Imádságunk tartalma

IMÁDSÁGUNK TARTALMA

Cseri Kálmán: Pasarét 2001. jún. 10.

Alapige:

• Azt akarom tehát, hogy a férfiak mindenütt bűntől tiszta kezeket felemelve imádkozzanak, harag és kételkedés nélkül. Tim.I.2,8.

Imádkozzunk!

Mindenható és örökkévaló Istenünk, szeretnénk most őszintén megalázkodni előtted, és ilyennek látni, amilyennek az igében kijelented magadat. Megvalljuk, bennünk is sokféle torz elképzelés él rólad. Nem akarunk most semmilyennek elképzelni, csak imádni akarunk! Valljuk, egyedül te vagy Isten! A te hatalmas szavad teremtette az eget és a földet és mindent, ami azokban van. A te szent igéd tud újjáteremteni bennünket is.

            Oly sok nyomorúsággal együtt érkeztünk ide eléd. Megvalljuk erőtlenségünket, sok kísértésben elbuktunk. Bevalljuk: hálátlanok vagyunk, nem tartjuk számon csodáidat, és reánk is illik, Istenünk, hogy sokszor nyakaskodunk, ellenállunk a te parancsaidnak. Légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

            Ajándékozz meg minket őszinte bűnbánattal, hogy lássuk mindezt és töredelmesen meg tudjuk vallani és elhagyni. Kérünk, annak ellenére, hogy így jövünk most megint hozzád, szólj hozzánk szelíden és kegyelmesen. Csoda ez, Istenünk, hogy személyesen meg tudsz minket szólítani, hogy tudsz adni nekünk tanácsot, hogy nem fogyott el még a türelmed, hogy nemcsak elkészíted a jövendőnket, hanem a te jobb kezeddel vezeted a benned bízókat.

            Taníts meg sokkal jobban bízni benned, mint eddig! Használd fel ezt a csendes órát és a közben hangzó igét is arra, hogy megerősödjünk a benned való bizalomban. Legyen ez az óra most alkalom arra, hogy megtisztítasz minket, ugyanakkor megerősítesz, megajándékozol, és úgy mehetünk tovább az utunkon.

            Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le ránk!

Ámen.

Igehirdetés

A Presbiteri Szövetség a mai vasárnapot országos presbiteri imanappá nyilvánította. Azt javasolja a gyülekezeteknek, hogy ma az istentiszteletek után mindenütt maradjanak együtt a presbitériumok, és szánjanak időt bőségesen arra, hogy nyugodtan, közösen imádkozzanak. A presbiterek azok az egyháztagok, akiket hat esztendőre megválasztanak, hogy az egyházközség ügyeit intézzék. Ez a testület úgy működik, mint egy kis parlament. Időnként összejönnek, megbeszélik és eldöntik a gyülekezet missziói, anyagi, személyi, műszaki és minden egyéb kérdését. Külön ünnepélyes összejövetel nélkül is folyamatosan megbeszélik azt, ami időszerű. Másoknak a tanácsát is kikérik, de kell egy szűkebb testület, amelyik intézi egy ilyen nagy közösségnek a dolgait.

            Csak egy példát mondok: régi probléma, hogy ekkora helyiségeknek az ajtajai kifelé kell, hogy nyíljanak, mert ha netalán valami baj van, nem tudunk kimenni, bezárjuk magunkat. Ez az ajtó befelé nyílik. Ha Isten segít, az idén sikerül megoldani, hogy kifelé nyíljék, de akkor az úgy lenne jó, hogy minél kevesebb rombolással járjon, hogy az új ajtó szép is legyen, lehetőleg túl sokba se kerüljön, mert másra is kell még költeni. Ezt ennyien nem tudnánk megbeszélni, meg többen azt is mondanák: hazamegyek, mert úgy se tudok ehhez hozzászólni. Nos, akik hozzá tudnak szólni, azok elmondják a javaslataikat, a közösség meg eldönti, mi legyen.

            Ugyanez van lelki kérdésekben, missziói, diakóniai, szeretetszolgálattal kapcsolatos kérdésekben is.

            Minden református gyülekezetben, létszámától függően tíz- húsz- negyven- vagy ötventagú presbitérium szolgál. A Magyarországi Református Egyház 1300 gyülekezetében csaknem húszezer presbiter végez így szolgálatot.

