MAGASZTALJUK AZ  URAT!

 

 

Vallásos versek gyűjteménye

 

Lenk Lajos hagyatékából

 

Összeállította: Kalosa Eszter

 

E L Ő S Z Ó              

 

 

 

 

 

 

Szeretettel és Isten iránti hálával bocsátjuk utjára e versgyűjteményt, hogy szolgáljon urunk magasztalásra, testvéreink örömére és lelki épülésére.

 

Megváltónk a szent tudomány igazi ismerőjét olyan gazdához hasonlította, aki "ót és újat hoz elő az ő éléstárából"  házanépe táplálására. (Máté 13:52).  Ezt az példát követtük mi is amikor a szép  új versek mellett megörökíttettünk olyan értékes régi verseket is, melyek az örökkévaló evangélium talapjából nőttek ki, ezért üzenetük is örökérvényű, tanításuk ma is időszerű. Komoly veszteség érné ifjú nemzedékünket, ha a hithű elődük által isteni üzenetet engednénk felesébe merülni.

 

Gyűjteményünk válogatásánál nem a versek művészi színvonala volt a döntő szempont, hanem inkább az, hogy üzenetük összhangban álljon a Szentírás tanításával. Így szolgálhatnak különböző gyülekezeti alkalmakon, evangelizációs összejöveteleken, ifjúsági rendezvényeken, igényes és egyszer emberek lelki és szellemi épülésére. De lehetnek e versek az igehirdetés mellett, a zenei szolgálattal együtt istentiszteleteink kiegészítő részei is, gazdagítva annak színvonalát Urunk magasztalására.

a versek témakörök szerinti besorolása nagyjából megfelel a szokásos különböző alkalmaknak.

ezeken kívül: keresztségre a "kövessük Őt" és a "Légy hü mindhalálig!" c. csoportban, úrvacsorai istentisztelethez pedig a Megváltásunk ára" cm alatt találunk az ünnephez illő, alkalmas verseket.

 

Szeretnénk, hogy gyűjteményünk mind gyülekezeti használatban, mind egyéni olvasmányként valóban örömet és lelki gazdagodást jelenthetne olvasónak és hallgatónak egyaránt! Isten tegye áldottá e kötet szolgálatát!

 

 

 

I.

 

ISTENNEL  EGYEDÜL

 

 

"Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kisértésbe ne essetek; mert jóllehet a lélek kész, de  a test erőtelen." (Máté 26:41)

 

"Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz,  aki titkon van; és a te  Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván."  (Máté 6:6)

 

A legnehezebb kérés; Legyen meg a Te akaratod!

Ha elkerülnek gondok, bánatok,
Könnyű kimondani,
De ha nehéz órák jönnek, s az öröm ködbe vész,
Ha a szív vérzik, a lélek zokog,
Ha éjszakának tűnnek a nappalok,
Eltördelni mégis a mondatot:
Hogy legyen meg a Te akaratod!

Inkább sikoltanék; Atyám, ne, ne!
Mért kell ennek így történnie?
Szívem keserű lázadásba jut
Ha érthetetlen előtte az út!
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket,
Én Istenem, hát ez a szeretet?!
Aztán elcsitul.

Bocsáss meg Atyám,
Te szeretsz engem híven, igazán.
Kínban vergődő szívvel is tudom,
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Ellenemre is véghez viheted,
De szívem attól nem lesz csendesebb.

Taníts meg hát szívből kiáltani
Ne csak szájjal, szívvel mondani:
Ahogy Te akarod, ne ahogy én
A békesség csak úgy lesz az enyém.

Lehet az út tövises, meredek,
Amerre vezetsz, bátran mehetek,
S mindennapi kérésem az marad,
Add, hogy csupán Téged kívánjalak.
Legyen akaratod, ha a nap nevet,
Legyen akaratod, ha az éj temet.
Legyen akaratod most és mindörökké,
Igen, fogd meg kezem, fogadd el a szívem!
S ha utad célját el is takarod,
Hiszek! Legyen ahogy Te akarod!
 

 

 

 

Páskulyné Kovács Erzsébet

 

Istennel egyedül

 

 

Amikor este mér megpihen

A munkától fáradt két kezed,

Amikor már lassan megtisztul

A világ zajától a lelked,

A szíved is egyre csendesül,

Maradj az Istennel egyedül!

 

Ha földi kisértés vesz körül,

És érzed, gyenge vagy megállni,

Szívedből szeretnéd a Sátánt,

A vétket örökre kizárni,

Lelked a bűntől menekül,

Maradj az Istennel egyedül!

 

Ha nehéz a kereszt, amit hordasz,

Ha nincs  erőd és nincs hited,

Ha csordultig tele van bánattal

És keserűséggel a szíved,

S az élet terhe rád nehezül,

Maradj az Istennel egyedül!

 

Ha minden elhagy is, ó ne félj,

A magány, az mindig jó barát.

A csendben hallod meg legjobban

Az Istennek hívó szózatát.

 És sohasem leszel egyedül,

Ha az Istennel maradsz egyedül...

 

- - -      

 

 

 

Siklós József:

 

Csendes percek

Az első szó reggel Tied legyen,

Mielőtt még bárki szólna.

Előkerül az öreg Biblia,

mennyei világod rádiója.

 

Kanyarognak fekete sorok,

s felragyog bennük fénylő üzenet.

Uram, hozzám szólsz, s szívem közepébe,

mint röntgensugár, hatol be szemed.

 

Hogy általában mindent tud az Isten:

gyermek-hittankönyvben benne van.

Térdem remeg, beleborzong a lelkem:

"De minden bűntől - hirdeti a Könyv -

Jézus vére megtisztít minket!"

 

És térdre hullva imádkozhatom,

bűnvallás, kérés mind felszínre törhet,

és hála, hála, mindig, mindenért!

- Megnyittatik a zörgetőnek...

 

Pár perc pereg le mozdulatlanul.

"Csodálván mondom, micsoda az ember..."

Bejárja örökkévalóság tájait,

találkozik a Végtelennel,

bűnös szíve - a Kegyelemmel...

----

 

 

REGGELTŐL ESTIG

Hadd kezdjem el imádsággal

Minden reggel napomat.

Hadd készüljek imádsággal

arra, amit tartogat.

 

Imádságban kérjek erőt,

Ha szolgálatba vezetsz,

imádkozva induljak a

testvérhez, akit szeretsz.

 

Imádkozva leljek jó szót,

más sebére balzsamot,

Hadd győzzek le imádkozva

kételyt, hajszát, haragot!

 

És ha este imádkozva

munkámat bevégezem,

imádkozva érintse meg

ruhád szegélyét kezem!

 

---

           

 

Szabolcska Mihály:

 

IMÁDSÁG IDEJÉN

 

Csak imádkozzatok édes kis fiaim,

Az imádság áldás, az imádság élet.

Minden gonosz ellen lelünk menedéket,

Addig e világ ha ellenünk fordul is,

Nem  vagyunk magunkra...

Velünk van az Isten az imádságunkba !

 

Csak imádkozzatok édes kis fiaim,

Az imádkozástól messze jár a vétek,

vagy ha kit megejt is: bűnbánata könnyén

Igaz imádságban megtisztul a lélek.

Kit ti  úgy szerettek, az égi szivárvány:

A menny mosolygása

Megtérő bűnösök könnye hullására!

 

Csak imádkozzatok, édes kis fiaim,

Istenfélelemmel, emberszeretettel...

Mert bűn az imádság, ha mit szájatok vall,

Meghazudtolnátok rút cselekedettel.

Ki sok imádsága nagy magaslatáról

Mást lenéz kevélyen:

A jó Isten annak nincsen a szívében!

 

Csak imádkozzatok, édes kis fiaim.

Én tanítalak rá megpróbált szívemmel,

Az imádság áldás, az imádság élet,

Istenfélelemmel, emberszeretettel.

De ne feledjétek, hogy szeretet nélkül:

Hitünk csak sivárság...

S hogy az igaz élet a legszebb imádság!

 

---

 

 

Kürthy Károly:

 

REGGELI IMÁDSÁG

 

A nap csókjára hogy felébredek,

Dicsérem jó Atyám a Te neved.

Áldom vezérlő, hűséges kezed,

Mely őrködött ma álmaim felett.

Köszönöm, hogy a sötét éjjelen

Számomra Te voltál a védelem,

Hogy nem hullott se bánat rám, se kin,

S láthatom újra drága kedvesim!

Köszönöm e reggelt, ez új napot,

A madárdalt, a hulló harmatot,

Áldásaidnak végtelen sorát,

S könyörgöm: Óh szeress, óh áldj tovább!

Te légy a hü segítség, védelem

Hallgass meg engem, édes Istenem!

 

---

 

 

Horváth József:

 

IMAKAMRÁBAN

 

Imakamrában vagyok. Várok.

Fájó sóhajok szárnyán szállok.

Mikor jössz, Uram, beszélgetni?

 

Szeretném, ha halkan kopognál,

Belépnél és  hozzám szólnál.

Szívem újra tudna énekelni.

 

Ne késs, Uram! Oly egyedül vagyok!

Lement a nap, sugara se ragyog.

Beborít az est feketeséggel.

 

Ne késs, Uram! Küldd el Lelkedet,

Ki betölti árva szívemet.

Dicsérhetlek boldog lélekkel.

 

Uram! Ugye, nem hagysz árván?

Lásd meg szívem! Lelkedre várván,

A térdeimen sírdogálok.

 

Jöjj hát hamar! Hívlak, én Uram!

Kis imakamrámba, hol magam

Nyitott szívvel Lelkedre várok!

 

---

 

 

Fejszés András:

 

ESTI IMA

 

A szél virágot lenget a kertben,

Az esti nap bágyadtan melenget,

és szívemet, mely most elmerengett

a múló időn, áhítat tölti el.

Ez a nap is elment a többivel.

Hogy hány jön még, nem tudhatom,

nem is kérdem, nem kutatom,

Csak azt kérem Uram, vágyó szívből:

"Adj kis időt még végtelen idődből,

és készíts,  hogy ha majd jön halálom,

az a nagy óra készen találjon.

Addig hadd hordjam terhem derűsen,

nem lázadozva és keserűen. Ámen"

 

---

 

Oláh Lajosné:

 

ERŐRŐL - ERŐRE

 

Hányszor hittem, hogy elfogyott erőm!

Vége, nincs tovább...

Megtántorodtam, már-már elestem,

elborított a nyomorúság.

Szóltam: saját erőmből nem telik több,

nem bírom tovább!

 

És akkor új erő jött

csendben és észrevétlen.

Nem a győztesek hódító ereje,

nem az erők világrengető serege,

csak épp annyi, amire szükségem volt.

Csak épp annyi, amennyi fölemelt,

megiszamodott lábam lépésre bírta,

s nyomorúságos rengetegéből

a kivezető utat megmutatta.

Csak éppannyi.

S ha elfogy, akkor újra küldi Ő,

a kifogyhatatlan, örök szent erő!

 

Mindig csak annyit...

S épp eleget!

Eleget ahhoz, hogy el ne essem,

és ha szakadék szélére értem,

ne zuhanjak le a szörnyű mélybe,

e szent erővel általlépjem,

s csak a túlparton roskadjak össze.

Aztán megint ad új erőt.

Naponként újra ad!

Mindennap kinyújtom kezem

a napi mannáért, és Ő ad.

 

Erőről erőre jutok,

világlik már a szent titok!

Az ínség földjén új forrás fakad,

amerre bizakodó lábam elhalad.

Tekintetem a célt kutatja már,

nem révedek erőtlen magamra,

végtelenné tárul a láthatár.

 

Mindig csak előre, előre,

át a völgyön, - a hegytetőre!

Kőről-kőre... Erőről-erőre...

Átmenvén a siralom völgyén,

erőről erőre jutok,

míg fenn a Sionon megállhatok!

 

---

 

Németből: Túrmezei Erzsébet:

 

A MAGÁNYT NEM ISMEREM!

 

Magányos? Nem! Magányos nem vagyok.

Hisz soha nem vagyok magam.

Ha szól az Úr, s szavára hallgatok,

Minden magánynak vége van.

 

Ha kis szobámban egyedül vagyok,

s figyelek csendesen,

bennem sok drága Ige felragyog,

s vigasztalást, új erőt ad nekem.

 

Hiszen annyi nehezet éltem át

hosszú, fárasztó életutamon.

Miért vágynék arra, a világ mit ád,

ha hitem engem hazafelé von?!

 

Imára kulcsolom fáradt kezem,

- tudom, Uram többet most nem kíván -,

s életem új fényben szemlélhetem,

ámulhatok isteni uralmán.

 

Közelsége elűz minden magányt.

Szent üzenetein gondolkodom

és hitem már a jövendőbe lát.

Milyen öröm: vár örök otthonom!

 

Világ, nem nyitok már ajtót neked.

Csak Te légy velem, Uram, Mesterem!

Köszönöm áldott közelségedet!

Velem vagy! A magányt nem ismerem.

 

---

 

 

Vargha Gyuláné:

 

SZÜNTELEN IMÁDKOZZATOK!

 

Kulcsold imára két kezed,

Ha kezded a napot,

Az Úr egész nap úgy vezet,

Ha szíved átadod.

 

Óh, áldd az Úrnak szent nevét,

Ha délben megpihensz,

Dússá lesz a szervény ebéd,

Ha Ő vendéged lesz.

 

Zengj hálát szíved mélyiben,

Mikor leszáll az est,

S az Úr ölében megpihen

A lélek és a test.

 

Óh , küldd imád az égbe fel,

Ha kél a nap, ha száll,

S az Úrtól nem szakíthat el

Sem élet, sem halál.

 

---

 

 

Túrmezei Erzsébet:

 

IGEN ATYÁM

 

Igen Atyám. Most már csak arra vágyom,

hogy amíg fekszem itt a betegágyon,

Te nagyon meg tudj növekedni bennem,

s taníts meg újra kisgyermekké lennem.

Könnyű keresztem hogy ne hordanám,

örömmel, békén. Igen Atyám.

 

Igen Atyám. Most már csak arra kérlek,

ne haragudj, hogy amiért fel nem érlek,

amikor utadat homály borítja

és nem találom, hol a próbák nyitja,

s nem tudja rögtön mondani a szám

örömmel, békén: Igen Atyám.

 

Keresztülhúztad, amit én akartam.

Felfedted bennem, amit eltakartam.

Minden erőmet szélbe szórtad széjjel.

Kerestem, - nincs már... betakart az éjjel.

Csak a hit égett fényt ragyogva rám:

köszönöm néked... igen Atyám.

 

Olyan jó gyenge, erőtlennek lenni.,

Olyan jó magam egészen letenni.

Olyan jó tudni, hogy semmit se érek,

semmit se birok, gyarló földi féreg,

- kegyelem minden! Hogyne mondanám

hittel az áment: igen Atyám.

 

Igen Atyám. Gyönge, erőtelen bárány,

pihenek most már jó Pásztorom válláén,

s Ő szelíden visz az úton előre,

híves forrásra, kies legelőre.

S hála dalával telik meg a szám.

Köszönöm néked. Igen Atyám.

 

---

 

 

Túrmezei Erzsébet:

 

DÁNIEL TITKA

 

Elindulok az ősi, szent nyomon,

és lángol már a lelkem ihletetten.

Mellettem népek kelnek, hullanak,

borul az ég és kiderül felettem.

S valami mégis mindig egy marad,

és a szívemben arról zeng az ének:

Hogy Dániel háromszor leborult,

úgy könyörgött mindennap  Istenének.

 

Akkor vétkes Jeruzsálemet

pogány hatalom pokolig alázta.

Rabságra mentek gyenge gyermekek,

és ifjakat fűztek kegyetlen láncra.

Akkor sírt a prófétai szó,

és zsákruhába öltöztek a vének...

És Dániel háromszor leborult,

úgy könyörgött mindennap Istenének.

 

És amikor a királyi Babilon

fiatal lelkét úgy igézte fénnyel...

az udvar és a titkos tudomány...

bölcs mágusok és babiloni éjjel.

Senki, senki, csak három ifjú rab,

aki az idegenben vele érez.

És Dániel háromszor leborult,

úgy könyörgött mindennap Istenéhez.

 

Övezte aztán pompa, hatalom.

Úr volt, ki előtt meghajolt ezer térd.

Az élen állt, a legelsők között,

bölcsességét bámulva ünnepelték.

A káld’ király csodákat épített.

Virult a város... elsuhantak évek.

És Dániel háromszor leborult,

úgy könyörgött mindennap Istenének.

 

Aztán meghalt a győzelmes király,

aki mélységek utján megismerte,

hogy az élő Isten uralkodik...

Léha utódok kezén züllött szerte

hatalma, fény... Büszke Babilont

leigázták a harcos, hősi médek...

És Dániel háromszor leborult,

úgy könyörgött mindennap Istenének.

 

Érkezhetett királyi rendelet,

fenyegethette oroszlánok verme:

őt ott találták ellenségei

palotája termében térdepelve.

Ősz feje meghajolt és lelke szállt...

fel Ahhoz, Aki mindent bölcsen végez.

Mint azelőtt, háromszor leborult,

úgy könyörgött mindennap Istenéhez.

 

Pompa, dicsőség, megaláztatás...

mellette keltek, hulltak birodalmak,

ragyogtak büszke bálványtemplomok,

de ő "egy" Istent ismert, s egy hatalmat.

Próféta-szemmel látta már a kort,

Amikor minden ország az Övé lesz.

És Dániel háromszor leborult,

úgy könyörgött mindennap Istenéhez.

 

Ó, változó világban Isteni,

emberi, s idő feletti változatlan!

Évezredek porán is átragyog:

Babilon leomlott, Én megmaradtam.

Térdre hullok. Ez, ez hát a titok!

Egyre győzelmesebben zeng az ének:

hogy Dániel háromszor leborult,

úgy könyörgött mindennap Istenének.

 

---

 

 

Bajor László:

 

FOHÁSZ

 

Örök, nagy Isten

segíts meg engem!

Hisz oly gyarló vagyok.

Emelj fel, kérlek,

mert elpusztulok.

Szerető szívvel

vígy, magasba törve,

hol minden óriás

megannyi kicsi törpe.

Mert egyedül Te vagy,

ki nagy vagy s végtelen,

kinek  szépsége mellett

minden oly éktelen.

E földön csak küzdünk,

minden nap fájdalom.

Letört virág éltünk.

Benned a bizalom!

Jöjj, s fogj meg a küzdés

lejtőjén, hogy álljak!

Ne sodorjanak el

a  rohanó vágyak!

Emelj fel kérlek,

mert elpusztulok.,

Bocsáss meg nékem,

hisz oly bűnös vagyok.

Engedd, hogy fáradt

fejemet öledbe

lehajthassam, minden

bánatom feledve.

 

---

 

 

Thaly Lóránt:

 

A PRÓFÉTA IMÁJA

 

Hollószárnyán az éj tovább oson.

Rózsás fényárban úszik Babilon.

De míg elűzni zord ellenfelét,

- Az éjszakát, mely rémes és sötét -

A hajnal első, lángoló nyilát

A városon büszkén röpíti át:

E fenséges harc szűzi csendjiben

Még minden élet álmodón pihen.

 

Szemei a gazdag márványfalaknak,

Az ablakok még mind lehunyva vannak.

Csak észrevétlenül, mintegy magátul,

Egy ablak van, mely csendesen kitárul.

S míg rajta át hajnalt hirdetve száll

A nap szeméből egy fényes sugár:

Ragyogva még tündöklőbb sugarakba

Feltűnik a próféta szent alakja.

 

Imádkozik. Forró keblét kitárja ,

Kitárja arra, hol a nap sugára

A ködöt már-már szintén elnyelé:

Boldog hona: Jeruzsálem felé.

Jehovához röpít forró imát,

Szabadságért, megváltásért kiált,

Míg a városnak ébredő zajában

Elhal, kialszik lángoló imája...

 

De fut a nap, e tündöklő szekér,

A föld színéről ég csúcsára ér,

Lent meg zúgván verejték s könny patakja,

Tombol, dühöng az élet forgatagja.

S delelőjén e földi zűrzavarnak,

Ím újra nyílik e rejtélyes ablak!

És ismét távol, szép honán merengve,

Imába mélyed a próféta lelke.

 

S míg fátyolát az esti szürkület

Halkan teríti el a föld felett,

S a fátylon túl, kék sátorán az Úrnak

A csillagok egymásután kigyúlnak:

S a paloták sok fényes csarnokában

A bűn tivornyáz csillogón, vidáman,

Az éj leszáll s az emberek mulatnak:

Harmadszor is kinyílik ím az ablak!

 

"Óh Jehova! Népem nagy Istene!

Hatalommal, kegyelemmel tele!

Lelkem minden reménye, vigasza!

Óh , szabadíts meg! Óh, vezess haza!

Haza, hol távol, a kék dombon ott

Büszkén magasba fényes templomod,

S trónodhoz, óh te tiszta, óh te szent!

Lobogó áldozat kék füstje ment!"...

 

Ekként imádkozott az este még -

S másnap sötét börtönbe vetteték,

Oroszlánok vasmarkai közé,

De Jehovája megvédelmezé!

 

Az idegen jármot sem hordozá

A pogány csarnokokban már soká:

Imája a felhőket áttöré,

És ő indul Jeruzsálem felé!

Imádkozott és meghallgattatott!...

 

Óh, tárjatok ki minden ablakot!

És szívetek ott csüngve igazán

Ama távolban tündöklő hazán:

Rabláncotok ameddig össze nem tör:

Buzogjon az imádság lelketekből!

S e földi börtön oroszlánjai ,,

Ne féljetek, nem fognak bántani!

S egy nap, lehullván a nehéz lakat,

A lelketek boldog lesz és szabad!

S keblére zár majd, mely  rég vár oda:

Az örök béke égi városa!

 

---

 

 

Zubor István:

 

I M A

 

Minden előtt és minden mögött,

kunyhók és paloták fölött,

Te mindenütt vagy, Uram!

Az én kicsi földi utam

látod-e? Hiszen fénytelen!

Látod-e Uram a szívem?

 

Láttad-e szürke éveim

a bűneim, a vétkeim,

sok gyengeségemet?

Találhatsz-e mentségeket

számomra? Vétkeim nagyok,

de mit tegyek...? Ilyen vagyok...

 

Uram, most Hozzád fordulok!

Útkereszteződésnél vagyok,

Igazíts el Uram!

Hogy hátralévő kis utam

a Te szolgálatodra legyen,

És Téged dicsérjen énekem...!

 

Úgy kérlek Uram: most szeress!

Te teremtettél! Ó, keress

szívedben nékem helyet...!

S adj tiszta, boldog éveket,

hogy míg e földön élnem lehet,

dicsérhessem a Te neved!

 

---

 

 

Vargha Gyuláné:

 

AZ IMÁDSÁG HATALMA

 

Hogy küzd, hogy harcol lenn a völgyben

Amálek, s Izrael hada!

Az Úr előtt, a hegytetőn fenn

Csak Mózes harcol egymaga.

Lenn cseng a pajzs, kard éle csattan,

Egymást verik, űzik vele, -

Nem zug egyéb itt a magasban,

Csak az imádság fegyvere.

 

De nézd, a két sereg tusáját

Nem fegyver éle dönti el,

A mennyet ostromló imádság

Az, ami ily csodát művel.

Az ellen győz, ha Mózes bágyad,

S leejti fáradt karjait,

S az ellen fut, ha hő imának

Újult erőket ád a hit.

 

Küzdő imádság győztes harca,

Hol vannak mostan hőseid?

Felhőbe vonva Isten arca,

Jaj, elveszünk, ha nem segít!

A völgyben csattog, dörg a fegyver,

Hős vér borit síkot, mezőt,

De ég felé emelt kezekkel

Van-e, ki küzd az Úr előtt?!

--------

A harcot, mint ott Izraelben,

Nem fegyver éle dönti el,

Küzdő imádság hü szívekben,

Csodát most is csak ez művel.

Az égbe tör s meghallgatást hoz,

S tudván, erőnk elégtelen,

A hit utat  nyit az Atyához,

S az Ő hatalma végtelen.

 

---

 

 

Bácsi Sándor:

 

KÖNYÖRGÉSEM

 

Hatalmas Isten, ím elődbe állunk

S mikor feléd száll szívünk hő imája,

Bűn terhe nyom, és sok-sok mulasztásunk-

Megmérhetetlen irgalmad kivájna.

Te megbocsátó irgalmad kívánja.

 

Tudod Atyám, a lelkünk gyönge, fáradt.

Keresztje alatt sokszor roskad porba,

Gyáván remeg tán, a Sátán ha támad,

Karod védjen, ha jönne ránk a próba.

   Te adj erőt, ha jönne ránk a próba.

 

A földi élet millió veszéllyel,

Bajjal van tele. Légy Te hü vezérünk!

Fényoszlopoddal világíts, ha éjjel

borul reánk, hogy a vészben ne féljünk.

   Te légy velünk, s bátoríts, hogy ne féljünk.

 

És hogyha lelkünk vakmerően szárnyal

Fénykábítottan, Tőled messze úton,

Féltő szerelmed tüzes ostorával

Uram, Te állj elé, hogy el ne bukjon.

És állítsd ott meg, óh, hogy el ne bukjon!

 

Olyan erőtlen, oly gyarló a lelkünk,

Csak kérni is, ami javára válna.

Te adj vágyat, hogy utadat kövessük,

Indítsd a lelkünk buzgó, hő imára.

Te adj választ a buzgó, hő imára.

 

---

 

 

Páskulyné Kovács Erzsébet:

 

HÁLAADÁS

 

A hálaadás szavát emelem magasba

hogy áldozzak neked Istenem.

Nézd, itt remeg bennem a könnyű röptű béke,

szárnyakat bont éppen a szívemen.

 

Áhítatos gyönyörbe ringat,

szebb érzést a földön nem ismerek.

A  nagy csendben, mi szívemet bírja,

ezerszer is elsóhajtom neved.

 

Újra látom a hitvita hegyén

mint  Illés, azt a piciny felleget,

hallom benne az eső zúgását,

s ígéreted, hogy kellek még neked.

 

Óh Uram most, míg bennem él az emlék

és itt vagyok a Kármel oldalán,

taníts visszanézni, ha messzire mennék,

hogy ne felejtsek majd az évek során.

 

Ezen az oltáron, mit most állítottam,

égjen szívemben mindig az a tűz,

mit a Lelked gyújt fel égő lobogással,

és minden mást tőlem messze űz.

 

S ha az utam lejtőre vinne is,

rajtam a félelem erőt ne vegyen,

mert sokszor hittem, hogy a mélyben járok

s éppen akkor voltam a hegyen.

- Hatalmadat, erődet áldom

és áldalak, hogy Istenem lettél:

s egy véget nem érő, forró imádságban

köszönöm, hogy oly nagyon szerettél!

 

---

 

 

Bajor László:

 

MINDIG IMÁDKOZZ

 

Ha Jézus az Úr a szívem felett,

úgy zúghat vadul a bősz fergeteg.

Mentsváram Ő nékem, s én nyugodt vagyok,

csak imában kérem, s Ő felel legott.

 

Ha jönnek a gond, s az aggodalom,

a szívemre ront sok bús fájdalom

Csak Őreá nézek és kisüt a nap.

Csak Ő tőle kérek, Ő készséggel ad.

 

Ki Istenben hisz, átadja szívét.

S mi a mennybe visz, feltárja hitét.

Az imádság szárnyán, csodás utakon

felmegyek, mert vár rám a mennyi hon.

 

Felséges Isten, jó égi Atyám!

Nincs semmi kincsem, tekints mégis rám.

Nálad a bölcsesség, sok drága érték,

minden jó képesség, s adtál, ha kérték.

 

Ha önmagamat nézem Igédben

és gondjaimat, megtör a térdem!

Kegyelmes jó Atyám, bízom Tebenned,

bűnöm elhordozá drága kegyelmed!

 

---

 

 

Szalacsy - Rácz Imre

 

IMÁDSÁG AZ IMÁDKOZÁS KEGYELMÉÉRT

 

Szavakat morzsolunk ajkaink között,

De az elme valahol messze kószál,

Mi Atyánk... és nincs több a szónál.

 

Kérünk ajakkal, nem a szívvel,

És mégis úgy várjuk, várjuk Tőled,

Hogy ránk is egyszer jobb napok jőnek.

 

Szenteltessék meg a Te neved...

És nekünk más gond jár a fejünkben,

Bár mondjuk az imát egyre, szüntelen.

 

Legyen meg a Te akaratod!

De ha csapást mérsz ránk, feljajdulunk,

S a fájdalom már mardossa szívünket.

Add meg a mindennapi kenyerünket!...

- Ó Uram! Még ezt sem tudjuk kérni méltón.

 

És bocsásd meg a mi vétkeinket!

De mindenekelőtt taníts meg,

Taníts meg Uram - imádkozni minket!

 

---

 

Páskulyné Kovács Erzsébet:

 

AHOGY SZERETNÉD, AHOGY AKARTAD

 

Tudom, hogy a hűségre nézel,

a tiszta szívet szereted.

Tudom, hogy az kedves előtted,

aki utjában egyenes.

 

Tudom, tiszta vagy, mint a fény,

a törvényed előttem ragyog.

De én úgy vagyok-e ember,

ahogy kívántad, ahogy akarod?

 

Ahogy gondoltad, ahogy szeretnéd,

ahogy terved volt énvelem:

- én tudom, hogy nem olyan vagyok,

nem így akartad, Istenem!

 

Erősnek kellene lennem

mozdíthatatlan, mint a szikla,

és a lelkem tiszta tükrének

a  lényed ragyogni vissza.

 

A vigasztalás kellene lennem,

ott, ahol az öröm véget ért,

és meg kellene fűszerezni

mások ízetlen életét.

 

Egy nagy hangos kiáltással

süket fülekbe csengeni,

az életem kis rövid utján

a Te nevedet zengeni

 

S ez mind-mind hiányzik belőlem,

üresen jár életem malma,

s a tompa zúgásban napjaim,

mint kalász nélküli szalma,

 

csomóban tornyosulnak már

haszontalan, gyümölcstelen:

- én tudom, hogy nem így akartad,

nem így akartad, Istenem!

 

- Kérlek, könyörülj meg rajtam,

s ahogy terved volt énvelem:

ahogy szeretnéd, ahogy akartad,

úgy formáld át az életem.

 

---

 

 

Szabolcska Mihály:

 

NEHÉZ ÓRÁBAN

 

Kietlen puszták vándorának

Sötét, olajfás, hűs berek:

Nyílj meg nékem te szent csodás könyv,

Fáradt vagyok, pihenhetek.

Lelkem körül úgy zug a számum,

Üvölt a kétség vihara...

Adsz-e erőt a csüggedőnek?

Csodás oáz: szent Biblia.

 

Hideg, fagyos világban járok,

Legében lelkem úgy remeg.

Körülöttem - bármerre nézek,

Fásult szívek, jég-emberek.

- De itt talán , míg elcsodálom

A tiszta, tündöklő eget,

Hebron beszédes szép vidékét

 S az ős Siont: fölengedek.

 

Ott ég a  Mózes csipkebokra,

Az égi hang fülembe csendül.

Angyalsereg jár-kel ragyogva

A fényre vált légen keresztül.

Hallom szárnyuk lágy csattogását,

És mintha mind szívembe szállna:

 Megrezdül ez, míg egynek-egynek

Arcomra könnyűt ejt a szárnya.

 

Tovább, tovább! A szent sereggel

Bolyongok a pusztákon át.

Ott bőven oszt mannát a pázsit,

A szikla itt vizet bocsát.

Szívem szent ámulatra gerjed,

A tűznek, ködnek oszlopára.

"Velünk az Isten!" - zeng az ének,

Sin, Refidim csodálatára.

 

És a nyitott, fénylő lapokra

Lehajtva izzó homlokom:

A Kánaánt hittel keresve,

Szent sátruk én is hordozom.

Derül, borul az ég felettünk,

De ám napunk ha rossz, ha jó:

Csak zug az ének sziklahittel

"Az Úr erős, mindenható!"

 

S övezve néma áhítattal,

Sóhaj, szó elhal ajkamon -

Ez égbeszálló dallamot míg

Hosszan, merengve hallgatom:

Halk mása zendül messze, messze,

Vagy a szívem mélyén talán?...

Akár viharvert őszi tájnak

Fáradt visszhangját hallanám!

 

Itt, itt szívemben zeng az ének,

Az Úr erős, nagy, jó, örök!

 

  - Tovább, tovább s én tört hitemben

Át újhodom, megépülök.

Mint áldozattűz gyúl ki lelkem,

Imádsággá lesz sóhajom...

És szembeszállva száz viharral.

Vidáman járok utamon.

 

---

 

 

Szigethy Ferenc:

 

AZ IGE

 

Betűnek látszik, mikor olvasom,

külsőre egyéb írással rokon,

Könyvbe van írva, mint más tudomány

és én megyek betűk, szavak nyomán,

- de egyszer csak a szavak erdeje

zengő, zúgó viharral lesz tele,

és remegni kezd szív és falevél:

a betűkben a nagy Isten beszél,

súlyos, kemény ítélet mennydörög:

ez Ige már, az Ő szava örök,

minden szó a szívekbe beletép

és földre omlik, jajgat, sir a nép!

 

- És az is Ige, éppúgy intelem:

Isten tűzben, álomban van jelen,

látnak Mózes, Jákób, Jób, Sámuel:

ekkor egyes emberhez van közel.

 

De éppen azért Ige az Ige:

az Isten nincsen soha messzire.

Bár bűn sötétlik a föld körül,

irgalmas szíve újra könyörül:

út  lesz szent Fia föld és ég között:

szövetséget új módon újra köt:

csillagot gyújt karácsony éjszakán,

- a leggazdagabb Ige ez talán!

Vagy felülmúlja, túlszárnyalja ezt,

mikor az Ige a véres kereszt?! -

 

Én nem tudom, csak érzem, hogy nekem

bérmelyik igen mindig kegyelem:

Isten sok szava tűrő irgalom.

És az Igét én mikor olvasom,

érzem, Ő mindig megfogja kezem,

és egy-egy  ilyen áldott utamon

megtérek Hozzá: hazaérkezem!

 

---

 

 

Tornyai I.:

 

BIBLIA MELLETT

 

Ha az áldott este ráborul házunkra,

Meghozza a békét mindnyájunk számára.

Ének csendül az ajkunkon,

Úgy szárnyal lelkünk azokon

Fel, magasra...

 

Mint a harmat, száll szívünkre Isten kedve,

Ki nappalunk minden dolgot hűn vezette,

Ki Igéjét leszállítá,

S az lett lelkünk áldásává,

Mentsvárává.

 

Öreg Biblia őrzi Isten szavát.

Oh, általa szívünk hányszor nyugtot talált!

Lelkünk reménnyel telik meg.

Elsepri szenvedéseinket

S hoz gyógyulást!

 

Isainak vesszőszála nő az égig,

Lombjának hűs, enyhes árnya itt is érzik.

Rút gonoszság minden tőre

Szétszaggatva... összetörve

Porba hull itt!

 

Áldott, szent Biblia!

Nyisd meg forrásodat,

Adj innunk belőle, oltsd szomjúságunkat!

Eledelt is nyújtsál nékünk,

Hogy soha meg ne éhezzünk,

S el ne vesszünk!...

 

...Ha az áldott este ráborul házunkra,

Kinyíl’ a Biblia.... bezárul a munka...

Mi Atyánk! ím arra kérünk,

Hogy kegyelmed az életünk

El ne hagyja.

 

---

 

 

Szász Anna-Mária:

 

LEHET

 

Fiatalon is lehet reménytelenné válni,

félve, mindent, sötéten látni,

Isten nélkül roskadozva járni,

bűnöktől betegen, halálra várni.

 

Öregen is lehet egyre szebbet remélni,

imádkozva szolgálni és szeretni,

bátran Istenben bízni, derűsen látni,

szentségben örök életre várni.

 

---

 

 

Gerzsenyi Sándor:

 

SZÍVEM KÉT KŐTÁBLÁJA

 

Uram!

E két érdes, feléd fordított kődarab

az én kettétört, szomorú szívem.

Úgy állok itt Előtted, mint a Szent Hegy

felhőbe burkolt sziklaormán szolgád,

szelíd Mózes, a Kőtáblás Apostol...

Törvényt várok ma Tőled.

Tekintsd két kőtáblának szívemet,

s ércnél keményebb ujjad vésse fel rá

bölcs titkaidnak megtartó igéit.

 

Én nem akarok soha elhajolni

- gyáván, vagy hősködőn -

szívembe metszett súlyos terveidtől.

Csak úgy akarok élni itt e földön,

ahogy számomra idők végtelenje előtt

kiszabtad örök rendeléssel.

S ha balgán mégis szembeszáll agyam

az Abszolút Rend Roppant Rébuszával

 

s vitatkozom Veled,

legyél türelmes hozzám, gyermekedhez.

Minden, mivel rendelkezem, te műved.

Mi hasznod volna meggyűlölni bennem

önnön magad!

 

Remélve kérlek, titkaidnak fátylát

vond félre néha. Látni üdvösséges,

dicső dolog. Ez elviselhetővé

teszi e sárhüvelyt, mely úgy szorít:

s mégis minő laza, hogy porba ernyed,

ha rontó féreg marja kínfogakkal...

 

Rövid s hitvány az élet, hogyha szívem

két kőtáblája üres, mint az érdes szikla,

élnem minek? E földi létnek

értelmet szent szavad adhat csupán.

Itt állok hát előtted. Égi ujjad

írjon reám. Könyved kívánok lenni,

kiből kiolvas Téged a világ.

 

---

 

 

Frittmann László:

 

F O H Á S Z

 

Uram! Ha Igéd életté válna bennem,

Hogyha erejétől szárnyra kapna lelkem,

Nem tapadnék sárhoz, röghöz...

Múló földi kincsek láttán

Nem ejtene meg a Sátán.

 

Uram! Hogyha Igéd növekedne bennem,

S vele együtt nőne, gazdagodna lelkem,

Nem tördelném erőmet el...

Apró, mihaszna célokért

Nem hagynám veszni a babért.

 

Uram! hogyha Igéd lángra gyúlna bennem,

S általa hevülne, lelkesedne lelkem

Nem válnék eggyé salakkal...

Ha éltemre szenny tapadna,

Nem tűrné tüzed hatalma.

 

Uram! Hogyha Igéd szétáradna bennem,

Mint kenyeret, vizet óhajtaná lelkem,

Szükséget nem látnék soha...

A pusztában is szüntelen

Italom lenne s kenyerem.

Uram! Add, hogy így legyen!

 

---

 

 

Ismeretlen szerző

 

ADD URAM HOGY KÉSZEN LEGYEK!

 

Akár felhőkön látlak megjelenni,

felragyogtatva dicsőségedet,

akár a feltámadás után lépek

színed elé, szüntelen egyet kérek:

Add, Uram, hogy készen legyek!

 

Sebeid szentmenedékébe rejtve,

segíts, hogy bűnt és vétket letegyek,

és aztán maradjak minden nap ottan ,

úgy várjalak téged megtisztítottan!

Add, Uram, hogy készen legyek!

 

Ha este jössz, éjjel, vagy virradatkor,

amikor pírban égnek a hegyek...

ha lépéseid nappal közelegnek,

csak egyet kérek, szüntelen csak egyet:

Add, Uram, hogy készen legyek!

 

---

 

 

Bódás János:

 

DICSÉRET

 

Meghódolok Uram előtted.

Hatalmad látom, ismerem.

Neked köszönhetem, hogy  lettem:

T e vagy a teremtő Istenem.

 

Neked köszönhetem, hogy élek,

 s ezer halálos buktatón

nem vesztem el, - hiszen Te voltál

megtartóm és oltalmazóm.

 

S mert az ördög zsákmánya lettem

és veszni tért az életem,

- hogy megszerezd - a véred árán

megváltóm is lettél nekem.

 

Áldásodat meg nem becsültem,

eltaszítottam kezedet,

Te türelmesen csak megáldasz,

mert Jóság vagy és Szeretet.

 

Vigasztalás az is, ha /méltán/

meg-megdorgálsz, s ha néha versz

mert biztat a hit: gyermekednek

tekintesz, s mint Atyám, nevelsz.

 

S ha majd az életem kialszik,

nem zár örökre sírhalom,

Tenálad vár az üdv, az élet,

mert magad vagy az Irgalom.

