Homoszexualitásról

A homoszexualitásról

Mi a homoszexualitás?

A homoszexualitás európai kultúrákban érvényes társadalmi megítélésében először a 18. század jelentett áttörést, amikor bűn helyett mentális betegségnek kezdték tekinteni. Ez a helyzet 1973-ban változott jelentékenyen, amikor az Amerikai Pszichiátriai Társaság a 'homoszexualitás' szót kivette a mentális és érzelmi betegségek hivatalos kézikönyvéből. 1975-ben az Amerikai Pszichológiai Társaság is határozatot hozott az intézkedés megerősítésére. Pszichológusok, pszichiáterek és mentális egészséggel foglalkozó szakemberek egyetértenek abban, hogy a homoszexualitás nem betegség, mentális rendellenesség vagy érzelmi probléma. Az utóbbi 35 évben számos kutatás mutatta ki, hogy a szexuális irányultság önmagában és magától nem kapcsolható össze érzelmi vagy szociális problémával.[1]
 

Ennek eredményeképpen napjainkban a homoszexualitást nem mentális betegségnek tekintik, hanem a szexualitás egy alternatívájának, amely ugyan eltérést jelent a genetikailag meghatározott nem és a szexualitás négy megnyilvánuló dimenziója (a nemi szervek, a másodlagos nemi jellegek, az agy nemek között eltérő belső szerkezete, valamint a szexualitással összekapcsolódó struktúrák, és a megfigyelhető viselkedés) közül legalább egytől.[2]

Homoszexuális az, aki az ellenkező nemű partner jelenlétében is az azonos nemű partnert preferálja. Tisztában van férfi vagy női mivoltával, jól is érzi magát a nemében, nincs olyan élménye: bárcsak másnak születtem volna (a transzvesztitákkal ellentétben).[3]

Hogyan alakul ki?

Freud nyomán a homoszexualitás okait eleinte a domináns a domináns anya, az érzelmileg távoli, elérhetetlen apa érzelmileg diszfunkcionális szerepében keresték, majd sokáig népszerű volta csábítás-elmélet is, miszerint a gyerek serdülőkorában ért szexuális csábítás vagy nem megfelelőnek tartott szexuális ingerek változtatják meg a serdülő szexuális érdeklődését.[4]

Ezeket az elképzeléseket világosan cáfolta Bell, Weinber és Hammersmith kutatása 1981-ben 1000 homoszexuális és 500 heteroszexuális férfi és nő bevonásával. A vizsgálat egyetlen olyan tényezőt mutatott csak ki, amely mind férfiaknál, mind nőknél előre jelzi a felnőttkori homoszexuális irányultságot: gyerekkori nonkonformitást a nemükhöz megfelelőnek tartott viselkedésekben. Igaz, hogy az apák fiukhoz való kapcsolata szegényes volt, az eredmények azonban inkább arra utalnak, hogy a rossz apa-gyerek viszony nem oka a homoszexualitásnak, hanem inkább annak az eredménye, hogy az apa nem szereti vagy megtagadja neméhez képest nonkonform módon viselkedő gyermekét, különösen nőies fiát. A csábítás-elmélet is megdőlt: meleg férfiak és a leszbikusok előéletében nem gyakoribb, hogy első szexuális kapcsolatukat azonos neművel létesítették, mint heteroszexuális társaik. Sőt gyermek- és serdülőkorukban ők is szereztek heteroszexuális tapasztalatokat, és azokat nem találták kellemetlennek. A kutatás azonban egy nagyon érdekel új tényt is felszínre hozott: a melegek és a leszbikusok általában már három évvel azelőtt felfedezik, hogy az azonos neműekhez vonzódnak, mielőtt bármiféle szexuális kapcsolatba lépnének velük. Ezek azt jelzik, hogy a homoszexuális érzések, nem pedig a homoszexuális cselekmények a felnőtt homoszexuális irányultság döntő előzményei. Ebből feltételezhető, hogy mind a gyerekkori nemi nonkonformitás, mind a felnőttkori homoszexuális irányultság eredete veleszületett vagy méhen belüli tényezőkben keresendő.[5]

Ezt erősítették meg a Kinsey Intézet munkatársai egy jelentős kutatásban, amikor a homoszexualitást meghatározó korai tényezőket keresték. Sem a családi jellemzők, sem a serdülőkori szexuális tapasztalatok nem különböztették meg a homoszexuálisokat a heteroszexuálisoktól. Egyetlen tényező tűnt jelentősnek: a nemtől elvárható viselkedéstől való eltérés. Ez azt jelentette, hogy a később homoszexuális irányultságú férfiak és nők gyermekkorukban feltűnő érdektelenséget mutattak a nemükre jellemző játékok és tevékenységek iránt, de szívesen játszottak az ellenkező nem által kedveltekkel. Ezt a pszichológiában szokatlanul erősnek észlelt összefüggést más kutatások is alátámasztották.[6]

