Istentől jön a segítség

„Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra? a segítség az Úrtól jön, aki az eget és a földet teremtette. Ő nem engedi, hogy botladozzék lábad, nem alszik az, aki őriz téged. Lám, nem alszik, nem pihen, aki őrséget áll Izrael felett.”

Zsoltár 121:1-4

Nemrég költöztünk egy számunkra teljesen ismeretlen városba. Elkezdtem figyelni az embereket. S mit láttam? Mosolytalan, morcos, bánatos, pesszimista, örömtelen arcok és földre szegezett tekintetek.

Vajon miért? Hogy ne lépjenek bele a kutyapiszokba? Á, dehogy! Már megszokták az évek alatt, hogy „Minek örüljek?” „Az élet nem habos torta!” „Van nekem elég bajom” „Bárcsak lennél az én cipőmben, majd megtudnád!” És mennek tovább, lehorgasztott fejjel, búsan.

Karácsony előtt egy kis ajándékosztással egybekötött műsoros estet adtunk a nagycsaládosoknak ebben a városban. A végén kiosztottam a „Csendes éj” kottáját. Első vers – csak mi énekeltük. Biztatom őket – énekeljenek velünk. Bátran!

Semmi.

- Miért nem tetszenek énekelni?

- Mert mi ezt nem ismerjük!

- A csendes éjt nem ismerik?

- Nem! Még nem is hallottuk!

És szemmel láthatóan majd összeroskadnak a terhek alatt.

Pedig aki szemeit a hegyekre emeli – megtapasztalja a felülről jövő segítséget. Annak a segítségét, aki az eget és a földet teremtette. Akinek szemei felfelé néznek, annak nem botladoznak lábai.

Mert Aki ott a hegyeken túl van, sohasem alszik, még csak el sem szunnyad – hanem folyamatosan védi övéit. „Őrséget áll” – övéi felett.

Fölfelé

Akik mindig az útra néznek

Sohasem látnak csillagot

Csak rögöt, sarat, port,

És sok-sok egymásra tipró lábnyomot.

Akik mindig az utat nézik,

Örömük sohasem lehet.

Nem látnak messze, biztató célt

Csak a napi kis terheket.

A csillagokra kell felnézni

És csüggedezni nem szabad

Bár nehezek és küzdelmesek

A felfelé vivő utak