 

---

 

 

Páskulyné Kovács Erzsébet:

 

AZ IGÉVEL MÉRD

 

Mindig az Igével mérd magad.

Nézd, az idő hogy elszalad!

Kérd számon magadtól a tettet:

Kérdezd meg, mit s miért is tetted?

- Az Igével mérd az életed!

 

A szavaidat, a szíved mélyét

őrizd, vigyázd! Mércével mérd

mikor, mit, miért is tetted?

Kérd számon magadtól a tetted!

- Az Igével mérd az életed!

 

---

 

 

  

 

 

 

 

          A D  V E N T   I D E J É N

 

 

 

 

"Imé jövök: a könyvtekercsben

 

írva van felőlem."

 

         (Zsold. 40:8.)

 

 

 

 

JÖVEL MESSIÁS!

 

Zajongva zug az élet örvényárja,

És benne bűn és vétek hömpölyög,

Kihűl a szív, a test lehúz a sárba,

A földre húz a hitvány, durva rög.

 

A szenvedés a lelkünk porba sújtja,

Óh jaj nekünk, ha nem jő megváltás,

Remegve vár a romlás Babilonja,

Jövel, jövel óh áldott Messiás!

 

Közelegsz már a néma végtelenből,

Suhogva bontod égi szárnyadat,

Mennyei kürtöd zúgva, búgva zendül,

És kábult lelkünk búsan fölriad.

 

Csüggedő szívünkben új reménység támad,

S néma éjben csodás látomás,

Néped várva vár, vágyódik utánad,

Jövel reményünk, áldott Messiás!

 

Reménynek lángját hintsd haló hívekbe,

Mely égbe tör, s mit el nem vehet más,

Epedve várunk, megváltást lihegve:

Jövel, óh jövel áldott Messiás!

 

---

 

 

ADVENTBEN

 

Jézusról szóló drága Ige,

Óh csendülj fel hatalmasan,

Hatolj belé az emberszívbe,

Mely mély álomtól fogva van.

 

Szent ádvent, áldott napjaidban

Hadd hallják meg az emberek,

Hogy Jézus jön, hogy Jézus itt van,

Hogy minden szívhez közeleg.

 

Oszoljon szét a renyhe álom,

Törjön darabra száz bilincs,

Az élet győzzön a halálon,

Élet, melynek vége nincs!

 

Szent ádvent, áldott napjaidban

Hadd hallja ezt meg minden szív,

 A Jézus vár, a Jézus hív!

Ő jön most már hamar!

 

Vargha Gyuláné

 

 

 

Advent felé

 

A testek zaklatott vitája dúl,

ám lelki csöndben szunnyad a világ...

De bontakozik már a  nagy titok,

néma hatalmak, dús próféciák.

S kezem kinyújtom: Üdv neked,

óh mindenható Szeretet

 

Dús hekatombák. Áldozati füst

még lassan terjeng koponyák helyén...

De diadalmas élet, boldog áldás

hajnallik már az égbolt elején.

S keblem kitárom: Üdv neked

mindent  legyőző Szeretet'.

 

Vad verdeséssel vért vajúd a szív,

rút rohanás remegeti a mát...

és balzsamosztó, átütött kezek

lehintik már a békeglóriát.

Kinyílik ajkam: Üdv neked

te mindent tűrő szeretet!

 

Ó nagy Király, csak gyarló szolga bár,

leomlom mégis a porba Eléd.

Remegve várva, elhozod-e majd

a világengesztelő, szent Igét.

Hozsannát zengek: Üdv neked

   te el nem múló  Szeretet!

              (Szántó Róbert)

 

 

 

ADVENTI EMLÉK

 

Ha már lehullt a hó,

a fekete földünket befödte,

hogy szállott gyermekálmok röpte

a fényes ég felé,

az égi trón elé...

De Téged nem talált meg-

 

Az égi Gyermeket kereste

Akiről, ha leszáll az este,

csodás történetek borulnak

vágytól égő gyermekszívekre.

Az égi Gyermeket kereste

és nem talált Rád, nem ismert meg...

Hiszen Te nem vagy többé gyermek.

 

Sok évbe telt, s ha Te nem jössz elém

Megváltóm, Uram, Messiásom,

ma nem ismerlek én.

 

Hála Néked, hogy megkerestél!

Óh, most már van boldogságom.

s ádventi nagy csodavárásom.

Megcsaltak mind a régi álmok,

de Benned nincs csalatkozásom.

Benned mindenem megtalálom.

A valóság szebb, mint az álom.

                   (Túrmezei Erzsébet)

 

 

VALAKIRE VÁROK

 

Advent van. Hideg szelek süvítenek

a letarolt őszi határ felett...

A süvidő szél száguldva mellettem

mintha azt kérdezné: mire vársz te itten?

Zúgó szél szavára lelkem felsóhajtott:

Valakire várok...

 

Mikor a sötét alkony a földre száll,

s a hideg szél csendesen muzsikál,

csillagok fénylenek a párás légen át,

a hold is futja megszokott utját.

s én remegő szívvel egyedül állok...

Valakire várok.

 

Várok valakit... Egyedül vagyok én,

pedig tán velem beszél a zúgó szél,

a sötét alkony tán azért szállt reám,

hogy ne gyötörjön az unalmas magány.

De ez kevés nekem, - én többre vágyok!

Valakire várok!

 

Valakire várok... a Krisztust várom!

Szívemnek ajtaját tágra kitárom.

Óh jöjj, Te nagy Király, foglalj ott helyet,

Neked adom szívem, legyen a Tied! S lelkem nagy neved örökké áldja,

Szívemnek Királya!

              

 

KÉT ADVENT

 

Először csendben jött, mint gyermek

Egy szép csillagfényes éjszakán,

S távoli öreg fejedelmek

Mendegéltek a csillag nyomán.

Jött, mert az isten megígérte,

Várta Őt egy kicsiny, árva nép,

Tengernyi sóhaj szállott érte,

S jöttét jelezte a csillagkép.

De az adventvárók nem tudták,

- s ez a keserű tragédia -

Hogy fényűzés helyett az utcák

Vándora lesz az Isten Fia.

 

Eljött a békességes éjben

A béke illatát s szórva szét,

Kard villant Heródes kezében,

Mikor hallotta érkezését.

Övéihez jött... s nem fogadták...

Egyszerű volt, nem volt otthona,

Vérpatak szántotta az arcát,

S fejét szúrta a töviskorona.

Nem várták Őt Betlehemben,

Mikor az Ős-ige testté lett,

Gúnyolták, űzték, s kékre-verten

Adták rá a véres keresztet...

Ez volt az első advent...

 

Mielőtt égbe szállt a Mester,

Új, dicsőbb ígéretet hagyott,

Hogy eljön dicsfény sereggel,

De órát nem mondott, sem napot.

Egy új advent küszöbén állunk,

Hirdetik a föld, s a csillagok,

Jön Jézus Krisztus, akit vártunk,

Kinek fejét dicsőség ragyog.

Övéi itt, mint hajdan Izrael,

Csillagok járását nem látják,

Új gyilkosok tűnnek ma is fel,

Új Golgoták, új Kálváriák.

A békesség égi Hírnöke

Süket, botor fülekre talál,

Pedig szól a nyomor özöne,

Sir a fájdalom, búg a halál.

A pásztorlelkek száma kevés,

Kik hittel kémlelik a mennyet,

S kiket nem csüggeszt a szenvedés,

Hanem új advent felé mennek.

Ó, eljön Urunk, akit várunk,

Hirdeti a Nap, a Föld, az Ég,

Angyali karral jön utánunk,

S lesz boldogság, örök békesség!

 

              (Moldován Vilmos)

 

 

 

VÉGTELEN ADVENTEK

 

A Messiás eljött, de nem úgy, mint várták,

Nem fogadták be Őt, tagadták, bírálták.

Hiszen királyt vártak, hatalmi jelt, pálcát,

Meg akarták mérni Isten igazságát,

De nem értették meg Isten Golgotáját.

És nem értették meg irgalmát, kegyelmét,

Azt, hogy az öröktől fogva élő Ige

Mily alázatosan jött szolgálni a földre,

S végig járta minden lépését az útnak...

A próféciák is mind-mind ide futnak...

És itt van kezdete már a másik útnak.

 

Később megértették szerte a világon.

Évente új várás indul, új karácsony.

Aztán, ahogy elmúlt a varázsnak vége,

Indulnak ismét a köznapok elébe...

 

A messiás eljön, de nem úgy, mint várják,

De - aki megérti Isten Golgotáját -,

Annak az adventje nem "karácsony-advent",

Mert tudja, visszajő onnan, ahová ment.

És amikor zsendül a "fügefa-virág",

A kegyelem letelt, s eljő az Igazság!

Adventi nép: Ma már az örömhír csendül,

Emeld fel szemedet, a "fügefa zsendül".

Vedd füledbe szavát, ígéretét zengőn,

Várd igaz adventtel, mert a Király eljön!

                         

 

JÖVEL URAM JÉZUS!

 

Jövel Uram Jézus, amint megígérted,

Emeld fel magadhoz megváltott népedet!

      Bizony jövel Uram Jézus!

 

Várjuk jöveteled sóvárgó lélekkel,

Véredben megmosott és megtisztult szívvel.

     Bizony jövel Uram Jézus!

 

Semmi nem ad nekünk oly teljes örömet,

Mint az a hit, s remény, hogy Te hamar jöhetsz.

     Bizony jövel Uram Jézus!

 

Lélek az a menyasszony így kiáltnak: Jövel!

A megváltott lelkek boldog seregivel.

     Bizony jövel Uram Jézus!

 

Mennyei szent Gazdám, én legkisebb szolgád

Várom jöveteled - látni fényes orcád!

     Bizony jövel Uram Jézus!

 

Jövel Uram Jézus, amint megígérted,

Várlak, nagyon várlak, hogy Veled lehessek!

     Bizony jövel Uram Jézus!

                          

                           (Leskovits Mária)

 

 

ADVENT DRÁGA FÉNYE.

 

Az Idő már bontogatja titkát,

mint Dániel bezárt, feltört a pecsét.

Eget ostromló emberi tudás

mámorától megdicsőült az ész,

 

hiszik sokan, de mi haszna ennek

ha a lélek sötét, tudatlan marad?

- Már a világ nagy Adventjét éljük,

közeleg a végső pillanat.

 

Őszbe hajlik minden a világon:

mit Dániel bezárt, feltört a pecsét.

Lábunk elé hullanak a jelek:

Valaki küldi üzenetét.

 

Valaki a világ ősz fejére

csillogó dért hullat korona gyanánt,

s a vén Idő hajlott méltósággal

epekedve várja fenséges Urát!

 

Kezében a bevégezett múlttal

félőn nyitogatja a legszebb jelent,

s alázattal tárja szét karjait,

ha egy-egy hajnal még feldereng.

 

- Borulj reánk Advent drága fénye,

csodálatos aranyló alkonyat:

Ígéretekkel terhes szép napok

bontsátok a bezárt titkokat!

                   (Páskulyné Kovács E.)

 

 

 

ADVENTI ÉNEK.

 

Jön a Király szívben szelíden,

Jön a szegénység köntösében,

Fogadjuk szent örömmel Őt!

Béke-lombokkal üdvöt intve,

Zöld ágakkal utját behintve

Köszöntsük Őt, az érkezőt!

 

Te, fegyver nélkül is hatalmas,

Sereg nélkül is diadalmas,

Békesség hőse, nagy Király!

Bár hatalmai e világnak

Szent trónod ellen támadának:

Harc nélkül győztél s trónod áll.

 

A Te országod nem világi-

De e világ minden országi

Mennyországodnak hódolnak

Mert harcosaid Igéd élével,

A hit vértével és fegyverével

A világnak parancsolnak.

 

S hadát néped bármerre járja,

Intesz - rést nyit a tenger árja,

S a vész hallgat, mely ellenállt.,

S míg a világ lázong dühébe,

S békóba versz  bűnt és halált.

 

Óh üdvöz légy hitünk vezére,

Hála, hogy hozzánk is betére

A vétektörlő kegyelem.

Nagy szükség volt, hogy magad jöjj el,

S magad végezz pártos nemünkkel,

Te mennyben s földön Fejedelem!

 

Add, hogy a földet béke lakja,

Szűnjék meg az ellenség haragja,

Trón és nép összeforrjanak:

Hogy megváltottai Isten Fiának

A Szentlélekben járjanak!

                 (Székács József)

 

 

ADVENTI ÜZENET.

 

Elszállt az égnek felhőiben,

magába zárta a fehér lég.

Ott álltak és néztek utána,

vajon újra visszajön-e még?

 

Tamási hittel ott töprengtek:

ez mégis hogyan lehetett?

Tudták, beszélt róla, hogy elmegy,

de valamit nem értettek meg.

 

Azt, hogy most már nincsen közöttük,

s mi lesz ezután, ha netán

kevésnek bizonyul a hit,

mint a galileai éjszakán?

 

De nem, nem lehet! Hisz akkor is

csendesült a tenger és azután:

látták meghalni a kereszten,

megfeszítve a Golgotán.

 

És feltámadt az Isten Fia!

Minden bizonnyal visszajön!

Így mondta Ő: "helyes készítek"

és visszajövök a felhőkön.

 

Hirdessük most a Golgota titkát:

Életnek fája lett az a kereszt.

Áldott aki meghalt, akit visszavárunk,

áldott vagy te, adventi, üzenet.

                  (Páskulyné Kovács E.)

 

 

 

 

 

                         III.

 

 

  A Z  I G E  T E S T T É  L E T T

 

 

 

"Mikor pedig eljött az időnek

teljessége, kibocsátotta Isten

az Ő Fiát..." (Gal. 4:4)

"ÉS AZ ige testté lett és

lakozék miközöttünk, és láttuk

az ő dicsőségét, mint az Atya

egyszülöttjének dicsőségét,

aki teljes vala kegyelemmel

és igazsággal" (Ján. 1:14)

 

 

 

MEGSZÜLETETT A MESSIÁS!

 

Nem tömjénnel, mirhával, kinccsel,

A megváltott ember örömével

dicsérlek Téged Krisztusom!

Szívem kitárom, itt vagyok!

Adni én semmit nem tudok,

csak a hitem, a vágyam Tiéd,

de azt is kaptam valamiért:

Azért, mert úgy szerettél engemet.

Nem kell már búsan, félve menni

a bizonytalan vég felé,

tudok már hinni, lelkesedni,

egy új Élet új örömén!

 

Így  járom utam, így jöttem el,

e karácsonyt köszönteni,

így jöttem el éneklő szívvel

a hitemről vallomást tenni.

Világgá kiáltani, hogy

megszületett a Messiás!

Elhozta Isten szeretetét,

gondolt meg ember, mily csodás!

- Békességet hozott a szívnek,

olyat, amit nem adhat más:

Fölségeset, embert formálót,

Égi ígéret himnuszát!

 

- Ezt a békét hordom szívemben,

ezt az ígért öröm-csodát:

mióta megszületett bennem,

megszületett a Messiás!

                 (Páskulyné Kovács E)

 

 

KARÁCSONYI ÉNEK.

 

A szeretetnek hófehér palástja

Boruljon áldón minden egyes házra.

Ébredjen tiszta imára a lélek,

Dicséret, dicsőség az ég Istenének!

 

Legyen a szív ma szentelt, drága oltár,

Tüze a hit, és illata a zsoltár.

Örömfüst szálljon fel a magas égnek,

Dicséret, dicsőség az ég Istenének!

 

Hamvadjon el a harag piros lángja,

Égő üszkét bűn sohase láplálja.

Szeretet-zenét zengjenek a népek,

Dicséret, dicsőség az én Istenének!

 

Érezze szegény és érezze árva,

Templom a szív, és ajtaja kitárva.

Hívogat, fogad lány angyali ének:

Dicséret, dicsőség az ég Istenének!

 

Mennyei kertek hófehér rózsája

Hulljon a sírók, zokogók utjára.

Kísérje halkan himnusza az égnek:

Dicséret, dicsőség az ég Istenének!

 

Boruljon békén az éj boldog leple

Mindenkire, ki indul Betlehembe.

Csillagútján a vágynak és reménynek

Zengjen örökre a szívben az ének:

Dicséret, dicsőség az én Istenének!

                 (Tollas Béla)

 

    KARÁCSONY VAN

 

Karácsony van, békességet hozó.

Mennyi szépről álmodik a lélek.

S a szív, a máskor nyugtalankodó,

szeretni vágyik, szeretni Téged.

 

Téged, mindenkit, a nagy világot.

Valami ébred ilyenkor bennünk.

A mélyen alvó lelkiismeret,

és beszél, beszél, hogy nem szerettünk.

 

De most két napig . Addig legalább!

Behozni a sok mulasztásokat!

- Csomag, ajándék és sok-sok mosoly:

- így éljük meg a karácsonyokat.

 

De nagyon fáj ilyenkor a szívem.

Hallgatom, a lelkem mit is beszél?

- Képmutatás az ilyen szeretet

és ne mutassuk, mert nagyon szegény.

 

- Nekem mindennap karácsony az élet.

Mindennap tudom: értem születtél meg.

Mindennap érzem a szeretetedet,

s mindennap könyörgök, hogy szeressek.

 

Tudjak mindennap békességes lenni,

karácsony van: ne tudjam feledni!

Karácsonyi béke töltse szívem

és tudjak szeretni oly tisztán, híven,

képmutatás nélkül, ahogy Te tetted:

ellenségedet is szívedből szeretted.

                         (Páskulyné Kovács E)

 

 

KRISZTUS SZÜLETÉSE

 

Jelzőcsillag fénye omlott Rá,

angyali, kórus köszöntötte,

a dalt ember le nem írhatná,

s a fényt, mely akkor szállt körötte.

 

Sötét éjszakán jött meg az Úr,

a sötét  világnak fényt hozott,

s szegény volt, kimondhatatlanul,

lakásul csak istálló jutott.

 

Az övéi nem fogadták be,

s barmokkal osztotta meg sorsát.

Megtörtént az, amit mond az Ige:

hogy "a barom ismeri urát,

 

de népem nem ismer engemet..."

Jézusom! a fényes paloták

egykor bezárultak Előtted,

vedd el hát most szívem templomát!

 

Szüless meg bennem ezen a napon,

szívem legyen a trón Tenéked,

hogy jóban-rosszban, mindenkoron

járjak és éljek csak tevéled!

                 (Moldován Vilmos)

 

 

BETLEHEM.

 

Kívül olyan, mint minden más város,

Napfényben derűs, esőben sáros

A házak sorban utcákra néznek,

Benne jó és rossz emberek élnek.

 

S nekünk mégis az égi kegyelem

Csodavárosa a kis Betlehem,

Mert ott egykoron megnyílt az égbolt.

Szűk istállóban, - ahogy írva volt -

Király született: lelkek királya,

Kinek a jöttét az egész Föld várta. -

Jászolban, szalmán pihent a gyermek,

A megnyílt égből angyalszó zengett.

Kis pásztortüzek új fényre gyúltak,

Néma tornyokban harangok zúgtak

Zúgták az erdők, a szél harsogta,

Kemény  sziklafal, bérc visszhangozta...

Ér a pataknak, tó a tengernek,

Csillag csillagnak, ember embernek,

Mind hírül adta a szent örömet,

Hogy az Úr Jézus, ím megszületett!

Kívül olyan, mint minden más város,

Napfényben derűs, esőben sáros.

S nekünk mégis az égi kegyelem

Csodavárosa a kis Betlehem.

                      (Sz.Nemes Erzsébet)

 

 

KARÁCSONYKOR

 

A néma légben csengve lágyan

Az estharang imára hív,

Istenhez szállni vágy a lélek,

Szeretni, hinni vágy a szív.

A világon örök sugárral

Átleng az édes szeretet,

Lelkünk vigasza - hő imádság,

ADJ MA SZÍVÜNKNEK MELEGET!

 

Áldjuk jóságos Istenünket,

Ki elküldötte szent Fiát,

Hogy szenvedjen, meghaljon értünk,

S jobb legyen az egész világ!

Ami e földön nagy, magasztos,

Mi szárnyat ad, mi felemel,

A gyarló földi embereknek

Az égből Krisztus hozta el.

 

Adjunk hálát a létezésért,

E szép világ csodáiért,

A reménységért, a vágyakért,

Mely utainkon elkísért.

Hálát adunk a boldogságért,

A révért, melybe eljutánk,

Ahol a földi küzdelemnek

Édes nyugalma vár reánk.

 

Hálát adunk, hogy kik szeretnek,

S kiket szeretünk, boldogok,

S hogy a szeretet égi lángja

Bennünk örökké égni fog.

Szeretnénk az egész világot

Csak fénybe látni, boldogan,

Csak fény legyen ma, semmi árnyék,

Hiszen karácsony napja van!

 

S ha volna tán, ki lelkeinket

Megsebzi olykor, aki bánt,

Mindig csak jóval viszonozzuk

A jót és rosszat egyaránt!

Legyen feledve, megbocsátva

Minden, ki amit vétkezett,

Ne éljen bennünk semmi érzés,

Csupán csak egy: a szeretet!

             (Béry Gyula)

 

 

PARANCSOL A GYERMEK

 

Merő csoda a gyermek.

Erőtlen, gyengén jelenik meg köztünk,

kicsinynek látszik és igénytelennek.

Pedig hatalmas, nagy követelés

minden lehelet, minden szívverés.

N éki növekedni kell.

És utolsó hely neki nem elég,

naptalan zug, elhasznált levető,

az eledelből, ami megmarad.

Ő az első akar lenni, nem utolsó,

mert neki az utolsóság nem koporsó.

Ő parancsoló, győztes akarat.

Neki növekednie kell.

 

Vétkes, aki parancsát megtagadja:

csenevészedni, halványodni hagyja,

s odaadja a halálnak.

Igazán azok cselekszenek,

Akik nagy alázattal félreállnak.,

Kiknek kis szíve dobbanása törvény.

Dolgoznak érte testük-lelkük törvén,

s szemük szüntelen aggódva figyel:

fejlődik-e, növekszik-e? Hiszen

néki növekednie kell.

 

Ilyen csoda a gyermek.

Erőtlen, gyengén jelenik meg köztünk,

kicsinynek látszik és igénytelennek

S minden lehelet, minden szívverés

hatalmas, új követelés.

Így érkezett  el Krisztus is közénk.,

A szűk istálló szegény jászolán,

mint gyermek fekszik Ő és követel.,

Néki növekednie kell.

Néki növekednie kell

naggyá, nagyobbá és legnagyobbá,

szent Messiássá, szabadító Úrrá,

úgy adhat üdvöt, úgy teremthet ujjá.

 

Ó, szállj szegény szívembe, titkos Gyermek.

Jöjj, növekedj, töltsd be az életem.

Teneked mindig nagyobbá kell lenned

és kisebbé nekem

Földi borún, halálon, elmúláson,

hogy Te vihess engem, kicsinyt, keresztül,

nagy, erős Messiásom!

         (Túrmezei Erzsébet)

 

 

KARÁCSONY TÁJÁN

 

Jó volna pásztorként vigyázni,

A nyájért féltőn éjszakázni,

Fényvillanásra megremegni,

S angyal szaván elcsöndesedni,

És nem habozva, késlekedve

Indulni ,futni Betlehembe.

Jézus bölcsőjét megkeresni,

S előtte körben térdre esni

És hirdetni nagy, szent örömmel,

Hogy Benne hozzánk Isten jött el.

Hogyan? Miért így? Ne kérdje elme,

Mert így akarta nagy kegyelme.

 

Jó volna... - J ó? Ott Betlehemben?

Hát nem lehet bölcső az én szívemben?

- Miért messze, régmúltban keresni?

Itt! Itt akar ma megszületni.

Ma és mindennap. Mindörökké,

És el nem menni soha többé

- Hát pásztor itt én nem lehetnék?

Nincs nyáj, melyet féltőn szeretnék?

Hát mért nem érzi kis családom,

Síró testvérem, s jó barátom,

Hogy éltem egy nagy, szent karácsony?!

 

 

JÉZUS

 

Úgy áll előttem tiszta, szent képe,

Ahogy édesanyám szívembe véste:

A sírók, szenvedők, gyöngék pártfogója,

Mennyei szeretet sugárzik le róla.

- Úgy int a jóra.

 

Született szegényen, közénk valónak,

Szeretett, szenvedett példát adónak.

Az egész éle tét másnak osztogatta,

De a keresztfáját maga vonszolgatta,

- Meghalni  rajta.

 

Hanem a halállal mégse lett vége,

Keresztje kivirult, s híd lett az égbe.

Odaszállt, onnan jár ma is e világba,

Hol annyi a szegény, az  özvegy, az árva,

- Ki Őt úgy várja.

                           (Szabolcska Mihály)

 

 

JÓZSEF, AZ ÁCSA AZ ISTENNEL BESZÉL

 

Magasságos,

Te tudod: mily nehéz ez az apaság,

amit az én szegény vállamra tettél.

Apja volnék - és mégsem az vagyok.

Ez a gyermek... ha szemébe tekintek,

Benne ragyognak nap, hold, csillagok.

Anyja szemei s a Te szemeid,

Istenem, a Te szemeid az ok.

Gyönyörűséges és szörnyű szemek,

oly ismerősek, s oly idegenek...

Ez az ácsműhely... ezek a forgácsok...

Mit tehettem érte...? S mit tehetek?

Én tanítottam fogni a szerszámot,

Mégis ráfogják majd a kalapácsot.

Úgy félek, mi lesz?!

Most is ki tudja, merre kóborog,

Tekintetétől tüzet fog a műhely,

tüzet a világ, s egyszer ellobog.

Ó, jó volt vele Egyiptomba futni,

s azután is óvni a lépteit,

fel a templomig, Jeruzsálemig,

míg egyszer elmaradt...

 

Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja

borzolta szürkülő szakállamat.

Ezüst nyomot hagyott már akkor is,

komoly nyomot parányi rózsaujja;

S most olyan más az útja...

Vezetném és Ő vezet engemet.

Csak azt tudom, a Te utadon jár,

Magasságos,

de ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az Atyja , én senki vagyok,

 

az Evangéliumban hallgatok,

s hallgat rólam az Evangélium.

                        (Reményik Sándor)

 

 

ÁDÁM KARÁCSONYA

 

Az égi kéztől messze elszakadtunk,

Rút bűnmezőre vittek az utak.

Már kopogott a csontos rém, az éhség,

Rég kiapadtak a lélek-kutak.

Már szárnyszegetten vergődtünk a porban,

Mint sebzett kócsag, mely a földre hullt,

Tékozló fiuk, elvertük a jussot...

Bukott az ember... ámde nem tanult.

 

Felette az ég csillagoktól fénylett,

S ő mind sötétebb éj felé futott,

Lázverte ajka gyötrelemtől égett,

De felnézni az égre nem tudott.

Csak vergődött a végtelen hínárban,

S hiába mosta kezéről a vért...

Kergetve űzte, vitte őt a végzet,

Maga sem tudta, hova és miért.

 

Nem volt esettebb, nyomorultabb nála

a milliárdnyi  teremtmény között.

Minden göröngyben megbotlott a lába,

minden sziklába beleütközött.

A lelke selyme foszlányokra mállott,

mint tépett zászló, mit a szél cibál...

Csak ment Ádám, mert szíve messze vágyott,

Maga sem tudta többé, mit csinál.

 

A szakadék, jaj! most  zúzza halálra,

Végsőt kiált a megrekedt torok.

Egy pillanatra megtorpan a lába,

teste reszketve, hosszan meginog...

De égi trónról szólt az Úr: "Elég volt!"

És megtörölte két könnyes szemét....

Leszállt az égből Ádámhoz a porba

s felemelte ájult gyermekét!

 

 

 

 

 

 

                IV.

 

 

    ESZTENDŐ - forduláskor

 

 

 

    " Jézus Krisztus tegnap és ma

       és örökké ugyanaz."   (Zsid  13:8)

 

"Taníts minket úgy számlálni

napjainkat, hogy bölcs szívhez

jussunk."   (Zsolt. 90:12)

 

 

 

HÁLAADÁS

 

Téged Isten dicsérlek

és hálát adok mindenért:

 

Hogy meg volt mindig a mindennapim

és nem gyűjtöttem sok napra valót,

hála legyen.

 

Hogy mindig tudtam egy keveset adni,

és magamnak nem kellett kéregetni,

hála legyen.

 

Hogy értenem adatott másokat,

és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,

hála legyen.

 

Hogy a sírókkal sírni jól esett,

és nem nevettem minden nevetővel,

hála legyen.

 

Hogy boldoggá tett minden ami szép,

és ami rút, nem tett boldogtalanná,

hála legyen.

 

Hogy sohasem féltem a szeretettől,

és szerethettem, akik nem szerettek,

hála legyen.

  Hogy amim nem volt, nem kívántam,

és sohasem volt elég, aki voltam,

hála legyen.

 

Hogy megtarthattam a hitet,

és  megfuthattam a kicsik futását,

és futva futhatok az Érkező elé,

s tán nem kell a városba mennem

a lámpásomba olajért,

h álas legyen!

 

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!

és ma is kiálthatom: úgy legyen!

és holnap és holnapután és az után is

akarom énekelni: úgy legyen! Hála legyen, Uram!

hála legyen!

                             (Sík Sándor)

 

 

A HOMOKÓRA ÜZENETE

 

Elnézem a pergő homokszemeket,

ahogy aláhullanak lassan, nesztelen,

S eltűnnek alant a sok kis szem között...

Csodás távlatok nyílnak meg lelkemben:

Így peregnek le éveim,       Istenem!

 

Ha lepereg egy év, igazítanék rajta,

s tovább hull, tovább az éveknek száma.

Szívemből hálaérzet tör felé,

én Uram, Istenem, s leborulok eléd,

mert éveim múlását kegyelmed számlálja.

 

Te vagy e nagy világ alkotója, Uram!

Élet és halál parancsolója.

Te igazítod életórám számát,

Te fakasztod fel buzgóságom árját...

Áldásként hulljon reám minden óra

 

Áldás Veled járni, az élet utját,

mert a próbákban is fakasztasz örömet.

A tudat, hogy kezedben van az életem,

s az évek múlását Veled élhetem...

Tiéd Uram, tiéd minden köszönet!

 

-------------------------------------------

 

Ahogy elnézem a pergő homokszemeket,

Uram, tekintetem az égre emelem.

Nem rettegek, mi lesz, ha véget ér a homok

hullása, és megáll az élet, ez a konok,

mert míg itt éltem, én Uram, Istenem,

Te voltál velem!

                                 (Somogyi János)

 

 

BIZALOM

 

Mindenen át  hogyan segít?

Még nem tudom, hogyan,

csak: hogy ígérete szerint

és csodálatosan.

 

Elűzi-e az éjszakát,

s hogyan? csak azt tudom,

hogy egy lépéshez mindig ád

elég fényt az úton.

 

Szívem, ha Ő kezébe vett,

békében nyugoszik.

Hogyan hordoz, hogyan vezet,

az csak rá tartozik.

               (Friedrich Traub

               Ford. Túrmezei Erzsébet)

 

 

NŐTTÉL-E GYERMEKEM?

 

Atyámnak műhelyében egy ajtót ismerek,

Mit néma áhítattal szemléltem, mint gyerek,

Atyám kezével írva rajt  sok jel és vonás

Értelmét csak mi tudtuk, de meg nem érti más.

Mi gyermekek, ha néha betévedtünk ide,

Tanulmányozni kezdtük a sok jelt ízibe.

Világosan kitűnt itt sok érdekes adat,

Hogy évről-évre mennyit nőttünk egy év alatt.

S kedvünket még fokozta, ha - mint tevé apánk,

Irónt s vonalzót véve, a mérést folytatánk,

S befutva jó anyánkhoz, ujságolánk a hírt,

Hogy íme, mind a hányan nagyot növénk megint.

- De egyszer - míg anyámnak jelentést így teszek,

Hogy én már innen-onnan felnőtt ember leszek,

Furcsán mosolyg reám, s így szól: "Oh mondd nekem,

Vajon mint "lelki ember", nőttél-e gyermekem?"

 

Növekszünk mind a korban, míg évet év követ;

Hogy életünk mulandó, s a vég felé siet,

Azt minden óra jelzi, - használjuk jól ki hát,

Mert éltünk itt rövid bár, - örök lesz odaát.

Krisztus kertjébe vagy már beplántálva te itt,

Élted meghozza-e a Lélek gyümölcseit?

Figyeld meg, hogy Megváltód lágyan és csendesen

Megkérdi minden este: "Nőttél-e gyermekem?"

 

Ájtatosan figyelve hallám anyám szavát,

Érzem, hogy amit most mond, mélyen szívembe vág,

És bár sok jó tanács üres szó volt nekem

Ez egy szót nem felejtém: "Nőttél-e gyermekem?"

 

A nagy világba mentem, hogy férfivá növék,

S szülőföldemre vissza évek multán jövék.

S hogy ím leszáll az este és minden elpihen,

Anyám megszólít halkan: "Nőttél-e gyermekem?"

Mint egykor volt, a szíved jó föld-e még vajon,

S van amit elvetettem, áldás a jó magon?

Üres vagy telt kalász-e , mit élted megterem,

Belső hitéletedben nőttél-e gyermekem?"

 

Oh drága szent örökség, anyám mit rám hagyott!

E szó az élet utján folyvást felém ragyog.

S nem hagy lankadni, esni, ha minden estelen

Hallom az Úrnak hangját: "Nőttél-e gyermekem?"

                                      (Németből fordította:

                                           Vargha Gyuláné)

 

 

NŐTTÉL-E GYERMEKEM,

 

Mindem este keblem belsejében

Egy titkos hang egyre kérdi tőlem:

- Van-e áldás mai munkáidban?

Fejlődtél-e az én dolgaimban?

Esőt küldtem , amely  áldást hoz rád,

Segítségem mindennap megy hozzád.

A javadra hűen törekedtem,

Felelj tehát: "Nőttél-e gyermekem?"

 

Pihenőre fejem ha lehajtom,

Nem jő álom, pedig úgy óhajtom!

Mert kitérni vágyom e hang elől,

Amely titkon szól e szíven belül.

De hiába, szavát mégis hallom,

Viselnem tán könnyebb, ha megvallom.

Számonkéri dolgom, ha végezem:

- Elmúlt a nap., "Nőttél-e gyermekem?"

 

M inden hétnek záró-, végestéjén,

A hónapnak és az évnek végén

Megjelenik  Uram hü szolgája,

S a szívemet számot-adni várja.

Ki minden jót mérték nélkül adott,

Számonkéri, hogy hol vannak azok?

- Tudod-e még mindazt, amit tettem

És általuk "nőttél-e gyermekem?"

 

Kellemetlen volt e kérdés nekem

És felelni reá nem szerettem.

De most már az "igen"-t elmondhatom,

Mert szavát nem kell félve hallanom.

Nyájas hangon szólít, szeretettel,

S érzem, hogy  Őt híven követnem kell.

Boldog vagyok, midőn így szól nekem:

- Ma lelkileg "nőttél-e gyermekem?"

 

Növekedem hitben , Uram, látod,

Kicsiny hitem nagy lesz, ha megáldod.

Álldd meg szívem s csekély törekvésem.

Koronázza siker minden léptem.

Ha e földön eljön meghalásom,

Könnyű legyen majd a számadásom.

Lásd meg rajtam azt, hogy nevekedtem,

Ha megkérded: "Nőttél-e gyermekem?"

                                 (Molnár KÁroly)

 

 

ÉBEN HÁÉZER!

    (1Sám.7:12)

 

Életünkben észrevétlenül

kitartóan kúszik az idő,

szakadatlan spirálvonala

fordulóit nem jegyzi elő...

 

Önmagamnak, ahogyan nőttem,

éveket raktam - emlékoszlopul,

a  fordulókat úgy jelöltem:

"megsegített mindeddig az Úr!"

 

Eszmélésem óta vezetett,

vele vándoroltam helytetőt,

minden léptemen éreztem: szeret!

visszarántott szakadék előtt!

 

Ha bálványaim összetörte,

mégha sírtam is keservesen,

azzal, hogy lelkem meggyötörte,

látóvá tette megvakult szemem!

 

Múltra nézni csak így érdemes,

mert a jelen bárhogy alakul,

emlékezésnek annyi elég, hogy

"megsegített mindeddig az Úr!"

                                               (Lukátsi Vilma)

 

 

MOST TÉL VAN

 

Óh, alig-alig tudom, most

rendezni bennem a gondolatot.

Át surran lelkemen a tavaszi fény,

a pipacs a búzatábla tenyerén.

Majd az őszben a fák, a gyümölcs,

egy pillanat alatt minden testet ölt.

Az egész bennem van,

,minden rügy, virág,

minden lepke, ami virágra szállt.

Minden esőcsepp, minden napsugár

a  nyári éjben zümmögő bogár,

s a fák alatt a sárgult levél,

jelezve, hogy közel van a  tél.

- Már itt is van.

Lábam havat tapos.

A fák, mint szigorú, fehér piramisok

szikráznak szemeim verő tükrén,

s láthatatlan páncélt csavarnak körém

hidegből, mert mindig hideg a tél

- De már kezdek is megnyugodni én.

S a felbolydult gondolat helyére talál:

most tél van, elmúlik az ősz , a nyár.

 

Elmúlt egy év, búcsúzni kell megint .

Nem történt más-, s ez nyugalomra int.

Nem történt más, s a művelt fegyelem

azt diktálja, hogy bennem rend legyen.,

- Új év érkezik, hozza az idő.

              Milyen lesz a vendég, az érkező?

              Mindegy, csak bennem legyen rend,

              hit és szeretet.

             Akkor nem omlanak rám

              a gondhegyek.,

               - Mert vigyáz rám Istenem

               és mindent helyre tesz.

                                           

                                             (Páskulyné Kovács E.)

 

 

MOST KELL

 

Most kell a szívet feltárni,

most kell visszanézni az útra.

Most kell megbánni

mindent, ami rossz,

most  kell elkezdeni újra!

Isten kezét megfogni bátran

alázatot, hitet tanulva.

 

Mint ki tud mindent, mi írva van,

bölcsen, bátran menni előre,

félelem nélkül, imádkozva,

kell lépni az új esztendőbe!

- A jövő még hallgatag titok.

Derűs sugarak lesznek-e?

Álmodik bennünk a reménység:

Ettől szép az ember élete!

 

- S ha tán szenvedést, próbát hoz,

öröm helyett bús könnyeket;

örülj, hogy méltónak tart rá

Aki őrzi az életed.

Lelki méltóság a bánat!

Mit tart, rendet rak magának

bensőnk titkos mélyige

az Ige. Elmondja

amit nem hallanál meg

a világ örömeibe.

                                     (Páskulyné Kovács E)

 

 

ÚJESZTENDŐ...

 

Eltűnt egy esztendő az élet ködében,

Haladnak az évek, mint vándor az éjben.

Haladnak, szaladnak, velük együtt én is,

De a határkőnél most megállok mégis!

Megállok csendesen, s fölnézek az égre,

Felhők szép fodrára, esthajnali fényre,

S úgy nyitok utat a rohanó időnek,

Úgy mondok búcsút az öreg esztendőnek.

 

Eredj, vén Szilveszter... Újév, jöttöd várom,

A húszadik század végét veled járom.

De ahogy te elmúlsz, elmúlik majd minden

Állandó és örök itt e földön  nincsen.

Múlnak az évszakok, változik a világ,

Mert elszáll az illat és lehull a virág,

Lehull a falevél, elhordják a szelek,

S én, ki porból lettem, ismét porrá leszek!

 

Csak egy az állandó , csak egy: az Úr Isten,

Aki van odafenn és aki van itt lenn,

Akinek kegyelme letörli a könnyet...

S elhaló kebelbe életerőt önthet.

Vándor  vagyok én is, te is jó barátom,

A célt itt a földön soha nem találom.

De te sem találod, hiába keresed,

Ha csak a megváltó Jézust meg nem leled!

 

Jézus Krisztus az út, igazság és élet,

Benne  a halál is új élet re éled.

Ha hiszünk, a Sátán tőlünk visszaretten,

S feltámadunk egykor új, szellemi testben!

Jöjj hát újesztendő! Szívemet kitárom,

Ünnepi imával Megváltómat várom....

S földi vándorpályám bármikor ér véget,

"Názáreti Jézus! Én követlek téged!

                                        (Somogyi Imre)

 

 

ÚJÉVI VERS

 

száll az idő sebes szárnyon,

Nincs megállás a világon,

Napok, évek tűnnek el.

