Húsvéti versek (több!)
Aki helyett a Krisztus vérezett
Túrmezei Erzsébet
Emlékszem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte el lelkem,
ijesztő csend kietlen börtönöm.
Halál: Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt
valami bennem. Életvágy talán.
S akkor... szerettem volna összetörni
bűnt és bilincset börtönöm falán...
Neki az ajtó rozsdamart vasának
sámsonkarokkal! Ki a fényre! ki,
ahol szabad mezők ujjongva várnak,
s ahol az élet szent magvát veti!
Néha. És máskor rémek. Megremegtem:
a szívemen kemény, hideg marok.
Egy síron túli hang titkos hívása:
'Jöjj! Jöjj Barabás!' - Nem! Nem akarok!
'Barabás!' Hah, már nem a rém hívása.
Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa
és nem kiálthatok felé: Ne még!
Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése...
csikordul a zár... szoborrá meredt
minden tagom... egy érdes hang: 'Barabás,
szabad lettél. Le a bilincseket!'
Először mint egy álom. De lehullnak
mégis. Tántorgó lábaim előtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.
Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!
Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...
S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kin alatt!
Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.
Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?
Valaki szól: 'A Názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabás helyett.'
Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.
És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!
Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
- S ölbe vettem egy síró gyermeket...
Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.
Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota útján a kereszt alatt.
Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.
'Ki az? Ki zörget?' - kérdik majd. 'Barabás,
aki helyett a Krisztus vérezett.'
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.
Tavaszi imádság
Tavasz! Színek, fények, illatok!
Simogató, meleg sugarak.
Zsendülõ vetések közt járhatok
felhõtlen, kék ég alatt.
Bimbók bomlanak a fákon, bokrokon...
orgonák nyílnak nemsokára.
S tavaszi reménnyel vágyakozom
"Krisztus jóillatára".
Mert az megújult életekbõl árad,
s minden virágillatnál édesebb.
Felüdül tõle a fáradt,
begyógyul tõle a seb.
Megszépül tõle az élet,
könnyûvé lesz a nehéz.
A szív boldog tavaszra ébred,
segíteni mozdul a kéz.
Élõ Krisztus, végy lakozást bennünk!
Virágok illatoznak szerteszét.
Segíts a Te jóillatoddá lennünk!
Árasztani szíved szeretetét!
Túrmezei Erzsébet
HÚSVÉT HAJNALÁN
Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír fele hárman,
epesztõ, emésztõ, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylõ sugarat vár
és csattog az ének, száll által a légen
fel, fel az ég felé ... Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester elõttük ment még,
és ajkán az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak, a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a fõpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe
és suhog a korbács és csattog az ostor,
hol, aki megvédje, a hõs, az apostol?
És az Atya hallgat? - Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra: csakúgy ... úgy mint régen.
Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevõt.
S még volt, aki gúnnyal nevette Õt,
amint a tövistõl a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Õ ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten, anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír fele hárman,
nagypénteki gyásszal, húsvéti sugárban.
Hogy látnák szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!
Õk mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal elõtt döbbenve megállni:
feltámadott, élõ Mesterre találni.
Húsvétkor ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón, búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állani feltámadottan.
Szerzõ: Túrmezei Erzsébet
HÚSVÉT REGGELÉN
Zengjen ma hangos hálaének
A mindenség nagy Istenének!
Ünneplõ lelkünk égbe szállva,
Olvadjon össze hõ imába.
Ég, föld derüljön fel ragyogva:
Feltámadott! Feltámadott!
A szellõ susogva hogy átmegy a tájon,
Könny csillog utána ezernyi fűszálon.
Érinti az erdõt, lombját az olajfa
Megrezgeti vígan, s bólintva lehajtja...
Áldott legyen a szó, mit a szellõ mondott!
Zizegve beszélik egymásnak a lombok:
Feltámadott! Feltámadott!
De ah, amott, zöld selymén a rétnek,
Galileának özvegy nõi jõnek...
Kezükben balzsam, sok jó illatú,
Szemükben némán ott virraszt a bú...
- Te néma bánat, nyílt örömre változz!
Gyõzelmi dalként szállj az ég Urához:
Feltámadott! Feltámadott!
Nézd, ott a sir, az Úr akarta, s ímhol
Örökélet bölcsõje lett a sírból...
Lehullt a kõ: helyén az égbe látunk,
A sir üzen: halál, remélve várunk!
Szegezd nyilad bár az ember szívének,
Fülünkbe cseng mindig az angyalének:
Feltámadott! _Feltámadott!
Töröld le könnyed ember, nem vagy árva,
Út lett a sir egy szebb, dicsõbb hazába.
Csak légy erõs, csak légy szilárd a hitben,
Az út felén ne félj, nem hágy el az Isten.
Ha tán a bűn lett újra rajtad úrrá,
E mennyei varázsszó szüljön ujjá:
Feltámadott! Feltámadott!