            Isten kegyelméből a mi presbitériumunk minden gyűlés végén szokott időt szánni arra, hogy közösen imádkozzunk, és Isten elé visszük hálaadásunkat, könyörgéseinket. Imádkozunk személyekért, ügyekért, az országos egyházért, népünk jövőjéért és a világ keresztyénségéért, sőt az evangélium terjedéséért is.

            Ma azonban, amikor erre ajánlást is kaptunk, különös hangsúlyt kap a közös imádságnak a fontossága. Arról szeretnék röviden beszélni, hogy mit tanít a Szentírás arról, hogy mi az imádságnak a tulajdonképpeni célja, mi a jó imádság feltétele, és arról, hogy mi legyen a tartalma imádságainknak, miről szóljon a jó imádság.

            1. Mi az imádság célja a Biblia tanítása szerint? Egészen más, mint ahogy a közgondolkodás véli. Megkérdeztem többeket, szinte kivétel nélkül mindenki azt válaszolta: az a célja, hogy kéréseinket elmondjuk Istennek. Azt a legtöbben átéljük előbb-utóbb, hogy nem tudunk mindent megszerezni, amire szükségünk van, vagy amit szeretnénk. Rászorulunk Istenre, s milyen jó, hogy mehetünk a jó Istenhez, s elmondhatjuk kéréseinket. Erre való az imádság sokak szerint.

            Szeretném megkérdezni: mit szólnátok ahhoz, ha a házastársatok, a gyermeketek, a munkatársatok csak akkor szólna hozzátok, ha valamit kérni akar? Milyen szegényes, sivár, torz kapcsolat az, amelyikben az emberek csak akkor szólalnak meg, ha valami óhajuk van. Nem erre való az imádság!

            Nem az a természetes, hogy ahol emberek együtt élnek, szeretik egymást, bíznak egymásban, érdeklődnek egymás iránt, ott beszélgetnek? Mikor? Mindig, amikor csak lehet. Miről? Mindenről, ami szóba jöhet. Ez a normális. Az imádságban is ez lenne a természetes. Aki már ismeri a mindenható Istent, aki hozzátartozójává lett, Isten gyermekévé lett az újjászületésben, az bármikor megszólítja Őt, az mindig beszélget vele, nemcsak a baj esetén a kéréseivel megy oda. Nemcsak mint egy megrendelést, benyújtja az óhajainak a listáját, hanem beszélget vele. Miért? Mert együtt él vele.

            Erre csak Isten újjászületett gyermekei képesek. Mi mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy elidegenedtünk Istentől. Pál apostol használja ezt a ma újra felkapott, modernizált kifejezést: elidegenültünk az isteni természettől. Nem is ismeri az ember születésétől fogva az imádság lehetőségét. Nem tudja, mit beszéljen Istennel. Nem is ismeri jószerivel Istent. Mit mondjon neki? Kicsoda O, létezik egyáltalán? Így nincs értelme, hogy úgy tegyen, mintha imádkozna.

            Aki már megismerte Őt, aki átéli, hogy mindent Istennek köszönhet, aki meghallotta azt: "neveden hívtalak, enyém vagy!" - annak az ajkán megszólal, és a szívéből felfakad: Atyám! Az ilyen kapta a Szentlelket, amikor Jézust befogadta. A Szentlélek tud igazán imádkozni. A Lélek az, aki kiáltja bennünk: Abbá, Atyám. Az ilyen ember tudja, mit jelent szüntelen imádkozni.

            Amikor valaki azt kérdezi: hogyhogy szüntelen? A munka helyett is? Az elárulta, hogy fogalma sincs arról, kicsoda Isten, és milyen kapcsolatba kerülhetne vele. Nem tud imádkozni. Nem o az oka, így születünk mindnyájan. Aki tudja, mit jelent Isten gyermekeként élni, úgy dolgozni, úgy szenvedni, úgy hordozni terheket, az tudja, hogy munka közben is - nem a munka rovására, sokszor éppen a munka érdekében - lehet imádkozni, és minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen és helyzetben a legtermészetesebb módon folytatja Isten gyermeke az Atyával való beszélgetést.

            Az imádság célja tehát nem az, hogy kéréseinket elmondjuk Istennek. Az imádság célja az, hogy szakadatlanul tartsuk és ápoljuk vele azt a kapcsolatot, amit O állított helyre, O hozott létre, de ami kétoldalú, ami nekünk is fontos kell, hogy legyen. Isten gyermekeinek a nagy kiváltsága tehát az imádság.

