„Amikor nincs mennyei látás, a nép elvadul;

ha pedig megtartja a törvényt, oh mely igen boldog!”

                                                                    (Péld 29:18)

Az Ószövetség idején történt Egyiptomból való a kivonulás megfigyelve észre kell vennünk, hogy Izrael népe csupán addig hitt Istennek, amíg csodái tejesen nyilván- és jelenvalók voltak. Amíg Izrael népe látta Isten csodáit, addig jó volt, bízott az isteni vezetésben, amikor leszállt a füst vagy a felhőoszlop vezette őket, megszeppentek, amíg Isten szava harsogott a felhőből, addig a nép megalázta magát. Amikor azonban nem láttak és hallottak, csak hinniük kellett volna, mintha istenfélelmüket elmosta volna a szél.

Később, a királyság korában nagyon hasonló volt a helyzet. Amelyik király kapcsolatban volt Istennel, annak uralkodása alatt béke volt az országban. A nép a bálványoktól Isten felé fordult. Ilyen király volt például Dávid, Jósiás, Ezékiás, Asa, stb. Amelyik azonban nem figyelt Istenre, hanem a maga útját járta, az messzire elvitte a népet Istentől, egyenesen a bálványokig. Ezek közé a királyok közé tartozott például Omri, Akháb és Manassé.

A különböző próféták működése alatt is megfigyelhetjük ugyanezt a jelenséget. Voltak próféták, akik bűnbe vitték Izraelt, ahogyan Bálám is.

Azonban a próféták általában jó kapcsolatban voltak Istennel, és igyekeztek jó útra befolyásolni a népet, bár nem mindig tettél ezt nyilvánvaló sikerrel.

Az ószövetségi időben jellemző volt, hogy amíg Isten vezette a népet, s amíg a nép figyelt is az Úrra, amíg számolt Ővele és számított rá, addig a helyes úton is maradt. Mihelyst azonban levette tekintetét Istenről, zúgolódás, panaszkodás, bálványimádás lett úrrá közte.

Érdemes megfigyelnünk, hogy „az izraelitákat akkor csábították bűnre, amikor külső nyugalomban és biztonságban voltak. Nem tartották szüntelen maguk előtt Istent, elhanyagolták az imádságot és az elbizakodottság lelkületét ápolgatták. A kényelem és a vágyak kielégítése lelkük bástyáit őrizetlenül hagyta, s ezért lealacsonyító gondolatok lopakodtak be oda.” (PP, 428–429.) 1

A látás hiánya napjainkban

Ha nincs mennyei látás, a nép elvadul. Kinyilatkoztatás nélkül az Út Istentől elvezet. De igaz-e ez a megállapítás a napjainkra is? Mi történik akkor, ha megfordítjuk a kijelentést, figyeljük csak meg! Akkor vadul el a nép, amikor nincs mennyei látás. Ha így nézzük, akkor észre kell vennünk, hogy ma a gyülekezeteinkben egy bizonyos fokú kettősség látható.

Egyesek figyelik a próféciákat, szemmel kísérik a világban körülöttünk zajló eseményeket (társadalmi, politikai, természeti, vallási vonatkozásban), behatárolják helyünket az események sorában, komoly önvizsgálatot tartanak, buzgó imák szállnak fel, tudják, hogy a rosta mozog; vágynak Jézussal szorosabb kapcsolatra, vágynak Vele találkozni, s fáj nekik a gyülekezet langyossága, közömbössége, a prédikátor fásultsága. Ezért imaközösségeket alkotnak, böjtölnek, könyörögnek.