Zengjen hát hangos hálaének
A mindenség nagy Istenének!
Ünneplő lelkünk égbe szállva
Olvadjon össze hő imába.
Ég, föld derüljön fel ragyogva,
A Golgotának szent halottja
Feltámadott! Feltámadott!
Szerzõ: Balogh Miklós
HÚSVÉT
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az isten-ember
Győzelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicsõ,
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nõ,
Gondoljon feltámadására,
Mely örök leszen ...
Feltámadt az isten-ember
Győzelmesen.
Szerzõ: Reviczky Gyula
HÚSVÉT
Miért keresnéd Őt a sírba
Hisz nincsen ott, mert nem halott.
Halál bilincse szétszakítva,
Az Úr Jézus feltámadott!
A Golgotán volt az ítélet,
Ott gyõzte le a bűnt s halált.
A sírból most kikelt az élet,
Az ígéret valóra vált!
A Golgotán Õ meghalt érted,
Ó bűnös szív, ezt ne feledd.
A Golgotánál hajtsd meg térded,
És sírva sírj bűnöd felett.
De nagypéntekre jött a húsvét,
Örülj, ujjongj bűnbánó szív,
Az Úr életre kelve ismét,
Örökre él s életre hív!
Szerzõ: Szabolcska Mihály
Reményik Sándor:
LEFELÉ MENET
"Elváltozék..." Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.
Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele - a Hegyen.
Kolozsvár, 1931. február 22.
Túrmezei Erzsébet:
A HARMADIK
Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!
Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.
Túrmezei Erzsébet:
ÁMON, AZ ÁCS
Két szálfát hoztak Ámon udvarára
és szólt a főpap: "Ámon, jól figyelj:
Kereszt legyen. Ne félj! Meglesz az ára.
Durva, nehéz... Ne faragj rajt' sokat.
Sürgős." És Ámon munkához fogott.
Fejszecsapások hullottak a fára.
Akkor hajnalodott.
Felkelt az asszony is, a gyermek is.
"Édesapám, milyen két furcsa fa.
Mi lesz belőle?" "Eridj Salomé,
ne is kérdezd!" - döbben föl az apa
Kis Salomé vidáman elszalad.
Milyen erős a nemrég béna láb!
De jó is volt Jézushoz vinni őt,
követve szívük halk sugallatát.
Csodálatos volt az a pillanat!
Ámon dolgozik. Készül a kereszt.
Nehéz a szíve. Ki is hordja majd?
Valami gyilkos, lator, lázadó
nyomorult emberteste függ le rajt.
Akárkié, annak nem hirdetett
bocsánatot szelíd Názáreti,
mint őneki.
A kis Salomé sírva jő megint:
"Édesapám, ne ácsold azt a fát,
valami úgy fáj a szívem körül."
Ámon, az ács, verejtéket törül.
És két pribék cipeli már tova.
"Hová, emberek? Csak azt, hogy hova
kinek? Szóljatok! Két kérges kezem
keresztet, mást mindennap annyit ácsolt,
de soha semmit ilyen nehezen!"
"Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad a nevét.
Nem emlékszel rá?" "Jaj! emlékezem."
"Ámon, vidd már a pénzt. Kell a kereszt.
Durva, nehéz. Éppen jó lesz neki.
Ha igazán Isten fia, ne félj,
majd leszáll róla a Názáreti.
Őrajta lesz, nem a te válladon."
Ámon csak áll, csak áll, s két szót dadog
szünettelen: "Nem adom. Nem adom."
"Megvettük, Ámon. Mi közünk veled?
Ácsolhatsz egyet önmagadnak is.
Ma az ács fia, holnap meg az ács."
"Nem, nagyurak, kérlek, ma engemet.
Énrám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!"
"Elég volt, Ámon. Vidd a pénzedet."
Kavargó, lármás, gyülevész menet.
Látni akarnak, egymáson taposnak.
"Ni hogy' vérzik! Ni már megint verik!
Odanézzetek, már megint leroskad!''
Ki hederítne rá, hogy valaki
ott tördeli kezét a vad menetben:
"Nem az övé! Az enyém, az enyém!
Nekem adjátok! Az az én keresztem!"
Csak másnap reggel vetődik haza.
Semmit se szól, semmit se kérd az asszony.
A nagy kereszt ott állt a Golgotán
s ő fenn maradt, hogy álmatlan virrasszon,
és faggassa a kereszt titkait,
a nagy keresztét... hiszen az övé volt...
ő ácsolta... Virrasztott végtelen,
míg el nem kezdett pirkadni az égbolt.
Most hazajött. Az asszony is remeg.
Egymásra néznek; sír bennük a bánat.
Szívükbe hasít az a kacagó,
boldog gyermekhang. Szegény Salomé,
szegény, ó mit se sejt. "Édesapám,
álmomba' láttam ám édesapámat!