            2. Mi a feltétele a helyes imádságnak? Pontosan ez, hogy Isten gyermekévé váljék az, aki imádkozni akar. Istenhez kiáltani bárki tud, ahhoz nem kell Isten újjászületett gyermekének lenni. Messze földről, nagy ínségből kiáltok - mondja a zsoltáros. Isten sokszor a kiáltást is meghallgatja, mert aki már hozzá fordul, azt O nem hagyja megszégyenülni. De hol van ez attól, amikor valaki bensőséges, meleg tartalommal mondja: Atyám! és így következik a folytatás.

            Ahhoz tehát, hogy helyesen imádkozzék valaki, először is meg kell ismernie Istent. Azután el kell jutnia oda, hogy teljes szívéből és teljes lelkéből szereti Őt. Meg kell tanulnia az Isten országának elfelejtett nyelvét, az imádságot.

            Azt a lelkületet, ami a helyes imádság mögött van, szépen kifejezte az ókori imatartás. Az ókori hívok, az Ószövetség hívői is vagy úgy imádkoztak, hogy előrenyújtott kézzel, feltartott tenyerekkel, vagy úgy, hogy feltartott kézzel, felfelé irányított tenyerekkel. Sok mindent kifejezett ez az egyszerű mozdulat. Kifejezi azt, hogy nincs semmim, koldus vagyok, Uram! Nem hivalkodik, hogy a felét megtermeltem, a másik feléhez kérem a te segítségedet, hanem azt mondja: nálad nélkül semmit sem cselekedhetem. Termelni sem tudok nélküled. Erőt, időt, lehetőséget, egészséget, jó kedvet, jó gondolatokat, mindent, mindent tőled várok ajándékba. Ez a mély alázat kell ahhoz, hogy valakinek azután telerakhassa Isten újra és újra az üres kezét ajándékokkal.

            Ebben benne van az is, hogy bízik abban, akinek kinyújtja az üres kezeit. Tőled várok mindent, tudom, hogy tőled várhatom, mert te gazdag Isten vagy, mert nem az érdemeink szerint ajándékozol. Még csak nem is a szükségeink szerint, hanem a te nagy gazdagságod és érthetetlen szereteted szerint. Benne van ebben a mozdulatban a teljes magam kiszolgáltatása, önmagam Istennek alárendelése. Benne van az is: tulajdonképpen hozzád szeretnék közelebb kerülni, Atyám. Nem is csak az ajándékaid kellenek, te magad kellesz.

            Mint amikor a picik, onnan alulról szokták mondani: vegyél fel! Az igazi imádkozó lelkületben ez van: te többet érsz nekem, Atyám, mint ajándékaid összessége. Nagy kiváltságnak tartom, hogy hozzád tartozhatom. Hadd kerüljek közelebb hozzád. Aztán sokszor el is felejti az ember a kéréseit. Az Atya úgy is tudja, mire van szükségünk.

            Pál apostol hangsúlyozza a felolvasott mondatban, hogy a férfiak is imádkozzanak minden helyen, és bűntől tiszta kezeket emeljenek fel. Be kell mosakodni az igazi komoly imádság előtt. Nem lehet hebehurgyán, megtűrt bűnökkel. Külön kiemel két jellegzetes férfibűnt: haragot és versengést. Azt mondja: ezeket megtagadva, ezektől megtisztulva. Valóban, mint a gyermekek, akiket meg lehet ajándékozni, úgy jöjjetek, és akkor lesznek meghallgatott imádságok.

            3. Mi legyen az imádságaink tartalma? Miről szóljon az imádság? Bármiről. Nem előre leírt imákat szoktunk felolvasni Istennek. Furcsa lenne, ha családon belül így értekeznénk, hogy előre leírom és felolvasom neked, kedves feleségem, hogy miket gondoltam rólad ma. Ha már azt le kell írni, ott valami baj van. Elképzelhető, hogy valami súlyos, vagy mélyről fakadó, szép, őszinte vallomást szeretnék formásan elmondani, akkor azt leírhatom, és megvan ennek az értelme, de a hétköznapi beszélgetést nem írásban folytatjuk.