Öreg földünk népe újra

Reménységben megújulva

Új esztendőt ünnepel.

 

Elmúlik az élet nyara,

Elmúlik a télnek hava.

Öröm, gond és fájdalom.

Futó felhőt amint látunk,

Úgy röppen el ifjúságunk,

S testünk is csak sárhalom.

 

Csak egy nem változik: Isten,

Benne múlhatatlan minden,

Dicsőség és szeretet, -

Csak Ő tudja megmenteni,

Öröklétbe behelyezni

Az emberi lelkeket!

 

Pedig sokszor káromoljuk,

Drága nevét kigúnyoljuk,

Messze járunk házától,

És Ő mégis... mégis szeret,

Ébredjetek fel emberek

A bűn sötét álmából!

 

Vándortársam, ugye érzed,

Hogy az Isten adott néked

Asztalodra kenyeret, -

Gondviselő szeretetét,

Mindennapon áldó kezét

Ez újévben ne feledd!

 

Bánatodnak éjszakáján

Hidd, hogy nem maradsz te árván,

Felgyúl az ég csillaga,

Múló évekkel ha megyünk,

Elhagyatva mi  nem leszünk,

Vár  reánk a szép haza...

 

Üdvözlégy hát újév reggel,

Jöjj békével, szeretettel,

Hozzál erős, szent hitet,

- Mi Atyánk, ki vagy a mennyben,

 

Adjál ez új esztendőben

Mindnyájunknak új szívet!

(Somogyi Imre)

 

 

 

 

ÚJÉVKOR

 

Új évet írunk!

     Álljunk meg hát  egy percre.

S míg dáridózik

    balga mámort keresve

a pusztulásra

   már éretté vált világ,

mi elvonulva

   mondjuk el csendes imánk.

Mert ki tudja, hogy

   ez év mit hozhat reánk?

 

Most még sejtelmes,

   titokzatos a holnap,

De remény és vágy

   reggel köddé foszlanak,

s megmarad majd a

   rút és csupasz valóság,

Lelkünkre szakad

   válság után a válság!

Csak egy tart majd meg:

   a szívbéli imádság!

 

Ne ábrándozz hát !

   De készülj fel keményem

az Úr mellett, a

   bűnöknek ellenében.

És határozd el,

   mint ahogy én is teszem:

Jézusnak adom

   át teljesen szívem.

S hogy megmenti, azt

   gyermeki hittel hiszem!

                  (Bajor László)

 

 

AZ ÚJ ÉV KÜSZÖBÉN

 

Az új év kapujában állva

Töprengtem, hogy mi van belül,

S lelkem valót példázó tarka álma

Ím ezt adá jelül:

 

Láttam emberroskasztó szörnyű terhet,

Hogy bírom el? - mázsás nehéz.

De íme felkapá, mint könnyű pelyhet

Egy átfúrt drága kéz.

 

Hallottam hangját zúgó zivatarnak,

- Lesújt a vész, irtózta tó!

De ím, véget vetett a vad viharnak,

Egy csendes, tiszta szó.

 

Aztán eltévelyítő, sűrű éj lett,

- Uram, elveszteni mért akarsz? -

De íme kedvesen utamra fénylett

Egy drága, nyájas arc.

 

Jézus, tudom, valót mond lelkem álma,

Velem arcod, kezed, igéd;

El kishitűség! - Bátran lépem át ma

Az új év küszöbét.

                             Varga Tamás)

 

 

EL NEM BOCSÁTLAK, MÍG MEG NEM ÁLDASZ

 

El nem bocsátlak! Az új esztendőben

ez lesz az én jelmondatom.

El nem bocsátlak - Te lész jövendőben

első s végső gondolatom.

 

El nem bocsátlak, - ha rózsás

ösvényen vezetsz az új évben, Uram,

El nem bocsátlak, ha vészes örvényen,

vagy sziklákon visz át utam.

 

Zavartalan örömet csak úgy érzek,

ha velem vagy, s veled vagyok.

A bánat éjjelében égre nézek -

s látom a reménycsillagot.

 

El nem bocsátlak, míg meg nem áldasz,

Te se bocsáss el, sőt vezérelj,

Meghajlok, - ha tetszik, meg is dorgálhatsz, -

áldj, vagy sújts: csak mennybe segélj fel!

                                               

 

                          

 

 

Nagy  Lajos)

 

 

AZ ÚJ ÉV KÜSZÖBÉN

 

Csak egy évet adna még az ég!

Járnék a hü  Mester nyomdokán:

Minden szenvedőn segítenék.

S nézne rám derűvel homlokán.

 

Játszanék lelkem hideg húrjain,

Dicsérve folyvást hü szerelmét,

Így járnék az Isten utjain,

Megváltóm áldva és kegyelmét.

 

Naponta nőnék tört hitemben,

Ujjongva győzelmes harcomon,

Égi békével bús szívemben,

És boldog mosollyal arcomon.

 

Oh, ha csak egy évem volna még!

Vele járnék, mindig csak Vele!

Csak egy évet adna még az Ég!

Újjászülne a Szentlélek szele!

                              (Túrmezei Erzsébet)

 

 

BÍZZÁL ISTENBEN!

    (Zsolt. 42:12)

 

Új év! Előttünk ismeretlen út,

melyen nem tudjuk, lábunk merre jut

az év ködében.

Holnapod legyen bár bizonytalan,

s az  éj, a köd - áthatolhatatlan:

- Bízzál Istenben!

 

Egedre borulhat sötét felleg,

melyből fejedre fájdalom pereg

sáros ösvényen...

Te mégis bátran emeld fel a fejed,

és csüggedő lelkednek ismételd:

- Bízzál Istenben!

 

Törjön bár zúgó vihar ellened

olyan bőszen, hogy már-már eltemet

a vízörvényben,

te ne félj! kulcsold csak bátran a kezed,

s tudva, hogy egy hatalmas Kéz vezet:

- Bízzál Istenben!

 

Ha csalódást hoz ez az év neked,

s érdemtelen szenvedsz ütéseket,

te ne üss könyörtelen!

Hagyjad az Úrra szenvedéseidet,

s mert Ő jót-rosszat egykor megfizet:

- Bízzál Istenben!

 

Ez az év sem lesz könnyebb, mint sok más,

ebben is lesz győzelem, hanyatlás,

- forró küzdelem...

De meg ne alkudj soha a bűnnel,

harcold a hit harcát türelemmel,

s bízzál Istenben!

 

Ne félj, mint a tanítványok hajdan,

vélték, hogy elvesznek a viharban,

bőszült tengeren...

A hajó ma is jó kezekben van,

s a túlsó partra juthatsz boldogan,

ha bízol Istenben!

 

Lelkem! miért is nyugtalankodnál?!

Szívem, könnyesen miért búsongnál

ebben az évben...!

Testvérem! miért törne le a bánat?

nemsoká látod égi hazádat:

- Bízzál Istenben!

                                 (Moldován Vilmos)

 

 

ÚJÉVI KÉRÉS

 

Láttam Uram:

Az egyik béna volt... a másik aszott, sárga...

vagy nem volt lába.

De a Te fényed hullt a betegágyra!

Hitükkel elrejtőztek Nálad,

és úgy hordozták mázsás terhüket

a Te erőddel, mint a szalmaszálat.

 

És láttam szalmaszál alatt roskadókat.

Mert a mázsás teher könnyű,

mint a kis szalmaszál - V e l e d !

De Nélküled a szalmaszál is

mázsás súly lehet.

 

Új évbe indulok. Nem tudom, mi vár rám,

csak azt tudom, velem vagy és nem hagysz árván.

Csak azt tudom, hogy utamat már kijelölted.

s mint bízó gyermek járhatok előtted.,

Te mérsz ki bút, örömet, munkát, terhet,

s irgalmad mindegyikbe áldást rejtett.

 

Csak egyet adj: hogy célirányt haladjak,

hogy szalmaszálak alatt ne roskadjak.

És ha szereteted mázsás teherrel

tenné próbára ezt a gyönge vállat

Segíts úgy vinni mázsás terhemet

a Te erőddel, mint a szalmaszálat.

                                         (Túrmezei Erzsébet)

 

 

RÉVBEN...

 

Kis hajó az emberélet

az öröklét tengerén,

hogyha ér is néha révet,

nemsoká pihen szegény.,

Vándorlás az éve -

Egy-egy perc a réve,

hol behajtva lenge szárnya

megpihen egy éjszakára,

aztán fut tovább!

 

Kis hajónk is íme már ma

útja közben révre lel,

- s összehajtva lenge szárnya -

új esztendőt ünnepel!

Áldd meg ezt a révet,

s adj dicső újévet,

helyben szívünk háladallal

oh csak Tégedet magasztal,

Tengerek Urát!

 

S holnap újra vízre szállva,

ezer hullám hogyha tép:

Add, hogy áradó dagály

Hozzád vigyen közelébb!

Áldd meg ezt az évet,

érjük el a révet,

hol megtisztul minden élet,

s nyer valódi békességet:

A Te örök drága réved

áldott  Jézusunk!

                           (Thaly Lóránd dr.)

 

 

HÁTHA TEREM MÉG,

     (Luk. 13:6-9)

 

Elhallgatott a kiáltó szava,

repedt nádakat ingat a szél,

nem zeng ének az Olajfák hegyén,

a kerteken fehérlik a dér,

"a fejsze a fák gyökerén!"

 

- Nem halljátok, milyen csikorogva

fordul az esztendő a tengelyén?

Ítélettel terhes a jövő

annak, aki csak  magának él,

dús lombozattal, de gyümölcstelenül:

"a fejsze a fák gyökerén!"

 

Mindegy, hogy minek álcázzuk

önzésünk üde zöld leveleit,

a Gazda jár a szőlőskerteken,

és megjelöli a fák törzseit...

 

Ha a Vincellér elébe nem áll

könyörgő szóval:

- Hátha terem még?

- Vajon esztendő virradna-e még?

 

Átszegzett keze tartja vissza

- talán egy évig -

tőlünk a fejszét!

                    (Lukátsi Vilma)

 

 

ÉN EK AZ  ÚJÉVBEN

 

Fölszállok hozzád, magas sziklaváram,

Te változatlan, minden változásban.,

- Én Istenem! Csak Tégedet ölelve

Száll nyugalom, száll bizalom szívemre,

Látván idődnek örvénylő folyását,

Esztendeimnek sebes elfutását.

 

Fövényszem én, e zúgó habba vetve,

Honnan vegyek szót hála-énekembe?

Kegyelmedet, Uram, miképp dicsérjem?

A múlt évvel, hogy nem fogyott el éltem...

Hogy napról- napra, habról-habra átvisz,

S elértem ím ez új év hajnalát is.

 

Búban, veszélyben őrizőm Te voltál,

Szívem ha vérzett: fölibém hajoltál.

Adtál sebet, de azt be is kötözted,

Be azt is, amit emberek ütöttek,

S bár vágyaimból vágyak még maradtak,

Legyen úgy minden, ahogy Te akartad!!

 

Ez esztendőt is leteszem kezedbe,

Én lábaimnak ösvényt Te mutass, Te.

Vezess Uram, s amit Te rám bocsátasz,

Nem félek én, legyen bár száz halál az:

- Óh, engem a sir bízvást eltakarhat,

Megnyugtat ott is az, hogy Te akartad              

Hadd ölellek hát , erős sziklaszálam:

Te változatlan minden változásban.

S neved a nyert diadalom szavával

Az elzúgó időben hadd kiáltsam!

Mert mit szívemnek - ha T e vagy vezére -

Évek halása, évek születése!

 

                       (Szabolcska Mihály)

 

 

ÚJÉVKOR

 

Isten! hozzád szállnak fohászink

Az esztendő első reggelén,

Lelkünk néked buzgón általadva

Lépünk át az újév küszöbén;

Mert minket múlékony percenetnek

Ép ütési semmivé tehetnek.

Te voltál, vagy és leszel a jövőben,

Te örök vagy az örök időkben.

 

Te őriztél minket s kedvesinket

A múlt évnek minden szakain

Óh védj minket, védjed kedveinket

A beálló évnek napjain!

Mert mi, a föld gyarló sarjadéki,

Gyengeségnek vagyunk martaléki.

Te kútfeje a legfőbb erőnek,

A port s a világot éltetőnek.

 

Áldd meg Uram kezdetét az évnek,

Áldd meg folytát, áldd meg végzetét.

Áldd meg a hont, és a honnak atyját,

És a honnak minden gyermekét;

 

Adj vigasztalást a könnyezőnek,

Éber lelket a gyönyörködőnek,

Adj reményt a józan bajvívónak,

Célhoz érést a bölcsen futónak.

 

Adj türelmet s észt az oktatónak,

És a hallgatónak nyílt szívet

Adj egyenes lelket a bírónak,

És  az üldözöttnek védhelyt

Légy az árvák s özvegyeknek atyja,

A haldoklók végső gondolatja:

Tied legyen lelkünk és halálunk,

Tied jobb életre virradásunk.

 

Hozzád, hozzád szállnak fohászink

Ez esztendő első reggelén,

Buzgóságink tégedet keresnek

Ó nagy  Isten! trónod szent egén!

Mert mi árnyék-éltünk szűk körébe

A halálnak tántorgunk elébe,

De Te volt ál, vagy s leszel jövőben,

Te örök vagy az örök időkben.

                      (Székács József)

 

 

IGEN, URAM!

 

Igen, Uram!

Veled bizton indulok.,

Nem keresem a változó időt,

nem keresem a folyton álló

posványos tavak vizét.

A változó időt kimérem,

szívem neked szentelem,

te változatlan, örök Ígéret!

 

Igen, Uram!

Veled biztos indulok.

Nem kutatom utam rejtekét.

Elég, ha tudom: te vezetsz

elég, ha tudom: biztos az út,

nem változó az ígéret.

Örökké megáll szavad,

te változhatatlan, örök Élet!

 

Igen, Uram!

Nem számlálgatom, nem táplálgatom

a változó földi életet,

Nem kutatom a rejtett kincseket.

Igen, Uram!

Mert te így akartad,

s boldogan mondom:

legyen meg a te akaratod,

te, változhatatlan, örök Isten!

 

 

              (Stöckler Margit)

 

 

           ----..-----

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                      V.

 

 

 

      M E G V Á L T Á S U N K

 

                   Á R A

 

 

 

 

 

 

2

tudván, hogy nem veszendő holmin,

ezüstön vagy aranyon váltattatok

meg a ti atyáitoktól örökölt

hiábavaló életetekből, hanem drága

véren, mint hibátlan és szeplőtlen

bárányén, a Krisztusén."

 

"Aki a mi bűneinket maga vitte fel

testében a fára, hogy a bűnöknek

meghalván, az igazságnak éljünk,

akinek sebeivel gyógyultunk meg."

              (1Pét. 1:18-19, 2:24)

 

 

 

 

 

 

ÉN  VAGYOK AZ, URAM....?

 

Ki Téged rútul, gonoszul elárul,

Ha ölébe ezért csillogó ár hull.

Aljas elvért ki önlelkét eladja,

Hitvány bérért ki Urát megtagadja,

Ki alszik békén, míg küzdöd harcodat,

S véres verejték önti el arcodat,

Ki Sátán mosolyát gyáván koldulja

S hogy sok hiu ábrándját fel ne dúlja,

Még tapsol is a bűnnek és hízeleg,

Krisztus-gúnyolásban vele együtt nevet,

Ki hitvány magáért feláldoz Téged,

Nem ismer ilyenkor erényt, jót, szépet,

Ki a nemes harcban Tőled elsuhan, -

Megdöbben a szívem: "én vagyok az, Uram...?

 

Ah, nem! nem!... De jaj, a lelkem felzokog,

Szívem fájni kezd, szemem könnyet ejt,

Gonosz múltam, mint előttem elrobog,

Érzek vállamon gyötrő bűntehert...

És vonszolom a lelkem, rabját a bűnnek

Kereszted alá, hogy véred érjen,

Hol megtisztulok, bűneim eltűnnek,

Hitt van szívem, hogy kegyelmet kérjen.

Mert ki elárul sokszor rút-gonoszul,

Aljas elvért ki lelkét eladja,

Ki Sátán mosolyát vágyja koldusul,

Ki áldott Mesterét megtagadja,

Ki behunyja szemét bűn-orgiákon

S a nemes harcban Tőled elsuhan,

Ki magát keresi csak a világon, -

Oh irgalmazz!... Én vagyok az, Uram.

                    (Betkó Tamás

 

 

MAGDOLNA KÖNNYEI

 

Halovány arcán könnyek árja

Patakzott bánatos szeméből,

Amikor drága kenet ömlött

Alabástrom szelencéből...

Amikor Jézus lábainál

Bűneit bánva haját  tépte,

Akkor is könnyek között szállott

Nyugalom, s béke a lelkébe

 

Sziklasír előtt, nagy-nagy csendben

Fénysávos hajnalhasadáskor

- Mellette finom aromákkal -

Könnye hull most is, mint a zápor...

Leroskad, mint a letört rózsa,

Ő most a sírnak néma őre,

Hullnak könnyei, mint a gyöngyszemek

A sötét, hideg sziklakőre.

 

Üres a sir... Óh, hol a Mester?

Vigasztalan, kietlen látvány...

De nemsokára ujjong a lelke

A földtámadott Krisztus láttán!

S aki bűneit elfedezte,

Aki szívének mélyét látja,

A szomorú, gyönge asszonynak

Kishitűségét megbocsátja...

 

Magdolna könnyei Jézus lábán

A bűnbánatnak bizonysága, -

Testvér, könnyek közt borulj oda

A golgotai keresztfára! Magdolna könnye ott a sírnál,

A szeretetnek drága éke, -

Testvér, sirass meg minden percet,

Amit a Jézus nélkül élsz le!

                   (Somogyi Imre)

 

 

EGY TANÍTVÁNY A KERESZT ALATT

 

Ezt a véres fát én neveltem.

Ezt a vas-szöget én szegeltem

Jézusom!

Az én dárdám állt  meg szívedben.

 

S Te a rettentő keresztútnál,

Vérző kezeddel visszahúztál

Jézusom!

Bár liliomom mind lehullt már.

 

Szegényen és lerongyolódva

Jöttem Hozzád én, hűtlen szolga,

Jézusom

S Te békét csókolsz homlokomra.

 

Behunyt szemmel is nézel engem.

...Neked királyi trónust vertem, Jézusom!

Szegény fészerben rossz szívemben.

 

Farizeus hadd üsse orcám,

Követ  és sárt dobáljon hozzám -

Jézusom!

Csak Te mosolyogj... mosolyogj rám.

 

Minden Te vagy! Öröm és élet!

Kereszthordozó vidám néped

Jézusom!

Sorban a hegyre Te vezérled.

Egy csillag homlokodra égett,

S nem látok hírt, fényt, dicsőséget,

Örök hü Jézusom,

Csak Téged... Téged... Téged...

                 (Muraközy Gyula)

 

 

P É T E R

 

Én vagyok Péter. Rám ismersz, Uram?

A tűzlelkű, a mindig lobbanó,

akit felgyújtott tekinteted fénye,

és felgyújtott a ki nem  mondott szó

Az ígéretek embere voltam.

Szerettem a hangos, nagy szavakat,

s most a tagadás éjszakáján

csöndben, tanulom a könnyes utakat.

Jöjj közelebb hozzám Mesterem,

hadd mondjam el a szívem bánatát!

Nem tudok elmenekülni tőle,

mindig hallom a kakasnak szavát.

Mindig látom a lobogó lángot,

a szertefoszló, égő nyelveket,

mindig hallom a szolgáló hangját

és ahogy megtagadtalak Tégedet.

- Olyan hideg lett ez az éjszaka,

olyan távoliak a csillagok,

olyan keserű ez az árva magány,

Mester! Én olyan egyedül vagyok!

 

Máskor beszélt körülöttem minden,

a levegő Teveled volt tele.

Általad lélegzett a mindenség,

Benned virradt a világ reggele.

- Elveszett a lelkem békessége,

a csend helyett most félelem riaszt.

Jöjj közelebb hozzám Mesterem,

Te ismered a tanítványodat!

Te tudtál mindent, s szóltál jó előre,

hogy a szívem ma éjjel megtagad.

Én elfeledtem, elfeledtem mindent,

s most egyedül tanulom a könnyes utakat.

- Mintha börtön zárna sötéten magába,

szívem cellájában zokog a magány;

egyedül maradtam Mester, egyedül,

- megtagadtalak ezen az éjszakán!

Csak egyszer kérdezd meg, hogy szeretlek-e még,

Csak egyetlen egyszer a tagadás után!

Csak egyszer hadd mondjam: szeretlek Mester!

S elveszett békém visszatér talán.

- Mester! Hadd mondjam el szívemből, zokogva:

- sokat tanultam ezen az éjszakán!

                          (Páskulyné Kovács E)

 

 

AZ OLAJFÁK HEGYÉN

 

Mester, hallottam ajkadról a szókat

és jártam Véled az  Olajfák hegyén,

lenn szürke ködben rejtezett a város,

fönn glóriásan ömlött ránk a fény.

Szemed tükörén nehéz könnyek ültek

és messze intett két áldó karod,

ahol a város szunnyadott a bűnben:

- Azok majd engem megköveznek ott! -

 

Mester, hallottam ajkadról a szókat,

hogy áradt, zengett, terjedt a beszéd,

s láttam kigyúlni jégarcát a holtnak,

láttam a vaknak kinyílni szemét.

És szomjan lestem, ittam az Igédet,

s min alvajáró követtem nyomod

és vállaltam a gúnyt, a szenvedésed,

én Magdaléna, a te asszonyod.

 

Mester, halottam ajkadról a szókat,

s a nép ajkán hallottam a morajt,

- hogy lelkesülten visszhangzá Igédet,

s tudtam, hogy egyszer megköveznek majd.

Lelkem palástját köréd szőttem lágyan,

s szívem szerelme védve átfogott,

és én véreztem minden kődobásban,

én Magdaléna, a te asszonyod.

 

Mester, az út még messze van odáig,

s a mi utunkon annyi kő hever,

és annyi kéz, mely felénk hajítja,

ne tudd, hogy fáj, ne tudd, hogy vérezel.

Szemem könnyével fürdetem a lábad,

hajam selymével törülöm nyomod,

s ajkam dalával az Igédet zengem

én Magdaléna, a te asszonyod.

                           (Várnai Zseni)

 

 

KRISZTUS KERESZTJÉN...

 

Krisztus keresztjén az van felírva,

Hogy az igazság nem vész a sírba!

- Örvendjen, akit bántalom ér:

Ha szíve tiszta, lelke fehér!

 

Krisztus keresztjén az van felírva,

Hogy a szeretet nem vész a sírba!

- Mind e világ bár éltedre les:

Csak te bocsáss meg, csak te szeress...

 

Csak te bocsáss meg a gyűlölőknek,

S oszd szét a szíved a szenvedőknek!

Megmozdult a kő sírja felett...

Örökkévaló a szeretet!

                   (Szabolcska M.)

 

 

EGY KÖNNYES ÉJSZAKA

 

Az éjszakában sejtelmes a fény,

álmodik a csend lombos fák tövén.

A holdsugár ráterül a tájra

könnyedén, mint egy menyasszony fátyla.

 

A táj köves, azon is megcsillan

egy-egy fénysugár, ha reávillan.

- Milyen egyszerűen szép az egész,

Lent a Föld, fák és fent az Ég.

 

A város alszik: milyen az álma...?

Nyugodt és békés az álmodása.

Úgy, mint gyermek az anyja ölében,

puha ágyában elterül szépen.

 

- De Valaki itt az éjszakában:

térdre roskadva zokog magában.

Az olajfák lombja eltakarja,

könnytől ázik mozdulatlan arca.

 

Csak az Isten tudja, miért hull a könnye,

rád tekint, majd mondja könyörögve

a nevedet, majd újra és újra:

Jeruzsálem, Jeruzsálem, - sírja.

 

Valami a szívének nagyon fáj.

Akkor is fájt, mikor megszületett, tán?

Igen. Biztos. Akkor is nagyon fájt:

Ismerte már jól ezt az éjszakát.

 

Útja meg volt határozva régen,

mikor csillag sem  volt még az Égen.

Mikor a Hold halvány koronája

nem ragyogott olajfák lombjára.

 

Sokszor beszélt az Atyával róla,

hogyan lesz a világ megváltója.

S most, hogy emberi testben zokogva

az imáját végzi, s kezdi újra.

 

Több annál, mint fájdalmas látvány,

mert embernek lenni, szörnyű zsákmány

a Sátánnak. Jézust is támadja:

- Mindent veszít, vagy nyer ma éjszaka!

 

- Csöndesedik, elfárad az Ember.

Elhanyatlik, de aludni nem mer.

- Csak annyit mond: Atyám, ha akarod,

legyen meg a Te szent akaratod!

                            (Páskulyné Kovács E)

 

 

AKI HELYETT A KRISZTUS VÉREZETT

 

Emlékszem: Kemény bilincsbe verten,

bénultan ültem a hideg kövön.

Sötétség, bűn és vád töltötte el lelkem,

ijesztő csend kietlen börtönöm.

 

Halál: Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt

valami bennem. Életvágy talán.

S akkor... szerettem volna összetörni

bűnt és bilincset börtönöm falán...

 

Neki az ajtó rozsdamart vasának

sámsonkarokkal! Ki a fényre! ki,

ahol szabad mezők ujjongva várnak,

s ahol az élet szent magvát veti!

 

Néha. És máskor rémek. Megremegtem:

a szívemen kemény, hideg marok.

Egy síron túli hang titkos hívása:

"Jöjj! Jöjj Barabás!" - Nem! Nem akarok!

 

"Barabás!" Hah, már nem a rém hívása.

Ezer torokból tör ki: Ó, elég!

Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa

és nem kiálthatok felé: Ne még!

 

Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése...

csikordul a zár... szoborrá meredt

minden tagom... egy érdes hang: "Barabás,

szabad lettél. Le a bilincseket!."

 

Először mint egy álom. De lehullnak

mégis. Tántorgó lábaim előtt

kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.

Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!

 

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel

rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,

zúgó tömegben torpant meg a lábam.

Pilátust láttam, népem véneit...

 

S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel

megkoronázott, véres, tört alak.

Vállán vörös palást, kezébe nádszál.

Hogy le nem roskad annyi kin alatt!

 

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:

szelíd, egészen más, mint én vagyok.

 Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében

valami földöntúli fény ragyog.

 

Ki ez az ember? Megkövülten állok.

Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?

 

Valaki szól: "A Názáreti Jézus.

Őt feszítik meg Barabás helyett."

 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

Oly hosszú út vezet a Golgotára...

Én végigjártam. Két lázas szemem

odatapadt vonagló alakjára,

ott égett minden gyilkoló szegen.

 

És nem tudtam többé levenni róla.

A szemek fénye... az a szent ajak...

a hulló vér... Múlott a perc, az óra.

Felejthetetlen percek és szavak.

 

A szívemen gigászi nagyra nőttek

láttán kemény, hideg gránithegyek:

Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!

Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

 

Mikor utolsót vonaglott a teste,

mikor már minden elvégeztetett,

mentem alá a gyász hegyéről én is.

- S ölbe vettem egy síró gyermeket...

 

Megsimogattam... lázadó kezemmel,

mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.

S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.

Az ő testét fedi a sziklabolt.

 

Már csak szeretni, simogatni vágytam,

haladni csendesen, mint Ő haladt,

aki helyettem roskadt le a porba

Golgota utján a kereszt alatt.

 

Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!

Ez a szó zengi át életem.

- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,

s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

 

"Ki az? Ki zörget?" - kérdik majd. "Barabás,

aki helyett a Krisztus vérezett."

S kitárják akkor ujjongó örömmel

a gyöngykaput fehér angyalkezek.

 

                           (Túrmezei Erzsébet)

 

 

 

A KERESZT ALATT

 

Egyszer igazán megláttalak

Ahol megláthat minden ember.

Mikor halálra adtam magad,

Hogy győzzél szent, nagy győzelemmel.

 

Egyszer igazán megláttalak...

Halálveríték vert ki éppen,

Arcodon folyt sok bíborpatak...

S én megdöbbenve álltam, néztem.

 

Egyszer igazán megláttalak...

Ajkadról a végső szó lebbent:

- Szemedből az utolsó sugár -

És szállt: "Elvégeztem mindent!"

 

Egyszer igazán megláttalak...

Lándzsát döftek át a szíveden.

És akkor ott a kereszt alatt

Váratlanul megnyílt a szemem.

 

Megértettem, hogy szeretsz nagyon,

Minden értem van és helyettem.

Bűntől, haláltól szabad vagyok,

S én a szerelmed rabja lettem.

 

Láttam győzelmed a halálon,

Ott eljegyeztél engem örökre.

Most életem Jézus, felajánlom,

Szolgáljon Néked örömödre!

                           (Papp Béláné)

 

 

CSAK NE LEGYEN KÉSŐ

 

Szenvedett a Krisztus... A keresztfa súly

Gyönge, sebes vállát a földre lesújtja.

Összetörve fekszik az Isten Báránya,

Senki sincs, ki szánja.

 

Kegyetlen pribékek durván megragadják,

A káromló szavak szívét úgy szaggatják,

Ajka töredezve bocsánatát zengi...

Nem érti meg senki.

 

Végre eltűnik a sötét Golgota,

Melyet bűn, árulás, szenvedély alkota...

És szenved a Krisztus kereszt re szegezve,

Nincs , ki megkönnyezze.

 

Csak a nagy természet gyászol és kesereg.

Megdöbbenve némán áll a bűnös sereg,

Már veri a mellét, már mindenre kész ő,

De már késő... késő...

 

És szenved a Krisztus... készül halálára,

Súlyos kereszteket rakunk a vállára,

S űzzük bűneinkkel, durva, pribék módon

A keserves úton.

 

De majd észretérve, megdöbbenve állunk:

Hisz az Ő halála, az a mi halálunk!

És verjük a mellünk, megértve már érzőn,

Csak ne legyen későn!

                   (Valter Géza)

 

 

M E D D I G ?

 

Uram, Teneked sok a Pétered,

sokak a nagycsütörtök-éjszakáid.

S olyan kevés a csendes Jánosod,

aki nem ígér, nem fogadkozik,

de elkísér egész a Golgotáig.

 

Mert olyan könnyű azt kimondani

egy izzó percben: Meghalok Veled!

De annyi minden visszahúzna még,

ha ránk borul a szörnyű éjszaka,

ha megérint a fagyos lehelet.

 

Talán csak egy kisgyermek mosolya,

vagy a hitves könnyfátyolos szeme...

Susognak a szélben ringó habok:

a halászbárka, az otthon képe hív...

Óh, legalább búcsúzni kellene!

 

Hamu alól az életösztön is

felparázslik: Óh., Ily hirtelen?

Egy percre olyan szép lesz a világ,

átölel minden színe, illata!

_ S már el is hangzott a "Nem ismerem!"

 

Uram, Teneked sok a Pétered,

sokak a nagycsütörtök-éjszakáid.

Óh, bár lehetnék csendes Jánosod,

aki nem ígér, nem fogadkozik,

de hü marad egész a Golgotáig.

                                   (Túrmezei Erzsébet)

 

 

 

A  KÁRPIT SZÉTHASADT

 

.Óh te csodás, nagy szenvedés!

Felfogni téged mily kevés

A földi öntudat!

De - bár előttünk rejtve titka,

Az ész nem érti, csak gyanítja

 

a szentek szentje tárva-nyitva!

A kárpit széthasadt!

 

Óh, te dicső felébredés!

Felérni téged mily kevés

A törpe gondolat!

De bár e hajnal fénye titka

Lelkünk szemeit elvakítja

A szentek szentje tárva-nyitva!

A kárpit széthasadt!

 

Hallgasson el hát földi ész!

A kétkedés, a csüggedés

Mind, mind egy perc alatt!

Óh, testvérem! Te bús! Te árva!

Úgy egyszerűn, csak Őt imádva,

Jöjj! Jöjj! A szentek szentje tárva!

A kárpit széthasad!

 

S ha rád is jön majd szenvedés,

Követi egy felébredés,

Egy boldog támadat!

Óh, mert Ő nem halt meg hiába:

Mindenkinek, ki Őt imádja,

A menny, a szentek szentje tárva!

A kárpit széthasadt!

                             (Thaly Lóránt)

 

 

MENNYIT ÉR AZ EMBER?

 

Mondd, neked mennyit ér?

Tudom, a társad, a gyermeked sokat.

Félted, szereted őket.

S tán szülődet  is óvnád a bajtól, bánattól,

ha kell, barátod is véded.

De az a másik, az idegen

mondd, mennyit  ér néked?

Ha tőled távol van,

mindegy, ha meghal? Mindegy, ha éhezik?

Ha szenved, ha sir, felér-e szívedig a fájdalom?

 

Válaszolj, mennyit ér az néked,

ki megbántott, felsértette sebed?

Az, kit  anya szült, éppen úgy, mint téged,

válaszolj csendben: mennyit ér ő néked?

Őt is úgy szerették, mikor megszületett,

őt is úgy becézték, mint téged, a gyermeket.

- Mielőtt válaszolsz, nézz fel a keresztre,

Golgotára, vérre, sebekre.

Istennek te és én: az ember annyit ért,

hogy váltságul adta értünk, szent Fia életét.

                                     (Pteróz Lászlóné)

 

 

KRISZTUS A KERESZTEN

 

A Golgotán a tragédia már végetért.

S az Isten szent Fia ott függött

Könny és vértől öntözött, komor

Keresztfán, két lator között.

A nép elszéledt, s azután

Komor csend lett a Golgotán.

 

A tömeg, mely  eddig kiabált,

Most, hogy közelebb látta a halált,

A sziklákon szürke alkonyatban,

Mint birkanyáj, futott szét megriadtan.

A bús keresztre visszanézni nem mert,

Nehogy meglássa ott az Isten-embert,

Fején a véres töviskoronával,

Mert minden csepp az ő bűnére rávall.

 

Egy hét előtt virággal üdvözölte,

Egy hét sem múlt, ártatlanul megölte.

És Máriát, aki a keresztet átölelte

És fájdalmas jajban zokogott a lelke,

János, a tanítvány lassan elvezette,

Hogy itt ne érje a halálos este.

 

Volt-e a földön valaha oly bánat,

Mely most Jézus szelíd szívére támadt,

Midőn jó anyját menni látta messze,

Félig ájultan és kétségbeesve.

Hörgött a mell a pokoli kíntól.

Egyik lator ránéz és mélyen megindul:

"Óh Jézusom, most látom, hogy ki vagy,

Én meghalok, de kérlek el ne hagyj!

Taníts meg engem hinni, mint Te tudsz,

Légy szószólóm, ha majd a mennybe jutsz."

"Velem leszel, ne félj, vár a menny,

Jön a halál, Istenben bízva menj."

A másik  erre durván felkacag:

"Szegény, magán segítni tudna csak.

Te, kit saját tanítványod elárul,

Ha Isten Fia vagy, szállj le hát a fárul!"

 

Már kék homály borongott a hegyen,

Az őr is tétován tovább megyen.

Szívére szállt halálos félelem:

Mi fog történni még az éjjelen?

A feszületnél nem volt már senki sem,

Csak Magdolna sírt  búsan, keservesen.

Ő állt még ott csendesen egyedül,

Valaki pedig a hegy gerince mögül

Jött felfelé sietve, izgatottan,

Mintha valakit várna, lesne ottan.

Magdolna felnéz, milyen látomás!

A papok nagy fejedelme: Kajafás.

 

Ő volt a legnagyobb írástudó,

A kavicsos ösvényen felfutó.

Büszkén megáll, nézi a keresztet,

Irigy, vad lelke nagy gyönyörben reszket:

"Ide kerültél hát Názáreti?

Aki a földi kincset megveti?

Ki a népnek a mennyeket kínálja,

Szegény, zsidóknak felkent nagy királya!

 

Ott állt, két karját összefonva mellén:

"Te ácslegény! hát mért nem szállsz le mellén?

Lásd, én tudom, miért: mert nem ereszt

Ez a durván megácsolt fakereszt.

Isten Fiának hirdetéd magad?

S gyarló tanítványod is megtagad?

Te vagy az út, az igazság, s az élet?

Rivalgó nyájad mégis szerteszéled?

Üres ábrándot, a mennyet kerested,

Felkeltél ellenem, ez lett a veszted.

Keresztre szegezett egyetlen szavam,

Mert a főpapnak nagy hatalma van.

De a tied megszűnt e pillanatban,

S látom halálodat, te halhatatlan.

Nem lesz egy ember, aki eltemet."

 

"Atyám, vedd kezedbe lelkemet!"

 

Jézus meghalt a vértől öntözött

Komor keresztfán, két lator között.

Vak éj borul a földre hirtelen.

S míg itt  rengett a büszke gránit,

Lenn a templomban meghasadt a kárpit.

Mély  döbbenésre vált a nagy zsivaj,

visszhangzott messze óriási zaj.

Szolgák szaladtak: hol vagy Kajafás!

Itt az utolsó nap, a nagy számadás!

Sírok megnyílnak, sok hantolt halott:

Nézed itt is, ott is, mind feltámadott.

A százados, ki őrt áll, felriad:

"Jehova! Ő bizony a Te Fiad!"

 

Némán sötétben áll a Golgota.

Megdöbben Kajafás, óh mily csoda!

Letérdel lassan, öntudatlanul,

Vad szitka görcsös zokogásba fúl:

"Uram! legyőztél, én is lát ni kezdek,

Szent szimbólum lesz ezután kereszted.

Most már megértem én is hívó szavad,

Most már tudom, hogy Isten Fia vala.

Bár az én bűnömre nincsen bocsánat,

Sebzett lélekkel is megyek utánad."

 

Magdolna ránéz, látja a csodát,

Óh Kajafás, nézz rá, Ő megbocsát!

Csak menj utána, mert a mennybe visz,

Most már tudod, hogy meghalt érted is!

 

 

V Á L T S Á G

 

Neki sebei voltak, hogy nekünk ne legyenek,

hogy nekünk ne égjenek, gyógyulva hegedjenek.

Hordott keserű átkot, hogy mi átoktól mentek,

bűnt, egy világnak szennyét, hogy mi tiszták

                                                      és szentek,

kegyetlen kínhalált, hogy mi élők lehessünk.

És gyűlöletből ácsolt, kemény keresztet hordott,

hogy szeressünk, szeressünk, harmadszor is

                                                      szeressünk.

Váltság. - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

S ha nekünk mégis vannak sebeink,

mélységes mélyek, be nem gyógyulók,

behegedők, megint kiújulók,

véres, halálos, szörnyű sebeink...

és ha másoknak nem áldás vagyunk,

ha nem  úgy élünk, járunk idelenn ,

hogy aki lát, azt mondja: kegyelem...

Ha mi hordjuk a bűnünk nyomorát

és esünk, bukunk, botlunk végtelen,

akarva, akaratlanul...

s olyan halálos-holt az életünk,

mintha temető volna a szívünk,

halál fuvalma a leheletünk...

ha gyűlölködünk és nem szeretünk:

ítélet.

 

Nem volna váltság, nem lenne ítélet.

Akkor  élnénk, ahogy lehet.

Sebekkel, kínzó fekélyekkel, verten,

bűnünk hordozva, rabul, leteperten,

s nem lenne, aki ítéletre vonná

 

a mi  halálos, átokvert utunk,

ha egyszer máskép nem tudunk,

élnénk, ahogy lehet.

Tisztaság, szentség, áldás, szeretet

örök elérhetetlenül

tündökölnének a létünk, felett.

 

De most olyan elérhető közel,

olyan hívogatóan tündökölnek.

Miénk lehet a tisztaság, a szent,

halálon, poklon diadalmas élet.

Van váltság! S van, ha nem  fogadjuk el:

ítélet,

                                 (Túrmezei  Erzsébet)

 

 

KRISZTUS KERESZTJÉNÉL

 

Ha ránehezednék lelkedre a bánat,

Hited, önbizalmad magadra hagynának,

Reményed légvárát látnád omladozni,

Krisztus keresztjénél tanult meg,

Tanulj meg tűrni, imádkozni!

 

Ha csalódnál abban, akiben reméltél,

S most látnád be későn, hogy hiába éltél,

Óh ne siess senkit átokkal dobálni,

Krisztus keresztjénél tanulj meg,

Tanulj meg másnak megbocsátani!