Ékes királyi széket faragott
két nagy-nagy fábul. S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De egész olyan volt,
mint mikor meggyógyította a lábom.
Fényes angyalok álltak körülötte
és uralkodott az egész világon.
Édesapám, úgy-e gyönyörű álom?"
Ámon sötét szeme látóra tágul:
"Királyi széket... faragtam neki...
és uralkodik az egész világon?
Királyi szék lesz véres keresztfábul...
A te váltságod az Ő vére, Ámon.
Igen, kis Salomém, egyetlen lányom,
gyönyörű álmod volt: próféta-álom!"
Túrmezei Erzsébet:
A NÉMA VÁD
Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc.
Rajt szívet-tépő, szelíd fájdalom.
A várost nézi... és Őt nézem én
hónapok óta... hűvös hajnalon,
ha ébredek és hideg éjszakán,
a nap zajának hogyha vége lett.
Mert itt sugárzik sápadt-csendesen
szobám falán... s az életem felett.
Sokszor szíven talált a néma vád,
s hitetlenül harcoltam ellene.
»Tudom, hogy miattam vagy szomorú.
Tudom, Uram, hogy másképp kellene.
Valahol mélyen elszakadt a húr.
Nem zengi tisztán a Te éneked.
De a szakadt húr felujjong-e még,
ha fájó könnyed reápergeted?
Könnyed nyomán megzendül-e megint
a magasságokat merő zene?«
Sokszor szíven talált a néma vád.
»Tudom, Uram, hogy másképp kellene.«
Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc,
Te, aki láttad minden harcomat,
nézd, ezen a nagyheti éjszakán
feléd fordítom könnyes arcomat:
ma én is sírtam a város felett.
Ma megéreztem, most is érezem,
mi fáj, amikor durván ellökik
a segíteni kinyújtott kezem.
Micsoda sajduló seb a szíven
a visszautasított szeretet!
És most leroskaszt az a néma vád.
Én, én szereztem ilyen sebeket!
Hisz a Te kezed győzelmet kínált,
új, zengőbb húrt a régi, nyűtt helyett.
Nem vettem észre. Meg se láttalak,
és újra reggel, újra este lett
és újra este... holdas... hangtalan...
Szemed virraszt és a városra néz.
A visszautasított szeretet
nagyon, kimondhatatlanul nehéz!
Ó, az a város! És ó, az a szív!
Néz, néz szomorú váddal a szemed.
És lábaidhoz összetörve hull
Te megsiratott Jeruzsálemed.
Reményik Sándor:
NE ÍTÉLJ
Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Már tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy minél halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.
Nem elég
Váci Mihály
Nem elég megborzongni, lelkesedni kell,
Nem elég fellobogni, de mindig égni kell!
És nem elég csak égni, fagyot is bírjon el
Ki acél akar lenni, suhogni élivel.
Nem elég álmodozni, egy nagy-nagy álom kell,
Nem elég megérezni, felismerni kell,
Nem elég, sejteni kell, hogy milyen kor jön el,
Jövendőt tudni kell.
Nem elég a célt látni, járható útja kell,
Nem elég útra kelni, az úton menni kell!
Egyedül is, elsőnek, elől indulni el.
S csak az hívjon magával, aki vezetni mer…
Nem elég jóra vágyni, a jót akarni kell,
És nem elég csak akarni, de tenni, tenni kell.
A jó szándék kevés, több kell az értelem,
Mit ér a hűvös ész? Több kell az érzelem.
Ám nemcsak holmi érzés, de seb és szenvedély
Keresni, hogy miért élj: szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég a világért, több kell: a Nemzetért.
Nem elég a hazáért, több kell most: népedért.
Nem elég igazságért,
Küzdj azok igazáért,
Kiké a szabadság rég,
Csak nem látják még,
Hogy nem elég.
Még nem elég…
Valahol ki van jelölve a helyed
Csokonai Vitéz Mihály
Azért van síró, hogy vigasztald,
Az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd!
Azért van annyi árva, üldözött,
Hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
Hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved, azért van,
Hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
Hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt,
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
Menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol … rég … siess … keresd,
KI VAN JELÖLVE A HELYED!
Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
Másként céltalan lesz az életed,
S a sors ekéje bármilyen mélyen szánt,
Mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
Mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
Mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
Kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
S nem veszi hasznát sem az ég, sem a világ.
Túrmezei Erzsébet
A ködön át,
Az éjjen át,
A mélyen át,
A lápon át,
Keresi lelkem otthonát.
Én megállnék,
Leomlanék,
És botlanék
És hullanék
És minden veszve volna rég.
De óv a kéz
És tart a kéz
És áld a kéz,
A drága kéz.
Elveszni lenne így nehéz.
Csüggedni mért?
Remegni mért?
Aggódni mért?
Kérdezni mért?
Ki vele járt, mind célhoz ért.