            Aki csak imákat olvas fel Istennek, az nem tud imádkozni. Az nem gyermeke. A gyerekek szoktak legkevésbé így beszélni a szüleikkel, hogy leírják és előadják. Az onnan mélyről, belülről fakad. Mondom, ami eszembe jutott, s lehet, hogy miközben mondom, aközben hallom én is, hogy valami nem stimmel. Rossz gondolatokat mondok neki. Akkor máris korrigálom. Ehhez azonban el kell mondanom neki, hogy rájöjjek: nem jó, ami bennem van. Ez az imádság egyik nagy nyeresége az imádkozóknak, hogy miközben mondom, rájövök, mennyi tévedés van bennem. Erről majd külön beszélünk.

            Vannak a Bibliában egymondatos imádságok is. Az is lehet súlyos, és önmagában értékes, kerek imádság. Ez ma is lehetséges bármelyik hívő embernek. Egy kényes, nehéz tárgyalás közepén a hívő ember egy mondattal magában imádkozik. Istentől kér bölcsességet, világosságot, engedelmességet, és kap. De kell lennie olyan alkalomnak naponta, amikor odaállunk a mi Atyánk elé és kiöntjük neki a szívünket. Amikor hosszabban, részletesebben elmondjuk neki, mi van bennünk. Várva azt, hogy O is mondja el, mit szán nekünk. Ezeket az imádságokat átgondoltan és összeszedetten kell elmondani.

            Szomorú tapasztalata sok vallásos embernek, hogy noha nem kötött imádságokat mondunk, hanem szabadon imádkozunk, a legtöbbször mégis kötött imádságaink vannak, mert ugyanazokat a dolgokat sorolja el valaki nap mint nap Istennek. Elég szűk a tematikájuk ezeknek az imádságoknak. A legszűkebb rokoni körért, sokszor hétköznapi testi dolgokért imádkozunk. Ezekért is szabad, de csak ez a mondanivalónk a mi Atyánknak? Ezért jó, ha tanulunk a Biblia nagy imádkozóitól.

            Elolvastam most újra néhány ilyen hosszú, alapos imádságot: Mózes imádságait, Ezékiás, Jósafát, Nehémiás imádságait. Érdekes volt megfigyelni, hogy szinte mindegyik négy, világosan egymást követő fejezetre oszlik. Először Isten dicsőítése van, utána hálát ad sok mindenért, azután bűnvallás következik s a végén hangzanak el a kérések. Dicsőítés, hálaadás, bűnvallás (konkrétan), könyörgések.

            Azért olvastam fel Nehémiás imájából ezt a néhány részletet. Jó lenne, ha meggazdagodna a mi imaéletünk, sokkal színesebbek, mélyebbek, gazdagabbak lennének az imádságaink, mert ez hozzájárulna lelki növekedésünkhöz. Nézzük meg ezt a négy fejezetet.

            a) Mi a dicsőítés? Tulajdonképpen hitvallás. Elmondom Istennek, kinek tartom Őt. Erre nem neki van szüksége, mert egyedül O tudja igazán, hogy O kicsoda. Erre nekem, az imádkozónak van szükségem, hogy tudjam, milyen nagy Úr fogad most engem. Hogy kivel beszélek most, ki előtt kell nagyon mélyen megaláznom magamat. Ha tudom, hogy O a menny és föld teremtője - ahogy itt olvastuk: "Uram, egyedül te vagy Isten! Te alkottad az eget és az egek egeit, mindent, ami azokban van, a földet és mindent, ami rajta van. Te adsz életet mindnyájunknak, előtted borul el az ég egész serege." És most előtted borulok le én, kicsi ember is, aki azonban tudom, hogy fontos vagyok neked.

            Megvallom, kicsoda O, milyen hatalmas. Így könnyű lesz alázatosnak maradnom, és könnyebb lesz bíznom benne. Bízni abban, hogy neki minden lehetséges. Az is, ami az embereknél lehetetlen. Enélkül szegény marad minden úgynevezett imádság, és sokszor csak rendelések benyújtásává silányul, ami nem is igen nevezhető imádságnak.

            b) Ezt követi a hálaadás. A hálaadás során azt sorolja el az imádkozó, hogy mi mindent tett eddig Isten őérte, és mi mindent kapott az ember Istentől. Számon tartja Isten ajándékait. Erre Isten is bátorít minket a Bibliában: Áldjad az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled. Mert, ha ezeket elsorolod, könnyebben fogod rábízni a jövőt, és várod tőle azt, amit majd ezután fog cselekedni. Erre is nekem, az imádkozónak van szükségem. Az én kicsi hitemnek, hogy el ne felejtsem, mennyi jót tett velem. Amit eddig kaptam, az kicsi előleg abból, amit elkészített a számomra. Ezzel a bátorsággal kérem tőle az újabb szabadítást is.