 

Jóságodért hogyha gonosszal fizetnek,

S rosszaságát látod csak az embereknek,

Ne siess hozzájuk hasonlóvá lenni,

Krisztus keresztjénél tanulj meg,

Tanulj meg végnél szeretni!

 

Végnélkül szeretni, végnélkül remélni,

Lelket gazdagító eszményeknek élni...

S megállni mellettük életre, halálra,

Krisztus keresztjénél tanulj meg,

Hinni egy magasabb világba

                                                (Szabolcska Mihály)

 

 

TÖRÖLD LE HÁT KÖNNYEDET!

 

Töröld le hát könnyedet

Gyarló keresztyén!

Mért hurcolnád bűnödet?

Megváltotta éltedet

Jézus keresztjén.

 

Töröld le hát könnyedet

Félénk keresztyén!

Mért emészt a félelem?

Felírva a győzelem

Jézus keresztjén.

 

Töröld le hát könnyedet

Síró keresztyén!

Mért epeszt bú, fájdalom?

Ott az ír: az irgalom

Jézus keresztjén.

 

Töröld le hát könnyedet,

S kövesd az Urat!

Egész világ ellened,

De semmit nem árt neked:

Ő veled marad!

                 (Kecskeméthy István)

 

 

EZ AZ EMBER ISTEN FIA VOLT!

 

A munka kész, a megváltásnak

csodája elvégeztetett...

A megváltó az átok fáján

nagy kínok közt kiszenvedett.

A nap letűnik fájdalmában,

a föld remeg és zeng az ég.

A bátor harcos félelmében

reszket, s a szeme fényben ég.

 

A gúnyolódók ajka néma,

szemük merően rámered,

előbb még büszkén gúnyolódtak,

most rémtől gyötört emberek.,

A marcona, s érzéketlen

katona szíve feldobog:

"Az Isten Fia volt ez ember!"

- ennél többet nem mondhatok.

 

Az Isten Fia volt ez ember!

- száll messze, időn s téren át -

Az Isten Fia volt ez ember,

ki viselt töviskoronát.

Az Isten Fia volt ez ember!

- kiáltja  tenger és szelek, -

ki parancsolt a tengereknek

s az orkán néki engedett.

 

Az Isten Fia volt ez ember!

- kiáltják százan, ezren,

ki engemet is meggyógyított,

mikor feküdtem betegen.

Az Isten Fia volt ez ember,

ki az életnek Ura volt,

és feltámadván a halálból

legyőzött Sátánt és poklot.,

 

Az Isten Fia volt ez ember,

ki néked bűnös, megbocsát,

és ingyen örök üdvöt ád!

                      (Haraszti Sándor)

 

 

LÁTTAD -e ŐT?

 

Testvér, ki az élet töviseit téped

Láttad-e a lelket-tépő vak sötétet,

Ami nagypénteken e bünös, nyomorult,

Hazug, álnok, rut, földi világra borult?

Láttad-e a szörnyü golgothai képet:

S e bünös világért egy életet adott...

Láttad-e Őt: Krisztust, aki föltámaszott!?

 

Megáldott-e az ég csodás, nagy kgyelme,

Láttad-e korbáccsal Őt véresre verve?

Mint szánja a gyarló, vak embertömeget,

Mely zugta szerte a bünt: a "feszitsd meg"-et.

Láttad-e e világ diadalmámorát?...

A nehéz keresztet... s a töviskoronát,

Mit egy bünös világ durva keze rakott

A Krisztus fejére, aki föltámadott!

 

Várod-e Őt testvér? Vagy óh! nem hiszel benne,

Hogy Jézus nincsen ott lent a sirüregben?

Menj el a lásd meg, hogy nyitott a sir szája,

Ahol a hitetlent égi angyal várja,

Ki áldó kezével rámutat a kőre...

Nem kérdi, miért mégy, tudja ő előre.

úÉrzi, hogy a lelked vérzik és elhagyott,

Megvigasztal, mondván: "Nincs itt! Fetámadott!"

 

Testvér! Ki láttad Őt keresztre szegezve,

Mért nem tudsz hinni ma, vagy remélni Benne?

Az élet-utakon lábad mér  tántorog?

Hiszen Ő létezik, mondják a vándorok.

Ott van Ő szüntelen jó utakon veled,

Meglátod, csak keresd, vesd rá lelki szemed.

A Benne bizóknak uj életet adott

A mély sziklasirból mikor töltámadott.

 

 

HUSVÉT

 

Miért keresnéd Őt a sirba

Hisz nincsen ot, mert nem halott.

Halál bilincse szétszakitva,

Az Ur Jézus feltámadott!

 

A Golgotán volt az itélet,

Ott győzte le a bünt s halált.

A sirból most kikelt az élet,

Azh igéret valóra vált!

 

A Golgotán Ő meghalt érted,

Ó bünös sziv, ezt ne feledd.

A Golgotánál hajtsd meg térded,

És sirva sirj bünöd felett.

 

De nagypéntekre jött a husvét,

Örülj, ujjongj bünbánó sziv,

Az Ur életre kelve ismét,

Örökre él s életre hiv!

                    (Vargha Gyuláné)

 

 

HUSVÉT REGGELÉN

 

Zengjen ma hangos hálaének

A mindenség nagy Istenének!

Ünneplő lelkünk égbe szállva,

Olvadjon össze hő imába.

Ég, föld derüljön fel ragyogva:

Feltámadott! Feltámadott!

 

A  szellő susogva hogy átmegy a tájon,

Könny csillog utána ezernyi füszálon.

Érinti azerdőt, lombját az olajfa

Megrezgeti vigan, s bólintva lehajtja...

Áldott legyen a szó, mit a szellő mondott!

Zuzegve beszélik egymásnak a lombok:

Feltámadott! Feltámadott!

 

De ah, amott, zöld selymén a rétnek,

Galileának özvegy női jőnak...

Kezükben balzsam, sok jóillatu,

Szemükben némán ott virraszt a bu...

- Te néma bánat, nyilt örömre változz!

Győzelmi dalként szállj az ég Urához:

Feltámadott! Feltámadott!

 

Nézd, ott a sir, az Ur akarta, s imhol

Örökélet bolcsője lett a sirból...

Lehullt a kő: helyén az égbe látunk,

A sir üzen: halál, remélve várunk!

Szegezd nyilad bár az ember szivének,

Fülünkbe cseng mindig az angyalének:

Feltámadott! _Feltámadott!

 

Töröld le könnyed ember, nemvagy árva,

Ut lett a sir egy szebb, dicsőbb hazába.

Csak légy erős, csak légy szilárd a hitban,

Az ut felén ne félj, nem hágy el az Isten.

Ha tán a bün lett ujra rajtad ujrrá,

E mennyei varázsszó szüljön ujjá:

Feltámadott! Feltámadott!

 

Zengjen hát hangos hálaének

A mindenség nagy Istenének!

Ünneplő lelkünk égbe szállva

Olvadjon össze hő imába.

Ég, föld derüljön fel ragyogva,A Golgothának szent halottja

Feltámadott! Feltámadott!

                      (Szabolcska Mihály)

 

 

HUSVÉTI ÖRÖM

 

Elhengeritve már a sziklatömb,

kitárva tátong már a sz iklabolt.

Ujjongva hirdeti a menny s a föld:

Halleluja, az Ur feltámadott!

 

És hirdetik az első szemtanuk,

hogy ujra él a drága Messiás,

ezzel telik meg szivük és szavuk,

mert nem érdekli őket semmi más.

 

E szent öröm bennünk is győzze le

a félelembe bujt önérdeket,

szivünk az élőú Krisztus töltse be

bátor szólással gyávaság helyett%

 

Bizonyságul, hogy teste nem halott,á

vigyük ma is mindnyája szerteszét,

hogy halálával életet adott,

s hogy feltámasztja minden gyermekét!

 

Bizonyságul éljük ez örömöt,

s a most is élő Krisztus életét,

úKi, mint a fán kihalál előtt,

Most is kitárja értünk szent kezét.

 

És mondjuk el: a földre értünk jött,

értünk halt meg, s fel értünk támadott,

fogadjuk h át ma még a szivünkbe Őt,

nyiljék meg már e büszke sziklabolt!

                                (Balogh Miklós)

 

 

A TAVASZ ÖRÖMHIRE

 

A nagy hó olvadni kezdett,

s robajjal zugott le az ár,

eddig a mezőt hófehéren

t akarta be a bus halál.

Sárba tiporva rothadt fü,

gyász boritá a réteket,

mindent az ősz szele hervasztott

és elüzte az életet.

S mig egy fakult füvet kezemben

finom, holt porrá morzsolok,

gondolom, hogy mind hasonlóak

a halandó ember-sorsok.

 

Mint aszott fü, hull el az ember,

földporrá lesz, mi élet volt,

ó Istenem, feltámadhat-e,

élővé lesz-e ami holt?!

A sirok egyre domborulnak,

mind több a gyász és a halál...

Lesz-e az elmulásnak vége,

lesz-e virágzóbb láthatár...?

 

De im a Nap kél diadallal

s meleggel szórja be a tért,

aszott fü helyett zöld hajtástól

diszeleg a felperzselt rét.

A husvéti harangok kongnak,

bibor hajnal köszönt megint:

a hang s a fény versenyre kelve

élet győzelmét hirdetik.

 

Ki értünk meghalt, harmadnapon

a sirból győztesen jött ki,

s lőn zsengéje feltámadásnak,

amelyben a hivő követi.

Feltámadunk! hiszem szilárdan,

a sir és halál nem örök.

Nem maradhat végképp a sirban,

ki e létből elköltözött...!

Megváltónk eljön dicsőségben,

hogy megszünjön a bün, halál

s ki az Urnak hiven szolgált,

Benne örök életet talál.

                          (Moldován Vilmos)

 

 

ÖRÖK TAVASZ

 

Megszünt a haláltól való félelem,

az élő Krisztusé lett a győzelem.

Óh Menny, óh Föld, zengjétek e tavaszt,

köszöntsétek, aki elhozta azt!

Én méltóké.ppen el nem mondhatom,

ha ezer szó zendül is ajkamon.

Ha minden rügy szivemben nyilna ki

amely as tavaszt köszönti, élteti.

Ha minden fény a lelkemben égne

és visszaverődne a tavaszi égre,

s a hála, mint égő áldozat,

felperzselné a távolságokat,

s könnyü szárnyon repülhetnék feléd,

akkor sem, ugy sem lenne elég

 elmondani, mit a szivem érez:

hogy az örök tavaszt elhoztad, s enyém lett.

Most itt feszül a lelkembe zárva,

az elmulásba örök tavaszt várva

s megváltott életem minden imádsága

Feléd száll feltámadt Krisztusom,

e megujuló husvéti hajnalon.

- Ha bele fáj is nagypénteki emlék,

s az imádság közt néha megremegnék:

az utam előtt a Golgotához visz,

hogy eljuthassak megnyilt sirodig.

Hogy megérthessem e végtelen csodát:

az örök tavaszt, a feltámadást.

                       (Páskulyné Kovács E)

 

 

SZIVEDBEN KELL  FELTÁMADNIA!

 

Már harmadnapja ma, hogy eltemettük,

s nem jött felőle, csak egy kósza hir!

Utunkat igy hát hazafelé vettük,

s az este immár Emmausban ér.

 

Térjél be hozzánk, ó áldott idegen,

ki együtt jöttél s fáradtál velünk,

pihenj meg kissé nálunk idebenn,

megosztjuk veled mustunk, kenyerünk.

 

Minden, mit az uton Róla beszéltél,

sziveünkben boldog érzetet fakaszt.

Kérünk, ha teheted, jöjj , még beszéljél,

hisz minden szavad oly csodás malaszt.

 

Mi szivünkben Őt ugy eltemettük,

s busultunk rajta egész szombaton.

Ma reménytelenül utnak eredtünk,

s nyomunkban a bu, az aggodalom.

 

Ha nem jöttél volna, te csodás szavu ,

mi  sirtunk volna, mint két kisgyerek.

De szivünk most már nem oly szomoru.

"Én sejtem már!" .... "Én hinni is merek!"

 

Az asztalfőre leült az idegen,

s kovásztalan kenyerét megtöri.

Az arca komoy, szenvedő, szintelen -

s a szőlő levét  most felemeli.

 

Most! E pillanatban nyilt meg a szemük!

De már el is tünt, mint egy látomás.

"Valóban Ő, az Ur Jézus volt velünk!"

Számunkra most volt a feltámadás!

 

Mert mit sem ér az ábránd és a kultusz,

ha valósággá nem válik hitünk!

Majd ha szivünkben feltámadott Krisztus,

Akkor támad fel Krisztusban szivünk!

                             (Bajor László)

 

 

PÉTER APOSTOL HUSVÉTJA

 

Jártam Veled Galileában,

Láttam a sok-sok, nagy csodát.

S követtelek, bár süllyedezve,

Örvénylő hullámokon át.

 

S mikor szóltál: "Szeretsz-e engem:"

Könnyektől vérzett a szemem,

Ugy fogadkoztam, hogy szeretlenk,

Én Uram és én Istenem!

 

Ott ujjongtam virágvasárnap

Királyi köntösöd megett,

Hallottam a "hozsanna"-zengést,

Hallottam a "feszitsdmeg"-et.

 

Gyötrődtem a Gecsemánéban,

Virrasztva a bus holnapot -

S jaj, elszunnyeydtam, mint a gyermek,

Amikor Judás eladott.

 

Követtelek nagy eltökélve,

Hogy véremmel megváltalak,

S mielőtt a kakas szólt volna:

Háromszor megtagadtalak.

 

Kisértelek a  Golgotára,

S mikor nagy lelked elhagyott,

Aszt hittem az Isten Fiáról:

Csak ember ő is, csak halott.

 

S ma husvét hajnalán a lelkem

Örök bizonyság forrja át:

Látom a sirt sodás-üresnek,

És hallom az Élet szavát.

 

És nincs már kétség a szivemben,

Hogy Jézus él, hogy nem helott!

És hirdetem, amig csak élek:

Feltámadott! Feltámadott!

                         (Baj Mihály)

 

 

HUSVÉTI HIT

 

Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,

a husvéti hit győzeldelmes marad.

Az Ur feltámadt, vallja millió sziv,

s nem roskad össze semmi suly alatt.

 

Én nem hajlok a hitető beszédre,

világcsalók előtt se hódolok,

de tördelvén a titok néma zárát,

csak azt hiszem, amit megtapasztalok.

 

De mit nem érzek vak, süket kezemmel,

s hová nem ér el káprázó szemem,

lelkemmel látom azt, amely ha szárnyal,

nem ér nyomába gyarló értelem.

 

Én hallom, mit sug virág a virágnak,

bár hajjának fülemben nincs nyoma.

Értem a tavasz illatos beszédét,

s érzem  Istent, bár nem láttam soha.

 

S bár győzött a bün, mikor a keresztről

lelkeket mosva hullt alá a vér,

mégis hiszem a Krisztus diadalát,

s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!

 

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,

amig az élet rögeit töröm,

nyugodtan türök, mert tudom, hogy vár majd

egy uj élet s benn mennyei öröm.

 

E hit vigasztal minden megtiportat,

özvegyet, árvát, sir felé menőt,

gyermeket-vesztett, zokogó anyákat,

s aki beteg is, ebből nyer erőt.

 

Az Ur feltámadt, vallja millió sziv

s nem roskad össze semmi suly alatt..

Bármit beszéltek hitetlen Tamások,

a husvéti hit győzelmes marad!

                         (Bódás János)

 

 

HIRDETEM A FELTÁMADÁSOK

 

Állok a husvéti csendben

kopár kövek között,

egy sziklasir nyitott szájánál,

hol az Élet és a Halál

egyszer megütközött.

Állok a multba tévedve,

események peregnek le:

születés, kereszt, halál, feltámadás.

És az a tanmitói három év;

lebbentem a mult  csxipkefüggönyét:

- bizonyságnak sok,

nagyon sok - elég.

 

Olyan sok, hogy meg sem érthetem,

amit értek is részleteiben.

- Felépitetted három nap mulva

azt a lerontott templomot.,

Kérlek Jézusom, épits bennem is

Szentlelked által emplomot.

Hogy bennem élj, s én benned éljek,

mert kezedben van az élet:

hittel hiszem, s dicsérlek Téged.

 

- A mult emlékeiből kilépek,

zendül az ének ajkamon.

ádicsérlek az égi karokkal

feltámadt, élő Krisztosom!

Fe vagy az Élet és a remény,

hivő sziveknek záloga,

hirdetem a Feltámadásod

én a bünös, kit véreg megváltott;

nem hallgatok már el soha!

 

- Fájdalmas tán a gondolat,

meg kell halni, - egyszer vége.

S a gondolatot, mint zugó ár,

elsöpri az öröm, béke.

A sir nem lesz a végső helyünk,

Veled élünk majd odaát:

ezért jöttél, ezért haltál,

ezért vivtad a kihalált.

 

- Te vagy az élet és a remény,

hivő sziveknek záloga,

hirdetem Életed, Hlálod,

hirdetem a Feltámadásod,

én a bünös, kit véreg megváltott,

nem hallgatok már el soha!

                 (Páskulyné Kovács E)

 

 

"JOBB NÉKTEK IGY"

 

Jobb néktek igy, hogy immár elmegyek,

bár szivetek sajog, vérzik a szóra.

Ám fájdalolm bölcsője az örömnek,

s enyészet az öröklét hordozója,

virág fakad a sirhalom tövében.

Érettetek s még sokakért folyik vérem,

jobb néktek igy!...

 

Jobb néktek igy! Nem ismertek ti még

Lélekban, csak muló porhüvelyben.

Im lássátok a megtisztult Igét:

mi salak volt, a test eztán pihenjen.

A Lelket egykor rátok majd  kiontom,

hogy kebletekben égi láng lobogjon,

jobb néktek igy!...

 

Jobb néktek igy! Mit féltve őrzi anyja,

nem oly merész, nem oly erős a gyermek,

de künn a sikon önmagára hagyva

tanul szemébe nézni  fergetegnek.

Keblét viharra, vészre bátran tárva,

ott születik a hős a bősz csatákba'...

Jobb néktek igy!...

 

Jobb néktek igy! Bár most értitek,

hisz könnyben uszik szemetek pillája,

ám lesz idő, mikor megértitek

és tisztán láttok napba, éjszakába,

mert hivőké az élet koronája.

Higgyétek hát - a szó akárhogy fája:

Jobb néktek igy!...

                              (Gerok - Vojtkó)

 

 

A MENNYBESZÁLLÁS NAPJÁN

 

Negyven napig járta a földi határt

És titkát feltárta, ahol hü sziv várta.

Megjelent kettőnek, ujból tgizenegynek...

Ötszázan állitják, hogy egyszerre látták.

Bizonyos, hogy Ő volt, a kereszten megholt,

Akit földbe tettek, testét sirba zárták,

És mégis mind látták, Őt, Jézust, senki mást,

A halálból támadt Krisztus-Messiást!

 

S mikor a negyven nap munkája letelt,

S az érő tavasz friss illatot lehelt,

Az Olajfák hegyén együtt vannak már,

Kiknek szomju lelke a Mesterre vár:

Angyali parancsra ama helyre megy,

Hová Krisztus várja, elválás napjára,

Csütörtök reggelre, bucsuzó imára.

 

A tizenegy csak vár... s aki köztük jár:

A tizenkettedik, mint a napsugár.

Nem emberi arc már... aisten Fia Ő,

Aki téli majd tüzben visszajő.

És amig két karját feléjük tárja,

Behatol szivükbe szent tüzek árja,

Hogy tudjanak ők is lelkeket nyerni,

És minden népeket megkeresztelni.

 

S a mü tizenegynek bő könnye pereg,

Ahogy Megváltójuk közöttük lebeg.

És mig szivük vérzik, ahogy Krisztust nézik,

Roskadó bánattal lassan térdre hullnak,

Szólni már nem birnak, félve megnémulnak.

És máulva nézik ezt a nagy csodát,

úAhogy az Ur elszáll sugárzó angyalként

A felhőkön át...

 

Ó mily nagy csoda is, hogy Ő felszállt innen

S az Atya jobbjára ül! -

És mégis ugy hisszük, hogy e szent órában

Közöttünk is itt van s velünk együtt örül.

Hozzánk szól Ő ma  is, ismétli végszavát:

Elmenvén gyüjtsétek a népek táborát,

Hirdetve az Igét a földnek széléig!...

És Ő velünk marad, a hinni tudókkal,

A világ végéig!

                          (S. Nagy Zoltán)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                    VI.

 

 

 

     A LEGNAGYOBB PARANCSOLAT

 

 

 

 

 

 

"És  megkérdé őt közülük egy törvénytudó,

kisértvén őt, és mondván: Mester, melyik  a

nagy parancsolat a törvényban? Jézus pedig

monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet

teljes szivedből, teljes lelkedből és teljes

elmédből. Ez az első és nagy parancsolat.

A második pedig hasonlatos ehhez: szeresd

felebarátodat, mint magadat. E két parancsolat-

tól függ az egész törvény és a próféták."   (Máté 22:35-40)

 

"Most azért megmarad a hit, remény,

szeretet, s három; ezek között pedig legnagyobb

a  s z e r e t e t ."  (1Kor. 13:13)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

AZ I.KORINTHUSI LEVÉLBŐL

 

Beszélhetném a lantosok beszédét,

És szóülhatnék az angyalok szaván,

Hogy megindulna szavamból a hegy, föld;

Prófétálhatnám a titkos jövendőt,

S az eget is tengerbe hajtanám.

     Hiába verném mégis mellemet,

Hevét kiáltva drága Jzusomnak,

Zengő érc, pemgő cimbalom vagyok csak,

Ha nincsen bennem - szeretet!

 

Szórhatnám kincsem árva koldusoknak,

Oszthatnék sebre büvös balzsamot,

Utat nyithatna lelkemen az  eszmény,

Testem a máglya tüzére vihetném,

S hivhatnám Krisztust, hogy - ővé vagyok.

     Hiába! Nem nő fü sirom lett,

Hideg felejtés átka őrzi halmát

És rajta csak a vándor szél sóhajt át,

Ha nincsen bennem - szeretet!

 

Óh, a szeretet mindeneket elfed,

Nem éktelen, föl nem fuvalkodik,

Kegyes, hosszan tür, nem irigy, nem álnok,

Buzog a szivben, már ha szivbe szállott,

Kora reggeltől késő alkonyig.

     A   hamisságnak nem ad életet,

Az igazságnak örvend, hivogatja,

Gonoszt nem gondol, nem gerjed haragra.

Örökké él - a szeretet!

 

Pedig megszünnek mindenek a földön,

Mert tgeljességgel bennünk  semmi sincs,

Belé borul a végső győzelembe

A népek sok-sok szines, tarka nyelve,

A prófétálás, ismeret, a kincs.

     Az uj idő, ha elkövetkezett

S reánk világol tiszta teljessége,

Szédülve hull az ó-világ ölébe,

De megmarad - a szeretet!

                                (Gyökössy Endre)

 

 

HEGYI BESZÉD

 

A szeretet a világ megváltója,

Ez fedi a bünt, az árvát ez óvja;

Ez ad kenyeret a koldus kezébe,

Az elhagottnak ez a menedéke.

- Csak egy szentség van a világ felett,

Örökkétig való: a szeretet!

 

A tudományod fölrhet az égig

És bölcsx lehetsz, el a bölcsek kövéig,

Lehetsz okosabb, bátrabb mindeneknél:

Nem tudsz te semmit, hogyha nem szerettél!

- Egy bölcsesség van a világ  felett,

Örökkétig való: a szeretet!

 

Lehetsz nagy ur, hogy a kár a királyok

úIrigylik meg roppant gazdagságot,

De ha árván, szeret nélkül éltél:

Kodusabb vagy az utszéli szegénynél...

- Egy  hatalom van a világ felett,

Örökkétig való: a szeretet!

 

Fürödhetsz a dicsőség örönében

S elborithat minden földi érdem,

Ha nincs érző melege szivednek:

Semmise vagy, akárkinek neveznek!

- Csak egy érdem van a világ felett,

Örökkétig való: a szeretet!

 

Mert szeretet a világ megváltója,

Ez  fedi a bünt, az árvát ez óvja,

Ez ad kenyeret a koldus kezébe,

Az elhagyottnak ez a menedéke.

- Csak egy szentsék van a világ felett,

Örökkétig való: a szeretet!

                     (Szabolcska Mihály)

 

 

SZERETET

 

Erősebb, mint a halál,

Forróbb, mint a pirosan lángoló tüz,

Lágyabb, mint a reszkető harmat,

Mit a felkelő nap a semmibe üz....

Szeress: és felüdülsz,

Mint a harmattal öntözött virág,

Virulsz, mint a pompás tavasz ölén

Rügybeszökkent, ébredőfaág...

Szeress: és szived szennymocsára

Kristálytiszta folyóvá váléik.

A mélységben felsir, magasba vágyik.

Szeress: és szived kemélysége

bársonypuha mosollyá válik.

Börtönében felsir, szabadba vágyik.

Szeress: és körötted szépül minden, minden.

Kizöldülnek a tarlott-szivü mezők.

Friss erőt áraszt a lüktető élet,

Visszafordulnak a sir felé menők...

Szeress: és parányi, muló szürke lényed

úMillió kis gyöngyszemmé válik.

Érték leszel, szentelt igazgyöngy,

Hit, szépség, erő utánad vágyik...

 

Szeress: a szeretet minden, minden.

Legnagyobb hatalom égen és földön

Uralkodik a menny remekelt csodáin,

S a pusztuló, földi sirgöröngyön.

Szilákat zuz! Gátakat rombol!

Mint aranyfolyó hömpölyög tova,

Nincs mi visszatartsa, nincsen akadálya,

Ha megnyilt, meleg, vágyódó sziv várja...

Erősebb, mint a halál,

Forróbb, mint a pirosan lángoló tüz,

úLágyabb, mint a reszkető harmat,

Mit a felkelő nap a semmibe üz....

 

Beoson kunyhóba, palotába,

Utja mindenhová elvezet.

Ő sohasem kér, mindig csak d,

Ó, ha bántják, akkor is szeret.á

KERESD! A SZERETET MINDEN, MINDEN.

A SZERET: AZ ÁLDOTT, NAGY ISTEN!...

(KÁCSER FERENCNÉ)

 

A SZERETET LEGYEK!

URAM! AVÉGTELENSÉG NAGY KIRÁLYA VAGY.

EGET, FÖLDEET TARTÓ HATALOM,

UGY SZERETNÉM, UGY KÖNYÖRGÖK HOZZÁD, KÉRLEK, HA SZABAD MONDANI: AKAROM!

AKAROM, HOGY VÉGRE TISZTITSD MEG A SZIVEM, ADJ KEZEMBE UJ, FEHÉR LAPOT, HADD IRHASSAK RÁJA ABBÓL A SOK SZÉPBŐL, AMIT A LELKEM TETŐLED KAPOTT.

A BÉKESSÉG, A HÜSÉG, A SZELIDSÉG ÁLDÁSTHOZÓ UTJÁRA LÉPJEK, VIGYEM MINDENHOVÁ MAGAMMAL AZ IRÁST, S RAJTA A TŐLED KAPOTT PECSÉTET.

A  SZERETET, A SZERETET LEGYEN URAM NAGYBETÜVEL IRVA, HOGY LÁSSÁK, MERTÉN IS ÉRZEM, Ó NAGYON ÉRZEMM A SZERETET FÁJÓ HIÁNYÁT.

NEKEM MINDIG-MINDIG SZÜKEN MÉRTÉK, ÉN SEM ADTAM MÁSOKNAK SOKAT, MERT SUTÁN SIKERÜLT MINDEN AKARÁSOM, DE TE LÁTOD ÉGŐ VÁGYAMAT.

KIVÁNOM, HOGY BENNEM UJ ÉLET FAKADJON, SZÉPÜLJÖN MEG MINDEN, S JOBB LEGYEN.  NEHOGY PENGŐ ÉRCHEZ, ZENGŐ CIMBALOMHOZ legyen hasonló az életem.

Tudom Uram, tudom, hogy akarod.

Ez tesz pontot minden egyébre.

Ki mennyire és hogyan tud szeretni:

minden törvénynek a törvénye.,

Ne legyen kezdés, csak folytatás bennem,

s ami másnak látszik, az se más:

kimerithetetlen, megmozdithatatlan, benned gyökeredző akarás.

• A szeretet, a szeretet legyek Ura.

Alázatos békesség és öröm fakadjon, s áldatik általa szent neved.

(Páskulyné Kovács E)

 

AMI MEGMARAD

És elmulik minden, amit önző sziveddel

itt lenn megszerettél és megcsodáltál:

régi életed zilált  kerete, tüskés bozótja, csalfa reménye, fájó szerelme, ábrándos álma, s a féktelen ifju tombolások, tavaszok, nyarak, bánatos őszök, mind-mind elmulnak.  Sárguló lombok zizegve hullnak lábaid elé, megadva maguk.

Elhagy a barát és ellenség is elhagy;

az élet miden édes melege megfagy, elnémul ajkadon az öröm-ének, világillattal együtt száll el a gyermekcipós, gondtalan élet...  Ifju álmok mézédes nedüje, a férfikor dele, fénye, ereje, temérdek terve elmulik mind.

Ruhád kopik, az arcos durva lesz, sima homlokod gondok, félelmek, fájdalmak ekéje szántja, görnyed a hátad és vézna lesz a tested, nehézzé válik durva, nagy kereszted s ha lerokadtál a kereszt alatt, mentő kezek éretted nem nyulnak...  S mikor mindezek végképp elmulnak, közeleg a leszámolás napja.

Akkor majd ugy látod, semmid sincs,ámit magaddal viszel.

Ha minden elmulik, mi marad néked?

Megmarad könnyed, mit másokért sirtál

Sohajod, mit zokogva égbe bocsátottál, betegek, bénák korház-ágya mellől.

Megmaradnak az égő, hő imák,

simogató, könnytörlő kezed eléflejtett jótéteményei.  Megmaradnak vigasz-szavaid, lelkedben a lángoló szent hit, sebkötözésed, önfeláldozásod, alamozsná t nyujtó, forró szivjóságod, éslelkedben az igaz szeretet.

 

Az marad meg, amivé Krisztusban  lettél, Az marad meg, amit Krisztusért tettél!

 

 

ÉNEK A SZERETETRŐL

Nem vagy a Krisztus követője, Hiába tudsz mindent felőle, Ha nincsen benned szeret.

Ha a bölcsek kövét birnák is,

S szent könyvünk könyv nélkül tudnád is,

Nem vagy a Krisztus követője:

Ha nincsen benned szeretet.

Sőt nem vagy egész embernek sem,

Hiába állsz  “köztiszteletben”:

Ha nincsen benned szeret.

Lehet, hogy szolgád millió van, S jársz fényes, övegews hintóban,.  Mégsem vagy egész embernek sem:

Ha nincsen benned szeret.

Külön ember a koldus nálad,

S Isten előtt előbbre áll majd:

Ha szive, lelke szeret.

S látván magánál koldusabbat, Fél falatját odaadja annak...

Különb ember a koldus nálad, Mert szive, lelke szeret.

(Szabolcska Mihály)

 

A SZERETET DICSÉRETE

“Mindent hiszen, mindent remél” Mindenkivel szépen beszél.

Harag helyett karját nyujtja, békéről zeng szive hurja.

“Nem cselekszik éktelenül”,

józan, tiszta kivül-belül.

A jót hamar felismeri,

tudja: tenni azt kell neki!

 

Könyörül és vidámsággal együtt megy az igazsággal.

Siet, buzdul, hevül, derül, soha nem ül le tétlenül.

Hittel tekint fel az égre, mit vet - tudja - kikél végre.

Van gonosz, de fel nem róha, szive mindig kész a jóra.

Nem fogy soha, ujra éled, önmagát osztja meg véled.

“Nem hiába!” - ezt ő tudja.

• Ez az ut: a Krisztus utja.

(Imre Albert)

 

A HARMADIK

 

Valamit kérnek tőled,

Megtenni nem kötelesség,

Mást mond a jog,

mást sug az  ész.

Valami mégis azt kivánja:

Nézd,

tett meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet.

Mennyire m,entél.

Fáradt vagy. Léptél százat.

Valakiért még egyet kellene, de tested, véred lázad.

Majd máskor! -

nyugtat meg az ész.

És a jog józanságra int.

De egy szelid hang azt sugja megint:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet.

Valakin segithetnél.

Joga nincs  hozzá.

Nem érdemli meg.

Tán összetörte a szived.

Az ész is azt sugja: Minek?

De Krisztus nyomorog benne.

És a szelid hang halkan ujra kérlel:

Tedd meg, ha  teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet.

Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne, és diktálhatna, vonhatna, vihetne!

lEHET, ELÉGNÉL HAMAR,

VALÓBAN ESZTELENSÉG VOLNA.  dE A SZIVED BÉKESSÉGRŐL DALOLNA., S mig elveszitenéd, bizony megtalálnád az életet!

Bizd rá magad arra a harmadikra, mert az a szeretet!

(Turmezei Erzsébet)

 

SZERETNÉM, HA SZERETNÉNK  EGYMÁST.

Ha bánatosan száll alá az  este, mert bánatot talált a szivedbe és rádteriti sötét fátyolát:

Szeretném, ha szeretnénk egymást.

Szeretném a kezed simogatni, vigasztaló szókat mondogatni, visszaadni arcot mosolyát:

Szeretném, ha szeretnénk egymást.

Ha életedben minden ugy esett, hogy utadon kaptál sok sebet, csillapitanám szived fájdalmát:

Szeretném, ha szeretnénk egymást.

Elmondanám, hogy egyszer, nagyon régen, vénült olajfák mohos tövében Isten Fia azért mondott imát könnyezve, hogy: Szeressük egymást.

És utána meglátnám, sorzs-e még?

Ha sorsz, megkérdezném, hogy miért?

Nem érdemli a könnyet, aki bánt.

Azért sirj, hogy: szeressük  egymást.

Világot ölelne két karom

Égen, Földön és minden csillagon,

kiáltanám a mindenségen át:

Szeretném, ha szeretnénk egymást!

(Páskulyné Kovács E)

 

ÉNEK A SZERETETRŐL

Adj mindig bőven, ne nézd, mi marad.

Jó, ha teljesen szétosztod magad!

Rab vagy, ha bármit marakol még kezed;

áldozd fel bátran az életedet!

Ha szenvedőt látsz, fogd meg a kezét, Lassitsd a nyomor halál-szekerét.

Másokért van a kavargó élet, ha a gyertyák mindig a csonkig égnek.

Nagy á-ldozat az élet, ha éled, ha az áldott tüz máskért éget.

Vedd le vállakról a gondok terhét, ne tékozold az idő kegyelmét!

Ha öreg és görnyed már a háta, tenálad pihenjen meg a lába.

Jó szót is adja, ne csak kenyeret, kell a szó is, a mentő felelet.

Magad légy kiöntött étel-ital - küzdj meg a pokol villámaival!

(Venyercsán László)

 

A SZERETETRŐL

Ha kint jársz a természetben,

Nézed a földet és eget,

Ha a földön a kis virág,

Égen a csillag rád nevet,

Előtted ezernyi kép;

Minden azt sugja, azt tanitja:

Szeretni szép!

 

Ha látsz szegényt, nyomorgó embert,

Ki fázva, éhezve teng,

Ha látsz árvát, kinek anyja nincs

és szeretetért eseng,

Ha kuldust látsz,

Kezét tehozzád nyujtja fel,

Szivedbe markol valami:

Szeretni kell!

Ha  anyát látsz gyermekével,

Szerető testvéreket,

Ha látod, hogy egy kis család

boldog, s megelégedett,

Ha kis unokáknak körében

Mesét mond a nagyanyó,

Megtelik örömmel szived:

Szeretni jó!

Ha olvasod a Bibliát,

S nézed Krisztus életét,

Ha az Istennel társalogsz,

És kérdezed üzenetét,

Az Ur válasza igy fog szólni,

Mit kérdésedre kijelent:

Szeress egész életedben, Szeretni szent!

(Vámossy Kató)

 

HIT, REMÉNY, SZERETET

Mi a hit?

Gyermeknek lenni, Rá bizni életed, Legnagyobb vészben tudni, hogy Ő ott van veled.

Remény:

Békével épit, azt sugja: türelem!  EDz tanit téged várni, mig Urad megjelen.

Szeretet:

Szárnyakat ad néked, szépiti jellemed, Átformálja lényed az igaz szeretet.

 

 

KI VAN JELÖLVE A HELYED

Azért van siró, hogy vigasztald, és éhező, hogy terits asztalt., Azért van seb, hogy bekösse kezed, vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.  Azért van annyi árva, üldözött, hogy oltalmat leljen karod között.  Azért roskadnak mások vállai, hogy terhüket te segitsd hordani.  Az irgalmat kinok fakasztják, mélység felett van csak magasság.  Ha más gyötrődik, vérzik,, szenved, azért van, hogy te megmutathasd, hogy mennyi szeret van  benned!

Azért élnek sokan reménytelen,

hogy a remény - mi neked van - kincs legyen.  De ezért van  neked ez a kincsed, hogy a reménytelen szivébe hitsed, S ha fakad szivedben Isten iránt hála, azért van , hogy ezt az átkozódó lássa.  úS ha van hited, azt sem másért kaptad, hanem, hogy annak, ki ezt nem ismeri, megmutassad.

Megmutattad már néha legalább?

Enyhült, s szépült-e tőled a világ?  Vagy tán kezedtől támadt foltra-folt ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Mi vagy? Vigasznak, irnak szántak, menedéknek, oszlopnak, szárnyaknak.  Valahol rég (siess, keresd!)

ki van jelölva a helyed, s csak ott leszel az, aminek Isten rendelt. Másként rideg, céltalan lesz az életed.

Mag leszel, mely kőre esett, elkallódott levél leszel, mely a cimzethez nem jut el.

Gyógyszer, amely kárba veszett, mit sohasem kap meg a beteg.

Rud leszel, de zászlótalan, kalász leszel, de magtalan, cserép leszel, miben nincs virág, s nem veszi hasznod sem az ég, sem a világ!...

(Bódás János)

 

 

PRÓBÁLD MEG EGYSZER, TESTVÉR!

Peóbáltad-e már testvér?

Nem fanyar arccal,

nem álszégentől kényszeritve vetni a megalázkodó nyomornak markába egy-két panaszol garast, s szived nyiló, rigadt szemébe egy emberséges, atyafiságos tekintetet!

Hanem magad szántából megállani

egy hányódó, testvértelen vándor előtt,

és szólni

lágyan csengő, szives szavakkal:

“Testvér!..Mi fáj?”

S a szeretet hegesztő balzsmával

megfüröszteni teste-lelke poklos sebeit, és megfoltozni rongyos tarisznyáját, s még rongyosabb hitét Istenben-emberekben!

Vagy a jóság ösztönös sugallatára

az elhömpölygő érzéketlen ember-áradatból

magadhoz vonni

egy céltalan csetlő-botló

sápadt, maszatos, mezitlábas gyereket;

puhán fejére tenni atyás kezedet,

és szomoru, könnyen szemébe nézve szólni:

“Fiacskám!... Mikor ettél utoljára?...

És jóllakatni

irgalmad áldott, fogyhatatlan mannájával, és felruházni irgalmad meleg, gyémántpitykés köntösével!

Próbáld meg egyszer, testvér!

Nagyobb lész nagy Npoleonnál!

Ember leszel!

S a rád csillanó nedves szemek mélyén megpillantod az Isten szivárványos mosolyát!

(Pável Ágoston)

 

SZERESSÉTEK MÉG ELLENSÉGEITEKET IS

Itéletet ne mondja magadról,

Hogy jü vagy, jó vagy szerfelett,áMert tán a szived legmélyében Nem is elég a szeretet!

Óh,hiszem azt, hogy megölelted A gyermeked minden-napon, S hitvestársad éppugy van forva Szived-lelkedhez hőn, nagyon.

Tudom, hogy kedves jó szülődnek Ma is megcsókolod kezét, És hüséggel áldott a szándból Óhozzájuk a szó, beszéd.

Azt is tudom, önzetlen szivvel Köszöntöd hiv barátodat - És mégis azt mondom tenéked, Hogy nem szrettél még sokat!

Szereteted nagyon kevés még,

?ert csak azokat szereted,

Aki szülőd, fiad, leányod,

Vagy feleséged teneked.

