármelyikünk egyedül marad, vagy már most nagyon sokan közülünk egyedül élnek? Hogy lehet kivédeni azt, hogy ebben az állapotban magányossá váljék az ember? Erről szól a felolvasott két Ige. Az egyiket Pál apostol, a másikat a mi Urunk Jézus Krisztus mondotta. Mind a ketten nagyon egyedül voltak. Előbb Pálra figyeljünk, aztán majd Jézus szavaira.

 

1. Pálról tudjuk, hogy amikor Jézus tanítványa, sőt apostola lett, akkor valószínűleg kitagadta a családja. Mindenesetre ettől kezdve semmilyen kapcsolatot nem tartott vele a család. Felesége és gyermekei nem voltak, sokszor a legközelebbi munkatársaiban is csalódnia kellett. Éppen élete legnehezebb helyzeteiben élte át azt, hogy egyedül van. Csak egy vallomását hadd olvassam fel, utolsó levelében, a Timótheushoz írt második levelében így ír:

• Mert Démás engem elhagyott, e jelen való világhoz ragaszkodván, és elment Thessalónikába: Kresczens Galátziába, Titus Dalmátziába. Egyedül Lukács van velem. Tim.II.4,10-11/a.

Ezt egy öreg ember írja, börtönből, betegen. A bajban elpárolog mindenki mellőle, mint ahogy talán mi is tapasztaltunk már ilyet. „Egyedül Lukács van velem.”...

            És akkor ilyeneket kér kedves lelki gyermekétől:

• „hozd el kabátomat, amit Troásban, Kárpusnál hagytam.” Tim.II.4,13.

Fázik a római börtönben. A börtön nyirkos, hideg. Hozd el a kabátomat... Aztán eszébe jut még, hogy

• Az ércműves Sándor sok bajt szerzett nékem: fizessen meg az Úr néki cselekedetei szerint. Tőle te is őrizkedjél, mert szerfelett ellenállott a mi beszédünknek. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak; ne számíttassék be nékik. De az Úr mellettem állott, és megerősített engem;

Amikor szabadlábon volt is, egyedül járta KisÁzsia hegyvidékét, hányódott - vetődött a nagy tengereken: többször is börtönbe vetették, és ezt az egyedüllétet sokszor át kellett élnie. Mégsem volt Pál apostol soha magányos. Honnan tudjuk ezt? Például onnan, ahogy a rómaiakhoz írt levelét kezdi: - ezért olvastam fel azt a néhány mondatot:

„Hálát adok az én Istenemnek értetek, imádságaimban mindig könyörgök, bárcsak egyszer már találkozhatnánk..."

Ezt egyébként szinte minden levelének az elején leírja, hogy azokért, akiket ismer, név szerint imádkozik. Sőt, ilyenről vall mindig, szüntelen, naponta emlegetlek titeket az én Istenem előtt. És ezt a foglalkozást lehet börtönben is végezni: lehet elhagyatva, betegen is végezni. Pál apostol átéli azt, hogy egy nagy családnak a tagja, amelynek tagjait szereti, akikért felelősnek érzi magát, akikkel nagyon szorosan összetartozik, és ezt az összetartozást semmivel nem lehet elvágni. Azzal sem, ha őt börtönbe csukják, azzal sem, ha több száz kilométernyi távolság van közöttük alt. Összetartoznak, az Isten gyermekeinek nagy családjába, és őt minden érdekli, ami a családtagokkal történik. Márcsak azért is, mert felelőssé vált értük, ő is hirdette nekik az élet evangéliumát, a Krisztusról szóló örömhírt, és agyon érdekli, hogy mi lett azzal az igével, amit hallottak. Meghallották-e, befogadták-e, kikelt-e a mag az életükbe: nem jött-e valaki, aki letaposta? Milyen veszélyek fenyegetik most őket? Hogyan növekednek a hitben? -–Minden érdekli. Tele van azokkal, akikhez küldte őt Jézus, akiknek az evangéliumot hirdette. Mindig mások érdeklik, mások mindig jobban érdeklik, mint amennyire önmagával foglalkozott. A saját nyomoróságairól megfeledkezve, önfeledten tele van a mások örömével és gondjaival, és szakadatlanul imádkozik értük. És ha börtönbe zárják, és semmi értelmeset nem cselekedhet, akkor akár egész nap is imádkozik értük, és tudja, hogy ez nagyon értelmes foglalkozás, ennek a gyümölcseit később igen sok gyülekezetben láthatja is.

            Pál apostoltól távol áll az a sirám, amit én olyan gyakran hallok: „Nem törődik velem senki!” Ezt ő sehol nem írja és nem mondja. Itt értjük meg, hogy nem az az igazán magányos, akit egyedül hagynak, hanem aki egyedül hagy másokat. Nem az a magányos, aki előtt bezárják az emberek a szívüket, hanem aki bezárja a szívét mások előtt, és igazán őszintén nem érdeklik másnak a problémái.

            Ha rádszakad a magányosság, testvér, és úgy érzed, hogy nem kellesz senkinek, fölösleges vagy – akkor kezdj el imádkozni másokért. Ha tudsz. Mert könnyen kiderülhet, hogy nem tudunk igazán imádkozni. A bajban tudunk Istenhez kiáltani, ha minket ér baj, de az, hogy mások terhét igazán magunkra vegyük, hogy másokkal bensőleg azonosuljunk, hogy igazán higgyük, hogy annak van értelme, hogy Istent ostromoljuk, hogy szabadító kegyelmét mutassa meg: mások életében – ez komoly nagy teljesítmény. Ehhez felnőtté kell válni a hitben. Gyermek hittel is lehet kezdeni, és esetleg éppen eközben izmosodik, erősödik az ember hite, hogy gyakorolja hitét, - de ez munka! Ebben el lehet fáradni. Viszont aki ezt elkezdi, az biztos, hogy nem lesz magányos, vagy ha addig magányosnak érezte magát, kigyógyul ebből a betegségből, mert ez betegség! Az egyedüllét fizikai állapot, de a magányosság betegség, amiből Isten minket ki akar szabadítani. És a gyógyulás felé vezető út az, ha fontos lesz nekem a másik. Ha fontosabb lesz, mint én magam, és a másik nyomorúságáért elszántabban könyörgök Istenhez, mint a magaméért. És miközben a másikért könyörgök, a magam nyomorúságáról sokszor már el is feledkezem.

            Egy kis gyerekvers bennem maradt, amit még otthon, egyszer Kecskeméten kellett elmondanom egy szeretetvendégségen:

Ha mások égő sebeire nézek,

El is törpülnek már a kis bajok.

Testvérek tátongó sebét kötözve

Kis karcolásunk már nem is sajog.

Mi szentül meg vagyunk győződve, hogy a világ legmélyebb sebe a mi kis karcolásunk, vagy lehet, hogy nem kis karcolás, hanem valóban seb. De mihelyt mások sebeit kezdi kötözni valaki, s az izgatja, hogy gyógyult-e tegnaptól máig – kis karcolásnak tűnik a saját sebe.

            Pál apostolban Jézus Krisztus Lelke volt, és Jézus ezt a Lelket és lelkületet kínálja nekünk is. Az ember felülemelkedhet a nyomorúságain, és nem kell, hogy megbetegedjék a magányosság betegségében. Egyedül is lehet hasznos az ember, tágas világban mozoghat, börtöncellában is, ha tud imádkozni, és kész imádkozni másokért.

Füle Lajos egy kétsoros versét hadd idézzem:

Egy-két barát szorong csak udvarán ütött-kopott imáinknak.

Tágítsd a kört!

Nem így van? Egy-két barát szorong csak udvarán ütött-kopott, olyan amilyen imáinknak...

           

            b. A második, ami kiderül Pál apostol vallomásából, és ami miatt az ő számára ismeretlen volt a nyomorúság az, hogy nemcsak imádkozik a római gyülekezet tagjaiért, meg a róluk hallott problémákért, hanem el akar menni hozzájuk. Oda, a messzeségbe, minden áldozatot vállalva. Azt mondja:

• Mert kívánlak titeket látni, hogy valami lelki ajándékot közölhessek veletek a ti megerősítésetekre, Azaz, hogy együtt felbuzduljunk ti nálatok egymás hite által, a tiétek meg az enyém által. Rm.1,11-12.

El akar menni oda! Ki tudja, milyen messzire: ki tudja, milyen költségért, félre téve minden mást, mert fontosak neki azok a testvérek. Nemcsak a távolból gondol rájuk, hanem a helyszínen akar sorsukban részesedni.

            Gondoljuk meg, hogy őszinte-e, igaz-e sokszor amit így szoktunk mondani: Majd gondolok rád... Egyáltalán, miért így mondjuk? Ha arra gondolunk, hogy majd imádkozom érted, - miért nem merjük ezt ígérni: imádkozni fogok érted? De tulajdonképpen ezt nem is kell mondani, ezt csinálni kellene! Hányszor mondtuk már, de nem tettük! Ettől semmi sem mozdult előbbre. Különösen akkor nem, ha ott ránk lett volna szükség, a jelenlétünkre. Csakhogy ehhez már félre kellett volna tenni valami egyéb programot, akkor ott belecsöppenünk valami olyan helyzetbe, amit folytatni kell, el kell vállalni tartósan valami feladatot, - ettől már fél sok ember. Majd gondolok rád... S én is tudom, te is tudod, hogy nem történt semmi, nem is fog.

            Pál nem így! Ő imádkozik értük ténylegesen, s azt mondja, hogy készül hozzájuk. Mihelyst mehet és az Isten elkészíti az utat, menni fog, hogy ott a helyszínen erősítsék egymást. A magányosság hathatós gyógyszere, ha utána mész a másiknak. Talán egy másik magányosnak... talán egy elveszettnek, - annak, akit Isten mutat. Aki figyel Istenre, és kész menni, annak Ő mindig mutatja, hogy mikor és hova menjen. Ezt nagyon sokan elmondták már itt közülünk.

            Nem én akarok buzgólkodni, hogy aztán felmutassam a teljesítményeimet, hanem csak szolgálni és engedelmeskedni akarok, és nem akarok felmutatni semmit. Krisztust akarom felmutatni ott, ahova küld. És mindezt csendben, név nélkül, ha soha senki nem veszi észre, az sem bánt, mert nem az emberek előtt akarok szerepelni, hanem az én Uram Jézus Krisztust szolgám az ő kicsinyeiben. És ez csak hármunkra tartozik: Ő látja: akihez megyek, annak áldás volt, én meg örülök, és ha egyedül vagyok sem leszek magányos, mert mindig várnak valahol. Azoknak, akiknek szolgálni tudok, egyszeriben fontos leszek, és átélem azt, hogy milyen fontos vagyok az én Uram Jézus Krisztusnak is. Küldetésemben járok: egyszerre két helyen várnak az én Uram, hogy megáldjon ajándékokkal: a rászorulók, hogy továbbadjam nekik.

Kézbesítem, amit Jézustól kaptam, s egyszerre kivirul, kibontakozik az ilyen ember élete. Aki meri ezt vállalni, annál csakugyan láttam ezt, hogy öregen, betegen, nagyon kevés fizikai erővel is, megtépázottan, megrugdosva is kivirult és kibontakozott az élete. Küldetésben járt.

            Éppen ez a harmadik, amire itt Pál apostol utal:

• Tudom, hogy mindannyiótoknak adósa vagyok”. Rm.1,14/b.

Nem ti tartoztok nekem, hogy látogassátok meg a szegény magáramaradottat, hanem én tartozom nektek... Miért? Mert olyan sokat kaptam az én Uram Jézus Krisztustól, hogy azzal valamit csinálni kell. Nem érdemlem meg, amit kaptam, tisztában vagyok azzal, hogy rám bízta, hát az nem maradhat nálam! Tönkremegy az ajándék is, meg tönkremennék én is, ha nem közvetíteném, amit adott. Viszem hát hozzátok! Mindenkire úgy nézek, hogy tartozom nekik. Adósa vagyok... (régi fordításban így van: köteles vagyok.) Ez azt jelenti, hogy adós vagyok, tartozom, akárkire nézek, tudom, hogy adósa vagyok! Én – őneki. S van mit adnom, és ezt adom örömmel.

            Küldetésben jár az ilyen ember, és aki küldetésben jár, annak van Küldője, és mindig vannak címzettek, akihez küldi. Lehet az ilyen ember magányos? Amikor a Küldőjével egyre szorosabb, meghitt munkakapcsolatban van, összetartoznak, érdekközösségben élnek, és amikor a címzettek alig várják, hogy megérkezzék, mert olyat hoz, amit senki más nem tud: Jézustól való szeretetet, örömet, örömhírt, és így tovább... Ezek az emberek sohasem lesznek magányosak, ha egészen árvák, egyedül lesznek és megmaradnak, - akkor sem!

            Pál apostol tehát komolyan vette a másokért való imádkozást, kész volt mindig utánuk menni, elmenni, részt venni a sorsukban: és eközben átélte, hogy adósuk vagyok, s de jó törleszteni, továbbadni azt ami úgysem az enyém, csak nálam tette le az én Uram... Gazdag sáfára vagyok a nagy Istennek, és gazdagíthatom azokat, akik nagyon rászorulnak a segítségre: Küldetésben járok. Két ilyen helyre is szorosan odatartozom! Dehogy igaz az, hogy nincs senkim! Mindig velem van az én Uram, és mindig örülnek azok, akiknek kézbesítek valamit az Úrtól.

           

2. Lényegében Jézus Krisztus szavaiból is ez derül ki. Ezzel kellett volna kezdeni, de úgy gondoltam, talán jobban előkészíti a gondolatainkat egy hozzánk még közelebb állónak, ilyen magunkfajtának Pál apostolnak az élete. De a felolvasott néhány versben Jézus is arról szól, hogy Ő ismerte az egyedüllét terhét, és mégsem maradt sohasem magányos!

