Történet egy művészről

Sok évvel ezelőtt Stenburg festő neve Düsseldorfban már híressé vált. Éppen műtermében állt, amikor Hugó páter, szent Jeromos gazdag templomának plébánosa lépett be és nem kis megbízást hozott.

• Tisztelendő atyám, nagy megtiszteltetés számomra, hogy ilyen nagy oltárképet rendel nálam, de a felkínált összeg nagyon kevés a munkához képest. Ezen a képen sok embert kell ábrázolnom, tanulmányozásukhoz sok idő kell. Jézus Krisztus keresztre feszítését nem könnyű megfesteni, hiszen már olyan sok kép készült róla. Nehéz lesz olyan festményt tervezni, amilyet elképzeltem, hogy egészen más legyen, mint az eddigiek
• Nem szabok határt a költségeknek, ön becsületes ember, Stenburg úr, nem az egyház viseli a költségeket, hanem egy vezeklő.

Az eredményes tárgyalás után jó hangulatban váltak el egymástól. A következő hetekben Stenburg elkészítette a terveket és végigkutatta zsidónegyedet megfelelő modellek után. Hugó páter meg volt elégedve. Csak azt kívánta, hogy a kereszt legyen a festmény középpontja. Időnként eljött megnézni, hogy halad a munka. Közben kitavaszodott, a művészt pedig elfogta a vágy, hogy otthagyja Düsseldorfot. Vázlat füzetével a környező vidéket járta. Egy nap az erdő szélén egy cigánylánnyal találkozott. A művészt különösen élénk, tiszta szeme ragadta meg, amelynek kifejezése minden pillanatban változott. A fájdalom, az öröm és a jókedv olyan gyorsan változott benne, mint a tó fölött elsuhanó felhők árnyéka.

• Állj csak meg egy pillanatra - kiáltotta Stenburg, és gyorsan vázlatot készített róla.

Nemcsak szép, nem, sokkal több annál - csodálatos modell! Spanyol táncosnőnek akarom megfesteni! Megegyeztek. Pepita háromszor egy héten eljött Stenburghoz, hogy műtermében lefesse. Percre pontosan érkezett. Nagyon meglepődött. Nagy szemével kíváncsian nézett körül a műteremben. Most vette észre az oltárképet, nemsokára minden figyelmét az kötötte le. Már majdnem készen volt. Végül félénken megkérdezte:

• Ki ez? - mutatott a leginkább szembetűnő alakra.
• Krisztus, - válaszolta közömbösen Stenburg.
• Mi történt vele?
• Keresztre feszítik. - felelte a művész. - Most fordulj jobbra - igen, így jó lesz.

Ecsettel a kezében szűkszavú ember volt.

• És azok kicsodák, akik olyan dühös arccal állnak ott?
• Figyelj ide - szólt a művész - nem beszélgethetek veled állandóan! Az a dolgod, hogy csendben maradj.

A lány ijedten elhallgatott, de továbbra is azon gondolkodott, hogy mindez mit jelenthet. Időnként összeszedte bátorságát és kérdezett valamit, mert majd szétvetette a vágy, hogy minél többet megtudjon.

• Miért feszítik keresztre? Nagyon nagy bűnt követett el?
• Nem, nagyon jó ember volt - hangzott a rövid válasz.
• Megint csak ennyit tudott meg, de minden szót úgy őrzött szívében, mint nagy kincset.
• Ha jó volt, akkor miért feszítették keresztre? Utána újra szabadon engedték?
• Azért, mert ... a művész abbahagyta, letette az ecsetet, egyet lépett előre és valamit igazított a lány ruháján.
• Mert .... ? - ismételte meg Pepita lélegzetét visszafojtva.

A festő újra visszament az állványhoz, aztán ránézett és kérdő arckifejezése miatt megsajnálta.

• Ide hallgass, most az egyszer elmondom neked, de aztán ne zavarj a kérdéseiddel.

És  elmondta a kereszt történetét. Pepitának minden új volt, a művésznek pedig olyan régi, hogy már nem is érintette. Le tudta festeni a Megváltó halálfélelmét anélkül, hogy egy ideg rezdült volna benne, míg a lánynak a puszta gondolat majdnem megszakasztotta a szívét. Fekete szeme megtelt könnyel, amelyet büszkeségében el akart rejteni. Lassan megfordult:

• Ugye, nagyon szereti, ha ilyen sokat tett önért?