Magamba’ nem,
Erőmbe’ nem,
Imámba’ sem,
Hitembe’ sem,
De Benne bízom teljesen.
Itt a kezem!
Fogd a kezem:
Árva kezem,
Gyenge kezem!
Tudom, hogy így megérkezem.
Én voltam
(V.Berecz Irén)
Én voltam Júdás, ki Jézust eladtam,
És voltam Péter, aki megtagadtam.
Az emlékezés félénk és homályos:
Voltam kézmosó, gyáva, vad Pilátus.
S aki ordított az „Ecce homo” képen:
Én voltam az a csúf, üvöltöző ember.
Én kiáltottam, hogy feszítsd meg,
És felbömbölt rá a megvadult tömeg.
S ami megront bennem kacagást és álmot,
Én mondtam ki a legborzalmasabb átkot,
Hogy az ő vére fiaimon s rajtam!
Ó, be jó most, hogy fiatlan maradtam…
Így csak engem ér az a szörnyű átok,
Meg azt, kivel egy életúton járok.
És cédrus voltam büszke Libanonban,
Aranyos hajón hozták törzsem onnan,
És álmodtam, hogy Isten templomában
Belőlem lesz a szent, új frigyláda.
És jaj … szívemen kin emléke reszket:
Belőlem ácsolták a keresztet.
A szög voltam, mely szent kezét átverte,
A vas voltam, mely dárdává merevedve,
Átsuhant fájó, meggyötört szívén.
/Ó, szörnyű álom, hogy mi voltam én/
és én voltam ott, feszítve a fán,
csúfolt bolond … de mégis jobbja mellett.
Ó, most is hordja vállam a keresztet,
Szíjostor sújtja hátam és keblem.
Csőcselék gúnyja hahotáz felettem,
De kacaghatnak rajtam a bolondok,
Meggyötört szívem csendes, néma, boldog…
Mert akkoron, a Golgota hegyén,
Jézus szelíden áthajolt felém,
És nekem súgta mosolyogva, halkan:
„bizony mondom neked
velem leszel a paradicsomban!”…
Köszönöm, köszönöm, köszönöm
Ady Endre
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, Istenem, Istenem.
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban,
S éles, szomorú nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sírást,
Köszönöm tört szívű édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, ami hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, Istenem, Istenem.
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
Krisztustövis
Devecseri Gábor
A szenvedésre emlékezzetek.
A szenvedésben lesz még részetek.
- mint volt is - , de én az Ő tövisével,
mely ágaimtól szívetekig ér el,
azt hirdetem, hogy igyekezzetek
szelíddé tenni próbált szívetek,
ti emberek kezétől szenvedő
és embert szenvedtető emberek.
És irgalmasabb lesz majd az idő,
Mit úgyis együtt kel töltenetek.
Jelenlét
Rónay György
Nézz föl az égre: ott van
Felhők és csillagok közt.
Pillants körül a földön:
Ott van fűben, virágban,
Állatok bámuló szemében,
Emberek arcán.
Áss le a föld alá:
Csontokból és kövületekből
Szándékainak lábnyoma
Dereng feléd.
Mindenütt láthatatlan.
Mindenben látható.
Isten műhelyében
Túrmezei Erzsébet
Olyan jó élni Isten műhelyében,
Ott formáltatni hűséges kezében
Kemény vésővel, döngő kalapáccsal,
Szerető, szelíd, szent simogatással.
Látni, hogy íme, szobrok száza készül,
Néhány vonással naponta egészül.
A Mester keze percre sem pihen meg.
Eszközei munkálnak, nem pihennek.
Tudni, hogy kemény, ormótlan kő voltam.
Akaratjára soha nem hajoltam,
Dacos énemből lepattant a véső.
És hálát adni, hogy még most se késő.
Csodálni Őt, amint szeretve fárad,
Amint nem sajnál drága életárat
Odaadni, értem és odaadni másért:
Egy megtörésért, hozzáfordulásért.
Csodálni Öt, ki annyi büszke lelket
Szeretetével örök rabul ejtett.
Sziklatömböket döntött le a porba,
Hogy átformálja szépséges szoborba.
Igen, csodálom Őt, csak őt csodálom.
Mégis
Túrmezei Erzsébet
Milyen sokat kellene hinnem,
S mily keveset hiszek.
Mily keveset kellene vinnem,
S mennyi terhet viszek.
Egyedül Rá kellene néznem,
S magamra révedek.
Ragyog a cél, viharban, vészben,
S hányszor eltévedek.
Mégis…elcsüggedjek, megálljak?
Miért csüggedjek el?
Hisz oly keveset hiszek még,
S már az is fölemel.
Mint minden én nyomorúságom,
Nagyobb a kegyelem.
Ebben hiszek, s szemem bűnbánón
Megint ráemelem.