            Így sorolja el itt Nehémiás: beszéltél a mi atyáinkkal, törvényt adtál nekik, de kenyeret is adtál az égből, amikor éheztek, vizet, amikor szomjaztak. Behoztad őket atyáik földjére, győzelmeket adtál. El sem tudom sorolni, Uram, hogy mennyi mindent adtál.

            A hálaadás, a köszönet egyébként is gazdaggá teszi az embert lelkileg, és mindig közel visz egymáshoz két embert és összeköt két embert. Próbáljátok ki a földi kapcsolatokban is. Ugyanígy Istenhez is közel emel az, ha veszem a fáradságot, újra és újra elsorolom az O jótéteményeit, és hálásan megköszönöm azokat.

            Amikor a Filippi levélben Pál apostol arra biztatja a gyülekezetet, hogy minden kívánságukat nyugodtan mondják el Istennek, és ne aggódjanak, akkor is azt mondja: hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat. Mondjam el előbb, mit kaptam már, és köszönjem meg újra, azután jöjjek a kéréseimmel.

            c) A harmadik fejezet: bűnvallás. Érdemes megfigyelnünk, milyen részletesen, töredelmesen és konkrétan sorolja itt el Nehémiás nemcsak a saját bűneit, még azokat a bűnöket is, amiket az o népe valamikor elkövetett Isten ellen. Mert o annak a népnek a tagja, és szereti azt a népet. De szereti az igazságos Istent is, és így könyörög bocsánatért. A mi atyáink engedetlenek voltak, nyakaskodtak, megvetették a te parancsaidat, de te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes, irgalmas, hosszútűrő, nagy a szereteted, nem hagytad el őket. Ezért kérünk most újra bocsánatot a bűneinkre.

            Ez a rész sokszor kimarad az imádságainkból, a közös imádságokból is. Amikor imaközösség van, a legritkább esetben hangzik el bűnvalló könyörgés és bocsánatért való esedezés. Amikor igazán elmélyül valaki az imádságban, és átéli, hogy Isten színe előtt van, akkor mindig felfedez magában valamit, ami Istennek utálatos. Isten jelenlétének a világossága beleragyog az imádkozó szíve mélyébe is, és előhozza onnan a sötétség dolgait. Jó ezeket megvallani, ezektől megszabadulva menni tovább. Nagy kegyelme Istennek, amikor ítél, amikor rámutat valamire, ami elválaszt tőle, s ami akadálya annak, hogy használhasson. Én is azt szeretném, az imádkozó hívő, hogy használható legyek a számára. Mindenki szeretne békességes, boldog ember lenni, de ezek az elrejtett, vagy sokszor megtűrt és takargatott, agyonhallgatott bűnök a legnagyobb ellenségei az imádságnak, a békességünknek és a boldogságunknak is.

            Olyan kegyelmes Isten, hogy sokszor éppen imádság közben bevilágít a szívünkbe, és van mit megvallani. Boldog ember az, aki megvallja és elhagyja. Így történik az, hogy éppen az imádságunk során és imáink által is formál minket Isten. Tisztít, alakít, hogy kiábrázolódjék bennünk a Krisztus.

            d) Miután elhangzott a dicsőítés, elhangzott bőségesen a hálaadás, elhangzott konkrétan és töredelmesen a bűnvallás, akkor kerül sor a kérésekre. Pontosabban mire is kerül sor?

            Nehémiás imádságában egészen szembetűnő az aránytalanság. Az eddig említett három rész terjedelmes és hosszú volt. Az utolsó két versre, két mondatra korlátozódnak a kérések. Így hangzik a kérése: "És most mi szolgák vagyunk, Istenünk! Éppen azon a földön vagyunk szolgák, amelyet őseinknek adtál, hogy egyék annak gyümölcsét. Termése azokat a királyokat gazdagítja, akiket fölénk helyeztél vétkeink miatt, és ok tetszésük szerint uralkodnak rajtunk. Mi pedig nagy nyomorúságban vagyunk."