• És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves.” Jn.8,29. (Protestáns fordítás)

Aki ismeri az evangéliumokat, tudja, hogy mennyire egyedül volt Jézus nagyon sokszor. Milyen értetlenség vette körül, lelkileg mennyire süketek voltak sokszor a tanítványai is.... Hányszor mondja nekik: hogy van, hogy még mindig nincs hitetek?! Hát nem okultatok azokon, amiket láttatok?! Hát ha az nem hat, amit hallotok, megértem, -de amit láttatok, az sem számít?! Ilyet azonban soha nem kérdezett Jézus: Hiába jöttem én közétek? Hát van annak értelme, hogy folytassam? Mert tudta azt, hogy küldetésben jár.

•     „És aki küldött engem, én velem van”.

Ha egészen egyedül hagyták, akkor sem maradt magányos, mert az Atyával való valóságos, szoros közösségben élt. Szüntelenül. Akárhogy fogadták a tanítását, akármilyen reflexiók érkeztek, ez nem változott. És az Atyától való teljes függésben élt:

• „Csak azt cselekszem, ami Néki kedves”. Jn.8,29.

Az előző versekben mondja:

• „Csak azt mondom, amit Ő reám bízott.”

A küldőjével való szoros, bensőséges függés és a Küldőjével való szoros, bensőséges azonosulás és közösség jellemzi. Ezért nem vált Ő soha egészen magányossá. Küldetésben járt Jézus is.

            Testvérek, nem az a mi magányosságunknak az oka, hogy nem ismerjük ezt? Úgy élünk, mint akik küldetésben járnak? Ez azt jelenti, hogy szoros, személyes, naponta mélyülő közösségünk van a mi Urunkkal, és mérhetetlen szeretet van bennünk mindenki iránt, akihez Ő küld. S készek vagyunk áldozatot hozni, hogy hozzájuk menjünk, lemondani a kényelmünkről, a terveinkről, a szokásainkról, önmagunkról.... Áldozni időt, pénzt, még az egészségünket is, - mindent! Úgy, ahogy az apostol mondta – megint Pált idézem:

• De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról. Csel.20,24.

Minden a küldetésnek van alárendelve, - én is.

            Aki így él, az képtelen magát sajnálni. Mit sajnál magán?! Örül, ha végezheti s tudja, hogy az a jutalma, ha még több feladatot bíz rá az ő Ura, és még több ajándékot közvetíthet másokhoz. Nincs mit sajnálni, azért van, hogy eközben lassan tönkremenjen. Ebben az értelemben tönkremenni! Hiszen ha a földbeesett gabonamag el nem hal, egymaga marad. Ha elrothad, kikel és sok gyümölcsöt terem. Melyiket akarod? Védheted magadat és lehet panaszkodni amiatt, hogy bántanak, kihasználnak, visszaélnek, nem törődnek, nem adnak, nem szeretnek... s egyedül maradsz. Vagy azt mondja valaki. én úgy akarok élni, ahogy arra az én Uram Jézus példát adott s amire elhívott. Kész vagyok elhalni Őérte, másokért... és akkor sok gyümölcsöt terem.

            Lehet, hogy a gyümölcsöket, amiket termünk, sohase fogjuk meglátni. És ez miért baj?! Az a fontos, hogy teremjen az életünk, vagy az a fontos, hogy méricskéljük, hogy mennyit termett? Jobb, ha nem tudjuk: még elbízzuk magunkat. De bizonyosak lehetünk benne, hogy ha elhal, gyümölcsöt terem. Vagyis? Volt értelme az életének, és volt értelme annak, hogy ráment erre a szolgálatra s csendesen elégett, mint a gyertya. Hiszen az is csak úgy tud világítani, hogy közben egyre kisebb lesz. El kell dönteni: Kész vagyok-e világítani, s akkor tudhatom, hogy elégek, - vagy pedig magamat féltem, - és akkor minek vagyok? Mire jó az olyan gyertya, amit nem szabad meggyújtani?

            Jézus erre adott nekünk példát. Az Ő élete olyan gabonamag volt, ami elhalt, és sok gyümölcsöt termett.

            Gondoljunk csak arra, hogy mennyire egyedül volt Ő ott, a kereszten! Tanítványai elfutottak, ellenségei a feje fölött kezet fogtak egymással: a nép vallási vezetői még haldokolva is gúnyolták – ennyi tellett tőlük... Az ördög még ott is támadta: - Szállj le a keresztről, és majd hisznek neked... Ő azonban mindvégig állhatatos maradt. Ott a kereszten, teljesen egyedül hagyatva, számunkra elképzelhetetlen testi és lelki kínok között is – küldetésben járt. És tudta, hogy csak ha utolsó cseppig kiissza a keserű poharat, a szenvedések poharát, akkor mondhatja ki: hogy Elvégeztetett!

            Mindvégig állhatatos volt, engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig, és ezért végeztetett el a mi váltságunk. Ezért szabadulhatunk meg mi is önmagunktól, a kényszerű magunk körül való forgástól, attól, hogy magunkat szeretjük a legjobban. És ezért szabadulhatunk fel mi is arra, hogy küldetéssé váljék az életünk. A mindennapi megszokott munkánk, a hivatásunk gyakorlása, a rutinfeladatok sokszor bosszantó elvégzése, és minden egyéb. A lelki munka, amit egyszerre észreveszünk, hogy azt is azért bízott ránk a mi Urunk, és amit ezek után képesek leszünk végezni. Mert amíg valaki csak amiatt tud panaszkodni, hogy nem néznek rám, nem jönnek hozzám, nem szeretnek engem, nem törődnek velem, - addig alkalmatlan a lelki munkára. Addig nem tud másokhoz igazán odafordulni, addig nem tud az irgalmasság természetes mozdulatával lehajolni. Addig nincs ereje senkit sem fölemelni, addig nincs mondanivalója, ráadásul olyan, amit csak Isten gyermekei tudnak ebben a világban mondani – addig magával van tele. S ebből nem kérnek az emberek! Ilyenből van ötmilliárd! De az Isten gyermekeit sóvárogva várják, akik Jézussal vannak tele. Az Ő Igéjével, az Ő Szentlelkével: akik közvetítő szolgálatot végeznek.

            Néhány gyakorlati gondolattal hadd fejezzem be: Mit ajánl nekünk Isten Igéje gyógyszerként a magányosság ellen?

            Három egyszerű gondolatba hadd foglaljam ezt össze:

Közösséget Istennel.
Akinek Ővele nincs a hit által igazi közössége, az valami módon mindig magányos marad. Mert végső soron isten hiányzik az életünkből. Egy istenarcú üresség van ott mindannyiunk szívében addig, amíg azt be nem tölti a mi Urunk Jézus Krisztus. Istennel való közösségre van szükségünk, és ennek érdekében javasolnám, hogy azt az éneket, amiből néhány versszakot most elénekeltünk, imádkozzuk el ma otthon a mi Urunk elé. Elejétől végig érdemes ezt a 270. éneket elolvasni, s elmondani, mint saját imádságunkat.        
            Tehát az Istennel való közösség – ez az első gyógyszer.

A másik az, hogy közösség az Övéivel        
A hívőkkel való közösség. A Biblia azt mondja, hogy az egyház a Krisztus teste. Ezért képtelenség a magányos hívő. Ilyen nincs! Mert aki hívő, az beletartozik a nagy egészbe, az a testnek a tagja. Én szolgáltam olyan helyen, ahol egy-egy faluban egy hívő volt, vagy kettő. De ők is beletartoztak a nagy egészbe, és ezt ők is tudták. És amikor olyan összejövetel volt, vonatoztak, bicikliztek, gyalogoltak, lovaskocsiztak kilométereket, hogy találkozzanak a többi hívővel, és megtörténjék az, amiről itt Pál apostol beszél, hogy egymás hite által épüljünk, és együtt felbuzduljon, a tiétek az enyém által, az enyém meg a tiétek által. Csak az egészbe betagolódva élhet minden hívő ember. Persze, ehhez az kell, hogy elfogadjam a többit, meg hogy kész legyek alkalmazkodni. Ha valaki olyan okos, olyan tökéletes, hogy őneki már nem kell alkalmazkodnia, ha mindent jobban tud a többinél – magányos marad, nem tud betagolódni.   
            Vagy ha mindig csak a hibát veszi észre a többiben – a hívőknek is szintén sok furcsaságuk van. Ha nem fogadom el az én hívő testvéreimet úgy, ahogy vannak: meg a nem-hívőket is úgy, ahogy vannak, - úgy ahogy Jézus elfogadott engem is, meg mindnyájunkat, - akkor magamat taszítom ki a közösségből. Így mindig magányos maradok.        
            De ha kész vagyok mindenkit elfogadni olyannak, amilyen, - én meg kész vagyok mindig változni és alkalmazkodni – nem feltétlenül egymáshoz, hanem az Úrhoz, - akkor átélem azt, hogy összetartozunk. És a vadidegen hívő testvérrel is egy test-vér vagyunk, egy testnek a tagjai, amelyiknek Krisztus a feje. Az egyháznak ez a biblikus értelmezése nagyon sokakat kigyógyított már a magányosságból.         
            Közösség Istennel, közösség az Övéivel, és

a harmadik gyógyszer az, hogy kezdj el dolgozni! Aki elkezd valamit csinálni küldetésből, Istennek engedelmeskedve, az az első pillanatban már nem lesz magányos. Már átéli azt, hogy szükség van rá, hálásak érte, ő is kapott, adhat is... átéli azt, hogy mennyi mindene nincs, amit pedig adni kellene, mert várnák... És megerősíti az Úrral való közösségét is: megyek ajándékokért, mert várják tőlem és nem tudok adni, Isten viszont ígéri. Egyszerre több irányba erősödnek a kapcsolatai, és ki van zárva a magányosság. El kell kezdeni dolgozni!

Itt mindjárt el lehet kezdeni, testvérek! Ne haragudjatok, ha ilyeneket mondok: azzal, hogy nem a sor szélére ülök, hanem a közepére, hogy a másik is leülhessen. Ez a szempont: hogy a másiknak is jó legyen. – Azzal, hogy hadd énekeljen ő is) Hát mellettem ketten ülnek, akiknek nincs énekeskönyvük. Ha úgy tartom, hogy a középső előtt legyen, akkor mind a hárman látjuk.... Kinyílik a szemem a másikra. Azzal, hogy nem állok meg az ajtóban, hogy az utánam jövő ne tudjon bejönni, hanem előre jövök – ez a másik iránti szeretet. Teszek valamit, és az egésznek a légköre lesz nyugodtabb, tisztább és szentebb, mert azok a zavaró momentumok, amik pl. az említettek következtében állandóan előállnak, megszűnnek.

            Ilyenkor derül ki, hogy tulajdonképpen miattam van sok kellemetlenség. Nem űrtok én senkinek, csak éppen önmagamon kívül nem figyelek senkire. Keresse meg a maga helyét – én már leültem... Ez a ránk jellemző gondolkozás. Az a krisztusi emberre jellemző gondolkodás, hogy hova üljek, hogy a másinak is jó legyen. Közben esetleg kiderül, hogy az lesz jó a másiknak, ha én nem is ülök – átadom a helyet, - vagy el sem foglalom... Nem akarom ezt részletezni, de itt indul el. És itt derül ki az, hogy mennyire vakok vagyunk lelkileg és egyszerűen keresztül nézünk egymáson, és nem számít a másik – és ebből egyenesen következik az, hogy énvelem nem törődnek, engem mennyi sérelem ér, engem nem szólítanak meg, és így tovább....

            Te kit szólítottál már meg itt a templomban? Ahogy bejön a télikabátos idő, egyre szorosabban ülünk itt, mert muszáj volt sok széket bepréselni, hogy sokan elférjünk. Két emberhez is hozzáér a kabátunk egy órán keresztül, de talán még sose kérdeztük meg, hogy... Vagy nem mondtunk annyit, hogy örülünk, hogy itt vagy... Ki is vagy te? Engem így hívnak... Ettől nem sértődik meg senki. Hány kedves barátság és egyéb jó kapcsolat született itt már abból, hogy a szomszédjához szólt valaki egy szót. Olyan nagy dolog egy szót szólni ahhoz, aki szintén fölkelt korán reggel, hogy eljöjjön Isten Igéjét hallgatni?

            Hát elég nagy dolog, ha valaki még mindig az alatt a kényszer alatt él, hogy csak én... Hogy nézünk a többi emberre: ők vannak miértünk, vagy én vagyok őértük? Ilyenek derülnek ám itt ki, ha azt firtatjuk, hogy ki magányos, és ki nem, és mik a magányosság gyógyszerei.

            Jézus Krisztus ezt ajánlja nekünk: Boldog ember az, aki amikor egyedül marad, nem ugrik bele azonnal valami más kapcsolatba (ebből rengeteg tragédia születik). Csalódott a barátjában, szakított vele a szerelmese, eltemette a hitvesét, és egy kényszer kezd hatni: azonnal keresni valakit, aki pótolja! Erre azt mondja a mi énekünk: „Az űrt Ő töltse ki!”

            Űr támadt, és ez irritálja az embert, de nagyon vigyázni kell, hogy mi kerül a helyére. Engedjük, hogy egyedüllétünket Isten használja a javunkra, és az űrt Ő töltse ki, és azután ha ő meg akar ajándékozni valakivel, az lesz majd az igazi. Ha meg így akar használni, hogy egyedül maradtam, így fog kibontakozni igazán az életem. Lehet pótolni, talál valakit az ember – aztán megalkuszik, hogy mivel nincs jobb, ez is jó, - de nem az igazi. Az igazi az, ha az Úr tölti ki ezt az űrt Önmagával: ha akarja, egy másik személlyel – vagy pedig szépséges feladatokkal, amik kigyógyítanak a magányosságból.