Mások azonban, amikor látják az események gyors egymásutánját, vagy megijednek és kapkodnak, vagy panaszkodnak és zúgolódnak az egyházvezetés miatt, a prédikátori kar miatt, az évek óta fennálló problémák miatt. Panaszkodnak a gyülekezet megtéretlensége miatt, a fejetlenség, a szervezetlenség miatt. Panaszkodnak, hogy a lelkész csak a próféciákról beszél, mintha más nem is lenne a Bibliában, vagy mindenről beszél, csak a próféciákról nem, holott az milyen fontos lenne. Mások azt tartják unalmasnak, hogy a rendre a megtérésre, a szív megváltoztatására vonatkozó felhívásokat kénytelenek hallgatni.

Ezzel kapcsolatban írja E. G. White. „Láttam egyeseket, akik erős hittel és szívettépő kiáltásokkal küzdöttek Istennel.[1] Arcuk sápadt volt, s oly mélységes aggodalmat mutatott, hogy elárulta belső küzdelmüket. Arcuk állhatatosságot és komolyságot fejezett ki. Homlokukról hatalmas verejtékcseppek hulltak alá. Csak néha derítette fel vonásaikat Isten jóváhagyó tetszése, de ismét visszatért arcukra a régi, ünnepélyes, komoly és nyugodt kifejezés. Rossz angyalok tolongtak körülöttük és sötétséget árasztottak rájuk, hogy Jézust eltakarják előlük, s hogy tekintetük állandóan az őket körülvevő sötétségre irányuljon, hogy bizalmatlanok legyenek isten iránt és zúgolódjanak ellene… Miközben az imádkozók tovább folytatták komoly kiáltásaikat, Jézustól egy-egy fénysugár hullott rájuk, hogy szívüket erősítse, és arcukat felderítse. Láttam azt is, hogy egyesek nem vettek részt e fohászkodásban, tusakodásban. Gondtalanoknak és közömbösöknek látszottak. Az őket körülzáró sötétségnek nem álltak ellent, s az sűrű felhőként borult rájuk. Isten angyalai elhagyták ezeket a lelkeket, és inkább a komoly imádkozók segítségére siettek, akik minden erejükkel ellenálltak a gonosz angyaloknak, s akik úgy igyekeztek magukon segíteni, hogy szüntelenül Istenhez kiáltottak. De az angyalok elhagyták azokat, akik nem törekedtek önmagukon segíteni, s e lelkeket nem is láttam többé.” (TL, 232–233.)

Ez a folyamat szemünk előtt is egyre inkább láthatóvá válik. A gyülekezeteinkben, egyházunkban lejátszódó események valóságos problémák. Mi a teendő? Hol van a megoldás? Mit kell tennem nekem? Hogyan tudok a jó oldalra állni?

A látás elnyerésének feltételei

Az első feltétel. Ha nincs mennyei látás, ha nincs kinyilatkoztatás, ha nem nyerünk egyenként, mindnyájan közvetlen bizonyságot Istentől, akkor a nép elvadul. Hogyan lehet mennyei látást nyerni? Ezzel kapcsolatban White testvérnő a következőket írja. „Hogy Isten e hatalmas munka érdekében közbeléphessen, népének két feltételt kell teljesítenie: szentté kell válnia, és tevékeny részt kell vállalnia a munkában. A Jordánon való átkelés előestéjén, amikor Izrael népe hitének próbája előtt állt, Józsué parancsot adott a népnek: Tisztítsátok meg magatokat, szentelődjetek meg holnapra, mert az Úr csodát tesz körötökben. A munka sohasem végződne be emberi erőfeszítés árán, hanem csakis a Szentlélek segítségével.”

A második feltétel a tevékenység, amit az Úr elvár tőlünk. Parancsolata így hangzik: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek… Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és íme én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mk 16:15; Mt 28:19–20)

Mindegyikünkhöz így szól: „És monda nékik: Menjetek el ti is a szőlőbe, és a mi igazságos, megadom néktek.” (Mt 20:4)

Jézus a talentumokról szóló példázatban megmagyarázza, hogyan kell Őt visszavárni. Semmi esetre sem tétlenül. Isten elvárja, hogy eszünket, kezünket, lábunkat, hangunkat állítsuk szolgálatába.