Kis hitet, hogy megerősítsen,
Míg többről többre nő,
S egész a célig elsegítsen:
Hatalmas Isten Ő.
HEGYI BESZÉD
Szabolcska Mihály
A szeretet a világ megváltója,
Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja;
Ez ád kenyeret a koldus kezébe,
Az elhagyottnak ez a menedéke.
- Csak egy szentség van a világ felett,
Örökkétig való: a szeretet!
A tudományod fölérhet az égig
És bölcs lehetsz, el a bölcsek kövéig,
Lehetsz okosabb, bátor mindeneknél:
Nem tudsz te semmit, hogyha nem szerettél.
- Egy bölcsesség van a világ felett,
Örökkétig való: a szeretet!
Lehetsz nagy úr, hogy akár a királyok
Irigyelik meg roppant gazdagságod,
De ha árván, szeretet nélkül éltél:
Koldusabb vagy az útszéli szegénynél...
- Egy hatalom van a világ felett,
Örökkétig való: a szeretet!
Fürödhetsz a dicsőség özönében
És elboríthat minden földi érdem,
Ha nincs érzõ melege a szívednek:
Semmise vagy, akárkinek neveznek.
- Csak egy érdem van a világ fedett,
Örökkétig való: a szeretet!
Mert a szeretet a világ megváltója,
Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja,
Ez ád kenyeret a koldus kezébe,
Az elhagyottnak ez a menedéke.
- Csak egy szentség van a világ felett,
Örökkétig való: a szeretet!
Értünk szenvedett
Ezernyi csillag tündököl az égen.
Tavaszt lehel a mező és a rét.
A Getsemáné olajerdejében
egy görnyedt ember roskadozva lép.
Arcán kínok, gyötrelmek vonása,
miket oda a szörnyű harc vetett:
mögötte néhány, mit sem sejtő társa,
kiket az álom lágy ölébe vett.
Szenderegnek a puha pázsitpárnán,
felettük egy langyos szellő lengedez:
álmukban fényes diadalmat látván,
mit majd az Úr a napokban szerez.
Dicső kezdet volt! Pálmaág, hozsánna!
S a város hódolt, mint király előtt!
Templomtisztítás! ... Mi jöhet utána?
S jövőt az álom tarka színbe szőtt ...
Az alvóktól a roskadozó Mester
a sziklaszirtek magányába tér.
Oly egyedül van! ... Oly annyira ember!
- A testén végig kiserken a vér!
A bűnök súlyát vette ott magára,
Ádámtól kezdve hat évezredig!
És tudja jól, hogy föl a Golgotára
vad pribékek korbáccsal kergetik.
De nem a testi kínok szenvedése
az, mi Néki gyötrelmet okoz,
hanem a bűnnek magánviselése,
mit végtelenné szent volta fokoz.
Mi volna messzebb szíve szándékától?
Az kristálytiszta, szent és mennyei!
Most ez választja el a jó Atyától! ...
S patakokban folynak könnyei!
És hátha mégis ... Mégis ... talán kevés volna
mit életével érte áldozik?
A bűnnek szörnyű, istensértő volta ...
Az ok, miért most Atyja távozik!
És így lett minden kietlen és kopár!
- És térdre rogyva új imába fog:
Ha lehetséges, múljék el e pohár!
De legyen meg a Te akaratod! ...
A fájó kínok szörnyű vonaglása
a gyötrött testet porig sújtja le.
Oly alázatos, csendes vívódása,
hogy a mindenség reszket meg bele!
Ím, angyal jő! De mit tehet itt angyal?
A végtelenség vív ma itt csatát.
És sohasem virradna fel a hajnal,
ha nem vívná ki nagy diadalát!
S míg bűnálomba merülve az ember
csak csalfa álmok csábjait szövi:
érette is, megharcolva a Mester,
egy új szövetség szent frigyét köti.
- Jöhetnek most már Júdások, pribékek ...
A harc eldőlt! Nem kell már vívnia!
És szilárdabban, mint a sziklaszirtek
áll győztesen az Isten szent Fia!
Bajor László
Túrmezei Erzsébet
Csodát virágzik a jelen
„Csodálatos? „ Teveled járni,
álljon utamba gátnak bármi...
erődnek hittel kaput tárni,
és új csodákra várni jó.
Mert neked új csodáid vannak.
Néha észrevétlen elsuhannak. ..
S nincsen látó szeme, csak annak,
aki meglátja a csodát.
Látó szem! Ámuló tekintet!
Segíts, Uram, meglátni mindent,
mint a harmattal telehintett
réten csillogó cseppeket!
Csodádat körülöttem, bennem
segíts boldogan észrevennem,
hogy ének ujjongva zengjen,
és dicsérje irgalmadat!
Megújulás és bűnbocsánat!
Üde sarjat hajt a kiszáradt,
kopár fa, gyümölcshozó ágat!
Halál helyén élet terem.