 

Majd ha azt is tudod szeretni,

Aki megátkoz, aki bánt,

Ellenséget és jóbarátot

Egyformán nézel, egyaránt!

 

Majd ha mindegy lesz a szivednek A jóság vagy a bántalom, Mit veled szemben elkövetnek, S te tul látsz majdan mindazon!

Hogyha mindegy  lesz minden ember, Csak ember legyen az csupán, Akkor már tusz nagyon szretni, S más célod nincs, csak menni, menni Az Ur Jézus Krisztus után!

(Szigethy Ferenc)

 

TANÁCS

Kiket szeretsz s akik szeretnek, Ha bántanak, ha megsebeznek:

Ne haragudj rájuk  sokáig!

De öntsd ki szived, s ha letörléd A fájdalom kicsordult könnyét:

Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Óh egymást hányszor félreértjük, Szeretteinket hányszor sértjük, Bár szivünk éppen nem akarja.  Mi is talán vérzünk a sebben, Nekünk is fáj még lesebben, De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte, Hived legott azzá lesz szinte, Oszlik a gyanu, megenyhül bánat Oly váratlan jöhet halálunk!

S ha egymástól haraggal válunk:

A sirnál késő a bocsánat.

(Gyulai Pál)

 

ÜNNEPNAPOK

A szeretet az én vallásom.

A jótétel az imádságom.

Ha mikor egy csöpp jót tehettem:

Ünnep van aznap a szivemben!

Nem épitem az üdvösségem, Vakhitü  pogány gyülölségen, Sem égi, földi boldogságom Ember-csinálta szük dogmákon!

Célomm e gyarló, földi testben Megállni minél emberebben.

S ugy osztani be életutam:

Ahogy Krisztustól megtanultam.

Megnyugodni a jó Istenben, Ki mindig jóra vezérel engem.

S legfőképp egyre törekedni:

Mindenkit testvérként szeretni!

A szeretet az én vallásom, A jótétel az imádságom, Ha mikor egy csöpp jót tehettem:

Ünnep van aznap a szivemben!

(Szabolcska mihály)

 

SZERETETBŐL, PÓTVIZSGÁZTAM

A Mester nagy iskolájában ma “Szeretet”-ből pótvizsgáztam.  Tanitóm előtt szörnyen izgultam, mert az első vizsgán is elbuktam.  Bár a tételt kivülről megtanultam, de gyakorlatban nagyon lemaradtam.

Szeretem azt, aki engem szeret, minden jó embert, akit csak lehet..  De aki bánatomban kinevet, gyaláz és megaláz engemet, az ilyent szeretni hogy lehet?!

És éppen ez volt a vizsgatételem, hogy szeressem haragos ellenségem.  “Szereted?” - kérdezte Tanárom - “Nem tudom! Hiába próbálom.”

“Meg kell tanulni! - mondta szeliden - ha nem akarsz elbukni egészen.”

A   szeretet elég nehéz tétel,

mert aki bánt, azt is szeretni kell!

Ezért legtöbben ebből buknak el.

De jó Mesteremn tovább tanitott,

külön órákon magához hivott,

saját életével példát adott.

 

Mutatta kezein a sebeket,

elszenvedte a kereszt-szegeket.

Eltürte a gunyt, nehéz bánatot,

viselte értem a töviskoszorut.

Hordta a bünöm, s a gyalázatot,

a dárdaszurást, mit értem kapott.

 

Igy tanitott, s a szivem felrázta,

Látta, hogy hajlom a tanitásra.

Szeretetét a szivembe zárta,

igy mármehettem a pótvizsgára.

Ott volt ellenségem, vizsgám őre,

Gunyos megjezést is kaptam tőle.

De én csak szeretettel feleltem,

s szeretetemmel őt is megnyertem.

 

Most tovább tanulok, tovább megyek,

mert vannak Szeretet-egyetemek.

Igyekszem örökre megjegyezni,

hogy soha ne tudjam elfeledni:

Megcsodálhatnak, ugy vizsgázhatok,

de szeretet nélkül semmi vagyok!

 

 

 

 

 

  VII.

 

KÖVESSÜK ŐT!

 

 

 

“mondja vala pedig  mindeneknek:

Ha valaki énutánam akar jőni, tagadja meg magát

 

és vegye fel az ő keresztjét minden nap és

kövessen engem.

Mert aki meg akarja tartani az ő

életét, elveszti azt, aki pedig elveszti

az ő életét énérettem,

az megtartja azt.”

          (Luk. 9:23-24)

 

 

KÖVESSÜK ŐT!

 

Nincs nála istenibb lény a világon,

Nincs nála szeretőbb és szenvedőbb.

Haladjunk tiszta szivvel nyomdokában,

Kövessük ŐNagy lelkéből a jóság fénye árad,

S napként világit minden bu előtt.

Egész valója irgalom, bocsánat.

Kövessük Őt!

 

Hittel hajol le Lázár nyomorához,

Magához emeli a szenvedőt

Vérző igaznak igaz könnyel  áldoz...

Kövessük Őelőtte nincs különbség.,. Ember: ember.

A szivet nézi, a rejtett redőt.

Keze csak áld, csak simogat, de nem ver,

Kövessük Őt!

 

Nehéz utjának tövis a virága,

De példájánál nincs nagyobb, dicsőbb,

Amerre jár - akár a Golgothára -

Kövessük Őt!

              (Endrődi Sándor)

 

 

TE  VAGY URAM

 

Te vagy, Uram a féltő szeretet.

Hol találod méltó helyedet?

Te vagy, Uram a megbocsátás,

sorompó, mely uj állomás

bünös szivemben...

 

Te vagy, Uram a tiszta alázat.

Bárány, kivel méltatlanul bántak.

Te vagy, Uram a szelidség, jóság

Ó, van sok gyarló hálátlanság

bünös szivemben...

 

Te vagy, Uram az irgalom,

nehéz kereszteddel válladon.

Te vagy, Uram  áldott kegyelem,

világot betöltő intelem

bünös szivekben...

 

Te vagy, Uram a könyörület,

ki az atyához hiv és vezet.

Te vagy, Uram vigasz, szánalom,

Megtisztitó, szelid hatalom

bünös szivekben...

 

Te vagy, Uram, a megváltás.

Reményt, hitet nyujtó akarás.

Te vagy, Ur am, a feltámadás,

örök életet buzgó forrás

bünös szivemben....

                (Győri D.Sné)

 

 

ZÁKEUS

 

Látni akarta!... Szólani hozzá,

Közelbe menni...óh, dehogy mert,

Érezte, tudta, látni, is elég,

Ha szivvel nézi az áldott Mestert.

 

Érezte: kicsiny por, semmi hozzá,

De egy tekintet égig emeli,

Mert szomjas lelke az élő hitnek

Izzó tüzével szinültig teli.

 

Tudta, hogy nem kell hazug bókoknak

Cifra rangjába bujtatni szavát,

Elég, ha látja az égi Testvér

Békét sugárzó isteni arcát.

 

Az üdvösséghez pillanat elég!

Minden kincs érte, mégis oly kevés.

De minden kincsnél gazdagabb a perc,

Ha jézus szeme reád visszanéz.

 

Zákeus!... Hol van a földi vagyon,

Amit gyüjtöttél?... Semmi sem maradt.

De, hogy az Urra vártál egykoron,

Örökké fénylik az a pillanat.

 

Hol van a nagyok zsiros portája?

Dicsőség, bőség, hatalom, vagyon?

Évezredeknek hamis szolgái

Mennyi könnyet s vért hullatak azon!

 

De tőled senki el nem vehette

A rád sugárzó égi glóriát,

Hogy vártad, vártad, s vendégül láttad

Egykor Isten egyszülöt Fiát.

                  (Kirjákné Kovács Emma)

 

 

KETTEN A MESTERREL

 

Fehér fényben, fehér ruhában

Egy férfi jár előttem egyre,

Vezet, vezet, nagy hegyekre.

Az emberarcok ködbe vesztek,

Ketten vagyunk a hegyen.

Kézenfogva vezet a Mester,

S én követem.

 

Meglábaltam a pusztaságot,

Homokviharos, sivó tengert,

Szürke porát szivemre szórta,

Szörnyü magánya majd hogy elnyelt.

A Mester arca járt velem,

Kezem meleg kezébe fogta,

S én követem.

 

Lehevertem az illatos füre,

S oázisok mézes szelében

Elálmodoztam rózsás felhőn,

Távol dalon, zsongó levélen.

De kezét homlokomra tette,

S megnyitva álmodó szemem,

Előre mutatott a Mester,

S én követem.

 

Elértem a hegyek tövébe,

S indultam fölfelé nyomában,

Dederegtem a szirti szélben,

A szikla megvérezte lábam.

Ha megálltam, szemembe nézett

És rám mosolygott csendesen,

S belém szállott a Mester Lelke,

Én követem.

 

Mikor az első csucsra értem

Verejtékes nap estelén,

Megkisértett a nagy Kisértő,

És egy világot tárt elém.

De a Mester szemembe nézett,

Szomoru szemmel, könnyesen,

S Rajta kivül nem láttam semmit.

Én követem.

 

Járok magányos hegytetőkön,

A magasságos szirt-hazában.

S egy férfi jár előttem egyre,

Fehér fényben, fehér ruhában.

Léptünk alatt meleg virágok

Serkennek a vad köveken.

Kézenfogva vezet a Mester,

S én követem.

                           (Sik Sándor)

 

 

TE VAGY A SZIIKLA

 

Te vagy a szikla. Minden omlik,

Minden remeg, minden inog.

Megrázza a föld szolga-hátát,

S nyilnak sötét, égő sirok,

Hogy  magukba temessenek

Vágyat, reményt, but, örömet.

Zug és sir, reszket és átkozódik

A megrezzent embertömeg.

S Te állsz, mint az örökélet titka,

Te vagy a Szikla!

 

Olyan jó látni Tégedet.

És hogy aki fogja kezed,

 

Azt hullám el nem nyelheti,

És aki rád épiti házát,

Semmi vihar, semmi földrengés

Sopha össze nem döntheti.

Olyen jó tudni, hogy kezünk

T e fogod erős két kezeddel.

Szakadékokon lépdelünk,

Szembe megyünk zugó vizekkel,

S nem téphet minket Tőled el

Sem halál, sem pokol, sem ördög.

Mikor a tenger reng és a föld nyög.

A hegyek összeomlanak,

Kiszáradnak a tengerek,

A csillagok lehullanak,

S elszáradnak az emberek,

Mi csak. fogjuk erős kezd

És dalolunk, énekelünk.

Ha minden meghal, mi a sirból

Uj életre kelünk.

 

Te vagy a Szikla. A hlálban

Olyan jó látni az életet,

S várni, megkapni, megköszönni

Neked, egyedül Teneked.

S élni boldogan, mindörökre,

Élni Benned, élni Belőled.

Erős Szikla, szentséges Isten,

Soha el nem szakadni Tőled!

               (Mentes Mihály)

 

 

VALLOMÁS, KÖNYÖRGÉS

 

Hányszor hivtál, vártál, felém nyujtva kezed,

hányszor hangzott el már hivó üzeneted,

hányszor kerestél, s én más utakon jártam,

ki tudja hol, merre, messze a világban.

 

Kemény, gőgös szivvel imádtam a bálványt,

nem tudtam, hogy benne szeretem a Sátánt.

Nem tudtam, hogy édes beszédeit hallva

engem is megcsal, mint Évát megcsalta.

 

Most itt vagyok Uram, nyomorultul, árván,

összetört, megsebzett ez a szörnyü bálvány.

Amit ugy szerettem, ezt a rut világot,

kincseit mutatta, s futotam utánuk.

 

Megkóstoltam én is, mint Ádám az almát,

s most szürnyü vétkeim lelkemet mardossák.

- Ha van még kegyelem, ha van még bocsánat,

rejts el Te magadnál, hadd maradjak nálad.

 

Fáradt szivvel Uram, most Tehozzád térek,

mopsson hófehérre értem kifolyt véred.

Az isteni embbert teremtsd ujjá bennem,

miután a Sátán utjait megtettem.

 

Miután a bün nek mocskát megutáltam,

s nyomorult voltomat fenékig megláttam.

Hadd legyek egy parány abban a világban,

ahol nincsen már bün, s bünnek próbafája.

 

Ahol az ember már soha el nem bukhat,

isteni lesz ujra, ahogy Te alkottad.

                     (Páskulyné Kovács E)

 

 

HOZZÁD TÉREK KRISZTUS

 

Nékem éppen ugy,

mint ahogy tenéked,

egy egész világot mutatott a Sátán.

Én nem ismertem és hittem neki,

leborultam a sok kincsnek lá-ttán.

A karjain annyi igéret volt,

az élet sok, szines álmai:

"Mindezeket neked adom" - mondta - ,

s már láttam is valóra váltani.

 

Nekem éppen ugy,

mint ahogy teneked

azt mondta, hogy n em ütöm meg lábam.

És az ismeretlen, köves utakon

belevetettem magam a világba.

 

És hányszor jötem vérző lábbal vissza,

összetörve, tépett-rongyosan,

az igéret hegyén most koldusként állva,

könnyes szemmel, szégyen-foltosan.

 

Nekem éppen ugy

hazudott, mint Neked!

Hatalma volt rajtam, jártam utjait.

Most felébredve, könnyes szemmel kérdem:

megbocsájtod szivem tévedéseit?

- Hozzád térek Krisztus.

Hát hová mehetnék?

Örök élet beszéde van nálad.

Nehéz uton tanultam meg végre:

sz az egy van, mi valóra válhat.

                 (Páskulyné Kovács E)

 

 

UJ VÁGYAK SZIVEMBEN

 

Szivem, te egykor gőgös, büszke sziv,

Telve voltálnagyratörő vággyal...

Ma már hajt a nyugtalanság láza,

Mert leszámoltam ezzel a világgal.

 

Uj vágyak tüze vetett lobot bennem,

Égő lángja a szeretetnek, hitnek...

Uj vágyakm, melyek fel a lélek szárnyán

Jézushoz, Megváltómhoz vittek.

 

Uj vágyak: követni áldott nyomdokát,

Vele élni és naponként csodálni,

Mint az életnek nagy-nagy nyereségét

És szivembe örökre bezárni.

 

Uj vágyak: elérni az élet célját,

Amelyet Benne megtaláltam én.

Hozsannám zeng fel most a szivem hmurján,

Hála, köszönet, mert Ő az enyém.

 

Szivem, te egykor gőgös, büszke sziv,

Nincs náladnál ma - tudom - boldogabb.

Légy a dobogó szivek között, mint

Jázusé, a legalázatosabb.

 

 

 

TE VAGY AZ UTAM

 

Te egyre keskenyülő drága ut,

legáldottabb és békességesebb.

Járlak! - A szemem néha csupa könny,

a bándorlábam néha csupa seb.

Szivemben mégis rólad zeng az é nek:

Te vagy az utam, s mást nem keresek!

 

Töviseidről: hisz ha szurnak is,

róluk tudom,hogy nem tévedtem el,

ha a világra ólmos köd zuhan,

semmit se látni, mégis menni kell.

Óh utat jelző, áldott tövisek -

jó, ha a vándor azokra figyel.

 

Árvaságodról: rajtad nem tolong

tarka tömeg hullámzó népe sem,

csak könnyüléptü testvér-vándorok,

kevesen vannak, mindig kevesen.

És néha ugy kell menni egyedül,

magányosan, - mégis győzelmesen!

 

Óh, csak soha el ne tévesszelek!

Téveszt a köd és megcsal a sötét.

Vig sokaságba botolhat a láb,

s elvesztheti a tövisek jelét.

Ha észrevétlen szélesül az ut,

sirva indulok ujra T efeléd.

 

Téged kereslek! Téged egyedül!

Nem! Egy lépést se többé más uton!

Tövises ut, csak te vezetsz haza

ködön, éjen át, biztosan tudom.

Egyedül te őrzöd az Ő lábnyomát,

rajtad ment végig az én Krisztusom.

                     (Turmezei E)

 

 

TÖVISES UT

 

Hivogat Jázus, Igéd szelid hangja,

Kárhozat utján futunk bünbe, bajba.

Óh, minden harc és munka hasztalan,

Rajtunk a bünnek átkos terhe van.

 

Nincs sehol béke, egyedül Tenálad,

Ott vár a vigasz és a bünbocsánat,

Hogyha, mint koldus, roskadunk Eléd.

S bevalljuk Néked csődünk szégyenét.

 

Hivásod hallom. Uram, itt az óra,

Lábam elindul e szent, hivó szóra.á

Im haztérek hozzád, Istenem,

Óh, csak az utat mutasd meg nekem!

 

Ámde célt, utat a vak hogyan láthat?

Eltévedt vándor haza mint találhat?

áBéna láb járni hogyan kezdjen  el?

Sirból a megholt hogyan keljen fel?

 

Menny keskeny utját mutatod nekem,

Át könnyes harcon, keresztviselésen.

Adsz erőt éjen és halálon át,

Győzve elérni fenn a koronát!

 

Óh, de én félek a halálba menni,

A kereszt terhét mindennap felvenni.

Ugy futok minden szenvedés elől,

Félek az uttól, mit tövis jelöl.

 

Légy utja Jézus annak, ki eltévedt,

És te adja erőt - Jézus - a gyengéknek.

Légy nekem élet: halott vagyok én,

Törjön át fényed bünöm éjjelén!

 

Óh, segits győzni minden köteléken,

És add, hogy egyre drágább legyen nékem

Szent keresztfádnak utja idelenn,

Mert ott az élet, - ott a kegyelem!

 

 

JÖJJ, LÉPJ BE HÁT!

 

Jöjj, lépj be hát, az ajtó nyitva van!

Hisz hangodat hallottam kint, Uram.

Régen lement a nap, s az éjen át

Vad szél üvölt, - ón jöjj be, lépj be hát!

 

Mily látvány tárul itt, Uram eléd!

Lim-lom hever szobámba szerteszét:

Végzetlen munka, összetört remény...

Örök Vendég, hogyan fogadlak én!

 

Mégis jövel, jövel ma este még!

Épp e nyomor, ez hajt Uram, feléd.

E zürzavar, mit énnálam találsz,

Mind rendbe jön, ha te szivembe szállsz.

 

Nem lészek már magamnak orvosa,

Te jó, te hü Barát, sopha, soha!

Jövel, nagy Orvosom, gyógyits, segits,

Reménysugárt beteg lelkemre hits!

 

Ne szidj, ne feddj, Uram Jézus, de tedd

Házam, s magam lakóhellyé Neked!

Muljék a bu, a bün, a kin, a vád,

Én Krisztusom, óh jöjj be, lépj be hát!

               (Németből: Varga Tamás)

 

 

A NÁZÁRETI JÁZUS

 

Nem, nem lehet! Ki látott ily csodát?

Vak volt ez mindig, és most, ime lát!

Ki nyitja meg a vaknak szemeit?

"A názáreti Jézus ment el itt."

 

E bélpoklost mi mind jól ismerénk,

S m,ost iem, épen s tisztán jó felénk!

Ki gyógyitja meg szörnyü sebeit?

"A nézáreti Jézus ment el itt."

 

Harmindnyolc évig volt emez beteg,

Ágyához kötve sinylett, szenvedett,

Ki oldozá meg kötelékeit?

"A názáreti Jézus ment el itt."

 

Ez ifju tegnap hideg volt, s halott,

Bus özvegyanyja sirt  és jajgatott.

Ki éleszti fel dermedt tetemit?

"A názáreti Jézus ment el itt."

 

E nőt a posvány már-már elnyelé,

S most tiszta szivvel néz az ég felé,

Ki mosta le szivének büneit?

"A názáreti Jézus ment el itt."

 

A názáreti Jézus most is él,

Őróla most is sok csoda beszél.

Akit meggyógyit, az jól tudja már:

A názáreti Jézus szerte jár.

 

Vakot, ki nem láthatja önszivét,

Kinek az Isten-képe is sötét,

Látóvá tesz egy fényes, szent sugár -

A názáreti Jézus szerte jár.

 

Lélek, kit fogva tartott száz bilincs:

Rang, pompa, fény, vagy átkos földi kincs,

Most föfelé száll, mint szabad madár -

A názáreti Jézus szerte jár.

 

Ki, hogy van lélek, azt se tudta tán,

Élt, mint az állat, lomhán és bután,

Életre kelt, s Istent dicsér ma már -

A názáreti Jézus szerte jár.

 

Kit, mint az árnyék, büne üldözött,

S nem lelt vigaszt sok gyötrő vád között,

Bocsánatot és enyhülést talál -

A názáreti Jézus szerte jár.

 

A názáreti Jézus szerte jár,

Oszlik előle bün, nyomor, halál,

S szól millió sziv, akit megsegit:

"A názáreti Jézus ment el itt."

                       (Vargha Gyuláné)

 

 

JÁZUS  NYOMÁBAN...

 

Ott, ahol Jézus áthalad,

Vitorlát göngyölit a szél.

A villámsujtotta fa kihajt,

Jogarát leteszi a tél.

A hó elhagyja a hegyet,

Virágtól tarkul a határ,

A szellőben kalász susog,

S vidám dalt zeng a kismadár.

 

Ott, ahol Jézus áthalad

Sugártól tündököl a rög,

A völgyben kis méh döngicsél,

A szirtek közt fény hömpölyög.

A tenger békén szunnyadoz

Mélyén pihennek a habok,

S a felhők ugy szállnak tovább,

Mint ezüstszárnyu angyalok.

 

Ott, ahol Jézus áthalad,

A gond, mint száraz ág lehull,

Az arc, mosollyal lesz tele,

A lélek boldogan vidul.

A  Föld, hol annyi vér fakadt,

Csodás szigetté változik,

Ahol a lélek és a test

Egy érzésben találkozik.

 

Ott, ahol Jázus áthalad,

Az élet uj körben forog.

A bün szétfoszlik, mint a köd,

A szivekből jóság zuhog.

Mélység s magasság  egybeforr,

S egyesiti a tömeget

Benned, teremtő hatalom,

Megváltó égi szeretet.

            (Turmezei Erzsébet)

 

 

TIED VAGYOK

 

Láttam Őt ott fent a Golgothán,

Ahol büneimért vérezett.

Ahol meghalt, hogy  halálával

Nékem adjon örökéletet.

Láttam Őt... a lelkem sirni kezdett,,

Amint rámnézett némán, fájón,

S térdreborulva elzokogtam:

Tied vagyok drága Megváltóm!

 

Láttam Őt, mint járt szerteszét,

Gyógyirt nyujtva vérző sebekre,

Láttam, mint gyült köréje a nép,

Hogy gyógyulást nála szerezne.

És Ő szétrázta nagy kegyét,

Gyógyult a seb, szünt a fájdalom,

S kit illetett, zengte boldogan:

Tied vagyok, Te nagy irgalom!

 

Láttam Őt, mint járt szerteszét,

Felkeresett engem is szegényt,

S adott nékem, szárnyszegettnek

Felemelő, éltető reményt. -

Meggyógyitott, letörlé könnyeim,

Éreztem végtelen szerelmét,

Mely tün döklően rám sugárzott,

Zord szivembe hozva melegét.

 

Meggyógyitott. Összetört lelkem

- Mely vergődött a sötét éjben -

Magasba szárnyalhatott boldogan,

Szent vágyak szárnyán, uj erőben.

Óh, mint ujjongtam nagy boldogan,

Hogy enem is felkeresett,

Keblére borulva suttogtam:

Teied vagyok, égi Szeretet!

 

Tied vagyok, te Isten Fia!

Te nagy Mester, ki tanitasz élni,

Ki nyugalmat adsz gyötrött szivemnek,

S tanitod boldogan remélni.

Te vagy mindenem! Ez örömem,

És vigaszom, mig pályám megfutom,

Hogy megmentett lelkem zengheti:

Tied vagyok, drága Krisztusom!

 

 

VALAMIT EGYSZER ELHIBÁZTAM

 

Kisgyerek voltam, játszadoztam;

Lepkét hajszoltam könnyü testtel;

Virágoknak bókolkat mondottam,

Amikor arrajött a Mester.

Rám nézett. Hivott. Lssan lépett.

Vissza is nézett. "Mindjárt, mindjárt" -

Szóltam… pillanatig haboztam -

S már messze, álmok  rétjein járt.

 

Futni kezdtem. Szivembe fénylett

Arca. Szava fülembe zugott.

Kergetőztem gyerekes kedvvel,

Hajtva szivem e fágykorongot.

Kiáltoztam. Tetszett a hajrá.

Futott Ő is. Azt hittem, játszik.

Az ut csak nem fogyott. Igy értünk

Egy ujabb életállomásig.

 

Gyorsvonatra szállottam ottan,

Gyorsvonaton talán elérem.

Öleltem vágyam napkorongját,

Forrón égett lázától a vérem.

Állomásokon át robogtunk:

Megállás nincsen, pihenés nincsen,

Vacsora nincsen, alvás nincsen.

Vonaton fut előlem az Isten.

 

Vonat... a kazánt mások fütik,

Más diktálja a sebességet.

Amerre enged zsarnok sipár,

Arra visz az akarat téged...

Magamnak kell a kormányhoz ülnöm.

Gépkocsi kell, mely átröpitsen

Hegyen és völgyön. Mindhiába:

Gépkocsin fut előlem az Isten.

 

Az ország utja köves, gödrös,

Az utszéleken gyilkos árok.

El a földről! Sasok utjára

Térni, repülőgépbe szállok.

Föld, hegyek, felhő mind elfogytak.

Lihegek fáradtan, kifultan -

Egy mérföldre repül előttem

Ugy, mint amikor elindultam.

 

Valamit egyszer elhibáztam.

Hivott. Nem mentem, bután, restül.

Pillanatot késtem, s behozni

Nem tudom egy életen keresztül.

Futok utá-na. Látom. Ott van!

Nincs közelebb és messzebb sincsen,

De tudom, soha el nem érem,

Ha nem jön vissza értem az Isten.

                  (Mentes Mihály)

 

 

 

 

A FÉSZEKRŐL

 

Te vagy a fészek.

Puha vagy, édes és meleg.

S én oly sokszor máshová nézek.

És megvetem a régi fészket,

A régi meleget

és a régi egyformaságot.

Szédülő fejem vándorolni késztet,

keresni más vidékeket.

Szivárványszinübb uj világot

és ismeretlen fészket.

 

És elmegyek, örök elégedetlen,

Hazátlan bujdosó gyanánt.

És sohse tudom, miért sirós a kedven,

és nem tudom, mi bánt.

És szállok, szállok messze földeken,

szüntelenül és piehnéstelen,

És egy sajgó vágy egész életem:

A régi fészek melgére.

 

És te vagy az anyamdás.

És én vagyok pelyhes fiókád,

a csupa vakság, a csupa mohóság.

Aki mindig máshová vágyik.

Akit hiv minden félhomály,

És botorul és elbizakodottan

kiszállok bizakodva, bátran

nap-nap után. És te utánam

sirva nézel és gondsujtottan.

 

És én nyugalmat  nem találoksehol a végtelen világon.

Mert ott sir bennem, bárhol járok,

aggódó, fájó csipogásod

hivogató, siró  zenéje.

És mindenhonnan visszavágyom

szerelmes szived melegére.

 

Te vagy a sziklaszál,

melyen a fészkem

épül.

Amely az apró dombok tömegébül

messze a magasra szökken és magában áll.

És röpke szárnyam, fürge lábam

akárhová visz engemet,

csak körötted keringhetek

és nem lehet távozni tőled,

s nem látni téged nem lehet.

Bejárhatom a rég halott időket,

és lelkem messze jövendőkbe szállhat

 

s nem lehet vissza nem kivánni

amaz egyetlen szoklaszálat.

 

Te vagy a hegy,

És a hegyet nem lehet tulrepülni.

Te vagy  a völgy,

És a völgyből nem lehet kirepülni.

Te vagy a lég,

És a léget nem lehet át repülni.

És Te vagy a határ

Csak szépen, csendesen megülni

és énekelni és örülni.

Mert Te vagy a minden: a szirt és a fészek,

s a szerelmes anyamadár.

                               (Sik Sándor)

 

 

K Á R

 

Kár minden percért, nagyon kár,

Melyet nem a Te közeledbem

Töltöttem el! - Ó, tudnám bár

Visszacsinálni, mit vétettem!

 

Kár miden szóért, - jaj, de kár!

Mit nem a Te nevedben szóltam!...

Add vissza, Uram, mind, mind, mind,

Amit én igy eltékozoltam!

 

Kár minden gondolatomért,

Amely nem dicsőitett Téged!

Ó, ha a kárbaveszett szók

Mégegyszer visszatérhetnének!...

 

Hiába dobogott szivem,

Mig nem Néked szólt dobbanása...

Ó, az a sok szivdobbanás

Miért, miért is veszett kárba?

 

Mit ér egy olyan élet, mely

Szent céljául nem Téged látott?

Uram, mig meg nem leltelek,

Hiába láttam napvilágot...

 

Jaj, mennyi alkalomért kár,

Mely közelebb vitt volna Hozzád!

Ó, ha a jövő percei

E sok alkalmat visszahoznák!

 

Most ismerlek. És nagyon fáj,

Hogy oly keveset tett4m Érted!...

Add vissza ujra, Istenem,

Az elmult, eltékozolt éltet!

                          (Koszta J.János)

 

 

AZOK A BOLDOGOK

 

Előbb nem tudtam, vagy nem akartam

felejteni a fájó sebeket.

Csak hordoztam némán,gyötrő szenvedéssel,

hordoztam magamban a sulyos keresztet.

Majd akartam mosolyogva járni

és hittem, szivemben nincsen már harag.

Éreztem mindig és egyre jobban:

Azok a boldogok, akik megbocsátanak.

 

De azt most tudtam meg, hogy én semmi vagyok,

igy nem is lehet engem megbántani.

Annyi vagyok csak, amennyi Belőled van bennem:

S te megtanitottál megbocsátani.

- Ha mégis szememből könny jullna arcomra,

Uram! add, hogy csak azért legyen,

amiért ellened oly sokat vétkeztem;

Könnyek közt kérjelek, hogy bocsáss meg nekem.

- Nem azért sirjak, mit mások vétettek ellenem.

                                      (páskulyné Kovács E)

 

 

HA TE VEZETSZ

 

Habár nehéz az ut, vezess Uram Te,

Amint akarsz,

A Lélek fegyverét is add kezembe,

Tiéd a harc.

 

Ahol vezetsz, siráv homokpusztában

Forrás fkad,

Ha szólsz, eláll a szél, s a tengerárban

Nem zug a hab.

 

Ahol Te vagy, járjak bár Sziklaparton,

Az üdv enyém.

S ha zug az ellenség, fejem lehajtom

Öledbe én.

 

 

AMERRE MOST JÁR

 

Annyi szivben felébred valami

hivogató vágy: utrakelni egyszer.

Járni, amerre Jézus lába járt.

Látni a Golgotát látó szemekkel.

Hallgatni az olajfák suttogó

beszédét... azt a titkos, bus beszédet.

A szent helyen, hol imádkozva vérzett,

belenézni a holdas éjszakába.

Ellátogatni kis Betániába,

mindenüvé, amerre elhaladt.

És lélekben királlyá gazdagoni

a szent, ezeremlékü ut alatt.

 

Nekem ez a vágy idegen maradt.

Más volt a vágyam:

Nőtt... növekedett...

lett belőle sóvárgás, akarat,

követelés:

 egyedül arra menni,

amerre Jézus lába most halad.

 

Nem von a régi csodák földje.

Uj csodák életföldje vár.

Feltámadást, erőt ujjongva hirdet

a százvirágba zsendülő határ.

S az élő Krisztus feltámadva jár.

Magyar nyomort gyógyit. Édestestvérem

vak szemét nyitja szinre, fényre meg.

S bár utait szememmel el nem érem,

a lelkemen sejtésük átremeg.

 

Miért mennék messze, idegen vidékre

keresni, földi utja merre vitt?

Most akarom a lépteit követni:

az élő Krisztus élő lépteit.

                              (Turmezei E)

 

 

FOGD A KEZEM, URISTEN

 

...mert lélekben még kicsike vagyok,

s járni szeretnék, ugy mint a nagyok,

az erősek, alélek-óriások,

bámulom őket, szólit a példájuk.

Szeretnék járni bátran, egyenesen.

Nehéz a kezdet, ajj, hátha elesem!

Biztatsz, ne féljek, kezem a kezedben

megmutatod az igaz utat nekem -

s én indulok kisgyermeki lélekkel -

de a kezem, ugye nem ereszted el?

 

Jó Istenem, Édesatyám, vigyázz rám!

Ne hagyd gyermeked mostoha-árván

tévelyegbe mellékösvényre menni,

Ó, ne nagyd életem semmivé lenni!

Egyetlen vágyam van, követni Téged,

s hinni tanitani más kétkedőket.

De most még én is botladozva járok,

elém merednek kétségek, talányok;

mint széltől fuvott gyertya lángja, ingok,

de imbolygok, oda imbolygok.

 

Ragadd a kezedbe Uram, ezt a fáklyát,

hadd világitsa másoknak az utját.

Add, hogy világoljak ezer gyertyafénnyel.

- Tudod, mily sötét tud lenni a kétely!-

 Ha ugy égek végig, mint a Te mécsed,

nem hiábavaló ez a földi élet.

Ha sziklaszilárd hitvalló leszek,

szemed kiséri majd életemet;

de amig ingadozik a lépésem,

fogd a kezem, Édesatyám, Uristen!

 

     - - - - - . . . . - - - - -

 

 

 

           VIII.

 

 

L É G Y   H Ü  M I N D H A L Á L I G !

 

"Ne dobjátok el hát bizodalmatokat,

melynek nagy jutalma van. Mert

békességes törésre van szükségetek,

hogy az Isten akaratát cselekedvén,

elnyerjétek az igéretet. Mert még

vajmi kevés idő, és aki eljövendő,

eljő és nem késik." (Zsid. 10:35-37)

 

"Aki mindvégig állhatatos marad,

az üdvözül." (Máté 24:13)

 

 

KRISZTUSRA NÉZZ!

 

Hogyha korbáccsal hajszol az élet,

Törmelék-szilán törtetsz előre,

S a hegytetőre mikor már felérsz,

Lenézel tarlott, szikes mezőre,

És amit vártál: dus kalásztenger

Délibáb ölén csalfán ingadoz,

Eléd a sorsod lágy kenyér helyett

Kavics-halmokat busan, sirva hoz;

Könnybe ne usszon csalódott szemed.,

Tétova kezed kulcsold imára,

S nézz a meggyötört Isten Fiára!

 

Hogyha a tavasz virága helyett

Táli zuzmara hull a fejedre,

Az életuton roskadoz lábad,

Telt pohár nem jut soha kezedbe,

Nem találsz lelket, ki véled rokon,

Nincs egy meleg sziv, mely feléd dobog,

Néha ugy érzed, kincsre bukkantál,

S azután látod, hogy hitvány homok:

Bus panasz-szóra ne nyiljon ajkad.

Tétova kezed kulcsold imára,

S nézz a meggyötört Isten Fiára!

 

Ha Golgothára visznek véreid,

A kereszt alatt meggörnyed vállad,

A magasba már nem tud fölvinni,

A föld porába huz tépett szárnyad.

A megásott sirt előre látod,

Halálfélelem ömlik el rajtad,

Hogyha vuzet kérsz tikkadt nyelvedre,

Helyette néked ecetet adnak:

Te föl ne jajdulj égő kinodban:

Tétova kezed kulcsold imára,

S nézz a meggyötört Isten Fiára!

 

Hogyha hitedért üldöznek alant

És jóságodért kővel dobálnak,

Sionnak arca nem fordul feléd.

Rád hosszu gályarabságok várnak,

A Sátán kisért, igér e földön

Nagy gazdagságot, hirt, dicsőséget,

A bánat helyett ezer örömöt,

A hegyre hurcol magával téged:

Jusson eszedbe, lesz fönn itélet!

Tétova kezed kulcsold imára,

S nézz a meggyötört Isten Fiára!

 

 

UGY , AHOGY ILLÉS

 

Ugy, ahogy Illés, vesszük a sarut,

Vár a kiégett psztán az ut.

Van, aki áldjon, célba segitsen,

Testvérem ne félj, velünk az Isten!

 

Megyünk amerre szava vezérel,

Megitat minket patak vizével.

Sihannak már a fekete árnyak:

Isten hollói sebesen szállnak.

Megyünk... s a szivünk nem kérdez mit sem,

Testvérem ne félj, velünk az Isten!

 

És ha kiszárad Isten patakja,

Keze az utat majd megmuta tja.

Ha nagy az inség, ha barát nincsen,

Minden inségnél nagyobb az Isten!

 

Még a halál is javunkra válik,

Ha hivek leszünk mindhalálig.

És ahogy Illés, tüzes szekéren

Hazaérkezünk... ne félj testvérem!

                          (Turmezei E)

 

 

E L Ő R E  !

 

Testvér ne félj, csak bátran fel előre!

Nemes a cél, amely felé futunk;

Oldalt ne nézz, - hallgass a serkentőre

Bármily nehéz, bármily rögös utunk.

 

A testiségnek szennyes világából

Pályánk égi lét felé vezet,

Ezen muló és idegen hazából

Örök honába tart az üdvsereg.

 

Óh meg ne állj a féluton, testvérem,

És ne pihenj a zord mélység felett.

Álom borul a szemedre észrevétlen,

A mélybe hullsz, elvesztve éltedet.

 

A szeretet buzditson kitartásra,

Merits a hitből folyvást uj erőt!

Megváltód adja azt neked futásra,

 

csak szólj neki, csak bátran hivjad őt!

 

Az ut rövid, nézd nemsokára vége!

Előttünk is futottak már sokan,

S lásd, csakhamar mi is célhoz érve

Megnyugodhatunk velük ott boldogan!

 

 

EGYÜTT AZ ANGYALOKKAL

 

Ha keserüség marja szhivedet,

ha ugy érzed, lelked összetört,

keressél akkor valakit gyorsan,

kit a sors még jobban megggyötört.

Tárjad fel néki szived őszintén,

nyujtsál csak néki segédkezet;

vigasztald, bátoritsd, erősitsed őt,

s meglátod, anagylok lesznek veled.

 

Ugy érzed, szegény vagy, nincs mit adnod?

Nézzél hát kamrádban csak körül.

Lesz még ott valami lom, vagy érték,

aminek valaki megörül.

Adjad hát oda, s meg fogod látni,

 nem fog hiányozni az neked,

sőt, gazdagabb leszel épp az által,

s meglátod, angyalok lesznek veled.

 

Ha ugy érzed, nagyon védtelen vagy,

kit rengeteg veszély fenyeget,

ne keress magadnak védelmet másnál,

magadban  ostromold az eget

De nyujtsál te erőt mindazoknak,

kik félnek, rettegnek körüled,

s bátor lész, erőknek forrásává.

Meglátod, angyalok lesznek veled.

 

Ha ugy érzed, árva, nyomorult vagy,

elhagyott, kifosztott, pusztuló;

Nézz föl az égre és ne siránkozz,

ne légy részvétet kolduló.

Csak aki hitében holt, vagy gyenge,

ilyesmiket csak az tehet!

Jézus oldalán hőssé kell lenned,

s meglátod, angyalok lesznek veled.

 

De ha ugy érzed, szivedben kész vagy

szolgálni, száritva könnyeket,

ugy végezd minél gyorsabban munkádat,

s örömök kisérik tettedet.

Sohase kiméld magad, s meglátod

bőségszaruvá lesz két kezed,

mikből ömlik a jó, s az áldás,

s angyalok szolgálnak majd neked.

 

Bajor László

 

JÉZUS ÚJ TERVE

 

Rámnéz a múltból kedves gyermekarcod,

míg olvasom keserű leveled.

Csalódások, veszteségek, kudarcok...

s hol a megoldás, hol a felelet:

 

"Életem nem sikerült... Most már mindegy!

Elvesztem... remélni már nem lehet!"

Megint egy fájó sóhajtás... megint egy...

Szeretném most megfogni a kezdet!

 

Ha nem figyelünk az isteni tervre,

ha nem vezethet, ha eltévedünk,

és mintha már mindennek vége lenne,

ne félj, neki még van terve velünk!

 

Uj, drága terve, ha bünbánó szivvel,

messze földről megérkezünk haza.

Egünkön ragyogó szivárvány ivel,

s vár az uj élet boldog tavasza.

 

Előtted ujra kinyilik a holnap.

A könnyes tegnap elmult, vége lett.