A harmadik feltétel. Ahhoz, hogy mennyei látást nyerjünk, szentté kell válnunk. Oda kell szánnunk magunkat, erőnket, időnket, és vágyunkat. Isten munkájába, szolgálatába kell állnunk. Mindent meg kell tennünk, hogy meghalljuk szavát!

Ha látás nincs, de van rá vágy

Személy szerint te milyen mértékben vágyódsz a mennyei tisztánlátásra, a mélyebb betekintő-képességre, az átlátásra, a dolgok, események felismerésére, isteni kinyilatkoztatásra?

S ha megtalálod magadban a vágyat, akkor vajon mennyi időt szentelsz az Istennel való szorosabb kapcsolat ápolására? Van-e időd Istenre, a saját lelkiállapotod erősítésére?

Nem az a baj, hogy látjuk a problémákat, hanem az, ha zúgolódunk miattuk. Nem az a baj, hogy felismerjük mások hibáit, hanem az, ha mi akarjuk kijavítani azokat. Nem az a baj, ha a gyülekezet lelki színvonala elkeserít, hanem az, ha emiatt egymásnak panaszkodunk, a másikat elkeserítve. Nem az a baj, ha látom az egyes testvérek vagy a lelkész hibáit, hanem az, ha kibeszélem. Nem az a baj, hogy a világban élünk, hanem az, ha a világ él bennünk.

Amiképpen az izraeliták, úgy a keresztények is sokszor engednek a világ befolyásának, alkalmazkodnak annak elveihez és szokásaihoz. Abból a célból teszik ezt, hogy kiérdemeljék a hitetlenek barátságát. Ám végül mindig kiderül, hogy az állítólagos barátok a legveszedelmesebb ellenségek. A Biblia világosan tanítja, hogy Isten népe és a világ között nem lehet egyetértés. „Ne csodálkozzatok atyámfiai, ha gyűlöl titeket a világ!” (1Ján 3:13) Megváltónk mondja: „tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt tinálatoknál” (Ján 15:18).

„Sátán a hitetleneken keresztül munkálkodik az állítólagos barátság leple alatt, hogy Isten népét bűnre csábítsa, hogy elválassza őket Megváltójuktól. Ha védelmüket eltávolította, eszközeit ellenük fordítja, és pusztulásukat keresi.” (PP, 520–521.)

Mennyei látást kell nyernünk! A Szentírás és a Bizonyságtételek tud arról, hogy milyen problémákkal kell szembenéznünk! A tíz szűz mindegyike elaludt, elszunnyadt! Lesznek hamis próféták és hamis pásztorok! „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be.” (2Tim 3:1)

A Biblia tud arról, hogy a gyülekezet elalszik, elfásul, elgyengül, mégpedig pontosan a legkritikusabb időben. „…tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk… Vajha hideg volnál, vagy hév! Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.” (Róm 13:11; Jel 3:16)

„Ezt mondja a Seregek Ura: Ne hallgassátok azoknak a prófétáknak szavait, a kik néktek prófétálnak, elbolondítanak titeket: az ő szívüknek látását szólják, nem az Úr szájából valót. Szüntelen ezt mondják azoknak, akik megvetnek engem: Azt mondta az Úr: Békességetek lesz néktek és mindenkinek, aki az ő szívének keménysége szerint jár; ezt mondák: Nem jő ti reátok veszedelem!” (Jer 23:16–17)

„Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jönnek ti közétek gonosz farkasok, akik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják.” (Csel 20:29–30)

Lesznek szakadások, botránkozások Isten népe között. A Bibliából és a Bizonyságtételekből rengeteg tanácsot meríthetünk!