 

Imádkozzunk:

Úr Jézus, Te annyira másként gondolkozol, mint mi, most mégis szeretnénk elcsöndesedni Előtted, és nem akarunk okoskodni, magyarázkodni: nem akarunk sem Téged, sem másokat vádolni azért, mert egyedül maradtunk, vagy magányosokká váltunk, hanem csöndesen kérdezünk Téged, mit akarsz, hogy ebben az állapotban, amiben vagyunk, cselekedjünk. Hisszük Urunk, hogy Te minden betegséget meg tudsz gyógyítani.

            Így hozzuk most Eléd testi és lelki nyavalyáinkat egyaránt. Gyógyíts ki minket a magányosság betegségéből is, és szabadíts fel a küldetésben-járás örömére. Hisszük, hogy Neked minden lehetséges, még az is, hogy mi hasznos, használható, áldásokat közvetítő szolgáiddá váljunk. Így vegyél kezedbe minket, és nem akarunk tiltakozni a Te egészen más gondolataid ellen. Segíts megemészteni ezt, engedd, h. mélyre szivárogjék bennünk a Te Igédnek az áldott esője, átformálja a gondolatainkat, újjáteremtse a szívünket, tartalommal töltse meg az életünket.

            Segíts Urunk, h. ne emberek kívánságai, ne a magunk kívánsága, hanem isten akarata szerint tölthessük el a testben hátralévő időt. És mutasd meg nekünk, kik azok, akikhez még ma elmehetünk, akikért még ma elkezdhetünk imádkozni, akikért nyugodtan hozhatunk áldozatot, nem számítgatva, hogy megtérül-e. Taníts meg minket Neked szolgálni, és másoknak. Hadd váljék az életünk olyan gabonamaggá, amelyik elhal, de sok gyümölcsöt terem.

 

Ámen!

 

Ha átgondoltuk a fenti igehirdetés üzenetét és azonosultunk vele, akkor mi is elmondhatjuk a költővel:

5.A magányt nem ismerem!

 

Magányos? Nem! Magányos nem vagyok.

Hisz soha nem vagyok magam.

Ha szól az Úr, s szavára hallgatok,

Minden magánynak vége van.

 

Ha kis szobámban egyedül vagyok,

s figyelek csendesen,

bennem sok drága Ige felragyog,

s vigasztalást, új erőt ad nekem.

 

Hiszen annyi nehezet éltem át

hosszú, fárasztó életutamon.

Miért vágynék arra, a világ mit ád,

ha hitem engem hazafelé von?!

 

Imára kulcsolom fáradt kezem,

- tudom, Uram többet most nem kíván -,

s életem új fényben szemlélhetem,

ámulhatok isteni uralmán.

 

Közelsége elűz minden magányt.

Szent üzenetein gondolkodom

és hitem már a jövendőbe lát.

Milyen öröm: vár örök otthonom!

 

Világ, nem nyitok már ajtót neked.

Csak Te légy velem, Uram, Mesterem!

Köszönöm áldott közelségedet!

Velem vagy! A magányt nem ismerem.

 

Németből ford.: Túrmezei Erzsébet

Az egyedüllétet is lehet boldog, hálás szívvel megélni.

6.Öregség hálás szívvel

Az öregkori keserűségek elleni orvosságul ajánlható Rappard Dóra: Boldog öregkor című könyve. Amint a cím is mondja, lehet az öregkor is boldog! Ebből a könyvből idézet:

“A városi misszió egyik munkatársa beszélt egy kedves, igen szegény, beteg özvegyasszonyról. Meglátogatta a nagyváros bérkaszárnyájának padlásszobácskájában, ahol magányosan lakott. Hallott már felőle, de nem panaszkodó, csüggedt beteget talált, ahogyan várta, hanem Istennek boldog, dicsérettel teli szívű gyermekét ismerte meg. Egyszerűen felelt a részvevő kérdésekre, s magányossága, sokféle nélkülözése ellenére is arról tett bizonyságot: ‘Annyi mindenért kell hálát adnom, hogy néha sokáig nem is jutok a kéréshez.’”

(i.m. 35. old.)

 

7.Uram, érzem, hogy öregszem!

Sejtem, hogy hamarosan az öregek közé tartozom.

Te is tudod ezt.

Őrizz meg a fecsegési hajlamtól!

Ne engedd úgy vélni, hogy nekem minden alkalommal

és mindenhez hozzá kell szólnom.

Segíts belátni, hogy néha talán nincs igazam.

Szabadíts meg attól a hiú törekvéstől,

hogy én akarjam rend behozni mindenkinek a dolgát.

Őrizz meg attól, hogy mindennapi életem minden apró-cseprő dolgával másokat untassak.

Adj türelmet, ha mások panaszolják el nekem szenvedéseiket,

de pecsételd le számat, ha én szeretném egyre súlyosbodó fájdalmaimat,

fogyatékosságaimat kiteregetni.

És ha mégis beszélek róluk,

segíts úgy szólni,

hogy szavaimmal a Te kegyelmedet el ne homályosítsam!

Tégy késszé segíteni, de add, hogy ne legyek túlbuzgó!

Gondoskodjam másokról szívesen, de ne akarjak rajtuk uralkodni

S végül, ne hagyj elmagányosodni!

Szükségem lesz akkor néhány barátra, néhány jó barátra, Uram.

Hiszen ezt Te is tudod!

De mindenekelőtt Rád van szükségem!

Formáld ki bennem arcodat!

 Érlelj meg, és add, hogy örüljek az örökéletnek!

Ámen!

 

Csakhogy az örök életre jutást megelőzi a földről való eltávozás gondolatával való megbékélés. Az alábbi versből úgy tűnik, ez nem is olyan egyszerű! Vagy mégsem erről van szó?

 

8.Élet vagy halál

 

Uram, ma lettem nyolcvanéves

Túl gyorsan múltak el az évek.

Még oly sokat szeretnék tenni,

Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

 

A pár kis tervem, mi még lenne,

Ha tán több időt igényelne,

S egy év nem lenne elegendő,

Add, hogy hadd legyek nyolcvankettő.

 

Jó lenne még sokat utazni,

Újabb helyeket látogatni,

Halálom perce még tán várhat,

Megérhetném a nyolcvanhármat?

 

Uram, Te látod a világot,

Gyorsan jönnek a változások

Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,

Esetleg lehetnék nyolcvannégy.

 

És ahogy a technika halad,

Sok újat lát, ki élve marad,

Még oly sok minden ideköthet,

Úgy örülnék a nyolcvanötnek!

 

Az emberiség sokat tehet,

A világ oly csodás hely lehet,

Jó annak, aki itt maradhat,

Nem olyan sok az a nyolcvanhat!

 

Tudom, Uram, hogy sokat kértem,

Hisz oly szép lehet fenn az égben.

S én mégis arról tervezgetek,

Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

 

Elfáradok a hosszú úton,

El is kések majd sokszor – tudom,

Tudasd velem, ha meggondoltad,

Betöltöm-é a nyolcvannyolcat.

 

Addigra már oly sokat láttam,

Emlékeimet regisztráltam.

Mily nagy kár lenne, ha elmennék,

Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

Már igazán csak egyet kérek

Uram, ne vedd szemtelenségnek,

Éveim száma kerek lehet,

Ha meglátnám a kilencvenet.

 

És hogyha ezt már megengedted,

S ezt a lépést értem megtetted,

Neked már úgyis mind egyre megy

Könnyen lehetnék kilencvenegy.

 

Minden szemérmet félreteszek,

Hogyha még egyet kérhetek,

Tudom, ez a kor hajmeresztő,

De hadd legyek kilencvenkettő.

 

Úgy megszoktam az életemet,

És hátha lesz még, ki megszeret

Ki pótolná elvesztett párom

Ha lehetnék kilencvenhárom.

 

Addigra már reszket a kezem,

De ha még helyén lesz az eszem,

A magas kortól én nem félek,

Megadod a kilencvennégyet?

 

A korra nincsen szabadalom,

Számításom megtalálhatom.

Ha őrködsz egészségem fölött,

Akkor lehetnék kilencvenöt.

 

Manapság már hallani olyat,

Emberekről készül másolat,

Ezt talán én is megvárhatom

Segíts át a kilencvenhaton.

 

Ha még hirtelen meg nem halok,

Kis vagyonkámmal rendben vagyok,

Elég lesz talán még egy évig,

Kihúzhatnám kilencvenhétig?

 

Hála Neked, nagy a családunk,

Még pár dédunokát is várunk.

Láthatnám őket? – ugye azt mondtad

Megadod a kilencvennyolcat.

Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,

Megköszönöm a sok esztendőt.

És még kérem, tán el sem hiszed,

A kilencvenkilencediket.

 

Még egy év és akkor valóban

A népek azt mondhatják rólam

„Ez aztán igen szép kort ért meg,

Hisz tegnapelőtt volt száz éves!”

Uram, az életet Te adod,

Úgy veszed el, amint akarod.

Nem is zavarlak többet Téged,

Ne vedd komolyan amit kérek –

Csak beszélgetni vágytam véled.

 

Szakály Éva (Anglia)

Megjelent a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Gyülekezeti Lapjában.)

 

 

9.Idősek reggeli imája

 

Felébredtem, Uram, de ne haragudj, ha azzal kezdem, talán jobb lett volna, ha már Tenálad ébredek fel.

          Öt-hat évtizeddel ezelőtt nem gondoltam, hogy ilyen hosszú ideig fogok élni. Te tudod, Uram, hogy mi jár az öregséggel. Ha lehet, add meg nekem, amit kérek:

Add, hogy amikor gyötörni kezd a fájdalom, vagy nem kapok elég levegőt, vagy zúg a fülem, akkor jusson eszembe, hogy sokáig voltam egészséges. Most ezt az időt akarom megköszönni, mert akkor nem jutott eszembe, hogy naponta hálát adjak érte.

          Látod, Istenem, mennyi mindent szeretnék még tenni. De napról napra jobban fáj a tehetetlenségem. Kérlek, segíts, hogy ne csüggedjek el, legyen erőm újra kezdeni!

          Bárcsak tudnék másokon segíteni! De egyre inkább tapasztalom, hogy semmi hasznomat nem veszik. Segíts elviselni a kiszolgáltatottságomat!

          Taníts arra Uram, hogy tapintatos legyek, hogy elviseljem magányomat, hogy jól érezzem magam veled kettesben, csendben.

          Segíts, hogy ne legyek irigy öreg a fiatalokkal szemben. Azt is tudod, mennyire fáj, amikor a fiatalok nem érdeklődnek irántam, nincs idejük meghallgatni a problémáimat, és belém fojtják a szót. Add, hogy ne fájjon ez! Hadd tudjam szeretettel elviselni a környezetemet, hiszen engem is nehéz elviselni.

          Istenem, mindent elfelejtek, de kérlek, ne okozzak feledékenységemmel senkinek kellemetlenséget. De főleg ne feledkezzem meg Terólad és a Te irgalmadról!

          Add, hogy ma is tehessek valami jót, legalább egy kedves szót, egy mosolyt mások felé, hiszen vannak még nálam is gyöngébbek. Segíts, hogy ne zúgolódjam, lázadozzam, inkább hálával teljék meg a szívem irántad és mindazok iránt, akikkel kapcsolatban vagyok.

          Ha pedig ez lenne életem utolsó napja, akkor alázatos szívvel a Te kezedbe ajánlom lelkemet mennyei Atyám!

Vetés és aratás (2004/4) 42. évf. 4. szám 25. oldal

10.Ima az élet alkonyán

          Az alkonyathoz érkeztem, Istenem. Életemnek fáradt óramutatói - mint az öreg ingaóráé itt mögöttem a falon - körbejárták, ezerszer már, az ismerős utat.

           Köszönöm mindazt, ami lassan már mind a hátam mögé kerül. Életemet, ezt a csodálatos nagy ajándékot. Köszönöm az örömet és a szomorúságot. A társakat és a magányt. A munkát és a pihenést. Az erőt és az egészséget.

           Köszönöm a sok boldog élet-titokra nyíló ajtót. És most már azt is köszönöm, hogy a sok ajtó kitartó kopogtatásom ellenére is mindig zárva maradt előttem.

           Igen, Uram. Most már, az út végén, meg tudom köszönni a füstbe ment terveket, a meghiúsult reményeket, a valóra vált álmokat és ábrándokat is.

           Köszönöm mindazt, amit adtál, és most már mindazt is, amit megtagadtál. Neked volt igazad, Uram. Nem vagy adósom semmivel. Könyörgöm légy velem mindabban, ami még előttem van. Légy velem, ha szenvedés, ha hosszú betegség, ha vigasztalan magányosság kíséri is majd az utolsó lépéseket. Ne emlékezzél meg hibáimról és bűneimről. Azokról sem, amelyeket már rég elfejtettem, de azokról sem, amelyeket soha nem tudok elfelejteni már.

           Maradj velem, amikor az erő, az egészség és életkedv ajtói egyre nehezebben nyílnak elnehezülő kezem nyomán. Köszönöm, hogy kegyelmed ajtaját így tártad szélesre előttem, hogy soha senki be nem zárhatja már.

           Könyörgöm mindazokért, akik fiatalos és türelmetlen kíváncsisággal topognak az előttük még lezárt élet-ajtók előtt. Segítsed őket, nehogy idő előtt akarják kifeszíteni a jövendő zárait. Segítsed őket, hogy mindig a jó ajtókon kopogtassanak és zárd be előttük a veszedelemre nyílókat.

           Segíts együtt örülni azokkal, akik előtt ott áll még az élet minden gazdag szépsége. Mindaz, ami lassan már mögém kerül.