Az érdeklődés a gének felé fordult. A férfi ikertestvérrel rendelkező meleg férfiak egyik vizsgálata szerint pl. az egypetéjű ikertestvérek 52 százaléka, míg a kétpetéjű ikertestvéreknek csak 22 százaléka volt ugyancsak meleg (Bailey és Pillard, 1991). Egy hasonló, de leszbikusokkal folytatott vizsgálat szerint az egypetéjű ikertestvérek 48 százaléka, míg a kétpetéjűek közül 16 százalék volt ugyancsak leszbikus. A különböző vizsgálatok számadatokban eltérő eredményeket hoztak, de abban egyetértettek, hogy a genetikai meghatározottság nem tagadható. További kutatások (Hamer és Copeland, 1994; Hamer és munkatársai, 1993 – 144 meleg férfi családjának vizsgálata és 40 olyan család kromoszomális elemzése) arra is rámutattak, hogy a homoszexuális irányultság világosan összefügg egy, az X kromoszómán található elemmel. (Az X-kromoszómát a férfiak anyjuktól öröklik, tehát a meleg férfiaknak több meleg rokonuk volt a család anyai, mint apai oldalán.)[7] További vizsgálatok szerint a rokonaik között magasabb a homoszexuálisok aránya, például a homoszexuális férfiak fiútestvéreinek negyede szintén meleg, ami az átlagpopulációnál jóval magasabb arány.[8]

Kutatni kezdték a méhen belüli hormonok szerepét is. Egy vizsgálat olyan lányokat követett nyomon, akik szélsőségesen magas tesztoszteronmennyiségben részesültek a méhen belül. Ezeknek a lányoknak a nemi szervei sem voltak egyértelműek, amit azonban sebészileg korrigáltak nem sokkal születésük után. Az iskoláskorukban velük és anyjukkal készült interjúk szerint hajlamosabbak voltak fiúsan vadul viselkedni, mint a kontrollcsoportba tartozó lányok (Money és Ehrhardt, 1972). Fiatal felnőtt korukban több azonos neműekre vonatkozó szexuális fantáziáról számoltak be (Money, Schwartz és Lewis, 1984). Ezeket az eredményeket gyakran úgy értelmezik, hogy a méhen belüli tesztoszteron „maszkulinizálta” a lányok agyát.[9] Egy tanulmányban férfi homoszexuálisok, biszexuálisok és heteroszexuálisok édesanyját kérték meg, hogy emlékezzenek vissza a terhesség alatti traumatikus élményekre. A homoszexuálisok anyjának kétharmada, a biszexuálisok egyharmada és a heteroszexuálisok tíz százaléka számolt be ilyen élményről.[10]

A homoszexualitás okainak keresésekor valószínűleg e fenti tényezők bonyolult összhatásában rejlik a válasz.

A homoszexualitás identitásának folyamata

Richard Troiden az alábbiak szerint írja le a homoszexuális identitás kialakulását (1988):

„1. szint: Szenzitizáció; a különbözőség érzése. Amint a visszatekintésekből kiderül, egyeseknek az iskoláskorban olyan társas tapasztalataik voltak, amelyek azt az érzést keltették bennük, hogy mások, mint a többi gyerek, és amelyek később a homoszexuális személyiséget elfogadhatóbbá tették számukra, habár abban az időben heteroszexuálisnak tartották magukat (Bell, Weinberg és Hammersmith, 1981).

2. szint: Felismerés; identitáskrízis. Amikor ezeknek a gyerekeknek a nemi érése megkezdődik, észreveszik, hogy saját nembeli társaikhoz vonzódnak, és elkezdik ezeket az érzelmeket homoszexuálisként címkézni. Ez a felismerés nagy belső zűrzavart és identitásválságot okoz; többé már nem tekinthetik adottnak heteroszexuális identitásukat, és tudják, hogy a homoszexuálisokat megbélyegzik. A serdülőkor középső vagy késői szakaszában ezek a fiatal emberek kezdik elhinni, hogy ők talán homoszexuálisok, hiszen nem érdeklik őket a kortársakkal folytatott heteroszexuális kapcsolatok. Sok homoszexuális felnőtt úgy idézi fel a serdülőkort, mint a magány és kiközösítettség időszakát. Ez a feszült pszichológiai és szociális állapot tagadást gerjeszt, és arra irányuló kísérleteket, hogy eltérő szexuális irányultságukat szociálisan elfogadott formában fejezzék ki.