Szivedben ujra remények dalolnak.

Jézus Krisztusnak terve van veled!

                                (Turmezei E)

 

 

VEDD UGY, MINT VAN

 

Ha öröm mosolyog reád,

ha arcod boldogságtól ég,

örülj és elégedj meg azzal,

amennyi abból a tidék!

 

Ne kivánj az előttől többet,

mint  amennyit lelked befogad;

nehogy a vágyak utján járva

megfosztd még attól is magad!

ú

Vedd ugy, mint van az életet,

mert minden természetes az ég alatt;

csak mi látunk fényverődést,

s örülünk vagy sirunk az alatt.

 

Ha van valami lelki szép,

örülj neki szivből, igazán;

mert minden eltünik nyomtalan egykor

az élet muló pillanatában!

                                (Beretka Imre)

 

 

EGY UT VEZET CSAK ÉGBE

 

Keskeny palló örvénylő ár felett.

Sötét, mélységes szakadékon át,

odaöltve egyetlen ut gyanánt,

két összerótt hatalmas szálfa: mint

kereszt.

 

A szakadék szélén egymásután

lépnek elő a vándorok.

A tulsó partról érkező sugár

megvilágitja halvány arcukat.

A  mélységből mindegyik visszaborzad,

remegve hátrál, s hid után kutat.

Aztán riadtan nézi a keresztet,

az egyetlen utat.

 

Hol a jótettek, az érdemek fénylő,

tarkaivü szivárványhidja itt?

Lelkek bolyongnak a félelmes parton,

vallatják az  öröklét titkait.

Sikoltó sirással hidat keresnek

és nem találnak sehol, csak keresztet.

 

Kereszt... Kereszt... Nem ismerős nekik?

Lenn tele volt vele az  életük.

Találkoztak mindennap, szüntelen.

Állt uton-utfelen.

Templomuk tornyán égre csillogott,

setéten áll minden oltáron ott

és határszéleken árválkodott.

Otatüzték a magányos tetőre,

ezerszám őrködött a temetőre.

Ó, még ékszert is csináltak belőle

és olyan megszokott lett... megszokott.

Most mégse mernek megindulni rajta,

hogy átjussanak fénylő, biztos partra.

Ugy rettegik a megszokott keresztet.

Sikoltó sirással hidat keresnek.

Az az egyetlen ut a tulsó partra,

nekik guny, nekik itélet jele,

mert odalenn nem törődtek vele.

 

De az a gyermek... mintha nem is félne.

Mosolygó arccal odalép a szélre,

s a nagy kereszten úgy indul a lába,

mintha az Isten mentő kezén járna.

És az az asszony... nem szédül alá?

- hisz a magányos hidon nincsen korlát, -

Nem! Míg ott lenn a pusztaságokon járt,

kereszt vezette, kereszt támogatta,

s biztos a lépte,

bármint üvölt a gyilkos ár alatta.

Remegő térddel megindulna más is.

- Most jó volna a kereszt menedékül! -

de meginog s a titkos mélybe szédül.

Mind odaérünk.

Megáll a szívünk és meghül a vérünk.

S aszerint vár ránk kegyelem, itélet,

hogy lent a kereszt lelkünknek mivé lett.

A szédítő, kavargó ár felett,

sötét, mélységes szakadékon át,

odadöntve egyetlen út gyanánt

vár reánk a kereszt.

Turmezei Erzsébet

 

 

A KERESZT SÚLYA ALATT

 

Jer, borulj rám gyászos szent boruddal,

Fájdalomnak siró angyala!

Koszoruzz meg tövis-koszoruddal,

Jobb és tisztább leszek általa.

Szenvedésben kél a hit sugára,

Mint a csillag barna éj felett,

És vet fényt a bujdosó utjára,

Mely a célhoz biztosan vezet!

 

Hullj könnyem, hullj, sokszor sir az ég is,

A fényes nap gyakran elborul.

Ám e könnybe, s boruba mégis

Csodás áldást és fényt rejt az Ur.

Ha a szivem szivesen fogadja

E nagy áldást, mit most könny fakaszt,

Lesz gyümölcse - jó a jóknak Atyja,

S nem kell ejtnem keserü panaszt.

 

Óh ki sirsz, az égi szenvedőt nézd,

Kinek élte: jászol és kereszt,

S megtanulod, hogy az égi érzést

áFöldi fényben s kéjben ne keresd.

A megtört sziv csillogó könnyében

Lelked édes boldogsága kél:

Mint szivárvány kél a siró égen,

A felhős nap megtört fényinél.

 

Titkos és nagy az Ur gondolatja,

Ki mehetne végére vajon?

Rám szakadhat a menny boltozatja,

Ha Ő akarja, nem leszen bajom

Óh én szivem, csak viseld kereszted

Megadással, békén, hallgatag,

S mellyel arcod halványra fürösztéd:

Hidd, a könnyből áldás, üdv vakad.

                            (Sántha Károly)

 

 

ELHAGYATVA

 

Hogyha élted utján elhagyott mindenki,

Hogyha könnyeidet nem törli le senki,

Hogyha már nincs társad ezen a világon,

Lelked egyre busong ezen a magányon,

Hogyha már ugy érzed, mindent elvesztettél,

Eltünt minden célod, amit ugy kerestél,

Hogyha nincs már, ami mosolyra fakasszon,

Hogyha nem találod, ami nyugtot adjon,

Lelkednek nincs csendje, minden csak zavarja,

Arcod a fájdalom forró könnye marja,

Hogyha szived hurját a zugó szél rázza,

Lelked a bánatn ak sötét óceánja,

Amikor ugy érzed, élted összeroppan,

Szived a sebektől tán utolsót dobban,

Ne dobd el reményed utolsó zöld ágát!

Keresd meg életed igaz, hü barátját!

 

Hogyha Ő áll melléd, a hullámok szünnek.

Egedről a felh,ők gyorsan tovatünnek.

Megszünik a szélvész vihar-orgonája,

Megpihen a pálya tépet vitorlája.

Utolsó könnycseppek némán legördülnek.

Lelked fájdalmai lassan csendesülnek.

Életed célt talál, nem gyötör magánya,

Van aki szivedet féltse, hazavárja.

Van ki simogasson, van aki szeressen,

Kinek szelid hajgja a füledbe csengjen.

 

Testvér! Ha itt mindent sorra elvesztettél,

Hogyha az életben mindig vesztes lettél,

Gondolj bele: van még aki árván nem hagy!

Van néked valakid, akihez még futhatsz!

Van, kit bizalommal magadhoz ölelhetsz,

Akitől igazi békességet nyerhetsz!

Testvér, tudod ki ez? Ki e hü  Barátopd?

Menj a Golgothára! Ott majd megtalálod!

 

 

K E G Y E L E M

 

Először sirsz..

 Azután átkozódsz.-

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszited

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, eget-ostromló akarattal

S a lehetetlenség konok falán

Zuzod véfresre koponyád.

Aztán elalélsz.

 

S ha ujra eszmélsz, mindent ujra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótlanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bün, a betegség, a nyomoruság,

A mindennapi szörny szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

 

S akkor - magától - megnyilik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bünbánat - hasztalan ostromolták.

Akkor menyilik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S  olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed, a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szünik a vihar,.

Akkor - magától - minden elcsitul.

Akkor - magától - éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak ugy magától friss gyümölcs terem.

 

Ez a  m a g á t ó l : ez a KEGYELEM.

                       (Reményik Sándor)

 

 

NEM EJT HIBÁT

 

Ha különösnek, rejtelmesnek

látszanak Isten utai,

ha gondok örvényébe vesznek

szivem legdrágább  vágyai,

ha borusan bucsuzni készül

a nap, mely csak gyötrelmet ád...

egyben békülhetek meg végül:

hogy Isten sohsem ejt hibát.

 

Ha tervei igen magasak,

s irgalma kutja mély nekem...

ha a támaszok mind inognak,

ha nincs erő, nincs türelem,

s tekintetem sehol célt nem lát

vaksötét, könnyes éjen át...

egy szikrácska hit vallja mégis,

hogy Isten sohsem ejt hibát.

 

És ha szivem megoldhatatlan

kérdéseknek betege lett,

mert elkezd kételkedni abban,

hogy Isten utja szeretet...

minden elfáradt sóvárgásom

békén kezébe tehetem,

s elsuttoghatom könnyek közt is:

Ő nem ejt hibát sohasem!

 

Azért csend szívem! Engedd múlni

A földi múló életet!

Majd a fényben látni, ámulni kezdesz –

Mindig jól vezetett!

Ha a legdrágábbat kívánja,

A legsötétebb éjen át,

Menekülj a bizonyosságba:

Hogy Isten sosem ejt hibát.

 

                      (Túrmezei E)

 

 

VIGASZTALÁS

 

Hányszor mosolyg az arc, pedig

Ott benn a sziv beteg,

Hily bátran hordoz némelyik

Nehéz, nagy terheket.

 

Óh, fájó sziv, nyugodj tge meg,

Bár sorsod mostoha,

Az Ur intézi éltedet,

S  Ő nem hibáz soha.

 

Hagyd a sóhajt, a bus panaszt,

Ne zugolódj tehát,

Terhed nehéz, de vedd fel azt,

S vidd harcon, vészen át.

 

Ne félj, az Ur mindég veled,

Ha minden elhagyott,

Feléd sötét felh,ők felett

Az égi cél ragyog.

 

 

MEGNYUGVÁS

 

Nem hágy el a jóságos Isten,

Bizzál Őbenne holtodig!

Ha senki sincs, aki setgitsen,

Ő áld, vigasztal, boldogit.

Elhagyhat az egész világ -

Ő nem hágy el, gondja van rád.

 

Az Ő szent akarata nélkül,

Hidd, semmi sem történhetik.

Madárka a ház fedeléről

Tudta nélkül le nem esik.

Tudja fejünk hajszálait,

Óh, kössön Őhozzá  a hit!

 

Ha napod beborulni látod,

És könnyel sózod kenyered,

Ha  oda van már szép világod,

Az Isten akkor is szeret.

Földet eső termékenyit, -

Szivet, ha hullnak könnyeid.

 

És kiderül, a lég megenyhül,

Szines szivárvány felragyob,

És lejönnek hozzád a mennyből

A vigasztaló angyalok:

A béke, megnyugvás, remény,

S virág nyilt a tövis helyén.

 

Szivedben is a hit virága:

Hálaimádság fakadoz,

S mig belekezdesz az imába,

S érzed, hogy ajkad akadoz:

Az Isten lát és hall tégedet,

S megáldja rebegésedet!

                      (Sántha Károly)

 

 

MEGELÉGEDÉS

 

Van egy virág, egy ritka szép virág,

Mely ülteté: áldott az égi kéz!

Ahol virul, ott boldogság lakik,

S hol nem virul, az élet oly nehéz.

 

Oly könnyü volna ezt megszerezni,

S kik birják, számuk mégis oly kevés;

Keresnék, ámde rosszul keresik,

E szép virág: a megelégedés.

 

A legnagyobb rész olyan hitban élé,

Hogy e virág fenn, magasan virit;

Mily balgaság! A völgybe szállj alá,

Ott nyitja büvös-bájos szirmait.

 

Fenn a tetőn a vész zugása jár,

S a szép virág a vészt nem állja ki,

Ő gyenge, csendes lágy szellőt óhajt,

Mely ugy enyelg, mely u gy tud játszani.

 

Ne véld, hogy a tied is nem lehet;

Az Alkotónak áldott, szent keze

Beoltá egy ágacskán gondosan

Minyen teremtményének keblibe.

 

Az oltvány mérsékelt hevet kiván,

Kiszárad a nap lángsugáriban:

Tudd mindig mérsékelni vágyaid!

És boldogságod biztositva van!

 

Ne arra nézz, más mily sokat kapott,

Gondold inkább: hány maradt még, akit

Boldoggá tenne csak egy része vannak,

Mit téged, mint egész sem boldogit.

 

Ráb több van egynek, s másnak kevesebb:

Kellő mértékben áld mindig az ég;

A büszke tölgynek zápor árja kell,

A füszálnak egy harmatcsepp elég!

                            (Győry  Vilmos)

 

 

NE FÉLJ, CSAK HIGYJ!

 

Ember ne félj, ha bünöd bus homályán

Áttkörnek hozzád égi szózatok,

Isten keres, az Ő hivása sendül,

Néked is szól az, meg kell hallanod!

Isten keres, mert szivedet akarja,

Mert fáj neki te régi sok sebed!

Ember, borulj le imádkozó szivvel,

Hogy felemeljen áldott Mestered!

ú

"Ne félj, csak higyj!" Oly biztató e szózat,

Napsugár gyanánt szerte áradó...

Mindent betölt, mindent életre kelt,

Hirdetni mélységét szegény a szó.

Utadra hinti sugarának árját,

Meggyógyit, bár te magad sem hivéd.

Ember, halld meg: ez Istened szerelme,

Ki száz bajodban is tiéd, tiéd!...

 

Csendesülj le, hogyha kétségek tépnek,

Az Ur temploma a csendes kebel,

Szegény, üres szivekbe tér a Mester,

Hogy gazdagsággal Ő árassza el...

Vigaszt ne várj a megfáradt világtól,

Hallod? "Jöjjetek hozzám mind, akik

Megfáradtatok és én megnyugosztlak..."

Az égi hivás igy szól, igy tanit.

 

Óh, a világ tünékeny gyönyörével

Elfordul, hogyha látja könnyedet,

Mig ujjongnak mosolygva mind a szentek

A megtért bünös könnyei felett.

Ember ne félj, ha bünöd bus homályán

Áttörnek hozzád égi sugarak:

Isten keres a kegyelem szavával,

Készülj! Imádkozz! Alázd meg magad!

 

 

ÁLMODNI PUSZTA FÖLDÖN IS LEHET

 

Ne zugolódj, rosszabb lehetne még,

Gondold csak el, vakok is élnek itt.

Örülj, hogy fényt isznak szemeid

És nem vagy sánta, béna, rut, beteg.

Az arcodon sem nyilnak serbh,elyek

És nem ciplesz pupot a hátadon,

Sejtenéd csak, hogy mily fájdalom

Görnyedni ily nehéz teher alatt.

Süket sem vagy és hallasz hangokat,

Azt is, akár a füszál ha szélben leng

És szólni tudsz, szavad zenéje zeng,

Hisz nem vagy néma, és az illatot

Mély sóhajjal tüdődbe szivhatod.

Nem ténferegsz, mint leprás - egyedül,

Akitől fut és messze menekül

Mind, aki él, mert rothadást lehe,.

Ne zugolódj, mert akkor vétkezel!

 

Gondold meg, látsz, s szemed mint

Óráiás tengertükör, oly partalan ragyob,

Beleférnek a npa, a csillagok, a hold,

A felhők és minden életek. Füledben

Olykor csodás énekek csengője csendül

S az ajkad is dalol,

S néha egy szellemszárny felkarol,

S repül veled oly légiókba fel,

Hogy kellemes, nagy mámort érezel.

Örülj mindennek, amit élvezel,

Ne zugolódj, mert akkor vétkezel!

 

Mit akarsz hát, szegény vagy, mondd mi az ?

A pénz? Hitvány bogáncs, csak földi gaz.

S ahhoz tapad csupán, ki gazra lép,

Meredek uton más a flórakép.

 

Mit akarsz hát?

 Látod, mily csodás gazdag vagy?

Hozzád Dárius szegény!

Az fáj talán, hogy vánkosod kemény?

Álmodni puszta földön is lehet.

Aranyban felmérni a kincseket

Nincs arra mód, mert oly nagy véke nincs.

A vakokra és a némákra tekints

És azokra, akik lelki kodulsok.

S ha szived mélyén a jóság felbugyon,

Két kézzel adjál, annál több marad,

Mint hogy nem homályosul a nap

Hevét ha ontja, szórja pazarul;

Tüzglóriája még fénylőbbre gyul.

Hálás lehetsz hát bármerre nézel,

Ne zugolódj, mert akkor vétkezel!

                        (Várnai Zseni)

 

 

HOMOKBA IRJAD

 

 

 

A panaszodat, a bánatodat

homokba irja!

Ha fáj valami, hát akárkinek

azt el ne sirjad.

Homokba irjad, a porba irjad...

a szived buja akármily nagy,

az embereknek azt el ne mondjad,

a terhedet csak csendben hordjad.

 

A mások bünét és gyarlóságát

homokba irjad.

A megnemértést, támadásokat

óh fel ne rójjad.

A Mester is csak igy csinálta ezt,

s bár várta Őt a bus fakereszt,

az asszony bünét homokba irta;

Ő elfedte s a szél elfujta.

 

Legyen az bármily szép, szent igazság,

mind eltapossák.

S ha vérzik is a szived érte,

megmosolyogják.

Ezért, ha égig ér is a bánatod,

s ha könnyeidet el se sirhatod,

hordoznod kell, mert el kell, hogy birjad!

S ha nem látják, - hát homokba irjad.

 

Emlékeideg, mik ide kötnek,

homokba irjad.

Mit kölcsön adtál: pénzt, sőt bizalmat,

a porba irjad.

Igy jóbarátod lesz a fél világ,

- s inségedben éhenhalni hágy. -

De bizton számithatsz az Urra!

Ezt márványba vésd! Ezt ne ird a porba!

                        (Bajor László)

 

 

CSAK JÉZUSNAK MONDD EL

 

Hordozd hallgatva, csendbe

amit hordozni kell.

Amásnak elkeseregve

sulyosabb a tgeher.

A seb csak jobban éget,

ha hozzá ér kezünk,

mert miden érintésre

ujabb kint érezünk.

 

Ha fájdalmak, keservek

töltik be lelkedet,ámondd el az Egyetlennek,

Ki but, bajt elvehet.

Ő hordja gyöngeségid,

szerelme oly csodás!

Vigasztal, gyógyit, épit,

mint nem tud senki más.

 

Hozzá vidd minden terhed,

mellyel szived tele.

Mint atyjával a gyermek,

beszélhetsz Ővele.

Boldogság, béke tölt be,

szemed ha Őrá néz,

s  könnyü lesz mind, amiről te

azt hitted, hogy nehéz.

         (Németből: Vargha Gyuláné)

 

 

MAJD EGYSZER MEGÉRTED!

 

Nem most! A jövő életben

Értjük meg, miért könnyeztünk;

Majd ott, a szebb és jobb helyen,

Igen, ott  mindent megértünk!

Munkád fonala elszad

Váratlanul és hirtelen,

Hogy miért? Ki fejti meg? - kérded,

Csak ott tudod meg a mennyben!

 

Most gyors felhő boritja be

Rövid s kedves kis örömed.

Megszünt az ének szivedbe

Hogy miért? - egyszer majd megérted!

Szép álmaid miért vannak?

Miért foszlik szét reményed

És vágyak miélrt háborgatnak?

Ott vent, majd egyszer megérted!

 

Isten kezében van jövőnk,

Ő minket legjobban vezet.

Ha hull is könny a szemünkből,

Meglátjuk, Ő nem tévedett!

Bizzál csak a jó Istenben!

Ne félj, Ő tartja kezedet.

Most átmész nehézségeken,

Hogy miért?- Majd egyszer megérted!

 

 

K É S Ő B B ...

 

"Később érted meg ezt!" - igy szülsz Uram,

S mit rendelél, hiszem, javamra van.

A mentő ut bár sürü ködbe'  még,

Te látod, jó Uram, s ez már elég!

 

Türelmesen itt állok, várva hát,

Mig megnyitod reményem ajtaját,

S dicsőségben, mint képzelni is mermém,

Szerelmed üdve tárul itt elém

 

Szivem nyugodt, reád támaszkodom,.

Örvendek, mert Atyám vagy, jól tudom.

Fáradt fiad karod között pihen,

Amint akarsz, ugy tégy Atyám, igen!

 

Munkád a munkám s utad is enyém,

Bár csendben' jár, vagy förgetegbe' mén

S ha éjnek és viharnak vége lett,

Mi szép lesz ott a fénybe' fönn, Veled!

                   (Németből: Varga Tamás)

 

 

LÉGY HÜ MINDHALÁLIG...

 

Tárd ki a lelkedet az Ige napjának,

Szived sötétjében mennyei fény támad!

S ha bánat éjjelén szemed könnytől ázik,

Halld a krisztusi szót: "Légy hü mindhalálig!

 

Légy h ü mindhalálig az Ige könyvéhez!

Boldog, ki éhséget s szomuságot érez

Sóvárgó lelkében... mert mit szive áhit,

Üdve utja lesz ez: "Légy hü mindhalálig!

 

 

Hogy élted ösvényén bizva s bátran mehess:

Erőt s utmutatást Bibliádban keress!

Legyen hited "szikla", s bizodalmad "gránit!"

Vésd szivedbe a szót: "Légy hü mindhalálig!"

 

Legyen a Biblia életed vezére,

Hogy utadat áldás, boldogság kisérje!

De ha élted napja fellegesre válik,

H?ithez és Jézushoz "légy hü mindhalálig!"

                   (Siető Pál)

 

 

A GÁLYARAB

 

          I.

 

Kis lakában csöndesen bibliázotgt,

S lelke az Ur mezőit járta:

Hogy megfürödjék mennyei virágok

Gyöngyhamat

ba, himporába'

S hiveinek - szorgos méhként - lehozza

Édes mézét hitnek, szeretetnek...

Midőn rátört a zsarnok poroszlója:

"Jöjj biráid elé - eretnek!"

 

Az Ur szolgája szeliden fölállott

S szólt: "Birám egy, - az b élő Isten!"

S elhagyá a kseregő kis családot

Bizva a tiszta, erős hitban:

Hogy az igazság véddpajzsa kiséri,

Őrző angyalok járnak véle,

S a kelő hajnal megint otthon éri

Szerettei nyájas körégbe.

 

               II.

 

Csak egy kérdése volt a zord biráknak:

"Megtagadod-e hitedet?"

Sziklaszilárdan, emelt fővel mondá:

"Nem! Isten látja lelkemet!"

 

Védő szavát már nem is hallgatták

A sötétségnek fiai.

Durva pribékek kezeibe adták,

Nehéz gályákat hajtani.

És ment szeliden az Ur hiv szolgája,

Elhagyva családját, honát.

S viselte, mint a Názáreti, türve

A sebző töviskoronát...

 

           III.

 

A gálya már a messze tengert járja.

Egyszerre a magas ég elborul,

S mint végitélet szörnyü harsonája,

Dörgés harsan...villámok tüze hull...

T ornyosulnak vad, hmaragos hullámok,

Mindenkit elfog réámes félelem...

Bilincsekben csak a gályarab áll ott

Szilárdan, bátran a fedélzeten.

 

Imádkozik: "Uram, bocsáss meg nekik,

Akik rám t örtek gonosz-bot orul..."

S hő fohá.sza im, felhatott az égig:

Felhő oszlik... a vihar elvonul...

A zord kormányos kőszive meglágyul,

Parancsot ad - feloldják a rabot,

S csillagszemükkel a menny magasárul

Lemosolygnak az őrző angyalok....

             (Lampért Géza)

 

 

 

 

                  IX.

 

 

ELHIVÁS SZOLGÁLATRA

 

 

"Ti pedig választott nemzetség,

királyi papság, szent nemzet, meg-

t artásra való nép vagytok, hogy

hirdessétek Annak hatalmas dolgait,

aki a sötétségből az ő csodálatos

világosságára hivott el titeket."

               ( 1Pét.2:9)

 

"És monda nékiik: Elmenvén e széles

világra, hirdessétek az evangéliumot

minden teremtésnek."  (Márk 16:15)

 

 

 

 

HAJNALBAN HIVOTT EL AZ UR

 

Én nem vártam, mig leszál az esti csend.

Hajnalban mondtam boldogan igent.

És a szőlőskert felé mentem Vele...

A nap már felkelt, hogy mujnkához kezdtem.

Bibor-sugarát küldte át a kerten,

S engem kisért az égi Mester szeme.

 

És jötek mások, jöttek egyre többen,

Hogy dolgozzanak ők is a szőlőben.

És az arcukon titkos tüzfény lángolt.

És nem baj az sem most, hogy házuk rozzant.

Szivük ujjongot, s a gyönyörtől dobbant.

Csak az elveszett percekért de kár volt!

 

Egész kis sereg nyözsgött már a kertben.

Folyt is közöttünk áldott, nemes verseny,

És oly vidáman énekelt a csapat.

Arcukon néha gond felhője támadt,

Mert itt is, ott is bujkáltak az árnyak,

Azért a munka mégis tovább haladt.

 

Volt, ki délben jött, volt, ki délután.

Harmatos földtől lett sáros a ruhám,

Mert engem korán hivott el a Mest er.

Én ifju hévvel vittem neki szivem,

Nem tartott vissza kisértőn senki sem.

Hisz kezemben volt a szent égi fegyver.

 

Fárdt munkások mozognak a kertben.

Az esti sugár piroslik enyedten.

S feléd forditom naptól égett arcom.

És várom csendben jeled fent az égen.

Tudom, nem lesz több semmivel a bérem,

Mint annak, ki jött, mikor szállt az alkony.

 

Megfogom későn jött szolgáid kezét,

Együtt megyünk mmi, jó Urunk, eléd.

Nem kérem azt, hogy nagyobb bért adj nekem,

Hisz érdemem nincs. Csak egy van: KEGYELEM!

                   (Bánfinél Roóz Magdolna)

 

 

UTOLSÓ MUNKÁS

 

A nap leszáll és lőlőhegyed ormát

Aranyozza az alkony, Istenem.,

Munkásaidat látom fenn mozogni,

Apró bogárkák, serény hangyanépek,

Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.

Munkálkodjatok, mig nappal vagon:

Mondtad, s elküldted mindannyiokat.

Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délban.

Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,

És felszállt áldozati páraként

S virágillat lett: édes öntudat

És boldog, tiszta lelkiismeret.

Hogy sürögnek ott fenn a hunyó napban,

Aranyként csillan szürke hangya-testük,

Már készülődnek lassanként haza, -

Egy óra még, és itt van a sötét.

 

Sötét, sötét: hogy száll a szörnyü szó,

Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid,

Mily félelmes vagy, mily irtózatos,

Még annak is, ki dolgozott napesti,

Hát még annak, kit elhagyott a hajnal,

És elhagyott a délelőtt s a dél,

S kit a hagytló nap is igy talál:

Hivalkodva és haszontalanul.

 

Álltam valami messze piacon,

És tarka rongyként ráztam lelkemet,

Igy tünt a hajnal, igy futott a dél,

És igy jött rám a késő alkonyat.

Utolsó munkás és utolsó óra -

Most itt állok a szőlőhegy tövén,

Napszámodba szegődnék, Istenem.

Egy óra még, és itt van a sötét.

 

Ezt az utolsó órát add nekem.

                        (Remé.nyik Sándor)

 

 

A DAMASKUSI UTON

 

A város nyüzsög. Esti zajban zug;

De előtte a hosszu országut

Már lecsendesült, álmosan hallgat.

Az éj közelg s szent csodát takarga.

 

A messzi uton gondba mélyedten,

Sötétlő alak népked sebesen.

Szemében lázak égnek s haragok;

Agyában száz meg száz terv kavarog.

Görcsös ökölbe szoritva keze,

Mint hogyha ütni készülne vele.

Saul ő... Saul! Ő megy sietve

Lesujtani a keresztyénekre,

Irtani őket tüzzel és  vassal...

"Gyehennáre a pokolfajzattal!"

Igy dul-ful belül, forrong magában,

Lelke ijesztő éjszakájában.

 

Körül a sötét egyre sürübb lesz,

Mignem a komor, szinte félelmes

Fekete kárpit mindent egybe von;

Nem látszik többé se irány, se nyom.

S ekkor... a néma, nagy kietlenben,

A dermesztően halálos csendben,

Megszólal egy hang a végtelenben:

"Saul! Saul, mért üldözöl engem?"

 

Szivfájditóan szomoru a hang, -

Komor-zengésü, mint a gyászharang.

Szemrehányás, vád, kin, keserüség,

Panasz, jaj, sóhaj, mind-mind benne ég.

De mint napfény a zord hegyek felett,

Átragyog rajta a mély szeretet,

A megbocsátó kegyes szánalom:

Föld fiának az égi irgalom.

 

Saul csak áll... és bénultan hallgat.

Mint szilákat a zugó viharnak

Hirtelen támadt rohanó árja;

Egész valóját át- meg át járja,

Lelkig megrázza, tépi, csapkodja,

Mig minden szennyét tisztára mossa

Az a néhány szó... ott a nagy uton...

Érzi, hogy rögtön térde kell hulljon,

Mert nem lehet azt állva elbirni,

Mikor a lélek elkezd benne sirni.

Mikor ott benn egy világ összedől,

S uj ember lesz a romlot régiből.

 

Mig arcán könnye lssan szánt végig,

Lelke felujjong egész az égig;

S aki a földről szédülten feláll,

Nem Saul többé, hanem immár Pál.

 

Pál, ki megfordult ott a féluton,

Hogy az egy igaz utra eljusson,

S mindhalálig a Krisztusért fusson.

                  (Sz.Nemes Erzsébet)

 

 

NEM  MONDOTT FEL NEKEM!

 

Szolgálatára angyalok sietnek.

Parancsol viharoknak és szeleknek.

Megérteni, felfogni nem lehet,

hogy meglátott, parányi porszemet,

s szolgálatába vett.

 

Szivemben ujjongva dalol a hála.

Kerek világon nincs jobb gazda nála!

Mikor szolgálatába fogadott,

nem csak munkát, drága feladatot,

erőt is Ő adott!

 

Szentlelkét adta: segitsen vezessen.

Sürgessen: soha ne időzzek resten.

T ekintete rajtam volt szüntelen.

Mindenre elég volt a kegyelem.

Ő maga járt velem.

 

T alált volna annyi hüségesebbet,

parancsainak engedelmesebbet.

Csudairgalmát áldja énekem,

hogy szolgálhattam hosszu éveken,

s nem  mondott  fel nekem...

 

Pedig annyiszor megtehette volna!

S én szegény, gyenge, engedetlen szolga

t ürelmét, irgalmát dicsérhetem...

mert ezután se mond fel... sohasem!

Övé az életem!

                         (Turmezei Erzsébet)

 

 

UTJELZŐTÁBLA

 

Vigyáz a falvak szélén s ott áll

a szétfutó keresztutaknál.

Vigyáz, mindig u tfélen állva

s irányt mutat mellén a tábla.

 

Lábára indák tekerőznek,

a barmok hozzá dörgölőznek,

vállára galamb, varjuk száll,

az utról ráfeccsen a sár,

nap fakitja és veri zápor,

úmegrepedez a télfagyától,

kölykek vágnak belé sebet,

beszennyezik kósza ebek,

de jó- s balsorsban egyaránt

áll és mutatja az irányt.

 

Mellette bölcsek és bolondok

cipelnek álmot, vágyat, gondot,

jönnek és mennek ifjak, vének,

nészmeneteik és temetések,

ő áll és tör s nem válogat,

mindenkinek utat mutat.

 

Utjelzőtábla lettem én is

ott, hol az ut Isten felé visz.

Embersorsok utfelén állva

mutatok mindig egy irányba:

Krisztus felé. Nap szur, ver zápor,

didergek a közöny fagyátóol,

bün-indák reám tekerőznek,

rut vágyak hozzám dörgölőznek,

vállamra kétség-varjuk száll,

s fülembe azt kiáltja: Kár!

 

Az élet sara rámfrecseg,

megsebeznek gonosz kezek,

de jó- s balsorsban egyaránt

állok, s mutatom az irányt,

akik mellettem elhaladnak,

a fáradt tékozlófiaknak.

 

Mellemről Isten lángirása

beragyog ködbe, éjszakába,

s szinte kiáltja: emberek,

mindnyájan erre menjetek,

a Krisztus jár előttetek,

nála lesz békességetek,

csak a nyomába lépjetek,

szárnnyá válik keresztetek!

Hát bizzatok éshiggyetek,

s szeressetek, szeressetek!

                  (Bódás János)

 

 

 

CSATLAKOZZ HOZZÁ...

       (Acs. 8:29/b)

 

Ez itt a kérdés: megközeliteni!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Hintaján ült; ma autón, motoron

száguld az ember, gyorsvonatokon ,

meg nem állitják apró tornyaink:

világürbe röpitik vágyai!

És nő a kérdés: megközeliteni?

Csatlakozz hozzá...szállj fel a szekerér,

értsd meg, eszéhez férkőzz ma közel,

ámbár a szivét kéne megragadni,

de azt elrejti, nem nyilatkozik,

és éppen őt kell megközeliteni...

Nem mondhatotd: "érted-é, amit olvasol?"

Ő nem fele: "Ülj fel ide mellém,

s kérlek, az Irást magyarázd te meg!"

Fogalmaink is ismeretlenek...

 

Az bizonyos, sok más hely bizonyitja:

Szentlélek nélkül ott se mehetett,

A Lélek küldte akkor Filepet,

a mondandóját Ő bontotta ki -

Hogy merte volna megközeliteni

parancs nélkül az idegen nagy embert?

 

Uram, a Lélek tüzét add nekem,

Uram, segits megközelitenem...

És érdeklődést Te gyujts a szivekben,

jó vallomást adj ajkukra, Uram!

Ez volt a kérdés - megközeliteni,

és ez a kérdés, tudom én, ma is.

A Lélek oldó és kötő hatalma

küldte a hintó után Filepet,

S a Lélek küld ma is: keresd meg, menj utána.

Hát gyüjts nékem Te ma is lelkeket...

Pünkösdi tüz, ragyogj fel életünkben!

Utat mutass és alkalmat teremts!

Ügyetlenségünk rossz bilincsxeit

rontsd le Uram, és küldd a szekeret,

autót, motort, nagyo-embert, kicsit,

szinest, fehéret, száguldót, mait,

s a Lélek bontja majd kki titkaid!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Uram, segits megközeliteni!

                (Fejes Ádám)

 

 

MOST ÉNI - KÜLDETÉS!

 

Most élni - küldetés!

Elfogadni - alázat.

Ez az én századom:

ez a rohanó, véres hjuszadik század.

Legelején érkeztem.

 

Egy világháboru átkos árnyéka

már gyermekéveimre ráhullt...

s ma viharnyárnyakon

már végefelé száguld.

 

Atomkor százada lett.

Észbontó kérdések kavarognak,

és nincsen felelet.

 

Két világháboru véres emléke

sikoltja bennünk: Béke, béke!

Mért kellene gyülölnünk, ölnünk?!

 

Világürbe törünk, s pusztul a Földünk.

 

Soha  nem tudtunk ilyen sokat,

és soha ilyen keveset.

Feledésbe hulló szavak:

testvér, irgalom, szeretet.

Viharzugásba visz halk énekem.

S most élni küldetés,

mert igy rendelte Isten énnekem!

 

Ő egyszer számonkéri küldetésem,

s itél felettem:

hogyan szolgáltam és hogyan szerettem..

a szabadulás egyetlenegy utját,

Jézus Krisztust, hirdetni szóvel, tettel

hogyan siettem!

 

Még itt vagyok, s most élni - küldetés!

Embermilliárdok kis porszeme,

embereóce

n kicsi cseppje, én

amit tettem és amit tehetek,

olyan kevés!

 

Vége felé viharzik a század,

vége felé lehellet-életem.

Köszönöm Krisztusom,

hogy ezt a lehelletnyi életet

ma ujra csodatévő kezedbe tehetem.

 

Továbbsodor magával

századom, ez a viharszárnyu század.

Mlst élni - küldetés!

Elfogadni - alázat.

 

Szivemet Krisztushoz emelem.

En yém a küldetés.

Övé a kegyelem.

                 (Turmezei Erzsébet)

 

 

SZIVED KINCSE NŐ, HA OSZTOD

 

Szived kincse nő, ha osztod;

Szórd a földbe magvadat,

Szertehitve hoz gyümölcsöt,

Egy rakáson megrothad.

Nyomja vállad gondnak terhe?

Roskadoznak lépteid?

Vedd magadra másnak terhét,

S meglásd, Isten megsegit.

 

Fázva jársz a hómezőkön?

Fagyni érzed véredet?

Éleszd dermedő testvérid,

S mented önnön életed!

Megsebeztek a csatában?

Halld magad körül a jajt,

Önts olajat más sebébe,

S tiéd is megenyhül majd.

 

Fogyni kezd erőd forrása?

Jézusnál van uj erő,

Venni Tőle, adni másnak

Üdv ez, amely egyre nő.

Tenni, hatni vágyik lelked?

Tenni tud, ki hün szeret,

Hün szeret, ki hiven szolgál,

Él, ki ébreszt életet.

                     (Bódás J)

 

 

SZOLGÁLAT BOLDOG UTJA

 

Dicséri, áldja szüntelen

Jézust a szivem, ajkam.

Amit Ő müvelt énvelem,

amit Ő végzett rajtam,

azt némán el nem hallgatom.

Ki jártam könnyes utakon,

csodáit zengem vigan.

 

Rég kuldus voltam, uttalan,

S Jézusban kincset leltem!

Utamnak drága célja van,

betölti fénnyel lelkem:

a kincset széjjelosztani,

és Róla jó hirt mondani!

Szolgálat boldog utja!

 

Szolgállak téged szüntelen,

Jézusom, fénylő Hajnal,

törölve fájó könnyeket,

harcolva buval-bajjal,

mig utam Hozzád el nem ér,

hol árnék nincsen, vár a dél,

és szinről-szinre látlak.

             (Turmezei Erzsébet)

 

 

A NAGY TITOK

 

Elég! Mondtam Illéssel összerogyva

és ültem fájón, csendesen, zokogva.

Elég Uram! Elfáradtam már,

s ha visszanézek sok elvesztett csalán,

miért volt a harc, a küzdelem?

- Most leteszem elbukott életem.

Vedd el Uram és tedd, amit akarsz!

Látod, nem arattam, fényes diadalt:

pedig mennyi álom, remény

lelkesitett az ut kezdetén.

Hittem, hogy az ut végén, mitn győztes,

emelt fővel állok meg előtted.

S most megkopott hitem rongyaiba bujva

remegve mondom utolsó imám,

százszorosan érezve minden kint,

sir bennem  minden, minden ami fáj.

- Mondtam, mondtam még sokáig

és én nem is tudom,

szivem keserü forrásából,

milyen szavak buggyantak ajkamon.,

S mint idétlen, ki elvesztett mindent,

üres kezem az ég felé tártam:

Isten! Én vagyok elveszett gyermeked!

- Most nincs előttem ut tovább,

fáradt  fejem a porba hajtom:

Te akartad, hogy higgyek Benned,

mégis elveszett, elbukott a harcom.

 

- És ott az utszéli homokban,

mint elszálló, könnyü fuvalom,

valószereütlen neszt hallottam, és

csitult as kin, enyhült a fájdalom.

Az időtlen időből hullt reám

az életetadó, megujult remény,

tartalmat kapott ujra az élet,

szépséget, mint az ut kezdetén.

Percről-percre uj erőt kaptam,

mig vonult előttem az emlékezet:

Istgen Lelke megpihent rajtam,

mint a hórebi sziklák szirtjei felett.

- Mit csinálsz ittz? Kérdezte tőlem is.

Mit csinálsz itt? Lelked miért zokog?

 

Hát nem ismertél meg a Kármelen?

Félelemre lehet-e okod?

- Tovább küldött ugy, mint ahogy Illést,

és feltárult előttem a nagy titok:

- a Kármel hegyi győzelem nagy hőse

nem Illés volt, és nem is én vagyok.

             (Páskulyné Kovács E)

 

 

KERESEM AZ EMBERT

 

Keresem az embert, de nincs: nem találom.

Megsuzólitanám, de a  szót nem lelem.

Szeretni szeretném, s csak büneit látopm.

Mellette maradnék, s futok szüntelen.

 

Keresi arcomat, de mindig elrejtem.

Beszél velem, de é n rá se hallgatok.

Egyedül gyötrődik gondban, félelemben.

Testvért keres bennem, s testvér nem vagyok.

 

Krisztusom, töröld el megkötözött vétkem!

Segits levetkőzni önző lényemet!

Krisztusom, egyedül Te győzöd le énem.

Vezess a testvérhez, hogy - testvér legyek!

                 (Konrad Mieth után németből: Turmezei E)

 

 

AHOGY LEHET!

 

Névtelen. Csak azt tudom, hogy hittek,

s hogy Jézus elé egy halálra vált

gutaütöttet vittek.