           Légy mindazokkal, akik félnek átlépni a holnapok küszöbét. Tudod, hogy sokunkat, fiatalokat is, meg-megszorongat a jövőtől való félelem, okát se tudjuk néha, miért. És vannak, de hányan, akik előtt mások gonosz önzése zárja be az emberhez méltó, szép és nyugodt élet ajtaját.

           Segíts, hogy szereteted erejével tudjak szólni és cselekedni azok között, akiket rám bíztál. Hadd örüljek úgy az életnek, ahogyan én örülhettem annyiszor.

           Kegyelmed ajtaját szélesre tárad, Uram. Nem félek átlépni már a legutolsó küszöbön sem. De addig hadd tárjam ki, csendes derűvel, mások előtt, szereteted- boldogság- ajtaját. Ámen.

Simo Talvitie: Arkisia rukouksia /Hétköznapi imádságok / c. könyve nyomán ford. Schreiner Vilmos

 

Szemléljünk meg egy igei példát Cseri Kálmán két igehirdetése alapján arra, hogy miként lehet eljutni az öregkornak Istentől kívánatosnak tekinthető állapotára. Vessünk néhány pillantást Sámuel próféta öregkorára!

 

11.Öregen

Cseri Kálmán: Pasarét 1997. 08. 17.

Alapige:

• “És ezt mondta Sámuel az egész Izráelnek: Íme meghallgattam szavaitokat mindenben, amit mondtatok, és királyt választottam nektek. És most íme a király előttetek jár, én pedig megöregedtem és megőszültem, és a fiaim íme tiköztetek vannak, és én is előttetek jártam ifjúságomtól fogva mind a mai napig. Itt vagyok, tegyetek bizonyságot ellenem az Úr előtt és az Ő felkentje előtt: Kinek vettem el az ökrét, kinek vettem el a szamarát, kit csaltam meg, kit sanyargattam, és kitől fogadtam el ajándékot, hogy amiatt szemet hunyjak? És visszaadom nektek!       
    Ők pedig feleltek: Nem csaltál meg minket, nem sanyargattál, és senkitől semmit el nem fogadtál. És ő ezt mondta nekik:  
    Legyen bizonyság az Úr tiellenetek, és bizonyság az Ő felkentje ezen a napon, hogy semmit sem találtatok kezemben.         
    Ők pedig ezt mondták: Legyen bizonyságul.” Sám.I.12,1-5.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, hálásan köszönjük, hogy te vagy az, aki erősítesz minket erőtlenségünkben és szükségünkben. Olyan sokféleképpen éljük át, Urunk, a mi erőtlenségünket fizikailag is, lelkileg is, és olyan sokféle szükségben vagyunk, amit nem tudunk a magunk erejéből kielégíteni. Néha türelmetlenné és erőszakossá tesz ez minket, máskor pedig lemondóvá és csüggedtté. Köszönjük, hogy hozzád jöhetünk erőért és mindazért, amire valóban szükségünk van.

            Köszönjük, hogy eddig is többet adtál nekünk, mint ami feltétlenül szükséges, és kínálod azt a gazdagságot, ami kell ahhoz, hogy el tudjuk végezni tőled kapott feladatainkat ebben az életben.

            Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy örököstársaiddá tettél minket. Kérünk, ragyogtasd fel előttünk most is ezt a kibeszélhetetlen gazdagságot, és engedd, hogy sok mindent letéve kezünkből, vagy elengedve, ez után nyúljunk és ezt ragadjuk meg, amivel éltetni akarsz itt és majd az örökkévalóságban is.

            Kérjük, Jézus Krisztus, töltsd meg tartalommal most ezt a csendes órát, és töltsd meg erővel a mi erőtlen szívünket.

Ámen.

Igehirdetés

Tegnap olvastuk bibliaolvasó kalauzunk szerint ezt a fejezetet a Szentírásból. Arról szól ez a rész, hogyan vonult vissza az idős Sámuel. És mivel előbb-utóbb mindnyájan megöregszünk, ha előbb meg nem halunk, és mivel ez a fejezet nemcsak egy öregember visszavonulásának a szépségét ragyogtatja fel, hanem egy szent embernek, egy Istennek odaszánt életű, tudatosan engedelmes prófétának az egész életszemléletét, nézzük meg közelebbről, hogy mi jellemezte az öreg Sámuel hitét, alázatát és egyben a visszavonulását is.

Három jellemző megállapítást mond magáról. Ma ezek közül az első kettővel foglalkozzunk, és ha Isten éltet minket, jövő csütörtökön majd a harmadikkal.

A körülményekről csak annyit, hogy Krisztus előtt 1000 táján volt Sámuel évtizedeken át Izráel lelki vezetője. Az ő idejében makacsolta meg magát a nép és követelt magának királyt. Mivel ennek az indoka az volt, hogy mi is éljünk úgy, mint a többi népek, ez önmagában elszomorította Sámuelt, hogy nem úgy akar élni a nép, ahogy az Istennek kedves, hanem úgy, ahogy a pogányok. Végül azonban látva a nép eltökéltségét, Isten azt mondta: adj nekik királyt. Így kente fel Sámuel, jobb meggyőződése ellenére, de Istennek engedelmeskedve Sault Izráel első királyává.

Összehívta a népet gyűlésre Gilgálba, bemutatta nekik a királyt, és akkor mondta el ezt a prédikációt, amit a 12. fejezetben olvashatunk. Ennek az elejét hallottuk most. Az öreg próféta visszavonul, az új királyt úgy mutatja be, mint a nép új vezetőjét. Ő nem akarta, hogy megválasszák, itt is elmondja, hogy ez bűn volt Istennel szemben, Isten azonban kegyelmes, ha hallgatnak rá – mondja Sámuel – akkor ezen a királyon keresztül is az ő igazi Királyuk, az élő Isten, fog uralkodni továbbra is. Ha nem hallgatnak, egyik baj a másikat fogja ér-ni. Ő a maga részéről semmiképpen nem hagyja abba a népért való buzgó könyörgést – ezt megígéri többször is –, és ha Isten ad szót a szájába, vagy feladatot még neki, azt engedelmesen elvégzi.

Mi az a három kis ablak, amin át beláthatunk ennek a szent életű öregembernek a szívébe?

1. Az első az a látszólag semmitmondó megállapítás, ami azonban mégis nagyon fontos: “megöregedtem és megőszültem.” Ezt nem keserűen mondja. A folytatásból kiderül, hogy mint tényt megállapítja, és elfogadja. Tudomásul veszi, hogy ez új feladatokat ad neki. Nem kell a régihez ragaszkodni. Sok minden megváltozott, megváltozott az ő teherbírása, munkaképessége is, – sajnos megváltozott a népnek a szíve is, mert elfordultak Istentől és jobban bíznak egy emberben, akit királynak tisztelnek.

Változnak a körülmények, változunk mi is. Tudomásul kell venni, hogy megváltozhatnak a feladataink is. Ő nem ragaszkodik tíz körömmel ahhoz a feladat-körhöz, amit évtizedeken át hűségesen betöltött, hanem miután bemutatja a népnek új vezetőjét, Sault, ő csendesen visszavonul. Nem duzzogva, nem keserűen, nem úgy, hogy: utánam az özönvíz! Nem azzal a kaján kárörömmel: na, majd meglátjátok, hogy nélkülem nem mennek a dolgok. Ellenkezőleg: noha nem helyeselte Saul megválasztását, egyáltalán a királyság intézményét, mégis oda-áll Saul mellé, nem ássa alá a király tekintélyét, nem mondja azt: tapasztalatlan fiatalember, vigyázzatok az ötleteire, mert bajba vihet benneteket. – Azt mondja: az Úr felkentje. Ennek a fiatalembernek az Istent kell képviselnie előttetek. Ha nem azt teszi, az az ő bűne lesz. És az öreg Sámuel is ezzel a tisztelettel beszél a fiatal királyról.

Nem lehetett ez könnyű Sámuelnek. Először is azért nem, amit itt csak úgy egy mellékes félmondatban említ, hogy tudniillik az igazi öröm az lett volna neki, ha a fiait mutathatja be a népnek, mint az új vezetőit. Ha a fiai, akik ott voltak a nép között – mondja itt, azután többet nem beszél róluk, mert nem sok jót lehetett mondani – olyan erősek a hitben, ha úgy követik az apjuk példáját, hogy nyugodtan rájuk lehet testálni a dolgot. Ők közelről látták, hogy Sámuel milyen komolyan vette Isten parancsait, Isten szentségét. Hogy feltétel nélkül Istennek volt engedelmes. Hogy nem nézett jobbra-balra, nem a népszerűséget kereste. Az engedelmesség keskeny útján járt, akármilyen nehéz volt is az néha, a fiai meg ezen követnék, – de jó lett volna! Sajnos nem így éltek, erről le kell mondania az ő atyai szívének. De itt sem az ő atyai szíve vérzik, hanem az Istennek való engedelmeskedés magától értetődő a számára. Nem volt könnyű azért sem, mert Saul nyilvánvalóan alkalmatlan volt annak a feladatnak a betöltésére, amit most ráruháztak. Sámuel mégis mellé áll, és pozitívan tesz mellette bizonyságot.

Akik már nyugdíjba vonultak, vagy készülnek, azok gyakran úgy vélik, hogy az utóduk gyengébb ember, mint ők. Ritkán hallottam azt, hogy valaki tisztelettel beszélt volna az utódáról. Sámuel erről a kezdő fiatalemberről tisztelettel beszél. Nyilván nem felejtette el, hogy ő sem úgy kezdte, hogy ismerte az Urat, és mindent tudott. Úgy kezdte Sámuel, hogy fel sem ismerte Isten szavát, amikor először szólt hozzá. Igaz, kisgyerek volt még, de hát mindnyájan úgy kezdjük, hogy kisgyerekek vagyunk, aztán felserdülünk, aztán érett felnőtté válunk, – jó esetben benő a fejünk lágya, aztán egyszer megöregszünk. Ezt a rendet Isten alkotta, és Sámuel éppen ezért ezt a rendet jónak tartja, és nem ássa alá utódának a becsületét, hanem inkább támogatja őt itt is, meg a későbbiekben is.

Csak az tud nehezen visszavonulni, aki fontosnak tartja önmagát. Aki önmagát tartja fontosnak, és nem azt az ügyet, amit Isten parancsára képvisel, és nem azokat, akikért Isten őt használta, és nem azt az Istent, akinek egyedül kell dicsőséget adnunk mindig. Sámuelnek Isten dicsősége mindennél fontosabb, és a népnek a java. Az, hogy őróla ki mit mond, az, hogy megöregedett, hogy majdnem nincstelen maradt, – nem probléma. Eszébe sem jut. Nem meggazdagodni akart, engedelmeskedni akart. És mindennél nagyobb kiváltságnak tekinti, hogy az élő Isten őt használta annak a népnek a javára, amely az Isten népe, és amely népnek Sámuel is egy tagja. Ő áldássá akart lenni, és azzá lehetett. Ezért boldog és kiegyensúlyozott így öregen is, és ezért állapítja meg tárgyilagos egyszerűséggel, a hívő ember józanságával: megöregedtem, megőszültem, és visszavonulok.

Valaki egyszer azt mondta: boldog ember az, aki önként, idejében és fokozatosan vonulhat vissza.

            Önként – hogy lehetőleg ne mások állapítsák meg, hogy most már alkalmatlan vagyok ezekre a feladatokra, nekem tűnjék fel, hogy nem megy úgy, valaki más jobban tudná végezni.

            Idejében – nem úgy, hogy alig várják, hogy eltűnjek már a süllyesztőben.

            És fokozatosan – ha lehet. Most ennek a gyakorlati előnyeiről nem akarok beszélni, mert itt az igében erről kifejezetten nincs szó, bár Sámuel is fokozatosan vonult vissza, nem egyszerre hagyta abba a lelki szolgálatot, hanem abbahagyta a nép lelki vezetését, de ott szolgált a háttérben csendesen, alázatosan – majd ezt a jövő csütörtöki részből fogjuk meglátni.

Ott van a szívében az alázat, ami Isten gyermekeire jellemző: eddig is csak sáfár voltam. Nem az övé volt a nép. Nem az övé volt a kijelentés, amit legnagyobb kincsként mondott mindig tovább a népnek. Isten adta a kijelentést, Isten adta a fizikai erőt, Isten hordozza hűségesen ezt az engedetlen népet, Isten hordozta hűségesen őt is, mert ő sem volt hibátlan és tévedhetetlen. Ezért is áll oda ilyen alázattal, hogy mielőtt visszavonulok, tisztázzuk a dolgokat: kinek vettem el valamijét, kinek tartozom, kit bántottam meg, – most visszaadom neki – mondja a népnek. Nem tetszeleg a tévedhetetlenségnek a dicsőségében, hanem Isten alázatos szolgája marad mindvégig. Ez jellemzi azokat, akik Isten gyermekei ma is.

2. És mi a másik, amit mond? Egy rendkívül sokat jelentő kifejezés van itt az egyik mondatában: “Semmit sem találtatok a kezemben.” Egész sor jelentése volt akkor ennek a kifejezésnek.

Először is azt jelentette, amire hivatkozik is, hogy soha nem fogadott el megvesztegetést. “Senkitől nem fogadtam el ajándékot, hogy szemet hunyjak.” Sámuel a nép bírája is volt évtizedeken át. A megvesztegetés akkor is jellemző volt már a közéletre. Sámuel meg-vesztegethetetlen volt. A korrupciónak nem adott lehetőséget. Az igazságot kereste mindig – tetszik, nem tetszik, mi lesz a következménye. Amit Isten mond, azt kell csinálni, ahogy Ő vezeti, úgy kell ítélni. Nem engedte befolyásolni magát.