3. szint: Identitásfelvállalás. Sok olyan fiatal, akinek vannak homoszexuális tapasztalatai, és aki felismerte, hogy saját nemének tagjaihoz vonzódik, nem vonzalma szerint választ. Mások azonban nyilvánossá teszik az eddig csak önmaguknak bevallott homoszexuális vonzódásukat; legalábbis más homoszexuálisok számára. Bár a homoszexuális identitást ennek a folyamatnak az elején felvállalják, ez még nem jelent teljes elfogadást. Vivienne Cass (1984) így írja le az identitásképzésnek ebben a szakaszában lévő embereket:

Azok az emberek, akik elérték a homoszexuális identitásnak ezt a szintjét, különböző módon viszonyulnak hozzá. Vannak, akik igyekeznek elkerülni a homoszexuális kapcsolatokat, és igyekeznek heteroszexuálisnak látszani, hogy elkerüljék a homoszexuálisokat sújtó megbélyegzést. Mások magukévá teszik a szélesebb társadalom homoszexualitásra vonatkozó sztereotípiáit, és szélsőségesen viselkednek azért, hogy megfeleljenek ezeknek a sztereotípiáknak. Megint mások elkezdenek a homoszexuális közösséghez alkalmazkodni.

4. szint: Elköteleződés; az identitás integrációja. Erre az utolsó szintre azok érkeznek el, akik lehetséges életformaként fogadják el a homoszexualitást. Az identitás integrációját a szexualitás és az érzelmi kötődés összefonódása, az életformával való elégedettség kifejezése és a homoszexuális identitás nyilvános vállalása mutatja.”[11]

A fent leírt okok és a homoszexuálissá válás folyamata nyilvánvalóvá teszi, hogy a szexuális orientáció nem választás kérdése. A legtöbb ember esetében a korai serdülőkorban jelenik meg, minden korábbi szexuális élmény nélkül. Számos ember számol be arról, hogy hosszú éveken keresztül próbálja homoszexuális irányultságát heteroszexuálissá változtatni, bármiféle siker nélkül. Éppen ezért a pszichológusok nem gondolják, hogy a szexuális irányultság a legtöbb ember számára tudatos döntés lenne, amelyet akaratlagosan megváltoztathatna.[12] A melegek és a leszbikusok semmivel sem inkább döntenek úgy, hogy az azonos neműek iránt fognak erotikus érzéseket táplálni, mint a heteroszexuálisok úgy, hogy ők az ellenkező neműekhez vonzódnak.[13]

Terápiás lehetőségek

Mivel a homoszexualitást nem tekintik betegségnek, értelmet sem kap a szexuális irányultságot célzó terápia. Ennek ellenére néhány terapeuta vállalt ilyen típusú terápiát, és arról számolt be, hogy sikerült megváltoztatnia a kliens szexuális irányultságát (homoszexuálisból heteroszexuálissá) a kezelés során. Alapos vizsgálódás azonban megkérdőjelezte az eredményeket: számos állítás olyan szervezetektől származott, amelyek ideológiailag elfogultak a szexuális irányultsággal kapcsolatban, és valójában nem mentális egészséggel foglalkozó kutatók. Továbbá a kezelések és eredményük rosszul dokumentáltak bizonyultak. Ezen kívül a terápiák után túl rövid volt az az időszak, amíg a klienseket nyomon követték.[14]

„1990-ben az Amerikai Pszichológia Társaság megállapította, hogy semmilyen tudományos bizonyíték sem mutatja, hogy a változásra irányuló terápia működne. Az ilyen terápia több kárt okozhat, mint hasznot. A szexuális irányultság megváltoztatása nem egyszerűen a szexuális viselkedés megváltoztatása. Szükséges lenne az érzelmek és szexuális érzések megváltoztatása, az énkép és a társas identitás újrastrukturálása. Bár néhány szakember próbálkozik a szexuális irányultság megváltoztatásával, mások megkérdőjelezik az etikusságát annak, hogy olyan vonást próbáljunk megváltoztatni, amely nem is rendellenesség, és amely rendkívül fontos a személy identitásában.”[15]
 

Miben mások a homoszexuálisok?

A homoszexuálisok minden társadalmi rétegben, minden etnikai csoportban és minden szakmán belül „képviselve vannak”, szexuális preferenciájuk sajátosságain kívül semmilyen, csak rájuk jellemző tulajdonsággal nem lehet megkülönböztetni őket.[16]

Azok a tanulmányok, amelyek olyan gyerekek csoportjait hasonlítják össze, amelyeket homoszexuális vagy heteroszexuális szülők neveltek fel, nem találnak fejlődési különbséget a gyerekek intelligenciájában, pszichológiai alkalmazkodásában, társas alkalmazkodásában, barátok közti népszerűségükben, nemi szerepük fejlődésében, szexuális irányultságukban.[17]