Előttünk jársz! Te vagy az Élet!
A tegnap is hirdeti fényed,
de ha mi ma követünk téged,
csodát virágzik a jelen!
Túrmezei Erzsébet
Útszéli virágok
Szépségüket észre sem vettük.
Ránk mosolyogtak az útszélen
tarkán, csendesen és szerényen,
de mi elsiettünk mellettük.
Pedig ők is érettünk lettek,
szebbé tenni utunk, világunk,
s ha színeik közt vakon járunk,
mi leszünk szegényebbek.
Bocsássatok meg mind, zsályák, katángok,
pipacsok, kedves útszéli virágok,
hogy mellettetek úgy elsiettünk!
Bár Jézusunk szemével néznénk rátok,
és hamarosan fénylő, szép ruhátok
üzenetét hirdethetné nekünk!
Tavaszi ébredés
Mily szép a csodás, szent ébredés!
Az illatozó, szerény kis virág.
Mily szép künn a hímes, üde rét,
Virágtól ékes, friss gyümölcsfaág.
Mily szép a madárdaltól hangos
Határunkban a zöld erdő, berek…
Mily szép az Istent dicsérő lantos,
Ki új tavaszban zeng új éneket!
Mily szép a hívő szívben a tavasz,
Ige szárnyán jött szent ébredés,
Elhal ekkor ajkakról a panasz,
Dermedtség helyett: - felengedés…
Mily szép az Úrért égő szeretet,
Mely szerteáraszt csodás illatot –
Tavasz kertjének ösvénye mellett
Isten legkisebb virága vagyok.
Tekintet nélkül
Tekintet nélkül arra, hogy
Másoknak tetszik
Vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy
Látják-e vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e
Sikere vagy nem,
Tedd a jót!
Tégy minden jót, amit
Megtehetsz,
Ott, ahol vagy,
Úgy, ahogy teheted,
Akkorát, amekkorát tehetsz,
De mindig, szüntelen ez legyen
A programod!
(Sík Sándor)
Televízió zsoltár
A TV az én pásztorom,
nincs igényem másra!
Kényelmes fotelokban helyet készít nekem.
A hittől egyre távolabb vezet engem,
Lelkemet lerombolja,
Az érzékiség és az erőszak ösvényén vezet
Szerkesztői nevében.
Járjak bár a keresztény felelősség köntösében,
nem zavar meg semmi,
hiszen a TV velem van,
Kábelei és távkapcsolója megvigasztalnak engem.
Ellát minden jóval
Világiasságom törekvései szerint
Megkeni fejemet
Humanizmussal és a törtetéssel az anyagiak felé;
Kívánságaimat színig betölti.
Garantált lustaság és nemtörődömség
Fog követni engem
Életem minden napján,
Én a TV-nézők házában lakom
Időtlen időkön át.
Virágok
A virágok mosolyban születnek
Kicsi bimbókra ráderül a Nap.
Tavasz-mosollyal megcsókolja őket
S a kicsi bimbó mind erőre kap.
A tél-hidegben megdermedt szívekre
Hints tavasz-mosolyt áldón, Istenem,
Hogy bűnös szívek szunnyadó hitéből
Neked pompázó, sok virág legyen!
Hézser Zoltán
Amerre most jár
Túrmezei E.
Annyi szívben felébred valami
hívogató vágy: útra kelne egyszer.
Járni, amerre Jézus lába járt.
Látni a Golgotát látó szemekkel.
Hallgatni az olajfák suttogó
beszédét ... azt a titkos, bús beszédet.
A szent helyen, hol imádkozva vérzett,
belenézni a holdas éjszakába.
Ellátogatni kis Betániába,
mindenüvé, amerre elhaladt.
És lélekben királlyá gazdagodni
a szent, ezeremlékű út alatt.
Nekem ez a vágy idegen maradt.
Más volta vágyam: Nőtt .. növekedett...
lett belőle sóvárgás, akarat,
követelés: egyedül arra menni,
amerre Jézus lába most halad.
Nem von a régi csodák földje.
Új csodák életföldje vár.
Feltámadást, erőt ujjongva hirdet
a százvirágba zsendülő határ.
S az élő Krisztus feltámadva jár.
Magyar nyomort gyógyít. Édestestvérem
vak szemét nyitja színre, fényre meg.
S bár útait szememmel el nem érem,
a lelkemen sejtésük átremeg.
Már mennék messze, idegen vidékre
keresni, földi útja merre vitt?
Most akarom a lépteit követni:
az élő Krisztus élő lépteit.
ÖRÖK TAVASZ
Megszűnt a haláltól való félelem,
az élő Krisztusé lett a győzelem.
Óh Menny, óh Föld, zengjétek e tavaszt,
köszöntsétek, aki elhozta azt!
Én méltóképpen el nem mondhatom,
ha ezer szó zendül is ajkamon.