Ha most átugrunk az Újszövetségbe, talán eszünkbe jut, hogy Jézusról egyszer az ellenségei állapították meg: te nem nézel az emberek személyére, csak az Isten útját követed. Pál apostol azt mondta: ha embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék. Ismerjük ezeket az aranymondásokat, de vajon áthatja-e a magatartásunkat ez? Valóban az-e a legfontosabb mindig, hogy Istennek mi a véleménye rólunk? Vagy pedig olyan sokszor óriási ügyet csinálunk abból, hogy ki mit mond, vagy ki mit gondol rólunk? Néha az sem mellékes, de Pál azt mondta: ahhoz képest, hogy Isten véleménye mi rólam, csekély dolog az, hogy nektek, korinthusiak, mi a véleményetek. És az is csekély dolog, hogy nekem mi a véleményem magamról, mert nem tudok tárgyilagosan ítélni. Aki engem megítél, az Úr az. Sámuel te-hát nem fogadott el megvesztegetést, nem nézett az emberek személyére, csak Istenre, és az igazságot képviselte.

Az, hogy: semmit nem találtok a kezemben, jelenti azt is, hogy nem maradt adósa senkinek. Pál is az efézusi vénektől búcsúzva mond egy hasonló kifejezést, aminek ugyanaz a tartalma. Vagyis: ő úgy látja, hogy elvégezte a feladatát. Kötelességmulasztással nem lehet vádolni, vagy ha igen, akkor tessék most elmondani a szemébe, és kész bocsánatot kérni, vagy ha még lehet, pótolni. Ez volt neki a legfontosabb mindig, hogy küldetését elvégezze. Amit Isten rábízott, amit a kezébe adott, azt továbbadja másoknak. Ha mégsem, akkor most tisztázzák, mielőtt visszavonul.

El merjük-e ezt mondani: Istenem, nekem semmi nem találtatik a kezemben ilyen értelemben, hogy megkapta tőlem a szülőm, a házastársam, a gyermekem, a szomszédom, a főnököm, a beosztottam, az ellenségem azt, amit nekem mint Isten emberének, adnom kellett. Egyáltalán számon tartjuk-e ezt a szövevényt, hogy ki mindenkinek kell adnunk és továbbadnunk dolgokat?

A múltkor mondta valaki elkeseredetten: én ezt tovább nem bírom, s kezdte sorolni: az éppen egy olyan nap volt, amikor az idős édesanyja közölte vele, hogy fiam, te velem nem törődsz és engem nem szeretsz; a felesége kiborult, hogy tudomásul veszem, hogy nem tudsz dédelgetni, de hogy hosszú idő óta teljesen elhanyagolsz, ez már több a soknál; a gyerekeiről kiderült: sok mindent nem tud róluk és nem törődik velük; a szomszéd felháborodott; egy öreg néni gondozását elvállalták, az benyújtotta a számlát, – és kiderült egyszerre: minden téren adós. Legalábbis úgy érzik az övéi, hogy tartozik nekik.

Nagy dolog az, ha valaki úgy él: Uram, nem hiszem, hogy mindenkinek mindent mindig meg tudok adni, de törekszem arra, hogy akiket rám bíztál, azoknak ne maradjak adósuk. Megkapják tőlem azt, amire szükségük van.

Jelenti ez a kifejezés azt is, hogy üresek a kezei Sámuelnek, mert szabad. Mert nem ragaszkodik semmihez. Nem ügyeskedik, nem erőszakoskodik, hogy valamit mégis megtartson abból, ami eddig az életét, a feladatainak a nagy részét jelentette. Szabad ember. Nagy dolog az, ha valaki nem ragaszkodik egy íróasztalhoz, vagy az esztergapadhoz; vagy a maga igazához; vagy ahhoz, hogy feltétlenül megvalósítsa még azokat a terveit, amiket eddig nem sikerült, hanem csendesen el tud engedni mindent. Még terveket is, ha Isten azt mondja, hogy itt most ennek a szakasznak vége.

Nem azt mondja Isten, hogy mindennek vége. Sámuel tudja: új szakasz kezdődik. Ha tovább olvastam volna, akkor kiderült volna, hogy sejti is, mik az új feladatai, és azokhoz a feladatokhoz üres kezek kellenek. Ha ő most belekapaszkodik a maga eddigi hivatásába, nem tudja őt használni Isten az új hivatásában. Az öregember sem felesleges az Isten országában. Akinek fizikailag fogyni kezd az ereje, az sem használhatatlan, és főleg nem értéktelen Isten országában. Csak a mi gondolkozásunkat torzította el ez a nyomorult modern szemlélet, hogy a teljesítmény méri egy ember értékét. Aki sokat teljesít, értékes, aki kevesebbet, kevésbé értékes, aki már semmit sem tud teljesíteni, értéktelen – nem is ember. Nyugodtan el lehet pusztítani egy injekcióval. Ez a Bibliától teljesen távol áll, de újra kezdi mételyezni a közgondolkozást

Isten nem a teljesítményeink alapján minősít minket, hanem a neki való engedelmesség alapján. Lehet, hogy valaki nem tud a szó általános értelmében teljesíteni, attól még nem improduktív az élete – ahogy azt annak idején mondták azokról, akiket halálba akartak küldeni egy injekcióval. Nagyon is produktív lehet valaki egy betegágyhoz kötve is. Ismertem és ismerek ilyen hívőket.

Sámuel éppen ebben látja az új feladatait. Prédikációja végén részletesen szól erről. Isten nemcsak kivesz a kezéből most dolgokat, hanem ezeket a megöregedett kezeket valami másra akarja nagyon is intenzíven használni. Sámuel pedig erre kész. Nemcsak azt éli át, mije nincs, hanem azt is felismeri, hogy éppen ebben az állapotában tud jobban elvégezni olyan feladatokat, amikkel Isten most akarja megbízni.

Tehát nemcsak azt éli át, ami miatt olyan sok beteg testvérünk panaszkodik, hogy már nem tudom csinálni ezt sem, azt sem, – sőt én vagyok terhükre, engem kell kiszolgálniuk ahelyett, hogy én adhatnék nekik, pedig eddig mindig úgy volt, s én ezt megszoktam. Hanem azt mondja: eddig én adtam nekik, most tényleg rászorulok, hogy ők segítsenek engem, mert tehetetlenné váltam. De soha nem volt ennyi időm, ennyi csendem. Soha nem voltam ennyit egyedül ahhoz, hogy elmélyülten imádkozhassam, dicsőítsem Istent, sorra vegyem nemcsak a szeretteimet, hanem másokat is. Ott álljak gyakorlatilag egész nap az Isten előtt. Micsoda lehetőség! Amíg örökké úton kellett lennie, hol az egyik faluban, hol a másikban kellett valami bajt rendbe hozni és Isten kijelentését hirdetni, nem volt ennyi ideje a közbenjárásra. Most meglátja a fantáziát ebben az új helyzetben, és ezért nincs kétségbeesve.

Egyszer azt mondta egy idős bácsi, mikor meglátogattam: két szót kell mostanában gyakran kimondanom, és még mindig nehezemre esik: kérem és köszönöm. Mert mindent oda kellett vinni már neki az ágyba. Nem volt követelődző, és inkább nem kért sokszor, de ha muszáj volt, akkor mégis csak ki kellett mondani: kérem. Több gyereket felnevelt, felnőtt korukban is mindig támogatta őket. Ez volt a természetes, hogy ő ad. És most ott fekszik kiszolgáltatottan és ezt kell újra és újra mondani: légy szíves, kérem szépen. És aztán: köszönöm. Nem tudja viszonozni, csak egy köszönömmel elintézni – mondta ő. Milyen sokat jelent pedig egy szívből jövő köszönöm. Ezt meg kell szokni.

Kinek könnyű ezt megszoknia? Annak, aki kegyelemből él. Annak, aki tudja, hogy Isten minket a hitünk dolgaiban sem a teljesítményeink alapján minősít. Annak könnyebb ezt megszoknia, aki tudja, hogy nem azért jutunk be a mennyországba, mert teljesítettünk valamit, hanem annak ellenére enged be minket Isten a mennyországba, hogy sem-mi olyat nem tudunk teljesíteni, aminek Őelőtte értéke lenne. Jézus Krisztus teljesítette mindannyiunk helyett, és nekünk tudomásul kell vennünk, hogy Őreá való tekintettel még minket is befogad. Erre csak azt lehet mondani: köszönöm. Egy egész élet kevés ahhoz, hogy a hálánkat kifejezzük neki. Nem tudjuk viszonozni, nem tudjuk megfizetni, főleg nem úgy, hogy előbb mi már valamit teljesítettünk, és ezért Ő ad nekünk üdvösséget. "Kegyelemből van a ti üdvösségetek, és a hittel tudjátok elfogadni. Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Ef.2,8-9)

Aki ezt nemcsak tudja, hanem ebből él, aki naponta átéli Isten bűnbocsátó kegyelmét, és naponta hálát ad azért, hogy elfogadta őt, az ha olyan helyzetbe kerül, hogy ez a két szó lesz a leggyakoribb: kérem és köszönöm, nem szenved miatta. Persze, hogy szívesebben adna ő, mert azt szokta meg évtizedeken át, de most így alakult a dolog, és elfogadja Istentől. Ugyanazzal a józan egyszerűséggel, mint amivel megállapította, hogy megöregedtem és megőszültem. Ezek ténykérdések, és a hívő ember számol a tényekkel. Az újabb és újabb helyzetekben felismeri az Istentől számára elkészített újabb és újabb feladatokat. Tudja azt, hogy sáfár. Eddig sem a magáét osztogatta, hanem azt adta tovább Sámuel, amit Istentől kapott. Most kap Istentől újabb feladatot, ahhoz újabb lehetőségeket. Most azzal akar hűségesen élni.

Itt derül ki, testvérek, hogy Sámuel életét nemcsak a munka töltötte ki. Említettem egyszer Wilhelm Buschnak azt a megállapítását, hogy olvasta egy gyászjelentésen: élete a munka volt. Az jutott eszébe, ha ezt egy lónak a gyászjelentésére írják, elismerő, de egy emberhez ez méltatlan! Csak a munka? És ha már nem tudja végezni, akkor már nem élet?

Pál sokat dolgozott, de nem azt mondta, hogy nékem az élet a munka, hanem ezt: nekem az élet Krisztus. Ő tölti ki az életemet egészen. Aztán mellette végzem a munkámat, amit reám bíz. De ha már nem tudom végezni, akkor sem omlik össze az életem, mert nem vált üressé. Az, aki kitöltötte, továbbra is kitölti, mert Ő nem változik. Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz. (Zsid.13,8)

Mi változunk, fokozatosan fogy az erőnk, és változik körülöttünk a világ is, de Sámuel tisztában volt azzal, hogy a Sámuelek jönnek és mennek, és a Saulok is jönnek és mennek, mert mi ilyen jöttmentek vagyunk, de az Isten nem jöttment! Ő öröktől fogva mindörökké ugyanaz! És Ő örök szeretettel szereti az Ő népét. És ha Sámuel nem lesz többé, hogy Isten üzenetét közvetítse, majd küld az Isten mást. Isten nem változik, az Ő népe iránti szeretete sem változik. Ezért nem izgul, ezért nem ideges, hogy jaj, mit fog csinálni ez a Saul?! Még akkor sem lesz ideges, amikor Saul az egyik őrültséget a másik után követi el. Akkor is tudja: Isten felette áll ennek az egész kuszaságnak, ami itt a királyság intézményének a bevezetésével előállt. Isten, Isten. És akkor is Istenre irányítja a népnek a figyelmét.

Gondolkozzunk el ezen a két csendes mondaton! A hívő ember józanul számol a tényekkel. Nem kapaszkodik, nem rugdalódzik, nem tapos. Elfogadja mindig az Istentől kijelölt helyét és a tőle kapott feladatát. Megöregedtem és megőszültem – s megváltozik sok minden. Törekedjünk arra, hogy elmondhassuk mi is: semmit nem találtatok az én kezemben. Megvesztegethetetlen vagyok, csak Istennek vagyok kész engedelmeskedni. Nem tartozom senkinek, vagy ha tartozom, alázatosan igyekszem pótolni, amíg lehet, és üres a kezem úgy is, hogy nem kapaszkodom dolgokba.

Sámuel nem arról számol be, hogy mi mindennel van tele a keze, hogy megszedte magát, hanem azt mondja: semmi nincs benne. Ami benne volt, azt mind Isten rakta bele, és azt tovább adtam a címzetteknek. Ezért vagyok boldog ember, s ezért vagyok gazdag. Aztán majd most tesz bele mást, amit egy öregember kezébe kell tenni. Ő tudja, hogy ki mire való, és továbbra is maradok az Isten sáfára.

Az ilyen öregemberekről mondja a 92. zsoltár: vén korban is gyümölcsöznek. Isten segítsen minket, hogy fiatal korban is, ha a derékhadhoz tartozunk, akkor is, és ha megérjük, vén korban is gyümölcsözzünk!

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert most is rád nézhetünk. Te vagy számunkra a példa ebben is, és hisszük, te vagy az erőforrás is, aki segítsz ezt megvalósítani.

Magasztalunk azért, mert még a rosszakaróid is kénytelenek voltak megállapítani: te nem nézel az emberek személyére. Te nem azt mondod, amit hallani akarnak tőled, hanem az Istennek dolgát igazán cselekedted.

Bocsásd meg a sokféle képmutatásunkat, dicsőségvágyunkat, alakoskodásunkat. Bocsásd meg, amikor embereket igyekszünk kiszolgálni ahelyett, hogy neked szolgálnánk igazán. Segíts egyre inkább ide eljutni, hogy így lehessünk áldássá szeretteinknek is, és mindenkinek. Hogy megbízható, egyenletes, igaz emberekké formálódjunk.

