Moldován Vilmos: Két advent

Moldován Vilmos: Két advent

Először csendben jött, mint gyermek

egy szép csillagfényes éjszakán,

s távoli öreg fejedelmek

mendegéltek a csillag nyomán.

Jött, mert az Isten megígérte.

Várta Őt egy kicsiny, árva nép,

tengernyi sóhaj szállott érte,

s jöttét jelezte a csillagkép.

De az adventvárók nem tudták,

 - s ez a keserű tragédia –

hogy fényűzés helyett az utcák

vándora lesz az Isten Fia.

Eljött a békességes éjben,

a béke illatát szórta szét,

kard villant Heródes kezében,

mikor hallotta érkezését.

Övéihez jött… s nem fogadták …

Egyszerű volt, nem volt otthona,

vérpatak szántotta az arcát,

s fején fénylett töviskorona.

Kik nem várták Őt Betlehemben,

mikor az ős-Ige testté lett,

gúnyolták, űzték, s kékreverten

adták rá a véres keresztet…

Ez volt az első advent…

Mielőtt égbe szállt a Mester,

új, dicsőbb ígéretet hagyott,

hogy eljön glóriás sereggel,

de órát nem mondott, sem napot.

Egy új advent küszöbén állunk,

hirdetik a föld, s a csillagok,

Jön Jézus Krisztus, akit várunk,

Kinek fején dicsőség ragyog.

Övéi itt, mint hajdan Izráel,

csillagok járását nem látják,

új gyilkosok tűnnek ma is fel,

új Golgoták, új Kálváriák.

A békesség égi hírnöke

süket, botor fülekre talál,

pedig szól a nyomor özöne,

sír a fájdalom, búg a halál;

A pásztorlelkek száma kevés,

kik hittel kémlelik a mennyet,

s kiket nem csüggeszt a szenvedés,

hanem új advent felé mennek.

Ó, eljön Urunk, akit várunk,

hirdeti a Nap, a Föld, az Ég,

angyali karral jön utánunk,

s lesz boldogság, örök békesség