Mindennapi kenyerünket add meg nekünk

Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma

Lágy kenyeret ettem, édes volt a számban:

Illata még most is itt leng a szobámban.

Friss, puha kis cipó, bár egy kicsit barna,

de jobbat a lelkem, soha nem akarna.

Régen úgy gondoltam: megdolgoztam érte!

Imádságos szavam, soha nem is kérte.

Meg nem is köszöntem, csak elfogyasztottam,

utamon gondtalan ím - tovább futottam.

Azt hiszi az egyik: szánt, vet, arat, csépel,

napestig robotol szorgoskodó kézzel:

omlós, fehér lisztből lágy kenyeret készít,

hogy megérdemelte - mit eszik - a részit.

Másik szörnyű gépek robajában áll helyt,

vagy a bánya mélyén vasat, szenet váj, fejt:

emez tervez, épít, amaz ír és számol,

énekel, fúr, farag, fest, vizsgál vagy ácsol:

mind kenyeret keres! S azt hiszi: szerezte!

Megdolgozott érte! - Meg is érdemelte!

Megfigyeltem egyszer pelyhes, kis csibéket,

amik a tojásból alig hogy kiléptek.

Tipegtek, topogta, lesték anyjuk szavát.

Gondos gazdasszonyuk szórt számukra darát.

S ím az öreg kotlós, meg a kicsi csacskák

a láda fenekét nagy buzgón kaparták.

Azt gondolták nyilván: megdolgoztak érte!

Maguk kaparták ki! Nem jár hála érte!

De sok ilyen pelyhes emberke szaladgál

ezen a földgolyón, mióta csak fönnáll.

Szaladgál, kapargál s azt hiszi: nagy érték

az, amit ő csinál, s felmérni sincs mérték!

Azt hiszi azzal a kis kapargálással

órjás csodát mível, - s betel öncsalással.

Pedig hogyha minden ember összefogna,

s teljes erejével azon fáradozna,

hogy egyetlen egy, kis búzaszemecskének

kicsíráztatását hogyan ejthetné meg:

rájönne, hogy Isten nagy törvénye nélkül

minden kísérlete kudarcba fúl végül!

Ezek szerint aktuális marad az ima:

“Mindennapi kenyerünket, add meg nékünk ma!”

                                         Bajor László