Könyörgünk hozzád, adj nekünk erőt, hogy megadjuk mindenkinek azt, amire szüksége van, azt, amit tőlünk kell megkapnia. Őrizz meg minket attól, hogy beleszakadjunk a rohangálásba, az áldozatvállalásba, hogy azt akarjuk teljesíteni, amit mi tűzünk magunk elé célul. Engedd világosan látnunk: te mit bíztál ránk, és te kiket bíztál ránk. Ebben a sáfárszolgálatban adj nekünk hűséget!

Őrizz meg attól, hogy az nyugtasson meg, vagy az hajszoljon, hogy minél többet szerezzünk maguknak. Akár megbecsülést, akár tekintélyt, akár anyagiakat. Ajándékozz meg minket azzal a nagy nyereséggel, ami a megelégedés istenfélelemmel!

Kérünk, így taníts meg mindnyájunkat felelősen fiatalnak lenni, és ha megöregszünk, ezzel a tőled kapott bölcsességgel és békességgel szolgálni, amíg akarod, és majd odaát dicsőíteni téged örökkön örökké.

Könyörgünk ma este különösen az idős testvérekért. Könyörgünk az ágyban fekvő betegekért. Azokért, akiknek a napi kiszolgáltatottságot át kell élniük. Könyörgünk azokért, akik nem kapnak igazi szeretetet és gondoskodást ebben az állapotukban.

Könyörgünk hozzád azokért is, akik csendeshéten vannak most. Adj eligazító, életet támasztó, bátorító igét. Munkálkodjék a te Szentlelked mindenütt! Igaz utadra segíts minél többeket, és a megfáradtakat újítsd meg.

Köszönjük, hogy jobban meghallgatod a mi imádságunkat, mint ahogy hinni és elgondolni tudjuk.

Ámen.

 

 

12.Az imádkozó Sámuel

 

Alapige:

• “Távol legyen tőlem, hogy az Úr ellen vétkezzem, és felhagyjak az érettetek való könyörgéssel. Hanem inkább tanítani foglak titeket a jó és igaz útra. Csak féljétek az Urat, és szolgáljatok neki hűségesen, teljes szívetekből, mert látjátok, milyen nagy dolgot cselekedett veletek! Ha pedig folytonosan rosszat cselekszetek, mind ti, mind királyotok elvesztek!” Sám.I.12,23.

Imádkozzunk!

Istenünk, dicsérjük alkotó hatalmadat. Magasztalunk végére mehetetlen gazdagságodért, amivel megteremtetted ezt a világot. Magasztalunk azért, mert bővölködsz a kegyelemben és gazdag vagy a megbocsátásban is. Köszönjük, hogy kegyelmedből élhetünk.

            Áldunk téged szereteted nagyságáért. Köszönjük, hogy irántunk való szereteted nem függ attól, hogy mi hogy szeretünk téged.

            Bocsásd meg, hogy sokszor olyan fáradt közömbösség lesz úrrá rajtunk. Bocsásd meg, hogy csak elfogadnánk tőled a szükséges áldásokat, de megköszönni sincs erőnk sokszor. Bocsásd meg, hogy sokszor csak a testiekre korlátozódnak a kéréseink, és nem kérünk tőled igazán nagy, örökké értékes lelki ajándékokat.

            Szeretnénk most úgy leborulni előtted, hogy a lelkiekre is gondolunk. Kérünk, adj itt testünknek is megpihenést és az értelmünknek figyelmet. Tölts meg minket olyan lelki javakkal, amiket csak tőled kaphatunk, amiket csak ajándékként lehet elfogadni, és amik gazdaggá tennének minket már itt, és amely gazdagság megmarad az örökkévalóságban is.

            Köszönjük, hogy te így érted ezt és kínálod ezt. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy megfizetted mindezen áldások árát, és köszönjük, hogy mi ingyen kaphatjuk, kegyelemből.

            Tedd szívünket most befogadóképessé, és tedd a mi egész valónkat engedelmessé, hogy amiről hallunk most tőled, azt higgyük és cselekedjük, és így lehessünk hasznosabbak másoknak is.

Ámen.

 

Igehirdetés

            Múlt csütörtökön említettem, hogy Sámuel Gilgálban elmondott prédikációját foglalja össze a 12. fejezet. A múltkor ennek a prédikációnak az elejével foglalkoztunk, most Sámuel utolsó mondatait próbáljuk megérteni és magunkra alkalmazni.

            Az elején két egyszerű megállapítást tett önmagáról. Az első így hangzott: “megöregedtem és megőszültem.” Láttuk, hogy Isten gyermekeit mindig ez a természetes józanság jellemzi. Isten rendjét elfogadják, nem tekintik sorscsapásnak azt, amit előre lehet tudni, amit Isten úgy tervezett el. Az Ő kezéből fogadják el az öregséget is, annak minden terhével és minden lehetőségével. Mert lehetőségek is rejlenek az öregkorban.

            Aztán boncolgattuk, mit jelent ez a gazdag, sokatmondó kifejezés, hogy “semmit nem találtok a kezemben.” Nemcsak azt, hogy Sámuel nem vette el senkinek semmijét, hanem azt is, hogy megadta mindenkinek azt, amit tőle kellett megkapniuk. Nem jellemezte őt a kötelességmulasztás. Azt is jelentette ez, hogy nem ragaszkodott semmihez, amit Isten ki akart venni a kezéből. Nem szorongatott semmit, hanem üres volt a keze. Átengedte Istennek. Még a nép vezetését is. Még akkor is, ha egy ilyen alkalmatlan fiatalember lett az utóda, mint amilyen Saul volt.

            Sámuel tudta, hogy ő is alkalmatlan volt minden jóra. Isten csodája és kegyelme, hogy sok jóra alkalmassá tette. S ugyanez az Isten Sault is vagy akárki mást is alkalmassá tudja tenni arra, amivel megbízta, mint ahogy azzá is tette. Kapta Saul is Isten Szentlelkét. Prófétált. Mindenki csodálkozott, hogy Saul is a próféták között, mintha azt mondanánk egy magyaros szólással: Hogy kerül a csizma az asztalra? Nem tanulta, nem tudtuk róla eddig, s egyszerre csak próféta lesz. Igen ám, mert Isten Lelke reá szállt és más emberré lett. Isten az Ő Szentlelkével ezt a csodát bárkin végre tudja hajtani, hogy más emberré lesz, és alkalmas lesz annak a szolgálatnak az elvégzésére, amivel Isten bízta meg.

            Ezért szabad Sámuel. Ezért nem magát tartja fontosnak, hanem továbbra is Isten dicsőségét és a népnek a javát, akár ő a nép lelki vezetője, akár Saul lesz a népnek a vezetője, ha nem is a lelki kérdésekben.

            Üresek tehát az öreg Sámuel kezei. Így vonul vissza önként, békességben, mindenféle keserűség nélkül. Az igehirdetésének a végén elmondja, hogy mit akar csinálni az üres kezeivel. Semmit nem találtok a kezemben, üresek a kezeim. Mit csinál az öreg ember az üres kezeivel?

            Mit szoktak csinálni azok az idős testvéreink, akiknek kiveszik a kezükből azt, ami eddig benne volt, vagy akik már nem tudják fogni és kiejtenek a kezükből sok mindent? Amikor már nem hosszabbítják meg valakinek a jogosítványát. Amikor a vízcsaptól a tűzhelyig már kilötyögteti a víznek egy részét az a sokat dolgozott, fáradt kéz. Amikor a saját írását sem tudja elolvasni valaki, olyan reszketeg kezekkel írta. Amikor már nem tudja a finom műszert kezelni, vagy a nehéz szerszámot keményen megmarkolni. Mit csinál az üres kezeivel az ember?

            Tanulságos az, amit Sámuel erről mond. Isten igéje azt tanácsolja nekünk, ha valamit nem tudunk már tartani, különösen, ha látjuk, hogy Ő ki akarja venni a kezünkből, akkor engedjük el. Nem kell hozzá ragaszkodni. Nem az tart meg minket, ha azt mi megtartjuk. Ha Isten akar valamit kivenni, engedjük el!

            A Prédikátor könyvében azt olvassuk: ideje van a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje a szerzésnek és ideje az elengedésnek. Olyan rossz az, ha valaki nem akkor csinál dolgokat, mikor ideje van. Aki tudja, hogyan történik egy szülés, annak az egészen magától értetődő, hogy ideje van a tolásnak és ideje van az elernyedésnek. És a szívünk is úgy működik: ideje van az összehúzódásnak és az ellazulásnak. És ez az egész életünket tekintve is így van.

            Sok idős ember tragédiája ott kezdődik, hogy ezt nem hajlandó tudomásul venni. Erőlteti azt is, ami már nyilvánvalóan nem megy, és ami nem az ő feladata már. Tulajdonképpen nem is kell ehhez megöregedni. Ahogy fogyni kezd az erőnk, vagy valami betegség az ember erejét hirtelen megcsapolja, olyan nagy dolog az, ha valaki tudomásul veszi: ezt már nem bírom. Akkor nem azt akarom minden áron folytatni, és nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha semmi nem változott volna meg. Megváltozott. És tudhatom, hogy ilyenkor Isten a feladataimat is megváltoztatja. Kivesz a kezemből sok mindent, de nem azért, hogy üres maradjon a kezem, hanem azért, hogy szabaddá tegye a kezemet arra az újra, amit most akar rám bízni.

            Viszonylag sok idős emberrel találkozom, és látom azt, hogy azok maradnak harmonikus személyiségek, azok maradnak – néha sok gondjuk és nehézségek között is – boldog emberek, akik tudják, hogy Isten nem azért vesz ki a kezükből dolgokat, hogy az üres maradjon, hanem hogy szabaddá váljék valami olyasmire, amire addig nem volt módjuk, hogy csinálják. És a derékhadból valók, a középkorúak is, meg akárki is meg kell hogy tanulja, hogy néha az életünk egy-egy fordulatával Isten erre akar minket eszméltetni. Most valami mást akar rám bízni, és akkor bizonyos dolgokat le kell tenni.

            Mit csinál Sámuel az üres kezeivel? Két dolgot. Azt mondja: nem követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való könyörgéssel – ez az egyik. A másik: tanítani foglak titeket a jó és igaz útra. Vagyis mit csinált? A kor akkori imatartása szerint tart-ja a kezeit – tenyerekkel felfelé –, Istenem, ezek üresek, ide kérem azt, amit most adni akarsz, hogy tudjak mit továbbadni másoknak. Sámuelnél ez lelki beidegződés volt. Addig is sáfár volt. Nem önmagát adta, nem önmagát prédikálta vagy produkálta, hanem közvetített Isten és a nép között.

            Egyszer egy idős, szent életű lelkipásztor mondta: idős korban már nehezen változik az ember, idős korában is közvetíteni akar, ha lesz mit, majd amit az Úr ad. Ő mindenesetre tartja a kezeit, és közbenjár, imádkozik a népért. Ehhez még van ereje, és erre most sokkal több ideje lesz, mint amikor járni kellett az országot és faluról-falura evangélizálni, igazságot tenni, bíráskodni, dolgokat rendbe hozni, sok-sok ember gondját számon tartani. Akkor is imádkozott, de akkor a sok egyéb tevékenysége mellett imádkozott, most meg ez lesz a főfoglalkozása.

            A másik, amit csinál: mint egy útjelző tábla, mutatja: arra vezet az igaz és helyes út. Ne erre menjetek, itt rosszul jártok. Igaz, hogy erre többen mennek, de ők nem hallgatnak Istenre, ti ott érkeztek meg a célba. Isten azt készítette nektek. Tartja az imádkozó kezeit, és mint egy útjelző tábla mutatja a helyes utat. És nem amiatt sajnálkozik, hogy már nem csinálhatja azt, amit régen, hanem felismeri ezeket az Istentől kapott új feladatokat. Imádkozni teljes erővel és idővel, és tanítani titeket a jó és igaz útra.

            Ha valaki erre azt mondja: ez is valami? akkor az az ember nem tudja, mit jelent a közbenjáró imádság foglalkozása, és az az ember nem gyakorolja azt, hogy mint jelent másokat szeretettel az igaz útra megpróbálni terelni, vagy ő maga sem ismeri az igaz utat. Aki ezt a két foglalatosságot lebecsüli, annak igazi lelki értékek hiányoznak az értékrendjéből.

            Mert mit jelent ez a két dolog, amiről itt Sámuel beszél?

            1. Amíg aktív volt, addig sem hiányzott az imádság az életéből. De hogyha szemléletesen mondanánk, azt mondhatnánk, hogy addig a fél keze volt szabad arra, a másikkal sok egyebet el kellett intéznie. Most két kézzel imádkozhat. Most még inkább számon tarthatja másoknak a gondjait, örömeit. Most az egész nép ügyét szakadatlanul Isten előtt hordozhatja. És amikor valaki azt érzi, hogy már alig tudok járni és egyre kevesebb helyre tudok eljutni, akkor gondoljon arra, hogy az, aki a legközelebb van hozzánk, a mindenható Isten, bármely pillanatban elérhető. A mozgásképtelen ember számára is. Az ágyban fekvő beteg ember számára is. Amikor már jártányi ereje sincs valakinek, az imádság munkáját még mindig végezheti. Amikor már nem tud másoknak Istenről beszélni, még mindig beszélhet Istennek másokról, és ezen sok-sok áldás van.

