Temetés

Temetés

 Vannak temetések, melyek fölött megnyílik az ég, és az örök élet evangéliumának illata legyőzi a sír, az elmúlás fojtó levegőjét.
Ilyen temetésről szeretnék beszámolni.
Nyugalmazott igazgatót kísértek utolsó nyughelyére egy faluban, mely órányi járásra fekszik a vasútvonaltól. Nem csoda, hogy csak a kis helyi sajtó emlékezett meg az eseményről. Azonban a gyászolók tömegét látva, akik közelről-távolról összegyülekeztek, kétség nélkül észre lehetett venni, hogy itt valami rendkívüli történik.
A polgármester azt mondta a sírnál: 'Kis falunkat messze földön ismerik - de csak az elhunyt iskolája miatt.' Igaza volt. A falu neve Hülben, és a Sváb Alpokban található. Az öreg iskolában több mint két évszázadon keresztül a Kullen-család tagjai tanítottak. A fiúk mindig követték apjukat ebben a hivatásban.
Mégpedig nemcsak mint tanító, hanem mint a hívő közösség vezetője is. Így lett a hülbeni iskola fokozatosan lelki központtá. A világ minden tájáról betértek ide 'a testvérek': parasztok és az egykori birodalmi kancellár, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület tagjai, professzorok és teológusok a tübingeni egyetemről, sőt egyszerű öltözetben az orosz gróf, Zaremba is... Mi mindent látott ez a hülbeni öreg iskola!
Most a család utolsó pedagógusa, Albrecht Kullen sírjánál állunk. Csodálatos ember volt! Az iskola rektora így emlékezett meg róla a sírnál: 'Tanulók ezreit vette föl az intézetbe, de soha nem rakott ki egyet sem. Valamennyit ismerte, szerette, és mindnyájan szerették őt.'
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy egész életén át császár-párti volt. A 'vörösöknek' soha nem felejtette el, hogy megdöntötték az utolsó uralkodó trónját.
Mikor azonban halálának híre végigfutott a falun, a 'vörösök' énekegyletének vezetője fölkereste az elhunytnak fiát, és megkérdezte tőle: 'Fölvonulhatunk-e mi is a gyászmenetben?' - 'Természetesen!' - 'Elhozhatjuk a zászlónkat is?' - 'Persze!' - 'És elénekelhetjük: Némán nyugszik a dalnok...?' (Az igazgató ugyanis az Úr nagy énekese is volt.) Ezt is megengedték. Ott fenn, ebben a kis faluban - hála Istennek - nem sokat adtak a liturgiai ceremóniára.
Világosan látni lehetett, hogy minden politikai különbözőség mögött nagy-nagy szeretet uralkodott.
'És a háznál is énekelhetünk?' - 'Természetesen!'
Ez lett a nap egyik fénypontja. A koporsót ráhelyezték a négy ló által vontatott halottaskocsira, némán állt körülötte a nagy tömeg, s akkor odavonult a 'vörös' énekegylet saját lobogója alatt, és énekelni kezdtek:

 'Az éltem hitre építem,

utamnak vége fönn a menny,

ó, benned, benned bízom...

Áldott az Úr, övé vagyok,

irgalmassága rám ragyog,

és nem hiába fénylik...'

Megrendítő volt, ahogy ezek a nyers férfiak - szemükben könnyekkel - hőn szeretett igazgatójuknak éppen ezt az éneket énekelték.
A kegyelem erősebb, mint minden politikai válaszfal.
Azután a gyászolók végtelen sora megindult a falun keresztül a csendes temetőbe. Tágas kilátás nyílik onnan a behavazott hegycsúcsokra.
A temetést az elhunyt unokaöccse végezte. Teljhatalommal hívogatott az Ige tekintélyével.
Mély gyász töltött be valamennyiünket, mert hogy vége szakadt valaminek, ami évszázadokon keresztül világított.
Azonban ennél világosabban ragyogott ebben az órában Jézus Krisztus, és bánatunk fölött megcsillant az öröm, hogy ez a világosság soha ki nem alszik!

Wilhelm Busch

forrás: www.keresztenydalok.hu