A férfi hirtelen elvörösödött. Szégyellte magát. A lány szegényes, kifakult ruhájában rég elment, kérdő szavai azonban még mindig visszacsengtek a művész lelkében. Megpróbált szabadulni tőle, de nem tudott. Sietett elküldeni a festményt a megbeszélt helyre, de nem tudta elfelejteni a szavakat: Mindez érted történt! Végül már nem tudta elviselni szíve gyötrelmeit, elment gyónni. Hugó páter végighallgatta. Mivel egyháza minden tanítását elhitte, feloldozta és biztosította róla, hogy újra rendben van minden. A művész sokkal olcsóbban adta oda az oltárképet, mint akarta, így egy-két hétig felszabadultabbnak érezte magát. Aztán újra feltámadt benne a kérdés: “Ugye, nagyon szereti?” És a választ követelt. Stenburg nyugtalan lett, nem tudott dolgozni. Sokat mászkált a városban. Egy nap több embert látott a városfalnál levő ház felé igyekezni. Megkérdezte, hogy mi történik ott, de senki sem tudott kielégítő választ adni. Ez felkeltette kíváncsiságát. Néhány nap múlva megtudta, hogy egy idegen lakik ott - az új tanítás híve, tehát a megvetettek közül való, aki mindenben Isten Igéjére hivatkozik. Lehet, hogy ott megtalálja, amit keres. Összejövetelekre kezdett járni, hogy mindent megfigyeljen. Nem maradt azonban senki hidegen, ha tűz közelébe megy. Ez a hívő prédikátor meggyőzően beszélt, és látszott is rajta, hogy Krisztussal jár, és Jézus neki minden.

                Stenburg megtalálta, amit keresett és ami után annyira vágyott: az élő hitet. Új barátja egy időre kölcsönadta neki az Újszövetség egyik drága példányát. Már nem kellett keresnie. Szívében nagy szeretet érzett.

“Mindezt értem tette, de hogyan beszélhetnék másoknak erről a szeretetről, erről a határtalan szeretetről, ami az ő életüket is meggyógyította? Jézus mindenkinek adja, de ezt nem látják, ahogy én sem láttam régebben. Hogyan hirdethetném ezt a szeretetet? Hiszen én nem tudok prédikálni, nem tudok beszélni. Szívemben Krisztus szeretet ég, de nem tudom kifejezni.”

Miközben ezen törte a fejét, véletlenül egy darab szenet fogott a kezébe. Pár vonással egy töviskoronás fejet vázolt fel. Szeme közben megtelt könnyel. Hirtelen egy ötlet villant át agyán:

“Tudok festeni! Majd az ecsetem hirdeti. Azon az oltárképen arca csak a halál szenvedését fejezte ki, de az nem igaz. Kimondhatatlan szeretetet, végtelen irgalmat, önkéntes áldozatot kell látni rajta.”

Letérdelt és imádkozott:

• Uram, segíts, hogy úgy tudjalak megfesteni, amilyen vagy, hogy bizonyságot tehessek rólad.

Festeni kezdett. Tehetsége feltámadt, szinte föléje nőtt. A keresztre feszítésről készített újabb képe olyan volt, mint az isteni kijelentés. Nem akarta eladni, hanem szülővárosának, Düsseldorfnak ajándékozta. A nyilvános képtárban állították ki, és a polgárok mindenfelől csodájára jártak. Aki előtte állt, elnémult és szíve megindult. Isten szeretetének bizonyosságával ment el és lélekben azok a szavak visszhangoztak, amelyek a kép alatt álltak: “Mindezt érted tettem - s te mit teszel értem?” Stenburg is gyakran megnézte. Hátul, a terem egyik sarkában állt, onnan figyelte a kép körül tülekedő embereket, és kérte Istent, hogy áldja meg megfestett bizonyságtételét. Amikor egyik nap a többi látogató már elment, egy szegény lányt vett észre, aki keservesen sírt a kép előtt.

• Miért vagy olyan szomorú? - lépett oda hozzá.

A lány megfordult. Pepita volt. Most ismert csak rá.

• Uram, ha engem így szeretett volna! - mondta és a Megváltó arcára mutatott, aki vágyakozó szeretettel hajolt feléjük.
• Pepita, ezt érted is tette!

Utána elmondta neki ennek a szeretetnek az egész történetét. Késő estig, záróráig ültek egymás mellett. A festő most nem fáradt bele a kérdések megválaszolásába. A lány figyelt, szinte itta szavait és hitt neki:

• Mindezt érted tettem!

Azóta sok év telt el. Egy fiatal nemes Párizsba menet pompás kocsiján Düsseldorfba érkezett, és míg lovait megetették, elment a híres képtárba. Gazdag volt, fiatal és művelt, a világ minden kincse elérhető közelségben volt számára. Stenburg festménye elé lépett. A kép mélyen megrendítette:

“Mindezt érted tettem - te mit teszel értem?” Újra és újra elolvasta a feliratot, és nem tudott szabadulni tőle. Szívébe markolt, Krisztus szeretete megragadta és örökre foglyul ejtette. A síró nemesembert a teremőrnek kellett kézen fognia és figyelmeztetnie a zárórára. Este lett, de fiatalember számára most kelt fel az örök élet hajnala. Zinzendorfnak hívták.

Visszament a vendéglőbe és beszállt kocsijába, de hátat fordított Párizsnak és hazautazott. Attól a pillanattól kezdve életét, vagyonát, hírnevét, tekintélyét annak a lába elé tette, Aki a kép által szólt hozzá.

                Stenburg festménye ma már nem látható a düsseldorfi képtárban. Tűzvész pusztította el. Isten azonban felhasználta, hogy Fiáról a golgotai Megváltóról tegyen bizonyságot.

El tudod-e mondani, hogy: “Értem is meghalt”?