            Ezen a nyáron engedte Isten látnunk, hogy amelyik csendeshétért néhányan komolyan könyörögtek, azon a héten sokkal több áldás volt, mint a többin. Szégyenkezve vallom be, hogy nem tudok magyarázatot adni, miért nem könyörögtünk mindegyik hétért olyan elszántan és komolyan, mint néhány olyan hétért, amiről azt gondoltuk az emberi eszünkkel, milyen nehéznek ígérkezik. Ha nehéz, akkor könyörögjünk komolyan. És ha nem nehéz? Van olyan, hogy nem nehéz? Vagy ettől függ, akkor nem kell komolyan könyörögni? Ha egyáltalán nem tűnik nehéznek, akkor egyáltalán nem kell könyörögni? Micsoda ostoba és hitetlen szemlélet! Miért nem tudunk mindig komolyan könyörögni? Isten ígéretei igazak és érvényesek ma is, és Ő megígérte, hogy aki kér, az kap. Aki tartja a kezét, annak telerakja a kezét áldásokkal. Akkor miért nem tartjuk? És miért nem több kéz emelkedik a magasba, és miért nem állhatatosabban, és miért nem folyamatosan? Csak amikor nagy baj van, vagy félünk?

            Isten leleplezte most a nyár vége felé ezt a fajta hitetlenséget bennem. Remélem, hogy másokban is. Meg kell újulnunk az imádságban. Egész különös volt Isten válasza az állhatatos, magunkat megalázó, alázatos könyörgésekre ezen a nyáron is.

            Sámuel ezt tekinti főfoglalkozásnak. Sőt, azt mondja: nem követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való könyörgéssel. Ez azt jelenti, hogy ha egy hívő öregember nem imádkozik főfoglalkozásszerűen másokért, az vétkezik. “Nem követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való könyörgéssel...” – mondván: fáradt vagyok, eleget imádkoztam, én most visszavonulok. Az imádságtól is? Azt majd végzi más? Más is, minél többen! Minél több kéz, annál több ajándékot tud elfogadni. Ez nem tréfa! Sámuel ezt halálosan komolyan veszi. Különösen népének abban az elesett állapotában. Ugyanolyan elesett állapotban volt akkor Izráel, mint ma a mi népünk. Még fontosabb, hogy valaki állhatatosan, szüntelenül könyörögjön.

            Ha egy idős ember ezt állandó programjának tekinti, az kész gyógyszer a számára. Mert egy ilyen ember benne marad az élet pezsgésében. Mindig újabb információkat kap. Meghallgatott imádságokról fog értesülni. Tele lesz a szíve hálával, s mindig lesz oka, hogy dicsőítse Istent és örvendezzen benne. És ez újabb utánpótlást és erőt ad neki a buzgó könyörgéshez és imádkozáshoz. Sokakkal közvetlen vagy közvetett kapcsolatot létesít ez a közbenjáró imádság, és csodák sorozatát fogja látni ő maga is. Miközben másokért könyörög, a saját hite is erősödik.

            És nem kell ehhez megöregedni. Akár-milyen élethelyzetben és életkorban vagyunk most, Isten ma este mindnyájunkat a komolyabb imaéletre buzdít, és a közbenjáró imádságot hangsúlyozza a számunkra. Mózesnek rohamosan fogyott az ereje akkor, amikor az ő közbenjáró imádságának volt elsősorban köszönhető, hogy nagy túlerővel szemben, amikor az amálekiek megtámadták váratlanul Izráelt, a maroknyi Izráel győzelmet aratott. Ha valami, ez a jelenet kell hogy bátorítson minket a közbenjáró könyörgésre. Józsué volt akkor már, aki vezette a harcot. Józsué a sereggel lent a völgyben harcolt, a síkságon, és Mózes fent a hegyről nézte. Ott is ezt olvassuk, hogy felemelt kezekkel imádkozott. Nem sokáig bírja így tartani az ember a kezét – tessék kipróbálni. Egy perc sem telik el, már egyik is, másik is elernyed. Akkor egyik oldalon testvére Áron, másik oldalon a barátja Húr odaültek. Mózes alá is tettek egy követ, egyik az egyik könyökét, másik a másikat, mert úgy tűnt, ettől függ a győzelem. Mert amikor elfáradtak az öreg kezek, akkor az amálekiek kerekedtek felül és Józsuéék kezdtek menekülni. Amikor újra imádkozni kezdett, megfordult a csata, és az amálekiek szívében félelem támadt, és Józsuéék kezdték kergetni őket. Itt nem babra megy a játék! Ez nem luxus, hogy most imádkozik Mózes, vagy nem! Ez létkérdés a népnek. Akkor gyerünk! Fogjunk össze és legyen folyamatos a közbenjáró imádság.

            Ezt nem hisszük el sokszor. Elvileg elfogadjuk a legtöbben, de azt csináljuk, amit említettem, mi is imádkozó emberek ezen a nyáron is. Isten ma este felragyogtatja előttünk a közbenjáró imádsághoz fűződő ígéreteit, és azt, hogy akár fél kézzel, mert akiknek még mindennap sok tennivalójuk van, nem tudják főfoglalkozásszerűen ezt végezni, akár az idősebb testvérek, ha több idejük van, akkor több időt rászánva, de vegyük komolyan ezt: a másokért, az egymásért való imádkozást.

            Tudniillik itt állna helyre az az egyensúly is, ami a legtöbbünk életében felborult. Az imádkozás és a munka egyensúlya. Ez a legtöbb ember életében elbillen a munka javára. Azt muszáj elvégezni, imádkozni nem muszáj. Majd, ha ráérek, majd, ha éppen nem alszom el, majd, ha nem leszek ilyen fáradt, majd a hét végén, majd, ha szabadságra megyünk, majd, ha nyugdíjas leszek. Majd, – ha meghaltam? Ezt vagy most, vagy soha! Sámuel is úgy volt vele, hogy a népnek ebben az elesett állapotában most kell mindent beleadni, és nem követem el azt a vétket – mondja –, hogy ne imádkozzam értetek ilyen állhatatosan és kitartóan.

            2. A másik, amire használja öreg kezeit: mutatja az utat azoknak, akik hajlandóak hallgatni a jó szóra, és akik szeretnének az igaz és jó úton járni. Jézus az élet útjáról beszél, a keskeny útról, amely az életre vezet. Mutatja az utat. Ez nem azt jelenti, hogy sorba kioktatja az embereket. Nem azt jelenti, hogy számon kéri rajtuk: hogy lehet azon az úton járni, miért nem a jó és igaz úton járnak? Mert nem tudják melyik az. Sokan azt sem tudják, hogy van másik út azon kívül, amelyiken az édesanyjuk elindította őket. Nemzedékek nőnek fel most már itt körülöttünk is, már a második vagy harmadik nemzedék, amely nem hall otthon Istenről hiteles információkat. Nem egyedül történt meg azzal, aki ezt egyszer őszintén így mondta egy csendeshét közepén, hanem sokakkal, hogy én az Isten nevét csak káromkodás formájában hallottam eddig. Nem tudtam, hogy Ő szeret, és hogy Ő tényleg van. Hát honnan tudta volna, ha senki nem mondja neki?

            Sámuel, meg a Sámuelek, Isten emberei, gyermekei ma nem számonkérően közelednek azokhoz, akik ezt nem tudják, hanem csendesen mutatják az utat. Mint egy útjelző tábla. Az nem kiabál. Az öreg Sámuel már nem tud közlekedni, de segíti a közlekedést. Az útjelző tábla sem közlekedik, de segíti a közlekedést. Vagy így, vagy úgy, ahogy Pál apostol írja a korinthusiaknak: legyetek az én követőim, miképpen én is a Krisztusé. Mert erre mindenki vágyik, hogy vannak-e olyanok, akik nemcsak beszélnek, hanem meg is vannak győződve arról, amit mondanak, és aszerint is élnek. Ahogy mondani szokták: hiteles életű emberek. Vannak-e ilyen keresztyének? Ezt a leghitetlenebb is figyeli ám a fél szemével, a szeme sarkából. És ha ráakad egy ilyenre, akkor árgus szemekkel figyeli és nagyítóval keresi a hibáit, a botlásait. Mindent minősít, de a Krisztus jó illata, ha megérződik valakin – ez megint Pál apostol kifejezése –, az meggyőző lesz.

            Útjelző emberekben van ma nagy hiány. Olyanokban, akik mindig ugyanabba az irányba mutatnak, akármerről fúj a szél. Szélkakasok vannak, de masszív útjelző kevés van, aki ebben a rezsimben is, meg amabban is ugyanarra mutatta az életre vezető utat; aki Jézus Krisztust vallotta Urának és engedelmeskedett is neki mindenben, akkor is, ha ezért megdicsérték, akkor is, hogyha elmarasztalták. Nem ettől függött, hanem attól, hogy meg volt győződve arról, hogy ki Jézus. Ilyen emberekké akar formálni minket Isten, függetlenül az életkorunktól és az élethelyzetünktől. De egy-egy idős embernek Sámuel szerint minősítetten is feladata ez.

            Hogyan történik ez? Úgy, hogy beszélgetnek néhányan egy családi vagy baráti körben, vagy szomszédok, vagy akármilyen társaság, talán az az idős ember már nem is tud mindenhez hozzászólni, annyi új dolog van, még a fiatalok sem győzik követni. Egyszer csak olyan fordulatot vesz a beszélgetés, amiből nyilvánvaló, hogy itt elkanyarodik rossz irányba. Az idős ember azonban mond egyetlen mondatot, de úgy, ahogy Pál írja, hogy az igazságot szeretetben. Átmenetileg csend lesz, és jó irányba folytatódik tovább a beszélgetés. Nem igaz, hogy ő itt a legokosabb, ezt ő maga sem állítja, nem is hiszi, de nem is az kell. Az kell, hogy tudja melyik a helyes és igaz út, hogy ő maga is azon járjon, s mint a révkalauz, el tudja mondani másoknak: itt arra kell vigyázni, azt ki kell kerülni, te is célba akarsz érni, nem? Nahát, én is úgy értem oda, hogy ezekre vigyázni kell. Itt vezet az a keskeny út, amit, ha megtalálsz, célba érsz. Aztán vagy hallgatnak rá, vagy nem... ez már az ő dolguk. De, hogy elhangzott ez vagy nem, és igazat mondott-e és szeretettel mondta-e, az meg az ő dolga. És ezt Isten számon kéri rajtunk.

            Ismerek valakit, aki abban a gyülekezetben, amelyikben él, az egyik legodaadóbb gyülekezeti munkás, pedig még abba a korosztályba tartozik, ahol nagyon sokat várnak az embertől, és állandóan teljesíteni kell valamit. Hogy lett ilyenné? Jó férj, jó apa, hiteles keresztyén ember, a szakmájában is sokra vitte. A szülei keveset foglalkoztak vele, és az egyik szülője nem is volt hívő ember. Sokszor kérték a nagypapát, hogy kísérje el az óvodába, meg első, másodikban még az iskolába is, és összebarátkoztak a nagyapával. A nagyapa minden alkalommal mondott neki valamit Jézusról. Óvodás korában már az evangéliumi történeteket tudta, és ahogy azt egy 6 éves gyerek értheti, értette is. Kisiskolás korában olyan világosan szólt hozzá néha egy-egy gyermekistentiszteleten, hogy elcsodálkoztam azon a gyermeki bölcsességen, amit Isten adhat valakinek. Egyszerűen tele volt a szíve igével, és a gondolkozását is átformálta. A konfirmációja után odaadta az egész éle-tét az Úr Jézusnak és azóta szépen növekszik a hitben.

            Nagyapa meséi. De nem mese ez, gyermek! Az igaz volt, amit nagyapa mondott. Az a Bibliából volt, és ahogy egy 5-6 éves nyelvén el lehetett mondani, nagyapa mondta. Nagyapát a veje szóhoz sem engedte jutni otthon. Otthon nem volt szava. Ott nem erőltette a bizonyságtételt. A kis unokát rábízták. Nem az apja háta mögött akarta becsempészni az evangéliumot, ő megmondta az apjának, hogy a kicsi előtt a hitét nem fogja elhallgatni. Az apja azt mondta: nem baj, majd elfelejti a gyerek. Nem felejtette el, hanem új élet támadt benne. A nagyapa ért rá legjobban a családból akkor, neki volt erre ideje, és kihasználta a lehetőséget.

            És sorolhatnánk még a példákat. Isten számos lehetőséget készít azoknak, akik készek mutatni az igaz és jó utat úgy, mint akik azt már megjárták, vagy akik járnak azon, és nem kioktatóan, nem fölényesen, nem gőggel, hanem alázatosan, szeretettel. Azzal a mentő szeretettel, amiről a Biblia szól nekünk.

            A Lukács evangéliuma elején olvasunk két ilyen öregről. Az egyik Simeon volt, aki a 80-on felül volt már, és mikor a kezébe vette a kis Jézust, csodálatos próféciát mondott róla. Erre várt, hogy láthassa még az Isten Messiását, s aztán békességgel meghal. És ugyanott olvasunk néhány mondattal később az öreg Annáról, akiről azt írja az evangélista: mintegy 84 esztendős özvegy volt, aki nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált az Úrnak éjjel-nappal.

            Ki engedheti ezt meg magának, hogy éjjel-nappal böjtöléssel és imádkozással szolgáljon? Egy 84 éves özvegy. Egy sokgyerekes középkorú családanya vagy családapa nem. Az ő életében is meglehet a helye az imádkozásnak és a böjtölésnek, de hogy éjjel-nappal, ez ott nem megy. És nem is várja Isten. De aki már megengedhetné, hogy több időt fordítson erre, hogy odaadóbban csinálja, és ne azt sajnálja, hogy mit nem tud már a kezében tartani, hanem a kezeit tartaná imádságként, hogy Isten őt nézze és másokat áldhasson meg, és az utat mutatná szeretettel annak a néhány embernek, akivel még találkozni szokott napközben, akkor Isten nagyon megáldaná ezt a szolgálatot.