            Itt vége. Tulajdonképpen nem is kérés, csak elmondja, mi a helyzet. Milyen nyomorúságban vagyunk. Nem ad tippeket a Mindenhatónak, hogy mit tegyen. Főleg nem ad utasításszerű, kegyes kéréseket sem. Ezzel is az Istenbe vetett bizalmát fejezi ki. Jobban tudja O, mi a megoldás. Mi csak elpanaszoljuk neki, még kérni sem kell. Ha valaki tudta Őt szívből dicsőíteni, őszintén hálát adni, bűnt vallani, ezek után ennek az Istennek magyarázzam, mit cselekedjék? Azt elmondom, mi a baj.

            Gondoljunk egy kisgyerekre. Mindnyájan láthattunk ilyen gyereket. Odaszalad a mamához, papához és mutatja: itt fáj, s odabújik hozzá. Nem tesz javaslatot, mit csináljanak, hogy ne fájjon. Mama megpuszilja, s lehet, hogy attól már nem fáj, vagy úgy érzi, hogy nem fáj.

            Ez jelenik meg ebben az imádságban. Elmondja Istennek, hol fáj. Uram, szolgák vagyunk, mégpedig a magunkéban vagyunk idegenek szolgái. S ami nekünk terem, azt elviszik, akik uralkodnak rajtunk. Ez nagy nyomorúság, Urunk! Itt befejezi, s kíváncsian várja, mi lesz a Mindenható válasza. Hogyan ad majd szabadulást, hogy hallgatja meg ezt az imádságot, hogy mutatja meg újra az O hatalmát és szeretetét.

            Ide mélyülhet a helyesen imádkozó hívőnek a közössége szerető mennyei Atyjával, Istennel. - Természetesen elsorolhatjuk bizalommal a kéréseiket is.

            Hol vannak a mi imádságaink, ha erre a mérlegre tesszük? Hadd fogalmazzak most egészen személyesen:

            Tudsz te imádkozni, testvér?

            Imádságnak nevezhető az, amit te néha el szoktál mondani? Van abban dicsőítés, tudatos, összeszedett hálaadás, naponta konkrét bűnvallás, és azokat a bűnöket igyekszel el is hagyni, és boldog vagy, hogy bocsánatot kaptál?

            A kéréseknél beéred ennyivel: Uram, ez hiányzik, vagy az a probléma, vagy azon az emberen nem tudok segíteni, te biztosan tudsz?

            Ez jellemzi az imádságainkat? Sokszor nem inkább egy toporzékoló kisgyerekhez hasonlítunk mi, akik ott állunk és követelőzünk, és nem érdekel minket annak az akarata, akitől kérjük, hanem a mi akaratunk legyen meg? Ezt nevezzük imádságnak? Innen akar elsegíteni minket a mi Urunk.

            Hogyan szoktunk imádkozni, és mennyit szoktunk imádkozni? Nem a hossza minősíti az imádságot, de az sok mindent elárul, ha a nap huszonnégy órájából csak egykét perc vagy másodperc jut rá.

            Öröm nekünk az imádság, vagy olyan kötelesség, amit igyekszünk halogatni, és ha hozzálátunk is, lefaragunk az elejéből és a végéből is, s alig marad valami a közepén?

            Tudjuk, hogy kivel beszélünk, hogy micsoda megtiszteltetés az, hogy "fogad" minket a mindenség Ura bármikor, amikor eléje jövünk?

            Az itt elhangzó imádságokat szoktuk együtt mondani azokkal, akik hangosan mondják? Szívből egy gyülekezet imádkozik itt Istenhez? Vagy mondja a pap a magáét és közben mi egészen máson gondolkozunk?

            Ez bármelyikünkkel előfordul, de boldog ember, aki tetten éri magát, elítéli ezt, és megtanul tudatosan imádkozni.

            Vagy ezeket a gyönyörű énekeket, amiket itt énekelünk, tényleg imádkozva mondjuk? Úgy, hogy az eszünk, a szívünk is ott van, a hitünk is kiált mögüle, vagy itt is egymást nézegetjük még éneklés közben is?

            Miért megy olyan nehezen az, testvérek, hogy amikor úrvacsora alatt félórát itt együtt töltünk, nem tudunk imádkozni? Ezt olykor szeretettel, tisztelettel megemlítem, s ennek ellenére azzal telik a félóra, hogy nézegetjük egymást. Nincs mit mondanunk Istennek? Ennyire távol vagyunk tőle, ennyire nem azonos hullámhosszon működünk még itt sem?