Ha minden rügy szívemben nyílna ki
amely a tavaszt köszönti, élteti.
Ha minden fény a lelkemben égne
és visszaverődne a tavaszi égre,
s a hála, mint égő áldozat,
felperzselné a távolságokat,
s könnyű szárnyon repülhetnék feléd,
akkor sem, úgy sem lenne elég
elmondani, mit a szívem érez:
hogy az örök tavaszt elhoztad, s enyém lett.
Most itt feszül a lelkembe zárva,
az elmúlásba örök tavaszt várva
s megváltott életem minden imádsága
Feléd száll feltámadt Krisztusom,
e megújuló húsvéti hajnalon.
- Ha bele fáj is nagypénteki emlék,
s az imádság közt néha megremegnék:
az utam előtt a Golgotához visz,
hogy eljuthassak megnyílt sírodig.
Hogy megérthessem e végtelen csodát:
az örök tavaszt, a feltámadást.
(Páskulyné Kovács E)
SZÍVEDBEN KELL FELTÁMADNIA!
Már harmadnapja ma, hogy eltemettük,
s nem jött felőle, csak egy kósza hír!
Utunkat így hát hazafelé vettük,
s az este immár Emmausban ér.
Térjél be hozzánk, ó áldott idegen,
ki együtt jöttél s fáradtál velünk,
pihenj meg kissé nálunk idebenn,
megosztjuk veled mustunk, kenyerünk.
Minden, mit az úton Róla beszéltél,
szívünkben boldog érzetet fakaszt.
Kérünk, ha teheted, jöjj , még beszéljél,
hisz minden szavad oly csodás malaszt.
Mi szívünkben Őt úgy eltemettük,
s búsultunk rajta egész szombaton.
Ma reménytelenül útnak eredtünk,
s nyomunkban a bú, az aggodalom.
Ha nem jöttél volna, te csodás szavú ,
mi sírtunk volna, mint két kisgyerek.
De szívünk most már nem oly szomorú.
"Én sejtem már!" .... "Én hinni is merek!"
Az asztalfőre leült az idegen,
s kovásztalan kenyerét megtöri.
Az arca komoly, szenvedő, színtelen -
s a szőlő levét most felemeli.
Most! E pillanatban nyílt meg a szemük!
De már el is tűnt, mint egy látomás.
"Valóban Ő, az Úr Jézus volt velünk!"
Számunkra most volt a feltámadás!
Mert mit sem ér az ábránd és a kultusz,
ha valósággá nem válik hitünk!
Majd ha szívünkben feltámadott Krisztus,
Akkor támad fel Krisztusban szívünk!
(Bajor László)
PÉTER APOSTOL HÚSVÉTJA
Jártam Veled Galileában,
Láttam a sok-sok, nagy csodát.
S követtelek, bár süllyedezve,
Örvénylő hullámokon át.
S mikor szóltál: "Szeretsz-e engem:"
Könnyektől vérzett a szemem,
Úgy fogadkoztam, hogy szeretlek,
Én Uram és én Istenem!
Ott ujjongtam virágvasárnap
Királyi köntösöd megett,
Hallottam a "hozsanna"- zengést,
Hallottam a "feszítsd meg"-et.
Gyötrődtem a Gecsemánéban,
Virrasztva a bús holnapot -
S jaj, elszunnyadtam, mint a gyermek,
Amikor Júdás eladott.
Követtelek nagy eltökélve,
Hogy véremmel megváltalak,
S mielőtt a kakas szólt volna:
Háromszor megtagadtalak.
Kísértelek a Golgotára,
S mikor nagy lelked elhagyott,
Azt hittem az Isten Fiáról:
Csak ember ő is, csak halott.
S ma húsvét hajnalán a lelkem
Örök bizonyság forrja át:
Látom a sírt csodás-üresnek,
És hallom az Élet szavát.
És nincs már kétség a szívemben,
Hogy Jézus él, hogy nem halott!
És hirdetem, amíg csak élek:
Feltámadott! Feltámadott!
(Baj Mihály)
HÚSVÉTI HIT
Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzedelmes marad.
Az Úr feltámadt, vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.
Én nem hajlok a hitető beszédre,
világcsalók előtt se hódolok,
de tördelvén a titok néma zárát,
csak azt hiszem, amit megtapasztalok.
De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
lelkemmel látom azt, amely ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.
Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma.
Értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.
S bár győzött a bűn, mikor a keresztről
lelkeket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!
Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
nyugodtan tűrök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet s benn mennyei öröm.
E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sir felé menőt,
gyermeket-vesztett, zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.
Az Úr feltámadt, vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt..
Bármit beszéltek hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!
(Bódás János)
HIRDETEM A FELTÁMADÁSOD
Állok a húsvéti csendben kopár kövek között, egy sziklasír nyitott szájánál,
hol az Élet és a Halál
egyszer megütközött.