            Mondhatná valaki, hogy nem lehet örökké imádkozni. Igen ám, de az imádkozásnak van a Bibliában egy tágasabb jelentése is, nemcsak az, hogy most imaszöveget mondok, hanem imádkozásnak nevezi olykor a Biblia azt a lelkületet is, amivel Isten gyermeke szakadatlanul Isten előtt áll. Akkor is, ha valami fizikai munkát végez, akkor is, amikor valakivel beszélget, vagy valakinek szolgál, segít. Aki bármikor megszólítható Isten számára, és aki bár-mikor, bármilyen helyzetből képes egyszerű bizalommal imádkozni, az szüntelen imádkozik. Nem arról van szó, hogy örökké imaszöveget kell mormolni, hanem ezzel a lelkülettel élni.

            Azt is lehetne mondani: kérem, szépen, erre csak hívő emberek képesek. Nagyon sok idős ember van, aki nem hívő, meg a nem idősek között is sokan vannak, akik nem hívők. Akkor ők ezt a programot hogyan tudják megvalósítani? Úgy gondolom, hogy erre a Szentírás alapján csak azt mondhatjuk: térjenek meg addig, amíg erre lehetőségük van. Mert csak ebben az életben térhetünk meg mindnyájan, – és akkor mindjárt tudják a kezüket tartani, mert tudják, hogy ki az az Isten, akihez imádkoznak, s mindjárt fogják tudni mutatni az igaz és jó utat, amelyen elindultak. Néha fékezni kell azt a türelmetlenséget, ahogy egy-egy hitre jutott idős ember egyszerre az egész családját szeretné megtéríteni, mert ő most már tudja, hogy ez az igaz és helyes út, és – én, fiam, már elrontottam az életemet, és ősz fejjel, vagy megkopaszodva kellett megismernem az Úr Jézust, te még fiatal vagy, ne rontsd el! Mert most már tudja, melyik az igaz és jó út.

            Végül mondhatjuk azt az ellenkezést is: akkor ugyebár ez elsősorban mégis csak az időseknek szól? Milyen jó, akkor a fiatalok fel vannak mentve. Hadd olvassam el a Prédikátor könyvéből azt a mondatot, amelyik bevezeti az idős korról szóló gyönyörű fejezetet. Azt mondja: “Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy az Isten tégedet ítéletre von!... És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jönnek, és míg el nem jönnek az esztendők, amelyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” – és itt jönnek azok a szép képek, hogy amikor meghomályosodnak az ablakon kinézők, amikor a malom zúgása halkabb lesz, amikor az őrlő leányok megkevesbednek – ilyen szép képekkel mondja el az öregedést (12. rész)

            Azt mondja: ott kezdődik a boldog öregségre való felkészülés, hogy a te ifjúságodban megemlékezel Istenről. Mert aki ifjúságában nem tanulja meg a komoly imádkozást, amikor már néha kihagy az emlékezete és megfárad szellemileg is, nagyon nehéz lesz. Aki ifjúságában nem szokik hozzá, hogy szeretettel mutatom az Istenhez vezető utat azoknak, akik hajlandóak meghallgatni, annak sokkal nehezebben jön bátor szó a szájára idős korában. Mihelyt minderre Isten Lelke képesekké tesz minket, akkor kell ezt elkezdeni.

            Ennek az igének a mondanivalója az, hogy ez a foglalkozás viszont megmaradhat öregkorban is. Amikor már semmi másra nincs ereje az embernek, ezt a két csodálatos szolgálatot még akkor is végezheti. Ezért mondja a visszavonuló öreg Sámuel: nem követem el azt a vétket, hogy abbahagyjam az érettetek való könyörgést, sőt mutatni fogom a jó és igaz utat nektek.

 

Imádkozzunk!

            Úr Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy most is személyed jelenik meg lelki szemeink előtt. Hiszen te voltál az, aki szüntelen könyörögtél értünk, amikor itt voltál emberi testben is. Te voltál az, aki a kereszten haldokolva, utolsó leheleteddel is értünk jártál közben, és kérted az Atyát: bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Te vagy az, akiről tudhatjuk most is, hogy szüntelen élsz, hogy esedezzél érettünk. Légy áldott ezért!

            Köszönjük, Urunk, hogy mutattad nekünk az életre vezető utat úgy, hogy annak a bejáratánál állhat a te kereszted, és ott bemutatott áldozatod tette lehetővé, hogy beléphessünk a szoros kapun. Könyörülj rajtunk, és segíts elkezdenünk ezt a két áldott foglalkozást. Akármennyi dolgunk, tennivalónk van is, segíts komolyabban venni a közbenjáró könyörgést. Segíts hitelesen követni téged, egyenletesen, szüntelenül. Minden helyzetben megmaradni a te tanítványodnak, és így mutatni másoknak is a hozzád vezető utat.

            Szeretnénk olyan közel kerülni hozzád, hogy a te jó illatod áradjon a mi életünkről is. Szeretnénk vonzó keresztyén életet élni. Segíts el minket erre! Néha magunk is roskadozunk a terheink alatt. Tele vagyunk panasszal, keserűséggel, mintha nem lennél ma is ugyanaz, aki voltál. Gyógyíts ki minket ebből és tölts meg hittel, reménységgel, örömmel, és adj a szánkba mondanivalót, ami gyógyít, vigasztal, bátorít, megment az örök életre másokat is.

            Kérünk, beszélj velünk még ennek az igének az üzenetén keresztül továbbra is, és segíts, hogy formálódjék az életünk. Hadd lássuk, ha valamit kiveszel a kezünkből, akkor biztos valami mást akarsz adni helyébe. Nem azt akarod, hogy üresek maradjanak a kezeink, hanem hogy szabadok legyünk arra, amivel te akarod megtölteni azokat.

Ámen.

 

V.Halálközelségben

Gondoljunk az öregkor idejét élő szeretteinkkel szemben kötelezettségeinkre többet! Ebben segít az alábbi vers sorainak átgondolása:

 

1.Amíg lehet

 

Ha édesanyád is öreg lett,

és te magad is "öregebb",

ha - miket eddig meg sem érzett,

nem bírja már a terheket...

Ha kedves, hü szeme sem lát úgy

az életben, mint azelőtt,

ha lába ereje-fogyottan,

nehezebben hordozza őt:

- legyen támasza erős karod,

és kisérése örömed!

Üt az óra, amikor sírva,

utoljára kísérheted.

 

És ha kérdez, felelj szavára!

Ha újra kérdez, akkor is!

Ne türelmetlenül! Gyöngéden,

ha megkérdez harmadszor is!

Magyarázz meg mindent derűsen,

ha valamit nehezen ért!

Üt a keserű óra, melyben

tőled többé semmit se kérd.

 

Túrmezei Erzsébet

 

Az öregkorban már az élet végére is gondol az ember. Nem mindegy, hogy miként!!

 

2.A falióra üzenete

A falióra Dánielnek, az öreg cipésznek a műhelyében állt. Ez az óra volt talán a legértékesebb bútordarabja. A régimódi, nagy fadobozos óra ünnepélyes méltóságteljes hangon tiktakolt. Minden teljes óra előtt öt perccel rákezdte, amit hangosan és meggondoltan követtek a harangütések, ahogyan mérte az órákat. Egyszer Dániel késő éjszakáig ott ült a munkája mellett. Miközben lyukasztgatott, varrt és kopácsolt, apja halála jutott eszébe. Sok gondolat motoszkált benne a halálról és a halhatatlanságról. Sok emlék támadt fel hosszú szunnyadásuk után, és velük saját halálának gondolata is. Hová is fog majd kerülni, mi lesz vele? Az ódon falióra lassú, ünnepélyes tiktakolásával hirtelen átvette a kérdéseket, és megfontolt egyhangúsággal ismételte a rövid mondatot:

• Örökre, de hová? - Örökre, de hová?

Szünet nélkül, megszakítás nélkül, ütötte a súlyos kérdést. Minden más zaj elnémult. A tiktakkolás az éjszaka csendjében elviselhetetlenül felhangosodott. Már zavarta, ezért aztán hangosabban kezdett kopácsolni, de az óraütések még hangosabbak lettek, és a kérdés még sürgetőbben hangzott:

• Örökre, de hová? - Örökre, de hová?

Hirtelen meghatódott, mert apja utolsó szava jutott eszébe: „Búcsúzom, Dániel, de nem „örökre” - Az ódon óra pedig lassan és ünnepélyesen újra folytatta ütéseit:

• Örökre, de hová?” - Örökre, de hová?”

Dániel végül felállt, letette munkáját és megfogta az inga nyelvét. Végre csend lett. Dániel visszatért munkájához. A csend azonban még sürgetőbben beszélt hozzá, mint az óra lassú ütései:

„Dániel, bolond vagy, ráadásul gyáva is”

„Igen, az vagyok” - kiáltott hangosan és eldobta munkáját, mert szeme megtelt könnyel. - Azzal nem tartom fel az időt, ha megállítom az órát. Újra megindítom, hiszen úgysem használ semmit! Most ott ült ölbetett kézzel és Istenre gondolt, arra, hogy mit kíván tőle, jósága és igazságosságára. Eszébe jutott, hogy életének milyen sok évet hagyta elfolyni anélkül, hogy bocsánatot keresett volna Jézus sebeibe, anélkül, hogy bizonyosságot szerzett volna, hová vezet az útja. Közben megöregedett és megőszült, és most ott áll Isten előtt, de nem mint szeretett, megbékélt gyermeke, hanem mint bűnös ember. Lelki szeme előtt elvonult minden bűne, különösen az a nagy bűn, hogy megfeledkezett Istenről. Mialatt így gondolkozott, újra és újra a lassú, ünnepélyes óraütéseket hallotta:

• „Örökre, de hová”? - letérdelt és felkiáltott:
•  „Uram, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!”

Sokáig küszködött ott imádságban, látszólag hiába. Kétségbeesetten hagyta abba az imádkozást és arcát tenyerébe temette.

• - „Örökre, de hová?” - hangzott újra és újra az órából a nagy csendben. Hová meneküljön, hogy ne üldözzék ezek a rettenetes szavak? Újra letérdelt és újra könyörögni kezdett:
• „Uram, te nem veted meg az alázatos és összetört szívet. Nézz le rám, itt vagyok, félek és összetörtem. Könyörülj rajtam és ments meg!”

Ekkor világosság gyúlt szívében, Krisztusban, a megfeszített és feltámadott Megváltóban békességet talált. Tehetetlenül, megsemmisülten, de belekapaszkodott Krisztusba, aki a bűnösökért halt meg. Nála megtalálta azt, amit sok ezer megváltott keresztyén talált meg már előtte: bűnbocsánatot és békességet. A Szent Lélek megmutatta neki, mi történt érte a kereszten, és megajándékozta őt Isten kegyelmével. Dániel hálatelten térdelt le, s ekkor a sarokból megütötte fülét az óra üzenete: „Örökre, de hova”? - Most azonban szívéből örömmel tört fel a válasz:

• „Hála neked, Uram! Örökre Hozzád! Mert aki benned hisz, annak örök élete van!”

v. Viebahn

És akinek örök élete van, az másként tekint a halálra, mint azok, akiknek nincsn reménységük. A hívőnek nincs oka félni a haláltól. Erről tesz bizonyságot az alábbi kedves, szép ének is, amelyben az Úr iránti bizalom, és a Hozzá való vágyakozás visszhangzik!

 

3.Utunk Atyánkhoz érkezik …

(Üdv és Adventi énekek-ben 321-es.)

 

Utunk Atyánkhoz érkezik,

Ki tudja, tán’ már holnap.

A fájdalom majd megszűnik,

És vége bűnnek, gondnak.

 

Refr.

Az út véget ér,

Ki tudja, tán’ már holnap.

Testvér, Jézus kér,

Légy kész, ha mennyből szólnak!

 

Szomorkodom, bár nincs okom,

Tudom, elrejt Ő minket.

Az égi hon lesz otthonunk,

Atyánk már holnap inthet.

            Refr.

 

Te fáradt szív, készülj velünk,

Ott vár reánk a béke.

Már gyógyul is minden sebünk

A Bárány énekére.

 

            Refr.

 

Tartalmi áttekintés:

I.      A különböző életkormeghatározásokról............................................................................................ 1

II.     Fiatal öregek, öreg fiatalok............................................................................................................................. 1

1.      Találkoztál velük?....................................................................................................................................................... 1

2.      Lehet...................................................................................................................................................................................... 2

III.        Tudnivalók Az öregségről............................................................................................................................... 2

1.      Igehelyek............................................................................................................................................................................. 2

2.      Mit kell tennünk, hogy fiatalok maradjunk?................................................................................................... 3

3.      Az idős kort lehet egészségesen és beteg állapotban is megélni. - Császárné példája................. 4

4.      A hosszú élet titka.......................................................................................................................................................... 8

IV.        Szembesülés az öregséggel.......................................................................................................................... 10

1.      Légy irgalmas.................................................................................................................................................................. 10

2.     A legszebb művészet..................................................................................................................................................... 13

3.      A vén Simon....................................................................................................................................................................... 15

4.      Egyedül vagy magányosan?..................................................................................................................................... 15

5.      A magányt nem ismerem!............................................................................................................................................. 24

6.      Öregség hálás szívvel................................................................................................................................................. 25

7.      Uram, érzem, hogy öregszem!................................................................................................................................... 25

8.      Élet vagy halál............................................................................................................................................................. 26

9.      Idősek reggeli imája..................................................................................................................................................... 27

10.        Ima az élet alkonyán............................................................................................................................................. 27

11.        Öregen............................................................................................................................................................................ 29

12.        Az imádkozó Sámuel................................................................................................................................................ 36

V.     Halálközelségben..................................................................................................................................................... 42

1.      Amíg lehet......................................................................................................................................................................... 42

2.      A falióra üzenete.......................................................................................................................................................... 43

3.      Utunk Atyánkhoz érkezik ….................................................................................................................................... 45

Öregségről

 

Összeállította:

Mráz Gusztáv 2005. február 5.