Beleütköztek testbe-vérbe, kőbe,

sokaságba, falakba, háztatőbe,

de nem tört meg a bátor lendület!

Ha ajtón nem, hát a tetőn keresztül,

de odavitték

Jézus elé betegüket.

Nem hátráltak meg, és a béna járt!

 

Négy vádoló szempár tekint felém

az évezredes messzeségen át.

 

Segitségért sikoltó testvérekkel

van az utam lépten-nyomon tele,

akiket vinni kellene,

Jézushoz vinni! S m,egállitanak

emberek, zhárt ajtók, kemény falak.

Mégse szabad megállni! Hova lett

az a tetőbontó hit, szeretet?

Ki ment fel, ha végezetlen marad

a szent, örök ,egyetlen feladat:

Jézushoz vinni az embereket?

Fel! A tetőn át is! Ahogy lehet!

Kewresztültörbe hittel mindenen,

ahogy az a négy áldott névtelen!

              (Turmezei Erzsébet)

 

 

AZ ELHIVÁS MEGÉRTÉSE

 

Az elhivás megértése

olyasn csodálatos.

Lehet, hogy a családban kell

keresztet hordanod.

Fel sem fogod, milyen nehéz

ez egyszerü dolog,

többet akarsz, legyen nagyobb,

látványosabb sorod.

 

Tanitó lenni, vagy akár

Igerhirdető is!

Nem ülni csendben, s hallgatni:

elmondanád te is - gondolod -

nem vetsz számot,

nem gondolsz rája:

Isten rendelése minden,

az Ő megbizása.

 

Az, hogy ki hol állja helyét:

elrendelése van.

Egyik különb a másiknál,

azt gondolják sokan.

De nézd csak, a tőke hordoz

vesszőt, s azon gyümölcs.

A gazdáé csak a munka,

de áldást ont a föld.

 

Ki merné most azt mondani,

ez  vagy az a nagyobb?

S ha nem azt végezné minden

amire hivatott,

amit csinála? Mi történne?

Mio lenne belőle,

ha a hegy mélybe omlana,

s a viz hegytetőre?

 

Ott a mélyben a tő partján

nem teremne virág,

s fenn a jó meleg homokdomb

nem érlelné mustját.

- Ezért maradj ott,

ahová a sorsod állitott,

nem biztos, hogy jobban lenne,

ahogy te áhitod.

 

Mindenütt van munka, öröm,

s bőven szolgálat,

s ha ott elvégzed hüséggel,

ahol élsz, ahol vagy,

adj hálát érte mindennap,

ha nem marad hija

a mérlegen, ha megmérik,

ami rád van bizva.

                (Páskulyné Kovács E)

 

 

A TE HELYED

 

Hová az Isten állitott,áBizonnyal az a te helyed,

Csak ott lehet Ő apizsod,

Csak ott lehet mindig veled.

Áldást ha kiván adni rád,

A földön szerte nem keres

Csak ott keres a helyeden,

S jaj neked, ha az üres!

 

Álld meg hát hiven helyedet,

Akormi sulyos a kereszt.

S ha tüz próbálja hitedet

Ne óhajtsd elkerülni ezt.

S ne nézz sóvárogva másfelé,

Ha tán helyed igénytelen,

Dicsérd az Istent éppen ott

Az  elrejtett kicsiny helyen.

 

Amit mulasztasz, ugy lehet,

Elhagyván a mgad helyét,

Az tán áldásból fosztja meg

Istgennek egy más gyermekét.

Gondold meg jól, a te helyed

Te töltheted be, senki más,

Az Ur rád bizta, s Ő vele

Tiéd lesz majd a számadás.

 

Fogadd naponként e helyet,

Mint Istened ajándékát,

Ne szőjj magad más terveket,

Add őket mind az Urnak át.

Győzelmet akkor ád csupán,

Imád csak ugy hallgatja meg,

Ha mint az Ő hü harcosa,

El nem hagyod az őrhelyet.

 

Halálodig légy hü s igaz,

Ugy nyersz majd égi koronát,

Benned az Ur, ha hü maradsz,

Megdicsőitheti magát.

Örvendve töltsd be tisztedet,

Boldog reménnyel véárd Urad,

Hadd lássák azt meg mindenek,

Hogy Ő békét és üdvöt ad.

 

S ha majd Királyod megjelen,

A földön szerte nem keres,

Csak ott, saját kis helyeden,

S örvendve látja: nem üres.

Óh boldog nap számodra az,

Ha itt helyeden megtalál

Magával visz a mennybe föl,

S a trónon néked helyet ád.

           (Vargha Gyuláné)

 

 

 

 

AKAROM

 

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

 

A végtelen falban legyek egy tégla,

Lépcső, min felhalad valaki más,

Ekevas, mely mélyen a földbe ás,

Ám a kalász nem az ő érdeme.

Legyek szél, mely hordja a magot,

De szirmát ki nem  bontja a virágnak,

S az emberek, mikor a mezhőn járnak,

A virágban hadd gyönyörködjenek.

Legyek a kendő, mely mindig enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagok.

Legyek a fáradt pillákon az álom.á

Legyek a délibáb, mely megjelen

És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem.

Legyek a délibáb a rónaságon.

Legyek a vén föld fekete sz,ivéből

Egy mély sóhajtás fel a agas égig,

Legyek a drót, min üzenet megy végig

És cseréljenek ki, ha elszakadtam.

Sok lélek alatt legyek a tutaj,

Egyszerü, durván összerótt ladik,

Mit a tengerbe visznek mély folyók.

 

Legyek a hegedü, mely végtelenbe sir,

Mig le n em teszi a Müvész a vonót.

                       (Reményik Sán dor)

 

 

NEM UGY SZERETNÉK

 

Nem ugy szeretnék szolgálni Néked,

Mint aki csupán látszatot üz,

Mint kinek adtál nagy tehetséget,

S saját magára koszorut tüz.

 

Nem ugy, Uram, én nem ugy szeretnék,

Én a parányi, én a csekély.

Ugy akarom, hogy csak Néked tessék,

Mit Rólad csengő ajkam beszél.

 

Nem büszkén, gőggel, nagyravágyással

Szolgállkak  Téged, mennyei Ur.

Csak alázattal hangozzék a dal,

S e bünös földet szárnyalja tul.

 

Szálljon az égbe, s Tehozzád érve

Vedd kedvesen, óh nézz le rám.

Nem vágyom földi elismerésre,

Csak a Tiéd kell, égi Atyám!

 

Csak ugy szeretnék szolgálni Néked,

Nogy ne szereplés legyen, Uram.

Siromig mindig csak Hozzád s yérted

Zengjen a lanton minden futam.

 

S habár a  cél még távolba vész,

Mögötte vár a nagy jutalom.

Addig is küzdök a bajjal, vésszel,

S Tiéd legyen a szolgálatom!

 

 

MINT SZÉLBEN AZ ARANYKALÁSZ

 

Ha embertársam bünterhével

másik uton, de Hozzád ér el,

ne rakma rá magam bilincsét.

Önigazam gőgös gerincét

tanitsd, Uram, meghajlani!

 

Ha a testvér tövisel t álal,

félreértnek, megdobnak sárral -

mit felróbbam, a szélbe hintsd szét.

Sértett énem merev geri ncét

tanitsd, Uram, meghajlani!

Ha ki nálam kisebb, elfá-radt,

én őt várom, ő engem várat -

kendőt ide, meg a medencét!

Méltóságom kényes gerincét

tanitsd, Uram, meghajlani!

 

Bélpoklosok, vakok körében

ne fogjon el undor vagy szégyen.

Hordjak téglát, seperjek pincét -

uri módom finnyás gerincét

tanitsd, Uram, meghajlani!

 

De ha Sátán lelkemre áhit,

leszaggatná szentelt ruháit,

s vinné, vinné már szivem kincsét -

gyávaságom puhány gerincét

ne hagyd, Uram, meghajlani!

                   (Iványi Tiborné)

 

 

A KORONA

 

Lágy bársonyszárnyon száll az alkony,

Az éjnek hüvös szele lebben...

A tanitónő fáradt szivvel,

Töprengve elmereng a csendben.,

 

Eszébet jut, hány sulyos óra,

Hány kinos kudarc van mögöte,

Ereje hán yszor hagyta cserben

És hányszor hullott forró könnye.

 

A szeme most is könnytől nedve.,

"És édes kicsi bárány-nyájam

- amelyet őrzök évek óta -

Ragyogsz-e majd a koronámban?"

 

És alig hangzott el imája,

Mikor vakitó fényözönben

Egy csodás alak állt előtte,

Izzó fehérbe öltözötten.

 

"Szent angyal!..." - sugta áhitattal,

A látomástól meglepetten. -

És megszólalt a fényes angyal:

"Az én Uramhoz kövess engem!"

 

SX a tanitónőt kézenfogva

Széttárta sziporkázó szárnyát,

Repülni kezdtek képzeletben

A csillagfényes éjszakán át...

 

Ésa egyre feljebbe, feljebb szálltak,

A gondolatnál sebesebben...

Csak Isten dicső trónusánál

Álltak meg végül mind a ketten

 

Az angyalkarok énekeltek,

Zengett az ünnepi hozsánna!

Középen ült az bÜdvözitő,

Sebei helyét tisztán látta,

 

"Uram! Most olyan boldog vagyok!

Óh hadd maradjak mindig Nálad!"

S az Ur szelidenm rámosolygott:

- "Most megmutatom koronádat.

 

Tudom a lelked vergődését,

Hallottam gyötrődő fohászod,

Most hüségednek jutalmaként

Munkád gyümöélcsét im, meglátod."

 

Koronárt rejtő ékszerdobozt

Tárt eléje az áldott Mester:

Ragyogó gyöngyök voltak benne,

Bevésebb tündöklő nevekkel...

 

"Ezek az én kis tanitványaim!...

Hogyan került a nevük ide?" -

S az Üdvözitő szólt szeliden:

- "A te munkádnak eredménye!

 

Ha rejtve volt is teelőtted,

Én számon tartom valahányat!

S egykor, ha véget ér a pályád,

Ők ékesitik koronádat..."

 

Hirtelen mi,nden elenyészett,

Nyoma sem volt a látomásnak.

A kis szobát elárasztották

A néma alkonyati árnyak...

 

A tanitónő szive ujjong

A földöntuli boldogságtól:

"Nem, ó nem szabad hiányozni

Egy kőnek sem a koronámból!

 

Megyek, megyek vetni a magot

Sötétben is, fagyban, sárban...

Kenyeremet a vizre vetem,

Az érlelés az Ur munkája!

 

Nyájának Ő viseli gondját! -

Én dolgozom, mig tart a nappal,

Tudom, megőrzi koronámat,

Mig felvirrad az  örök hajnal!"...

            (Németből forditotta: Koszta János)

 

 

MONDD AZ ÜZENETÉT

 

Ha ugy érzed, hogy nem is hallganának:

hallgatnak fent az angyalok.

Te csak beszélj, mondd az  üzenetét,

nézd! Krisztus arca felragyog.

 

Róla beszélj, mint hajdan a próféták.

Szádon keljen életre a szó!

Aki elküldött, mondd az üzenetét,

ne félj tőle, ha kemény is a szó.

 

Bünbánatra hivjad ezt a népet,

nagy sirásra az Ur Isten elé.

Kiálts, ahogy csak birsz kiáltani,

a bünös sziv hadd remegjen belé!

 

Ninive is megtért a Jónás szavára

és az Istennél volt irgalom.

- Mit tart a kegyelem, tudom, van bocsánat,

csak hangozzék az Ige ajkadon!

              (Páskulyné Kovács E)

 

 

IFJAK AZ IFJAKÉRT

 

Fiatal volt. Alig huszéves diák,

De rég magán hordta a bün-igát.

Végigtarolta az  évek mezejét,

Megkóstolta a bün borát, kenyerét.

De jaj, egyszer megérzé, hogy méreg az,

Méreg, mely pőokoli kinokat szerez.

 

Ott ül a magányos diák-szobájában

Egy ködös, borongó, hétfő-hajnalon,

Az élvek ize ott ég még szájában,

Kalap, kabát ott hever az asztalon.

Most jott haza tivornyás éjszakából,

A bünök borát fenékig itta,

De most ,már felébredt mámorából,

Szép álmát a valóság szétszakitja.

 

"Oh, hát csak ez? Csak ennyi az élet?

Hát már leéltem minden jót, szépet?

Nincs több? Nincs már semmi, mit nékem adna?

Csak ez? Csak ennyi? Ennek is mi haszna?

 

Igy kérdez az ifju, lelke hmáborog,

Undort érez , mikor multjára gondol,

Agya lüktet, szive hevesen dobog,

Benne cslódottság vihara tombol.

 

"Utálat! Undor! Mindig ez a vége.

Bünös életnek günhődés a bére.

Minek üzzem tovább a délibábot?

Minek nyögjam tovább a bus rabságot?!

Mit adott eddig az életem?

Mit adott sok bünös éjjelen?

Tivornyás orgiáktól mit várhatok?

Semmit! Semmit, csak undort, utálatot!

Mit adhat, ha száz évig is élek?

Eh, cimborák.. mit sem ér az élet!"

 

Szegény, meggyötört rabját a gonosznak

Másnap halva találták cimborái.

Önkezével lőtte át ifju szivét,

Mert nem tudott a léttől semmit várni.

 

Oh, és hány ifju bolyon már a létben,

Aki előtt semmit sem ér az élet.

Hány ifju hord gyilkos tőrt szivében,

És hánynak büne lelket ölő méreg!

Ki tanitja meg szebb, jobb uton járni?

Ki segit nékik bünbéklyót széttépni,

Hogy tudjon lelkük magasabbra szállnai?

 

Hivő ifjuság! A munka reád vár!

Jöjj hát, menteni az ifju lelkeket.

Ragadd meg azt, ki a lejtő szélén áll,

S hozd Ahhoz, kitől nyerhet szebb életet!

Jöjjetek ifjak, kik Krisztussal jártok,

Tegyetek bizonyságot a Mesterről,

Hogy Vele élve sok gyönyört találtok,

S rajta kivül nem tudtok jobbról, szebbről.

 

Jöjjön az, kinek mit sem ér az élet,

Kit koldussá tett a bün örvénye.

Krisztusban lelhet csak igaz értéket,

Benne van a lét legdrágább eszménye!

 

Ha láttok ifjat, csüggedőn, leverve,

Kinek a bünös élv gyilkoló méreg,

Álljatok mellé, örömmel hirdetve:

Krisztussal, Krisztusban gyönyör az élet!

    

 

FÖNN A VARÁZSHEGYEN

 

Itt fönn olyan jó! -Épitsünk Uram

három halékot: a két égi vendék

s Te abban lakhatnátok. Boldogan

szolgálunk Néktek: három papnövendék,

 

A Három Nagy Főpap szolgáiként...

- Jó itt Veled!...Oly csillogó a kékség,

amely fölénk hajol, s ruhád szinét,

a hófehéret nézni: álom... Kétség,

 

bánat kihuny bennünk. Melengető

mély csend, csodás, üditő égi béke

gyümölcse hull szivünkbe. Szent eső:

Kegyelem harmatoz lelkünk sebére.

 

Itt lenni oly jó! - De már vár a völgy,

és várnak lenn a sápadt szenvedőknek

seregei. Én hallom, hiv a föld.

Itt kell hagynunk hótiszta Hegytetőnket,

 

és ujra kötni, ujra oldani;

kötni sebet, oldani ősi átkot

és vétket Annak nevében,

aki

a tiszta mennyekből  földünkre szállott.

 

Menjünk le hát megint! S ha ujra fáj

nagyon: a zaj, közöny s a vaksötétség,

e drága Hegycsucs mindig visszavár;

szünteti fénye szivünk szenvedését.

                  (Gerzsenyi Sándor)

 

 

MUNKÁRA FEL!

 

Munkára fel, akiben hitvan,

Aki szeretni tud!

Munkára fel, az idő itt van,

S mindenkinek kijut

A nagy, nemes munkából bőven,

És gboldog az, aki majd hüen

Elvégzi dicső feladatát.

 

El a sok dőre földi gonddal,

Tekints a mennybe fel!

Ifju erőddel és koroddal

A munkát kezdjed el!

Ne élj a muló örömöknek,

Melyek majd örök gyötrelmeknek

Keserves létalapját képezik.

 

Az Ur közel, a napok mulnak,

Minden perc drága most!

Szenteld magad egész az Urnak,

S legyen kivánatos

Szivedben: rája várni ébren,

Dolgozva az Ur szőllejében,

Mint hü munkás a sok hévség között.

 

Molst, hogy s zózat tettre serkent,

Haználd fel az időt!

A bün tavából mentsd az embert,

S napfényre hozzad őt!

Rohan a nép a kárhozatba,

Kiálts felé, s talán szavadra

Megáll vagy egy... már ez is remény!

 

Testvér hamar! Fel a munkára!

Rombol a bün nagyon!

Álljunk elé! Vágjunk utjába!

Most van az alkalom!

Mentsük a lelket, mit se féljünk,

Jézus, a Mester van mivélünk,

S ha dolgozunk, Ő majd csodát müvel!

                  (Csopják Attila)

 

 

SENKI SE HALLGASSON!

 

Köszönöm a bizonyságtevő

ajkak vallomását, mert

általuk erősödött hitem.

A mások keresztjét látva, hallva,

a magmét én is könnyebben viszen.,

Nem vigasz, hogy mások nyomorultak:

Csak hallani kegyelmedről jó!

Hallani, hogy mindenféle bajban

Egyedül: Te vagy a vigasztaló.

 

- Óh hányszor tapasztaltam én is:

a legkisebb, a legkevesebb,

hogy gondod van reám,

hogy nem vetettél el,

csetlő, botló bünöst:

Sőt! Szeretsz engemet!

 

Sen ki se hallgasson,

ki megismert Téged, hogy

szivből szivbe jusson az öröm.

Hogy sok-sok vallomást

hallottam már Rólad,

s hogay elmondhattam én is

amit velem tettél:

Köszönöm Uram!

Nagyon köszönöm!

                  (Páskulyné Kovács E)

 

 

M  A  !

 

Holnap talán az ajkam néma.

Hogy ne maradjak

szerető szóval

senki adósa:

ugy szóljak még ma.

 

Holnap talán merev a lábam.

Segits, Megváltóm,

hüséges szivvel

szüntelen veled

járni a mában.

 

Holnap talán karom se mozdul.

Ma szent örömmel

ugy tegye dolgát,

mint a Te szolgád

itt s a siron tul.

 

Holnap tán a szivem is hallgat.

De ma hirdess

minden verése:

Áldom, Megváltóm,

mentő hatalmad.

 

A tegnapot beföldte véred.

Tied a holnap.

Nekem csak mám van.

Segits hüséggel

ebben a mában szolgálni néked!

                    (Turmezei Erzsébet)

 

 

LELKÉSZ - SZENTELÉSRE

 

     A pásztor magáért imádkozik

 

Éjjel van. Ott lenn megpihen a nyáj.

Én feljöttem az Olajfák hegyére,

Ahol hullott Krisztus verejték-vére,

Mig lenne pihen a nyáj.

 

Nappal a pásztor  bátor és erős.

A gondját  lágy mosolyba takarja.

Biztos a lépte és acél a karja

És a kicsiny nyáj békén legelész.

 

Mert a pásztornak njincsen gondja más,

Csak a báránykák játékát vigyázza:

Ha fáradt az egyik, nincs-e neki láza?

És a viz firrs-e, édes-e a fü?

 

Most éjjel van. Ott lenn pihen a nyáj.

Itt fönn fáradtan térdel le a pásztor,

Gyötörve gondtól, szomjuságtól, láztól,

S  szegény magáért igy imádkozik:

 

Amikor j.árunk napfényes mezőkön,

És báránykáim játékán mosolygok,

Látod- Uram, hogy tépik a gondok

Pásztorszivemet?

 

Nem láthatok be zord hegyek mögé,

Hol ránk les szörnyü szakadékok torka.

S az ellenséggel hogy kelek birokra,

Ha vad csapatban kis  nyájamra tör?

 

A pásztornak is vannak vágyai,

Mig elnéz messze-messze napkeletnek.

És minden reggel uj vágyak születnek

Az ismertlen szép mezők után.

 

A lábam fáradt. Alig ballagok.

Puha pázsit hiv hosszu pihenőre.

De le nem ülhet az Ur nyájának őre;

Csak menni, menni, menni, menni kell.

 

Csak menni, menni. Vagy állni magán

Pásztornak, őrnek, bástyának, toronynak.

És ha a harangok veszedelmet kongnak:

A nyáj remeghet, neki nem szabad.

 

Éjjel  van. Béke. Lenn pihen a nyáj.

Uram, eléd vet térdelő alázat.

Uram, ha jönnek félelmek és lázak,

Add, hogy a pásztor mindig hü legyen.

                         (Mentes Mihály)

 

LÉVITA ÉNEK

 

Ki a Szentek-szentét vigyázom

Kérubim-lkes templomodban:

Én Jehovám, bus lévitádnak

Menyilik ajka, szive dobban.

 

Elült azsoltárok dalában

Hullámzó szent Igédmalasztja,

Merengő csillagok kinyhtát

Szolgád az, aki fent virrasztja.

 

Palástos vállam meghajoltan

Homáylos kis szobámban állok,

Pihen a nyáj szent berkeidben,

S én utat Hozzád nem találok.

 

Óh, nézz le csüggedt pásztorodra,,

Nyugalmamat ne, óh ne vedd el,

Viharzó keblemet szeliden

Lecsendesitvén hü kezeddel.

 

Igédet szóltam: szólj Te hozzám;

Vigasztaltam, vigasztalj engem.

A megbotlottat fölemeltem,

Roskadozom, ne hagyj elesnem.

 

Kutfőm, ne hagyj szomjan epednem,

Világosságom: gyujts világot!

Kőszálam, vigy fel a magasba...

Jaj, idelent a porban járok.

 

A föld csak bujdosás hazája,

Hitvány cserépedény az élet,

Vetek belé pirsló buzát,

S tövisbogáncs, mi benne élet.

 

Atyám, az égi szent hazának

Tükrében mutasd meg bus fiadnak,

A koszoru egy szál virágát,

Mit a bátran küzdőnek adnak.

 

S leomló könnyeim patakja

Nyomán fakaszd az ég virágát,

Hideg kövén a bujdosónk

Épitsd a Jákób lajtorjáját.

               (Baja Mihály)

 

 

TESTVÉR - ÁLDÁS

 

Indulj el Isten áldó kezével

a fejedn.

Célod a földi, dőre dicsőség

sohse legyen.

Felül a borun, szent magasból int

a jutalom:

átragyog minden hálát sugárzó

szemcsillagon.

 

A bünösökkel mint gyermek keresd

Atyád szivét,

és a testvérnek akármi bajban

testvére lgy.

Vedd a szivedre mint anya, ugy a

gyenge kicsinyt.

Könnyez, nevess, a vétket bocsásd meg,

s szeress megint.

 

Ne mesterség, ne kezek és ajkak

müvel legyek:

az, ha te szolgálsz, égi ajándék,

nagy kegyelem.

Imáiddal az örök igazság

mélyét kutasd.

Életeddel a tiszta magasságúutját mutasd.

 

Szelid a lágy a betegek ágya

mellett a kéz...

Mind hasonlóbbá lenni az Urhoz!

Egy célra nézz!...

mennyek határán

irgalma árán

mig majd belépsz.

            (Dietricz Vorwek után németből: Turmezei E)

 

 

A PAP PRÉDIKÁCIÓJA ÖNMAGÁHOZ

 

Milyen legyen a lelkipásztor?

Ha kell, utolsó, első másszor.

Mint egy király, olyan előkelő,

S oly egyszerü, mint egy földmüvelő.

Oly hős, ki önmagát legyőzte,

Legyőzött, kit az Ur tört össze.

Kegyes és tisztaéletü szent,

Bünös, ki bünbocsánatot nyert.

Ki ur önmaga fölött,

És szolga a kicsik köztt.

 

Nagyok előtt kio nem hajt térdet,

De fölemeli a gyengéket.

Tanitvány Mesterével szemben,

Vezér a lelki küzdelemben.

Kuldus, ki ott könyörög a porba'

Követ, sok drá

ga kincset szórva.

Erős csatázó hadak éálén,

Gyöngéd, betegnek ágya szélén.

Mélyen látó, mint egy öreg,

Bizalmas, mint a kisgyerek,

Ki bár nagy cél felé repül,

Minden kicsinyt is megbecsül.

A szenvedést is jól ismerve,

Örömre mindig kész a lelke.

Világos elme, éles ész,

Mit mond, azért helytállni kész.

Igaz békességnek szerzője,

Tétlen közönynek üldözője,.

Mozdithatatlan minden jóban,

Óh, bár ilyen lennék valóban!

              (Diet rich Vorwerk)

 

 

ÜLDETÉSBEN

 

És azt mondta az Isten: "Fiam, menj el

e széles világra az üzenettel!

Utszélen, ösvényen, hegyen völgyeken

hirdesd, kiáltsad, hogy van még kegyelem!"

 

Én elindultam. Forró volt alattam

mindenütt a föld, amerre haladtam.

Izott fölöttem a Nap, cserzett a szél,

évre év, nyárra nyár s őszre hullt a tél.

Nem bolyongtam a világon mostohán,

jóságos szem kisért nappal, éjszakán.

És ugy szaladtam a mentőövvel én,

mint apa fiáért, árviz idején.

 

Most is zörgetek sok alvó ablakon,

rohanok gyalog, autón, vonaton:

a haldoklóknak orvosságot viszak,

a hyunó mpécsesnek életet, tüzet,

s a bünös fülekbe örömmel kiáltom,

hogy értük is közbenjár a Megváltóm.

Szent küldetésben üzenetet hordok

azoknak, kiket megtörtek a gondok;

s ha utamon indák tépik is ruhám

és éles kövek sebeznek mostohán;

ha áradat jön, vulkánok ömölnek:

az örömhirrel befutom a földet.

Ha llábamat az utak elkoptatják,

véremmel  irom tele az ut porát:

 

- Emberek! Krisztus jön! Itél az Ur!

Istennek csapása Babilonra hull!

De kegyelem által megmarad és él,

ki büneit elhagyja s Istenhez tér!

                    (Moldován Vilmos)

 

 

MISSZIÓ

 

Filippiben, a folyó partján

Gyült össze az asszony-sereg,

Hogy mint szokás, a szombat napján

Áhitat

t ott tartsa meg.

Legtöbbjének szokás szerint

Mi sem mozdul meg szivében,

De egy sziv mélyén rejtve lenn,

Él már egy titkos sejtelem.

 

Szentlélek Isten, hála néked,

Hogy hiven  végzed tisztedet,

Hogy befogadni a beszédet,

Készitgeted a sziveket!

Az Ige nem hangzik hiába,

A szó, a munka nem vész kárba.

Most itt erőd munkára hajt,

S amott készited a talajt.

 

A Lélek hivta Pál apostolt,

Ez uj földre jönni át.

A Lélek volt, ki tiltva igy szólt:

"Tovább ne járd már Ázsiát!"

S a Lélek volt, ki szerte járva,

Itt is egy lelket keltve vágyra,

Hogy mint szomu föld langy esőt,

Várja az Ige-hirdetőt.

 

És száll az Ige, mint a harmat,

Feslő virágok kelyhire,

S amit a vágyó sziv takargat,

Kipattan érintésire,

Majd zug az Ige tiszta árja,

Szivét im, Lidia kitárja.

S akit pál ajka hirdetett,

Győz rajta a Megfeszitett!

 

Óh lány- és asszonytestvéreim ti,

Dicsérjük mind az Ur nevét,

Hogy Ő, mig Pál a magot hinti,

Egy nőnek nyitja meg szivét.

Európában az első zsenge,

Melyért Pél szive hőn esenge,

A missziónak hajnala

Egy hivő női sziv vala.,

 

De ahol hajnal fénye pirkad,

Ott nincsen messze már a nap,

Az  Ige minden szivhez elhat,

Sokan az Urhoz állanak.

A bün hatalma meg van törve,

A sátán trünja im ledőlve.

Az Ur keresztje megjelen,

S a Krisztusé a győzelem!

 

 

JÉZUS UTÁN

 

Már csaknem két évezrede szól

szeliden hivó hangod, Jézusom;

s voltak, kik érted adták életük

örömmel, és még lesznek is, tudom.

 

Hallottam én is csendes alkonyat

biborködéből zengő szózatod:

"Kit küldjek el, és ki megy el nekem?

Jutalmul örök életet adok!"

 

Készséggel mondom: Itt vagyok, Uram!

Ha lehetséges, ily erőtelent

használj fel szent kezdben eszközül!

Ne éljek én, csak néked idelent.

 

S ha ugy találod, hogy gyümölcsözött

nyomodban járó porszem-életem,

mutass helyet a mennyben is szolgádnak:

örökre dicsér hálaénekem!

                    (Gerzsenyi Sándor)

 

 

 

 

                       X.

 

 

 

 

KERESZTYÉN CSALÁDI KÖR

 

 

"A Krisztusnak beszéde lakozzék

tibennetek gazdagon minden bölcsességben,

tanitvány és intvén egymástg zsoltárokkal,

dicséretekkel, lelki énekekkel, és

hálával zengedezvén a ti szivetekben az

Urnak."

"Mindezeknek fölébe pedig öltözzétek

fel a szeretetet, mint amely  a tökéletességnek

kötele." (Kol. 3:16,14)

 

 

A CSALÁD

 

A család összetartó erejében

ezer szál feszül láthatatlanul.

Az érzések legszebb virágait

oda plántálta Édenben az Ur.

 

A családi fészek egy nagy kagyló,

benne csiszolódik a drágagyöngy.

Próbák során, örömök között is

együtt ruhanunk, együtt vagyunk fönt.

 

Igy kell lennie, különben széthull,

eltünik az öröm és bánat is.

Gyökértelen bizonytalanságban

nem találjuk a sziv virágait.

 

- Egymás hibáit hordva békében

nagy bölcsességgel rendelte az Ur.

- Ha a családban hivők tudunk lenni:

szivünk világot szeretni tanl.

                 (Páskulyné Kovács E)

 

OTTHONUNK

 

 mi kis otthonunkcsend és béke vára;Ajtaja küszöbén nem tör át a lárma.

Lehull a ruhánkról a köznapok szennye...

Templom az otthonunk, Isten honol benne.

 

A mi kis lakásunk... Két szem napsugára

hinti tele fénnyel. Nincs fogyatkozása.

Bársonyos asszonykéz szerető féltéssel

boldogság-virágot szór el benne széjjel.

 

A mi kis otthonunk csend és béke vára,

hivó hangja: egy sziv édes dobogása.

Kint a világ talmi, hiu, romlott csábja...

Havár a gyermek: repülök szavára.

                        (Dószi István)

 

 

ITTHON VAGYOK...

 

Itthon vagyok...! hazajöttem valahára,

Lelkem ezt az édes órát alig várta;

Megpihenni csendes élet, hü öledben:

Jöttem, mint a siető hab, hogy jöhettem.

 

Hazafelé még csak e táj halma kéklett,

Forró vágyam ölelé a messzeséget;

Fel se tünt még h ázam tája, s már előre

Megcsapott a bvoldogságnak lágy szellője!

 

Kinyilt a völgy... a falucska ott van, ott van!

Dobogott a vándor szive hangosabban;

Mig csókod forrt a belépő ajakára...

Itthon vagyok, hazajöttem valahára!

 

Házi üszköm melegitő lángja mellett,

Keblemen a szomoru fagy ugy felenged!

Csordultig van az én szivem, annyit érzek,

Örömében olyan boldog, olyan részeg!

 

S nem is tudom: félig alva, félig ébren

Pihenek a szeretetnek hiv ölében;

Két karomon az én kedves kis családom;

Mi reményem, vágyam van még a világon?

 

Kis fiamat az  ölembe tgeszi anyja,

Hosszan nyugszik mindkettőnkön pillanatja...

Nem tudok én mit, mondani, nem tud ő sem, -

De beszél a mosolygó ajk s könnyező szem.

 

Majd ha lelkem szomoritják ujra gondok,

Vagy élettel és világgaol meghasonlok:

Akkor nyájas, kibékitő gondolattal

Ez a könny és ez a mosoly megvigasztal.

 

Zárd magadba lelkem ezt a boldogságot,

Mely ez édes szép órában rád szivárog;

Mint a cseppet a virágnak kelyhe szokta,

Tartogatván hév napokra, bus napokra.

                        (Tompa Mihály)

 

 

FIAM SZÜLETÉSEKOR

 

Kis fiam van! most ha meghalnék is

Fönnmaradna legalább nevem.

- Istenem, de meg ne haljak mégis,

Mig emberré föl nem nevelem.

 

Ugy bizony, hát ebből lesz az ember!%

Mily parányi, s mégis mit igér!

Ugy elnézem kéjjel, s szerelemmel,

És nem adnám oda semmiér'!

 

 

 

Pici rügy az élet büszke fáján!

Ugy függ anyja gyönge emlejé.n,

Mint a bimbó a nyilt rzsa szárán;

Gyönyörömben féltve nézem én.

 

Csak egy szellő, - és letörve volna,

Csak egy fér, - s megvenné a hideg.

Édesanyja lágyan ráhajolva,

Széétől, fagytól csak ő védi meg.

 

Majd ha nagy lesz, - on csak azt megérjem! -

Magam viszem zugó vészbe ki;

megmutatom zivataros éjben

A tengernek szirteit neki.

 

 

 

S mig partján a tenger zugva hág át,

S vész rázza a világ sarkait:

Megmutatom csillagom világát,

Mely mosolygva fénylik fönn, - a hit.

 

És kiviszem sivatag vadonba,

Bősz vadak, - nem emberek közé.

Hol szivünket dühvel megrohanva,

Gyülölet s irigység vérezi.

 

De pajzsomat adom ott kezedbe,

Megövezni, fiam, szivedet;

 

gyülöletnek ellenébe vetve

Az én pajzsom, fiam, - szeretet!

 

Istenem, rebegve kér ez ajak,

Sok jót tettél, még ezt tedd velem:

Istenem, csak addig meg ne haljak,

Mig fiamat föl nem  nevelem!

                 (Szász Károly)

 

 

CSAK A GYEREKEK!

 

Nekünk most egyéb gondunk nem lehet:

csak a gyerekek... csak a gyerekek...

Millió kis kéz rózsaszin bogja

mely a Jövendő kapuját fogja.

 

Tartsuk még vissza őket egy kicsit,

mig a kezünk majd mindent elsimit.

Mert lerugdosta ingétaz Élet:

nehogy meglássák pőrén - szegények!

 

Aggassuk vissza az erdők lombját,

rejtsünk föld aléá bizogányt, kpoját,

farkasok hadát kergessük szerte:

jöhessen vissza galamb, őz, zerge.

 

Virágos réten irtsuk a gyomot,

takarjuk be a véres lábnyomot.

Legyen a föld egy uj Meseország:

ragyogjanak a kis gyermekorcák.

 

Mi volt, legyen mult: könnyek, vértenger...

Tapoasson rá a nagy Istenember.

Keresztje tövén legendás rózsa:

szedjünk magot a jövőnek róla!

 

Nekünk most egyéb gondunk nem lehet:

csak a gyerekek... csak a gyerekek...

Millió kis kéz rózsaszin bogja, -

mely még a mese kilincsét fogja.

                         (L.Ady Mariska)

 

 

SZERESD A GYERMEKET

 

Szeresd a gyermeket, ember,

e parancs szent legyen.

Nem volt ez kövekbe vésve

az Isten által a hegyen,

mégis e legszentebb érzést,

hogy lángolj érette,

aranyló,szent betükkel

szivedbe véstge be.

 

Szeresd a gyermeket, mert ő

számodra példakép:

Térj meg és gyermekké légy te,

Különben meg nem áld az ég!

Hasztalan zörgeted majdan

a mennyek ajtaját,

senkisem juthat oda,

csak gyermeklelken át.

 

Szeresd a gyermeket, ember,

öleld szivedre őt,

lágyan a karodon ringasd

a szelid, kicsiny szenvedőt.

Szeresd a gyermeket, ember,

töröld le könnyeit,

mennyben egy titkos Kéz majd

eltörli vétkeid.

                    (Moldován Vilmos)

 

 

SZERESD, NE BÁNTSD A GYERMEKET...

 

Ki titkos butól kesereg,

Ne lássak siró gyermeket.

Csöpp szive, minden csöppkeserve

Óriásként ül az én szivemre.

 

Kietlen lélek és gonosz,

Ki gyermekszivnek but okoz,

S ártatlan kedvét durva kézzel

És részvét nélkül tépi széjjel.

 

A gyermek sorsa mért legyen

Egy percig is bu, gyötrelem?

Lesz még idő, hogy sziv fájdul,

Ha majd kinő a kis ruhából.

 

Oh, sirni majd lesz oka még,

Ha elsodorja majd a lét,

S csalódott szivvel egymagában

Vergődik sorsa viharában.

 

Hadd legyen boldog, mig lehet,

Csak addig gyermek, mig nevet.

Sarat dobál a tiszta égre,

Ki fájó könnyet csal szemébe.

 

Szeresd, ne bántsd a gyermeket,

Mosolygó kedvét el ne vedd.

Légy hozzá nyájas, szives, gyöngéd,

S ha sir, csókold fel szeme könnyét.

                         (S.S.)

 

 

TANITÁS

 

Kis szivetek kis magocska,

Isten keze ülteti,

Hogy virággá, szép virággá

Növekedjék fel neki.

Isten e kis magocskának

Földi kertészt is adott:

E kertészek, jó kertészek

Édesapák ti vagytok!

 

Földi kertész munkás keze

Legyen áldott, százszor áldott,

Jó gyermekek, ezt a kezet

Hálás szivvel csókoljátok!

Azt a kertészt, áldott kertészt,

Kis a szivedet gondozza,

Mindennapi imáidból

Gyermek, ki ne felejtsd soha!

 

 

I M Á N K

 

Áldott legyen az a két kéz,

mely kenyerem adja.

Áldott legyen, amikor a

fenyitéket tartja.

 

Áldott legyen, ha jutalmaz,

áldott, mikor büntet,

áldott, mikor a szivembe

jó magokat ültet.

 

Áldott légy jó  édesapám,

milliószor áldott!

Csak azt kéri hő imában

kicsi fiad, lányod.

 

 

KIS IMÁDSÁG A SZÜLŐKÉRT

 

Akik minden gondjaikkal

Értem élnek,m rám vigyáznak:

Áldd meg Isten, két kezeddel

Jó anyámat, jó apámat!

 

 

I T T H O N

 

Mint a madár a fészkére,

Szomju vándor hüvős érre,

Mint a gyermek anyaölba:

Vágyom én e nyájas körbe.

 

Itt, enyelgő kis családom

közt van az én jó világom;

Künn borong bár a magasban,

Itt örökké csillagos van.

 

Csillogó szem, mosolygó ajk:

Ez az, amit szivem ohajt,

S küszöbömet átallépve,

Ez derül, itt én elémbe.

 

Szivem ifjul, gyermekké lesz,

Kis örömet nagynak érez,

Körülem is ártatlan kedv

Játszi pillangója repked.

 

És felejtem egyelőre

Gondjaimat a jövőre:

Mily nehéz suly függ e vállon,

Nehogy kedvük bura váljon.

 

Gyermekszivvel, öntudatlan

Nugszom meg e gondolatban:

Hogy övéig el nem hagyja,

Ki mindnyájunk Édesatyja.

               Arany János)

 

 

APÁK BOLDOGSÁGA

 

"Istenem, amig én

ékes királyi háézban

lakom fénytől övezve,

A Te lakásod sátor.

Hadd épitsek neked

aranyos cédrusféból

sugárz ó templomot!

Libánon törzseit

hadd döntetem ki sorra!

Hadd hordja Izráel

ezüstjét, aranyát,

drágaságát halomra

önkéntes áldozatból

nevednek, Istenem!"

 

"Jó. Dőljenek a törzsek,

és gyüljenek a kincsek.

De szent királyi házat

ne te épits nekem.

Te nem! Majd a fiad!"

 

És Dávid meghajolt

az Isten-küldte szóra.

És látta, hogy megépül

Urának büszke háza

aranyos cédrusokból

fenn a Sion hegyén.

Tudta, eljön az óra!

Most még anyagot kell csak

egybehordatnia,

de eljut majd a célig:

nem ő... majd a fia!