Állok a múltba révedve,
események peregnek le:
születés, kereszt, halál, feltámadás.
És az a tanítói három év;
lebbentem a múlt csipkefüggönyét:
- bizonyságnak sok,
nagyon sok - elég.
Olyan sok, hogy meg sem érthetem,
amit értek is részleteiben.
- Felépítetted három nap múlva
azt a lerontott templomot.,
Kérlek Jézusom, építs bennem is
Szentlelked által templomot.
Hogy bennem élj, s én benned éljek,
mert kezedben van az élet:
hittel hiszem, s dicsérlek Téged.
- A múlt emlékeiből kilépek,
zendül az ének ajkamon.
- dícsérlek az égi karokkal
feltámadt, élő Krisztusom!
Te vagy az Élet és a remény,
hivő szíveknek záloga,
hirdetem a Feltámadásod
én a bűnös, kit véred megváltott;
nem hallgatok már el soha!
- Fájdalmas tán a gondolat,
meg kell halni, - egyszer vége.
S a gondolatot, mint zúgó ár,
elsöpri az öröm, béke.
A sir nem lesz a végső helyünk,
Veled élünk majd odaát:
ezért jöttél, ezért haltál,
ezért vívtad ki a halált.
- Te vagy az élet és a remény,
hivő szíveknek záloga,
hirdetem Életed, Halálod,
hirdetem a Feltámadásod,
én a bűnös, kit véred megváltott,
nem hallgatok már el soha!
(Páskulyné Kovács E)
"JOBB NÉKTEK ÍGY"
Jobb néktek így, hogy immár elmegyek,
bár szívetek sajog, vérzik a szóra.
Ám fájdalom bölcsője az örömnek,
s enyészet az öröklét hordozója,
virág fakad a sírhalom tövében.
Érettetek s még sokakért folyik vérem,
jobb néktek így!...
Jobb néktek így! Nem ismertek ti még
Lélekben, csak múló porhüvelyben.
Ím lássátok a megtisztult Igét:
mi salak volt, a test eztán pihenjen.
A Lelket egykor rátok majd kiontom,
hogy kebletekben égi láng lobogjon,
jobb néktek így!...
Jobb néktek így! Mit féltve őrzi anyja,
nem oly merész, nem oly erős a gyermek,
de künn a síkon önmagára hagyva
tanul szemébe nézni fergetegnek.
Keblét viharra, vészre bátran tárva,
ott születik a hős a bősz csatákba'...
Jobb néktek így!...
Jobb néktek így! Bár most értitek,
hisz könnyben úszik szemetek pillája,
ám lesz idő, mikor megértitek
és tisztán láttok napba, éjszakába,
mert hivőké az élet koronája.
Higgyétek hát - a szó akárhogy fája:
Jobb néktek így!...
(Gerok - Vojtkó)
A MENNYBESZÁLLÁS NAPJÁN
Negyven napig járta a földi határt
És titkát feltárta, ahol hü szív várta.
Megjelent kettőnek, újból tizenegynek...
Ötszázan állítják, hogy egyszerre látták.
Bizonyos, hogy Ő volt, a kereszten megholt,
Akit földbe tettek, testét sírba zárták,
És mégis mind látták, Őt, Jézust, senki mást,
A halálból támadt Krisztus-Messiást!
S mikor a negyven nap munkája letelt,
S az érő tavasz friss illatot lehelt,
Az Olajfák hegyén együtt vannak már,
Kiknek szomjú lelke a Mesterre vár:
Angyali parancsra ama helyre megy,
Hová Krisztus várja, elválás napjára,
Csütörtök reggelre, búcsúzó imára.
A tizenegy csak vár... s aki köztük jár:
A tizenkettedik, mint a napsugár.
Nem emberi arc már... az Isten Fia Ő,
Aki téli majd tűzben visszajő.
És amíg két karját feléjük tárja,
Behatol szívükbe szent tüzek árja,
Hogy tudjanak ők is lelkeket nyerni,
És minden népeket megkeresztelni.
S a hű tizenegynek bő könnye pereg,
Ahogy Megváltójuk közöttük lebeg.
És míg szívük vérzik, ahogy Krisztust nézik,
Roskadó bánattal lassan térdre hullnak,
Szólni már nem bírnak, félve megnémulnak.
És ámulva nézik ezt a nagy csodát,
Ahogy az Úr elszáll sugárzó angyalként
A felhőkön át...
Ó mily nagy csoda is, hogy Ő felszállt innen
S az Atya jobbjára ül! -
És mégis úgy hisszük, hogy e szent órában
Közöttünk is itt van s velünk együtt örül.
Hozzánk szól Ő ma is, ismétli végszavát:
Elmenvén gyűjtsétek a népek táborát,
Hirdetve az Igét a földnek széléig!...
És Ő velünk marad, a hinni tudókkal,
A világ végéig!
(S. Nagy Zoltán)