„Az Úr eljövetele közelebb van, mint azt először gondoltuk. Milyen csodálatos gondviselés, hogy a nagy küzdelem a végéhez közeledik. A befejező események idején munkánk során olyan veszélyekkel találkozunk, amiket nem tudjuk, hogy hogyan kezeljünk. De ne feledjük el, hogy a menny három hatalma munkálkodik: hogy egy mennyei kéz van a kormányon, és Isten szándékait véghez viszi. Összegyűjt a világból egy olyan népet, amely igazságban szolgálja Őt. Félelmes veszélyek leselkednek azokra, akik az Úr munkájának felelősségét hordozzák. Veszélyek, melyeknek gondolata megremegtet minket. De az IGE szól: az én kezem a kormányon van, és gondviselésemben véghez viszem a mennyei tervet.” (RH,  1903. május 5.)1

Az Ige felszólít minket, hogy minden időben imádkozzunk és könyörögjünk testvéreinkért, vezetőinkért (Ef 6:18–19).

E. G. White a következő tanácsot adja. „Ha Sátán kísért titeket, a kétely vagy hitetlenség egyetlen szavát se ejtsétek ki… Ha érzelmeiteket kifejezésre juttatjátok, akkor a kétely minden egyes szava nemcsak magatoknak árt, hanem olyan magvetés lesz, amely mások szívében is gyökeret ver és mérges gyümölcsöt terem… Mindenkit érnek megpróbáltatások és szomorúságok, amelyeket nehéz elviselni: kísértések környékeznek, amelyeknek nehéz ellenállni. Ne egymásnak panaszoljátok el gondjaitokat, hanem vigyétek imáitokban Isten elé. Legyen életszabályotok, hogy kétely vagy csüggedés egyetlen szavát sem ejtitek ki ajkatokon. Nagyban hozzájárulhattok mások életének felvidításához, amennyiben őket a remény és a vigasz szavaival megerősítitek.” (JVÚ, 97.)

El kell tudni mondanunk, amit Pál elmondott magáról: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megad nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4:7–8)

„Nem kell félnünk, ne is kételkedjünk, hogy a munka nem lesz sikeres. Isten irányítja azt, s mindent helyrehoz majd. Ha a mű központja helyesbítésre szorul, Isten gondoskodni fog arról, s helyrehoz minden helytelent. Bízzunk benne, hogy Isten biztos kikötőbe kormányozza a nemes hajót, s a hajón utazó népet.” (RH, 1882. szeptember 20.)

Ha Isten népe nem szakít időt a kinyilatkoztatás, az Ige tanulmányozására, akkor elvadul. Hogyan lehetséges ez? Egészen vad indulatok, érzések törhetnek a felszínre. Az egyén megtérése háttérbe szorul a mások hibái mellett.

“Az angyal így szólt: Senki sem mehet a mennybe, aki gyanakvó, bírálgató. Ha gyanakvás, bírálgatás, indulatosság, büszkeség van benned, nem mehetsz be a mennybe, mert megmérgeznéd azt. Mindenki, aki bemegy a mennybe, azt a mennyegzői ruhát hordja majd, amit a mennyei szövőszéken szőttek. Azok, akik arra nevelik magukat, hogy hibát találjanak mások jellemében, olyan gyengeségről tesznek tanúságot, ami a családokat boldogtalanná teszi és az embereket az igaz hittől a tévtanok felé fordítja. A bizalmatlanság, az ítélkezés bűne bezárja előtted a menny ajtaját. Senki nem mehet a mennybe, aki megronthatná a menny boldogságát bizalmatlanság által… Te soha nem láthatod a királyt az Ő szépségében, ha nem tükrözöd vissza Isten jellemét.” (1SM, 110.)

Ha nincs mennyei látás, a nép elvadul. Ha nincs kapcsolatom a Mennyel, nagyon „egyéni”, Istentől független lesz a hitéletem. Ha nincs időm a mennyeiekre, nem tudok Krisztusban elrejtett életet élni.

Kérjük Istent, nyissa meg belső szemeinket, hogy lássunk túl a jelenen, hogy hittel elmondhassuk: „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4:17–18)

Gyürüs Istvánné