            Olyan nagy kegyelme Istennek, hogy ma megkérdezi tőlünk mindezt, és megváltozhat mindez. Eljuthatunk oda, hogy belemélyedünk az imádságba. Nem sajnáljuk az időt tőle, s meg fogjuk tapasztalni, hogy van értelme. Mert erre a kérdésre is válaszolnia kell mindenkinek: érdemes-e egyáltalán imádkozni, mi lesz attól jobb? Isten hallja azt? Válaszol és fog cselekedni annak nyomán? Valami megváltozik azért, mert imádkoztunk?

            Ha semmi nem változnék is, csak mi megváltozhatnánk közben, az is nagy dolog lenne. De van sok ígéretünk arra, hogy sok minden megváltozhat.

            Engem mindig megszégyenít, amikor a nagypénteki történetben olvasom, hogy Jézus kérdezi Pétert a Gecsemáné kertben: egy órát nem tudtál imádkozni velem? Mikor imádkoztunk egy órát utoljára összeszedetten, koncentráltan, elmélyülten? Szinte elképzelhetetlen a legtöbb embernek. Egy órát? Egy drága órát ilyenre eltékozolni?! Ennyire nem tudjuk, mire való az imádság, és ki az, akihez imádkozhatnánk.

            Ugyanígy nagy ajándék a közös imádság is. Nem eksztatikus közösségek öngerjesztő őrjöngésére gondolok, ami ma divatba jön. Az imádság teljesen józan, tiszta tudatállapotban elmondott vallomás egy élő személynek, a minket kimondhatatlanul szerető Istennek. Mivel neki sok gyermeke van, ezek a gyerekek szeretnek néha összejönni és együtt is énekelni neki valami szépet, megköszönni neki valami ajándékot, és együtt is kérni tőle valamit. Erre való az imaközösség. Aki végképp nem tud megszólalni egy imaközösségben, az is figyelmeztető jel: szégyelli esetleg azt az Istent, akihez imádkoznia kellene? Sokféle gátlás lehet ennek az oka, de a közösségben elmondott imádság hitvallás is. Ne szégyelljük a benne vetett hitünket megvallani!

            El kellene kezdenünk az igazi imádkozást azzal, hogy új életet kérünk tőle, újonnan születünk. Meg kellene újulnunk ebben az igazi imádságban, és mérhetetlen sok áldás követné ezt.

            A 77. zsoltár az imádság zsoltára. Olvassuk el lassan, és figyeljük meg, milyen szépen szemlélteti azt, amit most tanultunk.

Imádkozzunk!

Istenünk, bűnbánattal valljuk meg, hogy éppen a te hatalmadnak nagy voltát nem látjuk sokszor, vagy elfelejtjük a te nagy csodáidat, amiket velünk is tettél már. Bocsásd meg, ha nem tartjuk számon ajándékaidat, hanem természetesnek tartjuk azokat, vagy talán még keveselljük is.

            Köszönjük, hogy minden imádságunk már csak válasz a te megszólításodra. Köszönjük, hogy előbb te szólítasz meg nagy szeretettel, és te tanítasz meg minket arra, hogy igaz bizalommal kiöntsük a szívünket előtted.

            Köszönünk minden eddig meghallgatott imádságot. Köszönjük, hogy nem teljesíted minden kérésünket, de válaszolsz minden imádságunkra.

            Kérünk téged, Jézus Krisztus, taníts minket imádkozni! Add nekünk a te Szentlelkedet, hogy a Lélek kiáltsa bennünk: Abbá, Atyám! Taníts minket a te nevedben leborulni az Atya előtt. Bízni abban, hogy reád néz és minket áld meg, hogy minden jót csak tereád való tekintettel kaphatunk tőle.

            Így hozzuk eléd mindnyájan személyes dolgainkat és azoknak a közösségeknek a sorsát, amelyekben élünk.

            Így könyörgünk hozzád: adj esőt a földjeinkre. Köszönjük, amit adtál, de kérünk még. A te kezedben van a kenyerünk. Add meg nekünk azt akkor is, ha nem érdemeljük meg, vagy sokszor eltékozoltuk, vagy hálátlanok voltunk érte.

            Rád bízzuk a jövő hetünket. Segíts ezt a hetet sokkal szorosabb közösségben veled tölteni. Taníts meg minket szüntelen imádkozni, hadd változzék ettől a jellemünk, tisztuljon a szívünk. Hadd adjon ez nekünk fizikai és lelki erőt a terheinkhez, és tudjon az egész életünk téged dicsőíteni, hiszen evégre teremtettél.

Ámen.