Felfedezések a próféciákban

Jeruzsálem pusztulása

Gyönyörű nap volt. A tanítványok Jézussal a templomban voltak. Kifelé menet büszkén mutogatták a templom épületeit: “Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek!” (Mk.13,1.) “Jézus pedig monda nékik: Nem látjátok-e mindezeket? Bizony mondom néktek: Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik.” (Mt.24,2.)

Ez a kijelentés bizonyára hidegzuhanyként hatott a tanítványokra. A templom a nemzet büszkesége volt. Lehetetlen, hogy a nagy gonddal felújított, díszesen kialakított épületegyüttes elpusztuljon. Nincs olyan izraelita hazafi, aki ne áldozná életét ezért a helyért. Nem történhet meg, hogy ez a mesteri munka romokban heverjen. Pedig ha ezt Jézus mondta, akkor bármilyenek is az emberi elképzelések, vágyak, be fog következni.

            A kijelentés után mintegy 40 évvel i.sz. 70-ben bekövetkezett amit Jézus mondott. Római csapatok vették körül Jeruzsálemet, a béke városát. Vezetőjük Titus, nem csupán hadvezér, hanem a művészeteket pártoló, a kultúrát támogató személy volt. A megszállás a pászkaünnep idejére esett, amikor az ország minden részéről feljöttek a zsidó emberek. Az ostrom idején ezrek haltak éhen, másokat a rómaiak öltek meg. Titus szerette volna megkímélni Jeruzsálemet a teljes pusztulástól. Csodálattal nézte az Olajfák hegyéről a templomot, és megparancsolta katonáinak, hogy ne merjenek egyetlen kövéhez is hozzányúlni. Komolyan kérte a zsidó vezetőket, hogy ne kényszerítsék, hogy vérrel szennyezze be a szent helyet. Ha elhagyják a templomot, és máshol szállnak harcba, egyetlen római sem fogja megsérteni a templom szentségét.

Titus hiába igyekezett a templomot megmenteni. Nála nagyobb volt Az, Aki kijelentette, hogy nem marad ott kő kövön.

A zsidó vezetők elvakultak voltak, s nem hallgattak Titusra. Titus végül úgy döntött, hogy ostrommal beveszi a templomot. Elhatározta, hogy ha lehetséges, megmenti a pusztulástól. Amikor nyugovóra tért, a zsidók kirohantak a templomból, és megtámadták katonáit. A küzdelem hevében egy katona eldobott egy tűzcsóvát, ami felgyújtotta az épületet. Titus próbált intézkedni, de vezérei segítségével sem tudta katonáit rávenni, hogy oltsák el a tüzet. A küzdelem borzalmas volt, a vér patakokban folyt a templom lépcsőjén. Végül az épület összedőlt és füstölgő romhalmazzá vált.

Ezzel még nem valósultak volna meg teljes mértékben Jézus Krisztus szavai. Mivel azonban a templom belső falai arannyal voltak borítva, a tűzvészben az arany megolvadt, és befolyt a kövek rései közé. A mindig kapzsi és pénzéhes katonák elmozgatták a köveket, hogy hozzájussanak az értékes fémhez. Ezzel végkép igazolódott, hogy nem marad kő kövön.

Ennél nagyobb baj is történt a templom jövőjét tekintve. Egykor a salamoni templomot elpusztította a babiloni király, de azt újra felépítették. Azonban a templom újabb felépítésének akadálya, hogy ma a templom helyén egy iszlám szentély, a “Szikla mecset” áll. Ezt el kellene bontani ahhoz, hogy ismét felépülhessen a templom. Ez viszont lehetetlennek látszik az erőviszonyokat ismerve. Az iszlám országok nyomása akkora, hogy képtelenség ezt megtenni.

Isten dicsősége, jelenlétének látható jele, elhagyta a jeruzsálemi templomot, amikor megölték Fiát. Amikor Isten emberi formában volt jelen, ott járt a templomban, de nem fogadták el, nem ismerték fel, holott a templomban nem az épület képviselte az értéket, hanem Akit tisztelni kellett volna benne.

Az ember gyakran elveszítette a lényeget, miközben a külsőségeket tartotta fontosnak. Talán még ma is ez a helyzet.

Gyürüs István