Tükör

Néhány évvel ezelőtt a kisfiamat egy nagy tükör elé állítottam. Először nem ismerte meg magát benne, még túl kicsi és butácska volt hozzá. De láthatóan örült annak a kedves kisfiúnak, aki az üvegfal mögül rámosolygott. Egészen addig, amíg az arckifejezése meg nem változott, és a mozdulatok párhuzamosságára felfigyelve, észre nem vette, hogy az ő maga.

            Így vagyunk mi is a Biblia alakjaival és eseményeivel. Először úgy látjuk őket, mint a régmúlt szereplőit, úgy hallgatjuk az érdekes történeteket, mint amelyekhez nekünk semmi közünk. De amikor megváltozik az arckifejezésünk, és a cselekedeteinket is vizsgálni kezdjük, rá kell döbbennünk: „Ez itt én magam vagyok, valóban én, és senki más.” Egyszerre csak első személyben tudjuk olvasni Isten üzenetét, nekünk szól. Ez valóban nagy esemény!

            Addig kell tehát nekünk „a tükör” előtt ide-oda mozgolódnunk, amíg pl. az Úr Jézus közüli emberek egyikével nem azonosítottuk magunkat. Ameddig nem ismerjük fel önmagunkat azokban az emberekben, addig nem ismerjük fel az Urat sem.

            Sajátságos felfedezést tehetünk ezután. Mindezekből az alakokból hirtelen a saját arcképünk tekint ránk. Mindezekben az eseményekben saját életünk helyszínrajzát látjuk feljegyezve: én vagyok a kételkedő Tamás, ... én vagyok a bűnös asszony ... én vagyok a tékozló fiú: és az atya, a mi mennyei Atyánk, aki vár minket.

            Meg kell azonban állnunk „a Tükör”, vagyis Isten igéje előtt, és teljes szívünkből kell mondanunk: „Ez én vagyok!”

• Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt. De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete. Jak.1,23-25. (Protestáns fordítás)

Helmut Thielicke Vetés és Aratás 44. évf. 3. szám. 2006/3 4. old.