 

Ó, apák boldogsága,

hogy köveket hordhatnak,

cédrusokat dönthetnek,

és együvé rakhatják

életük minden kincsét:

Hadd épit a fiam!

Ó, apák reménysége:

Ha uj hajnal hasadtán

uj munkajel rian,

lesz , aki tettrekészen

hülő nyomukba lép,

éselvégzi egészen

a kezdett templomot!

 

A leroskadt futó

kezéből friss erővel

lesz, ki lobogva vinni

kiragadja a fáklyát!

Ó, apák boldogsága:

kimondani örömmel

a nagy őrhelyen, ha egymást

nemzedékek váltják:

Nem én! Majd a fiam!

             (Turmezei Erzsébet)

 

 

APÁMHOZ

 

Hideg van már... óh hányan fáznak!

S nékem szobám van, jó meleg...

Elgondolom... ősz fürtöt nézve

Apámnak homloka felett.

Ebbe került, jó apám, neked

A kis szobám, a jó meleg...

Megcsókolom a két kezed!

 

Harangoznak... hány éhező van!

Engem teritett asztal vár.

Elgondolom... s apámra nézek,

Mily gondredős az arca már!

Ebbe került, jó apám, neked

Az én teritett asztalom...

Az Isten áldjon meg nagyon!

 

Dolgozzatok... óh hány szeegényke

Tán kuldulni jár ezalatt!

Elgondolom.. s apámat látom,

A lpése mily roskatag.

Ebbe került, jó apám, neked

Az én szép, rendes életem.

Imám ma éretted legyen!

 

Énekelek... óh hány embernek

Nincs öröme, nincs éneke!

Elgondolom, s eszembe jut most

Apámnak is hány könnycseppje.

Ebbe került, jó apám, neked...

S én hálátlan, hogy feledek!

Arcom fáradtg kezére hajtom,

Mig bánatkönnyem rápereg.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mégis szeret, nagyon szeret

Sokszor hálátlan gyermeked...

 

 

ÉDESAPÁM

 

Édesapám keze miért olyan kérges?

Mert sok a munkája, amit értem végez.

Édesapám lépte mért nehéz és fáradt?

Mert az élet vele nehéz utat járat!

Édesapám vá-lla korán mért rokkant meg?

Mert a kövek között szánt nekem kenyeret.

Édesapám arcán miért van barázda?

Mig engem fölnevel, a gond rajt' kivágja.

Édesapám haja miben őszült igy meg?

Sokat töprenkedik az én jövőm felett.

 

Jó apám szemében multkor felhőt láttam...

Jaj, akkor rossz voltam, óh de meg is bántam!

Soha, soha többé felhő ne terhelje,

Rgyogjon a szeme, mert jó a gyermeke!

 

 

HÁROM KIS DIÁK BESZÉLGET

 

Künn zsong az utca, döbörög az élet,

Benn három diák játszik, beszélget.

A két kisebbik "harmad bé"-be jár,

Pál, a legnagyobb "ötödikes" már.

 

Raccsoló hangon szól a kis Ernő:

/A hencegésben mindig legelső./

- Az én apám, az "rém gazdag", kérlek,

-Nálunk bársonyból vannak a székek,

- Rézkilincs csukja össze ajtónkat;

- És látnátok csak az autónkat!

- Bizony barátom, ugy van, igazán,

- R ettentő nagy ur ám az én apám!

- És a te apád?

 

Hm. Az én apám? - szól a második:

 /Hazagondolva elkomolyodik./

"Az én apám a földjét müveli,

A kelő nap már munkában leli,

Most bizony, kicsit rosszul megy sora,

De nem csügged el, nem busul soha."

- Meglásd kisfiam - szokta mondani

Az Isten szeret, nem fog elhagyni.

"Óh, az én apám áldott jó ember,

Bibliát olvas, zsoltárt énekel.

És a te apád?"

 

A feltett kérdés most már Pálnak szólt,

/A válasz nehéz, nagyon nehéz volt./

- Fiuk - mondtga Pál - sápadtra-váltan -

- Én az apámat sohase láttam.

- Mikor születtem, ott volt a harcba',

- Csak egy csákója, szép fényes kardja,

- És egy fényképe maradt meg nekünk.

- Az Isten tudja, mi lesz mivelünk?

 

Künn alkonyodik. - Sötét az ablak,

Benn három diák könnyezve hallgat.

                  (Sz.Nemes Erzsébet)

 

 

KÉÁRDEZ A FIAM

 

Kárdez a fiam fontoskodón, bölcsen,

s két szemét kiváncsian függeszti rám:

Miből van a szivünk, anyukám?

 

Dobban a szivem e különös kérdésre,

s meglepetten, halkan tör elő szavam:

Miért kérdezet ezt kisfiam?

 

Hogy miért kérdezem? - szólt tovább a gyermek,

mert sok szivről hallok beszélni naponta,

s egyik sem egyforma.

Nekem azt mondod hüs alkonyatkor,

ha meséid hozzádbujva hallgatom:

A te szived még fiam: "liliom".

Mikor lefekvéskor apukáról beszélsz,

mindig igy végzed: Imádkozz érte kisfiam,

az ő szive tiszta "szinarany"!

Ha apuka beszél finom, szelid hangján,

ajkán - ha eztmondja - még lágyabb a szó:

Anyuka szive "gyémántból való"!

 

Az öreg anyóka aki tegnap itt járt,

azt mondta, - hangja bus volt, reszkető:

Az én szivem "sötét temető"!

S a fényes bácsinak - mert a sarki kuldust

mellette elmenve soha meg nem látja -

"szive kéreg!" - mondja nagymamácska.

A néniről pedig, ki gazdag is, szép is,

azt beszélte ma a szomszéd leány:

hogy a szive "csalán".

 

Miből van hát a szivünk valóban?

És miért nem egyforma midn, anyukám?

Mért "arany" az egyik, s a másik "csalán"?

 

S én állok ijedten, reszketve, hangtalan,

szemből a könnyek lassan visszafolynak,

és nem tudok felelni a fiamnak.

 

 

DAL AZ ANYAI CSÓKRÓL

 

Szegény édeapám réges-rég megmondta,

még gyermekkoromban',

hogy mivel a pénz értékét nem látom,

nem is lesz belőlem ember a világon.

 

Mivelhogy meg volt már az a természetem,

akármim odaadtam

egy nálam is gyöngébb szegénynek,

valami nálam is koldus-szegényebbnek.

 

Ki is kaptam érte,nem egyszer, de százszor

az édesapámtól.

Hanem édesnyám biztatón, titokban

minden kis könnyümet százszor lecsókolta.

 

És hogy ugy halok meg, semmiül, egészen,

ma már én is érzem.

De ha koldulst látok, ki tud arról tenni,

hogy az anyám csókját nem tudom, feledni.

                        (Szabolcska Mihály)

 

 

GYERMEKÜNKÉRT VALÓ KÖNYÖRGÉS

 

Gyermekünk parányi,

értelme kics.

Urunk, Rád találni

Te segits neki!

 

Lássa füben, fában,

Hogy az eredet

ujuiló csodája

összefügg Veled!

 

Titkaidba, hogyha

tünődve tekint,

szólj hozzá korának

értelme szerint!

 

Ha tudata alján

keres Valakit,

jelenjél meg neki

s légy magad a hit!

 

Rényesedjenek meg

Rajtad szemei,

légy röúútöbb néki sokkal,

mint a szülei!

            (Füle Lajos)

 

 

ASSZONYIDEÁL...

 

A hangja csöndes, lágy, zengő zene,

és simogató puha a keze.

A szeme tiszta, mély, meleg csoda,

és nyilt, egyenes, fehér homloka.

 

A jóság rajta tündöklőn ragyog,

megérzi titkon, amit gondolok.

Vágyam rajta előbb suhan át...

Derüje fénybe vonja a szobát.

 

Halk kedvessége szeliden pihen

a közelébe élő sziveken.

A bánata, a könnye sem nehéz:

hiszen - velünk - a szeme égre néz.

 

A mások baján, terhén könnyet ejt,

mindent megbocsájt, ropsszat elfelejt.

Tanit, dorgál és tükröt tart eléd

de magát nézi meg benne elébb.

 

Türelme szent és soha nem fogy el,

A reménysége mindig éneke...

Imádság nélkül nincsen semmije,

de imádkozva meg van mindene.

 

 

MÁRIÁK LEGYÜNK

 

Márták vagyunk. Csak lótunk és futunk.

Kezünkben lázhas munka ég.

Nem térünk észre a bölcs beszédre:

Muló a föld, örök az ég!

 

Gondok és bajok, szivtépú jajok

Kusznak körül, mint vad hinár.

Mind beljebb menve, elsüllyed benne

Lelkünk, a beteg kis madár.

 

Mária izzó, Istenben bizó,

Égre nyilt szeme volna jó!

Hogy biztos révbe vezessen végre

A lélekmentő szent hajó.

 

Vagyva keressük, csak őt szeressük,

A Mestert és örök szavát.

Őreá várva, szivünk kitárva:

Legyünk szelid, hó Márioák!

          (Kirjákné Kovács Emma)

 

 

 

MILYEN LEGYEN A NŐ?

 

Tiszta legyen, mint harmat a virágon,

Mint a virág mosolygó rózsaágon,

Mit Isten ajka ugy csókolt oda...

S maradjon mindig szent virágcsoda.

 

Legyen szelid, mint a galamb. Szavára

Ezerjófü nyiljék a lábnyomába,

Zsoltárként csengjen ajakán a szó,

A férfi-szivet mennybe ringató.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Legyen az egyszerüség ékessége,

Ruhában és szokásban a szépsége,

Teste legyen lekének temploma...

Mint a mezőnek szöz lilioma.

 

Legyen seré,ny. Nagy ára ez a nőpnek,

Elrejtett gyönge kincset keresőnek.

A legszebb kéz a dolgos női kéz,

A férfi meghajol, ha rája néz.

 

Legyen szerény; ragyogni sohse vágyjon,

Ragyogjon a napfény minden kis virágon.

Hisz ugyis elfut csöppnyi életünk:

Hivalkodásból meg nem élhetünk.

 

Tudjon remélni, hinni jobb jövőben,

Szemét ne lássa senki könnyezőben.

Ha imádságos szive, ajaka,

Előtte nyitva az ég ajtaja.

 

Tudjon szeretni, mind a sirig hüen

És utja kivirágzik gyönyörüen.

Ő lesz  majd lelkünk megváltó-dala,

Az égnek földre szállott angyal.

 

S legyen a nő a család szemefénye,

Hitves legyen és anya egyszemélyben,

Szép, drága gyermek-gyöngyök foglalatja:

Az örök Isten legszebb gondolatja.

                     (Baja Mihály)

 

 

AZ ERŐ

 

- Ugye, édesapám, amikor a szilát

Véres zivarban villámok hasitják,

Viharok renditik, habok ráomolnak,

S mégis szikla volt ma, kőszirt marad holnap;Ha a századok sem tudják prrá tenni,

Szilánál erősebb nincs is talán semmi?

 

- Nem fiam, ott nem lelsz sem érzést, sem eszmét...

Csak makacs a szikla, az erő nem ez még.

 

- Akkor édesapám, az a hősi ember,

Aki egymaga győz gyilkoló sereggel,

Küzd, ha hősi teste csupa vér, merő seb,

Ugye a világon az a legerősebb?

 

- Nem fiam, nézd a föld valamennyi hősét,

Mind csak bátor ember. Ez nem az erő még.

 

- Hát a zsarnok, apám, ki népeket tör le,

S előtte mindenki csak rédeplő törpe.

És amerre halad, hervadás a lábnyom,

Ő a legerősebb ezen a világon?

 

- Fiam, bárha a föld mind neki teremne -

A zsarnok hatalmas, erő nincsen benne...

 

- Édesapám, akkor nincs is erős ember?

 

- Kedves kicsi fiam, egy bus őszi reggel

/Kicsi gyermek voltál, sápadt, apró, gyönge/

Az édesanyádat temettük el csöndbe.

Szép sápadt arcával, fekete szemével

A betegágyadnál leltem minden éjjel,

Kétges hajnal-órán lázas álmod leste,

Fáradt volt szegénynek gyönge, kicsi teste.

Téged sötét árnyak hallgatózva vártak,

Ám ő elébe állt a rideg halálnak.

Virraasztva, ápolva, ringatva becézett,

S halovány orcádra visszatért az élet.

Őszi napsugárral küzdöt a hideg szél,

Őszi napsugárnál már te ránevettél.

...Őszi sötét fehő könnyeit kisirta,

Édesanyád akkor roskadt le a sirba.

Nem volt erős szikla, nem is termett harcra,

Hervadó virág volt szelid, sápadt arca;

Maga hunyó napfény, porba tépett nádszál,

S mégse volt nagyobb hős az édesanyádnál...

...-Tudod már fiam, hogy erős ki lehet?

 

- Tudom, édesapám: aki nagyon szeret.

                 (Muraközi Gyula)

 

AHOGY TANITOTTAD ANYÁM

 

Anyám! A te szép mosolygásod

urrá lesz mindig lelkemen,

ha bántanak, ha megsebeznek,

ha elfogna a félelem.

 

Tudod, ollyan jó rágondolni,

hogy te mindig nagyon szeretsz,

 a te szereteted elüzi

lelkemből a rémképeket.

 

Anyám! Az első imádkozó szót

gyermek-ajkamra te adtad.

Azóta messze utra mentem,

de kisér a kép, a gondolat:

 

Ahogy megálltunk este - tudod -,

mikor feljöttek a csillagok,

s imádkoztunk mindig kettesben,

a lelkem most is felragyog.

 

Olyan jó megnyugodni mindig

a  régi imádság szaván:

Istenre bizni magamat,

ahogy tanitottad, anyám.

           (Páskulyné Kovács E)

 

 

EL NE FELEJTSD AZ ÉDESANYÁD!

 

Boldog lehetsz kisgyermekem,

Mikor a reggel megjelen,

S megcsókolja anyád az arcodat,

Mint a harmat a kis virágokat.

 

Összeteszi szépen kezd,

A legszebb ut ra elvezet.

Reádragyogja szive aranyát,

Hogy el ne felejtsd az édesanyád!

               (Takáts József)

                   

 

 

ANYÁK NAPJÁRA

 

Köszöntöm az édesanyákat.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

Köszöntöm az édesanyákat,

kik életet adtak nekünk,

Kik óvtak ezer éjszakán át,

És megszegték a kenyerünk.

Akik imára kulcsolt kézel

Mondták a szent szót: "Miatyánk",

Aki, mint asszony, örökké szent,

Hiszen csak egy van... Édesanyánk!

 

Köszöntöm az édesanyákat,

Az élőket és a holtakat,

Kiknek szive nem tud temetni

Az  uton elbukottakat.

Akik a rosszért jót fizetnek,

A vétkünkért is csak mosolyt,...

Akik az élből nappalt tesznek,

Ha veszély jönnek valahol.

 

Köszöntöm az édesanyákat,

S megcsókolom az áldott kezet...

Mert vetne meg bár népek milliója,

Ő akkaor is szivből szeret.

Hát van-e szebb és nagyobb a világon,

És van-e fény, mely vetekszik vele?

Hisz vethet néki száz erő is gátat,

Legyőzi mind a szeretet heve.

Köszöntöm az édesanyákat

Könnyező szemmel, csendesen...

Ami áldás csak van az égben,

Őrájuk adjad, Istenem!

                 (Magyarády Jenő)

 

 

KÖSZÖNET ANYÁMNAK

 

Háélás szivvel köszöntöm ma

Édesanyám jóságát,

És kérem a jó Istentől

Boldogitó áldását.

Ha megnövök, édesanyám,

Támaszkodhatsz bizvást reám.

Igérem, hogy kicsi fiad

Mindig csak a tied marad.

 

 

MINDNYÁJUNK ÜNNEPE       (Szavazó kórus)

 

Legyen a mai nap mindnyájunk ünnepe!

A szivünk hálával, örömmel van tele.

Fölragyog a szemünk, virágos a szavunk,

Édesanyánk, hogy most elétek állhatunk.

 

Rózsát ültettetek, mi nyitjuk virágját,

Erényt vetettetek, arassatok hálát.

Kincsekért kincseket, hü gyermek-szivünket,

Nézzétek arcunkat, csillogó szemünket.

Egy-egy tükör mind-mind, lelketek visszfénye,

Áldjon meg az Isten ezerszer is érte!

 

Virág fakadjon lábatok nyomába'

Nemes munkátokat siker koronázza!

Gond és bánat miatt szivetek ne fájjon,

Orcátokon öröm s boldogság ragyogj9on!

 

Legyen a mai nap mindnyájunk ünnepe,

A szivünk hálával, örömmel van tele.

Forró kivánságunk érje el az eget:

Legyen áldás, béke életetek felett!

 

KEDVES ÉDESANYÁM!

 

Megmutatnám, ha lehetne, szivemet,

Megmutatnám, mennyi benn a szeretet.

De a szivnek mélye föl nem tárható,

Csak homályos tolmácsa a gyönge szó.

 

Anyák-napja várva-várt szép ünnepén,

Lenn buvárlok szivemnek mély rejtekén.

Felhozom a legszebb kincset ma eléd:

A szeretet és a hála érzetét.

 

Szeretlek és hálás vagyok jó anyám,

Halmozd kegyed ezentul is énreám.

Jóságodért hálám le nem róhatom,

Áldjon meg az Isten érte gazdagon!

 

 

ÉDES JÓ ANYÁM

 

Szivem minden dobbanása

érted ver ma, jó anyám.

Tekints hálás gyermekedre,

hallgasd, mit regeg a szám:

 

A lelkem hő irmájába

folglalom a nevedet,

a jó Istent arra kérem

hogy áldjon meg tégedet!

 

 

ANYÁK ÜNNEPÉRE

 

Aki a virágnak kibontod a szirmát,

Aki óriássá neveled a kis fát,

Aki a harmatot a füre leheled,

Aki a zort telet tavaszba temeted,

Aki örök Ur a vagy a nagy világnak:

Álld meg jóságoddal az édesanyánkat!

 

Elfáradt kezüket simogasd, szeretgesd,

Napi gondok között biztatgasd, vezetgesd.

Szemükbe' ha könnyet csillogtat a bánat:

Istenem, fogd kézen az édewsanyánkat!

 

Ha ruhácskánk varrja, ha kenyérkénk osztja,

Esti lenyugváskor ha az ágyat bontja,

S összeteszi kezét mivelünk imára,

S nevedet foglalja csendes, hü imába:

 Istenem, Istenem, hajolj le hozzája,

S áldó két kezeddel áldjad, hosszan áldjad,

Az értünk fáradó, drága jó anyánkat!   (Móra László)

 

 

ÉDESANYÁM

 

Bübájos, édes május hajnalán

Köszöntelek én drága jó anyám!

S köszönöm Annak, ki téged adott,

Ideküldvén egy égi csillagot!

Hogy világitsa éltem utait.

Ki minden szépre, jóra megtanit,

Ki a világon legjobban szeret

És megbocsátja minden vétkemet.

 

Bántó szavára nem emlékezem,

Imára ő kulcsolja két kezem.

Ha beteg vagyok nappal, éjszaka

Szerető gonddal ápol ő maga.

Rajtam van mindig vigyázó szeme,

Megnyugtat, gyógyit áldott kéz keze.

Csókkal ébreszt és azzal altat el,

Puha, meleg karjával átölel.

 

Köszönöm Néked édes Istenem,

Hogy édesanyát adtál énnekem!

Őrizd meg utját, hogy amerre jár...

Ragyogjon rá az áldott napsugár.

Kerülje el a bánat, fájdalom,.

Maradjon mindig őrző angyalom,

Szeretetével hün ragyogva rám...

És csillagom, én drága jó anyám        

               (Ujjné M.Ilona)

 

 

A N Y A

 

Ugy simogat, mint selymes lapke-szárny,

megtépve, üózve fut a szürke árny,

hüvös kendő a lázas homlokon,

mint zöld palást a fákon, lombokon.

Falat kenyérből vacsorát terit,

a sivatagból friss vizet merit.

Elsimit gondot, bánat-ráncokat,

de hogyha kell, tép börtön-láncokat.

Erősebb, mint a csillogó acél,

de lágyabb, mint tavasz-időn a szél.

Fékentartja a megvadult lova,

arannyal sző át gyermek-álmokat,

s ha zug a szél, az orkán és a vész:

megáld, s megvéd az áldott anya-kéz...!

 

A hangja, mint a hegedü, dalol,

min angyal-ujj muzsikál valahol,

szelid szavak ezüstös csónakon,

elsiklanak az álmodó tavon.

De hogyha kell, keményem pengenek,

a bérc, a fák, a sziklák rengenek,

vihar megáll, az orkán csendesül,a kinzó vád szunnyad, elszenderül.

A csókja édes, drága, jó meleg,

fehér tüzében szeretet remet.

De bátorit, a harcba küld, ha kell,

a raidó szavát dalolja el,

s leomlik minden sánc és akadály:

ha könyörög az áldott anya-száj...!

 

S amig őnéki semmi sem marad,

a gyermekének jut a jó falat.

Rongyokban jár és didereg szegény,

de királyi palást van gyermekén.

Kuldus-lakásból várkastélyt varázsol,

úaranyalmát szed korhadt törzsü fáról.

Rozzant bölcsőből selymes ágyat épit,

borongó éjszakát napfénnyel szépit

Mindene másé, neki nem kell semmi,

mosolyogva tud szivárvány-hidon menni.

Boldog, ha boldogságot lát maga körül,

egyetlen simogató szónak is örül.

Omádkozik, reszket, s zokogva hiv

magához ő,, az áldott anya-sziv...!

                               (Erdődy Elek)

 

 

IGAZÁN CSAK A SZIVEK BESZÉLNEK

 

Édesanyám! Te jó, te drága!

Szeretném a legszebb szót kimondani most,

kimondani a legszebb vallomást,

amit a nagy érzés a szivemből kihoz.

 

Szeretem a reggelt, amikor rád nevet,

s beragyogja arcod mosolyát,

szeretem az este puha, selymes csendjét,

s az éjszakát, mert reád vigyáz.

 

Szeretem a nyiló virágok illatát,

a szót, amely szivedhez elér,

szeretem a tavaszt, a lombhullató őszt,

a telet, a nyarat, hogy mindig visszatér.

 

Szeretem érted ezt a nagy világot,

mert számomra te vagy a minden benne!

Ha rajtad kivül nem lenne más egyéb,

ez a világ akkor is szép lenne!

 

Édesanyám! Olyan kevés a zó

elmondani, hogy szeretlek téged!

Édesnyám! Ugye, te tudod jól:

igazán csak s zivek beszélnek!

                  (Páskulynél Kovács E)

 

 

MONDD ANYÁCSKÁM...    /verses párbeszéd/

 

1.gyermek: Mond anyácskám!

                   Tündér vagy-e,

                    Te mindig csak

                    velünk törődsz,

                    sohasem magaddal.

 

2.gyermek: Mondd anyácskám!

                   Minden ember

                   oly jóságos, mint te?

                   S a türelem,

                   a szelidség

                   minden ember kincse?

 

3.gyermek: Mondd anyácskám!

                   Hogy lehet az,

                    el te sohsem fáradsz?

                    Százszor hivunk

                     és te hozzánk

                     oly sietve szállasz.

 

4.gyermek: Mondd anyácskám!

                    Mi tesz téged

                    ilyen jóvá, hmőssé?

                    Szived, karod

                    mi edzette

                    ily acél-erőssé?...

 

Anya: Oh nincs ebben

           semmi titok

            édes kis virágom.

            Ti vagytok a

             legdrágábbak

             nékem e világon!

 

             Gyermekéért

             az anyasziv

              minden tettre készen!

              Isten-adta

             drága kincs a

             szeretet szivében.

 

 

É D E S A N Y Á M

 

A legszebb név mindjárt Isten után,

A legszebb szó, mit kimondhat a szám:

Édesanyám!

 

A legjobb lény, kit földön ismerek,

A legszebb lelkü minden lény felett:

Édesanyám!

 

Ki érettem áldozta életét,

S ideadná most is szivét, lelkét:

Édesanyám!

 

Az kivánja szerető gyermeked,

Adjon Isten minden jót neked:

Édesanyám!

                      (Koszta János)

 

 

KILENC BETÜ...

 

Mindenütt hallod a kerek világon,

Paloták ölén és kuldustanyán,

Mikor az öröm nem fér a szivben:

            Édesanyám...!

 

Mindenütt hallod a kerek világon,

Paloták ölén és kuldustanyán,

Mikor a fájdalolm kinyil az ajkon:

          Édesanyám...!

 

Hol az a müvész a kerek világon,

Ki szebben játszik a hurok karán,

Mint mikor csordul szivünknek méze:

          Édesanyám...!

 

Rövidke szócska, csak kilenc betünyi,

Mégis a jó Isten tekint le rám,

Mikor az ajkam kimondja lágyan:

          Édesanyám...!

 

 

A SZERETET ÉRZÉSE

 

A szeretet érzése

olyan jó, olyan szép,

Isten adta szivünkbe

Lelkéből szikraként.

De az anyai szivben

lángra gyult ez a tüz,

mindent kiéget onnan

és mindent messze üz.

 

Nincs másnak helye benne,

uralja a határt.

Nem lehet olyan vétkem,

amit meg nem bocsájt.

Nem lehet megbántani,

nem haragszik reám:

Nem szeret ugy senki sem,

mint az édesanyám.

                  (Páskulyné Kovács E)

 

 

HÁLAADÁS

 

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat.

úKörülvesz virrasztó, áldó szeretette,

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad.

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

 

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekért esdve.

Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban,

- itt a földön senki sem szerethet jobban!

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az édesanyámat!

 

Te tudod Istenem - milyen sok az árva,

aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek, gondod legyen rájuk,

hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

 

Álld meg édesanyám járását-kelését,

áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem ráad,

áldd meg két kezeddel az édesanyámat!

Halld meg jó Istenem legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köüszönöm az édesanyámat!!!

                     (Dsida Jenő)

 

 

A N Y Á M H O Z

 

Ami szép volt, ami jó volt,

Mind anyámtól kaptam.

Ő nevelt föl szeretettel,

Száz gond özött, bajban.

Tekintete, mint a napfény,

Melengetett engem;

Ezüstfehér virágokkal,

Égi hittel, kék mennybolttal

Hintve be a lelkem.

 

Ő tanitott imádkozni.

S én most Isten elé állva

Esdek áldást a magasból

Az én jó anyámra.

Kivánom, hogy ahol eddigúAnnyi bánat érte,

Legyen szebbé, legyen jobbá,

Derüsebbé, boldogabbá

Minden egyes lépte.

 

 

ÉDESANYÁK

 

Ők minden napjukat miértünk áldozzá,,

Mi nekik szntelünk esztendőben egyet.

Legyen napsugaras, virágtól illatos,

Örömöket hozó, legyen e nap ünnep.

 

Mi még nem is tudjuk, de kis szivünk érzi,

E szó: "édesanya" mily sokat jelent,

Hogy mi van mögötte, mennyi aggodalom,

Érettünk mennyi gond és mennyi szeretet.

 

Kicsiny pajtásaim, foradjuk meg jól,

Az  édesanyánkat sohase busitjuk,

Apró büneinkkel, engedetlenséggel,

Akaratossággal sohse szomoritjuk.

 

Ne szomorkodjanak, legalább értünk ne,

Az édesanyánknak ne hulljon a könnye.

Vagy ha hull is néha, ne bánat okozza,

Ne gond sajtolja kik, hulljon örömébe.

 

Kérjük a jó Istent, adjon nekünk erőt,

Hogy szeretetüket viszonozni tudjuk,

Hogy mindig kövessük az ő példájukat,

Hogy jóságukért hálánk megmutassuk.

                      (Horváth Zsuzsa)

 

 

HOGY SZERESSÜK JÓ ANYÁNKAT?

 

Mikor édesanyátoknak

Nevét kimondjátok:

Imádkozva áhitattal

Mozduljon a szátok!

 

Mikor édes jó anyátok

Varrja a ruhátok:

Tiértetek küzdő kezét

Meg-megcsókoljátok!

 

Mikor édesanyátoknak

Gond a napi bére;

Segitséget kérő szemmel

Nézzetek az égre!

 

Mikor édesanyátokat

A sok munka vérzi:

Ne nézzétek nembánommal,

Segitsetek néki!

 

Mikor édesanyátoktól

Meleg csókot kaptok:

Maradandó álmot adjon

Az a pillanattok!

 

Mikor édesanyátoknak

Nevét kimondjátok:

Fehér legyen a lelketek,

Mint a hóvirágok!

 

 

ÉDESANYÁM

 

Ésesanyám, kacagó nyár volt,

mikor először láttalak.

S kicsiny szivem szeretetével

Nyomban szivembe zártalak.

 

Azóta virágopk, növények

sokszor váltottak lombruhát,

felettük is multak az  évek,

s rajtunk hagyták kezünk nyomát.

 

Viruló nyárra lassan ősz jött,

s majd egyszer havas is lesz a táj.

Édesanyám, sötét hajadra

néha már egy hópihe száll.

 

 

Hatvanöt év elszállt feletted,

de megtörni sohsem mtudott;

Édesanyám, nagyon szeretném

mindig követni lábnyomod.

 

Alázatos hitban, hüségben,

szeretetben, mely megbocsát,

kitartásban és szelidségben

követném a lábad nyomát.

 

Te nem mondhatod életedre,

hogy nyomtalanul tünt tova,

hisz mindig értünk imádkoztál,

s szivünk már Krisztus temploma.

 

Tudom, most is imáid óvnak,

azok védik meg életem;

Ó, hogyan is köszönjem ezt meg,

mit már eddig tettél velem?

 

Csak hálát tud rebegni ajkam,

hogy Isten minket ugy szeret,

nekünk adt, s meg is őrizte

a legdrágább anyaszivet.

 

És most is, ma, az anyák napján

egy kérés tölt be teljesen:

Tartson meg Isten még sokáig,

s áldjon, őrizzen szüntelen!

                     (Hamvayné T. Mária)

 

 

ANYÁCSKÁM

 

Őszbe csavarodott a fejem

és apa vagyok már magam is.

Családot kormányoz már kezem

és van sok kemény szavam is.

De minden szó elhalkul akkor

és korom sem számit, nem biz ám,

ha gondoskodásába kapcsol

szeretett, drága , jó anyám!

 

"'Fiacskám, jól vigyázz magadra!

Hideg van, s künn sövit a szél.

Kössed a sálat jól a nyakadra.

Ha süt is a nap, még itt a tél."

"Ne higgy a gonosz embereknek,

óvjad magad kicsi fiam,

az ördögök sohasem szendregnek,

s nem tudni tervükben, hogy mi van?"

 

"Reggelzitélk-e? Valljad be nekem,

volt-e az este vacsorád?

Hazulról eljöttéol ugye nagyon régen?

Hát otthon hogy van a kis család?"

"Volt-e jó meleg szhobád, s ágyad?

Fáradt vagy ugye nagyon, nagyon?

Megvan-e még a régi, jó étvágyad?

Kissé sápadtság van az arcopdon!"

 

Kissé sovány vagy, vigyázz magadra!

Nem érzed betegnek magad?

Mintha fátyol borulna szavadra,

biztos nem véded jól a nyakad!"

Ezer aggódás, ezernyi gond!

Uj, meg uj kérdést tár elém.

Szeretne ugy, mint réges-rég volt:

ringatni szerető kebelén.

                 (Bajor László)

 

 

ANYUKÁM

 

Amikor még ici-pici

karonülő voltam,

bezélni még nem is tudtam,

csak gügyögve szóltam,

 

Már akkor is azt akrtam

megmondani néked,

hogy én drága, jó anyukám,

hogy szeretlek téged!

 

Azt kivánja mai napon

hü gyermeki szivem:

Egészségben, doldogságban

tartson meg az Isten!

 

 

S Z E R E S S ...

 

Szeress, óh mig szeretni tudsz,

Mindig szeress, amig lehet,

Eljő a gyászor óra majd,

S bán kódsz a néma sir felett.

 

Amig csak él édesanyád,

Ki éretted buzón hevül,

Hevitse szived is viszont

A szeretet szüntelenül.

 

Ki bizalommal néz reád,

Halmozd el minden jóval azt,

Deritsd örömre napjaid,

Ne hozz  szivére but, panaszt.

 

Szeress, óh mig szeretni tudsz,

Szeress, szeress, amig lehet,

Eljő a gyászor óra majd,

S bánkódsz a néma sir felett.

 

Letérdesz majd, s  a hamvakat

Könnypermeteggeol öntözöd,

És fuldokolva rejted el

Fejed a kusz fü között.

 

Remegve mondod: nézz reám,

Nézd, itt könyörgök sirodon,

Feledd, hogy megbántottalak,

Sebezni nem volt szándékom.

 

De ő nem hallja már szavad,

Nem jő feléd, hogy átkarold,

Nem  mondja: rég feledve már,

Beszédes ajka néma, holt.

 

Szeress, óh mig szeretni tudsz,

Mindig szeress, amig lehet,

Eljő a gyászor óra majd,

S bánkódsz a néma sir felett.

 

 

A N Y Á M

 

Amig e szót kimondhatod te még,

Addig neked mindig derüs az ég.

Amig e szót kimondhatod te még,

Virágos néked ez a földkerék.

Amig e szót kimondhatod te még,

Szemedben az örömök könnye ég.

Amig e szót kimondhatod te még,

Bajodban mindig van egy menedék.

 

Ha ezt a szót nem mondhatod ki már,

Azh életed oly szomoru, sivár;

Ha ezt a szót nem mondhatod ki már,

Aggódó szivvel van-e, aki vár?

 

Ha ezt a szót nem  mondhatod ki már,

Ki véd, ha rázudul terád az ár?

Elszállt a tavasz és elszállt a nyár.

 

Anyám! Imád amig igy kezdheted,

Viseld szivest földön keresztedet.

                (Feleky Sándor)

 

 

AMIG LEHET

 

Ha édesanyád is öreg lett,

és te magad is "öregebb",

ha - miket eddig meg sem érzett,

nem birja már a terheket...

Ha kedves, hü szeme sem lát ugy

az életben, mint azelőtt,

ha lába ereje-fogyottan,

nehezebben hordozza őt:

- legyen támasza erős karod,

és kisérése örömed!

Üt az óra, amikor sirva,

utolsjára kisérheted.

 

És ha kérdez, felej szavára!

Ha ujra kérdez, akkor is%

Ne türelmetlenül! Gyöngéden,

ha megkérdez harmadszor is!

Magyarázz meg mindent derüsen,

ha valamit nehezen ért!

Üg a keserü óra, melyben

tőled többé semmit se kérd.

                (Turmezei Erzsébet)

 

 

A N Y Á M

 

Anyám, te szerető, gondos anya,

Kinek olyan édes minden szava.

Te értünk áldozol egy életet,

Erre hajt az anyai szeretet.

 

Te örülsz, mikor mi is örülünk,

De jobban szenvedsz, ha mi szenvedünk.

Te annyiszor nézted csendes álmunk,

Ugy lested rólunk, mi a vágyunk.

 

Most teérted száll fel a fohászunk,

A jó Isten hallgassa meg vágyunk:

Adjon neked egy boldog életet,

S mi boldogit, legyen a szeretet.

 

 

AZ ANYA

 

Első fia irt, a legnagyobb:

"nézd anyám, mily szerencsés vagyok!

Nőmmel lakom szép kastélyban itt,

Minden intésem szolgák lesik.

Erdő, mező gazdagságival

Minden miénk - jüjj anyám hamar!"

 

   S anyja üzent: "Menni nem tudok...

   Ide kötnek fontosabb okok.

   Sokszor gondolok én rád azért,

   S örülök, hogy ily szerencse ért!"

 

Akkor irt a második fia:

"Óh anyám, ezt meg kell látnia!

Vigan élek, van nagy üzlketem,

S szerencsés vagyok, mint senki sem.

Asszony, gyermek, s házzal birok én,

Vágyva várlak anyám, jöjj felém!

 

    Vissza irt az anya: "Óh fiam,

   Fiatalságom, már messze van.

   Öreg vagyok, fáradt, reszketek,

   Hosszu az ut, mely hozzád vezet.

   Örülök, hogy sorsod igy halad,

   Isten áldjon téged, nőd, fiad!"

 

Sairva irt a legkisebb haza:

"Életemnek eltünt tavasz.

Betegen fekszem, mint kolduls itt,

Anyém, a honvágy ugy busit.

Szeretnélek egyszer látni még,

Mig lábam a végső utra lép!"

 

   Ekkor nem  volt agg a hü anya,

   Egy kötelesség volt néki mag:

   Indult még a sötét éjben el,

   Lábát sokszor kő horzsolta vel,

   Ment viharban, villámok között,,

   S ezt susogta: "Várj fiam, jövök!"

                      (Németből: Bán László)

 

 

A LEGJOBB GYÓGYSZER

 

Lázban pihen a kis beteg,

az orvos enyhitő-szert áad -A beteg csendesen sir:

"Jaj, nem használ - mért adja hát?"

 

A kis testvérke besurran:

"Ne sirj, babám neked adom."

De eltolja a kis beteg:

"Fáj.. nagyoln fáj. Nem játszhatom!"

 

Az édesanya odalép:

"Cukrot, narancsot vettem én,

Ettől drágám, jobban leszel."

"Köszönöm, nem!" - sugja szegény.

 

Az anya, aki totkban sirt,

Most letörlni a könnyeket,

Az ágyra ujra visszaül:

"No adsza ide kis kezed."

 

S a kis beteg im mosolyog -

"Most nem fáj ugy, szólét csendesen -

Akkor mindig jobban vagyok,

Ha anyus fogja a kezem!"

                (Blaskó Mária)

 

 

A N Y Á M

 

Reggeltől estig csak dolgozott,

fáradt volt sokszor, szeme beesett.,

S ha ágyba dőlt, azon gondolkodtt,

hogy ossza be azt a keveset.

 

Nem volt hozzá bőkezü az élet,

csak a bánatból jutott rá elég.

Mindig mosolygott, de észrevettem:

megtörülte sokszor a szemét.

 

Sohse mondta, hogy nehéz az élet,

pedig de sok gondot hordozott,

hogy uj ruhám legyen, mivel nem volt pénzünk,

kettőből egyet összetoldozott.

 

Ha nevettem, ő velem nevetett.

S ha ledőlt a játékkocka-váram,

otthagyta a mosást, összerakta,

s megmutatta, hogy nem jól csináltam.

 

Ha az asztalon kevés volt a kenyér,

elhittem neki, hogy már vacsorált.

Elhittem azt, hogy azért nem alszik,

"mert nem álmos", s csak dolgozott tovább.

 

Lassan minden megkpott már rajta,

a haja szine is hófehérre vált.

Csak egy nem fogyott, csak egy nem változott:

a szeretete, s az önfelá.ldozás.

 

Felényi lett, mint volt fiatalon,

egyre gyegült, a keze reszketett.

Csak egyet nem lpott el az idő:

- a szivét, mert ugyanugy szeretett.

                (Páskulyné Kovács E)

 

 

ANYÁK ÉNEKE

 

Kérditek: mért remeg a szivünk,

ha köd esik, vagy zug a szél?

Miért érzékeny minden idegszál

bennünk, akár a falevél?

Csodálkoztok, hogy tgestünk fáradt,

és gyorsan fehér lesz hajunk?

...Anyák vagyunk!

 

áA viháncoló röpke élet

fölöttünk száll, hozzánk nem ér,

szent rendeltetésünkbe zárva

mélyen élünk, mint a gyökér.

Mély és szent ott az öröm és bánat,

s ezektől fénylik hom,lokunk:

...Anyák vagyunk!

 

Csodálkoztok, hogy minden rémség,

/még ha mást éár is/ fáj nekünk?

Hogy minden ifju holt katona

a mi édes holt gyermekünk?

A repülőgépek zugása

keselyüként tépi agyunk:

...Anyák vagyunk!

 

Csodálkoztok, hogy gyenge, gyáva

létünkre, mintvad tigrisek

küzdünk foggal, körömmel,

s imánk esd, vagy könnyünk pereg.

Se ördögnek, se embereknek

prédát mi soha nem adunk:

...Anyák vagyunk!

 

Anyák vagyunk! Már nem mienk,

hár mért sajnálnánk életünk?

Tovább adtuk már vágyunk, álmunk,

már vénültúhetünk s veszhetünk.

Sorsunk: Krisztusnak hősi sorsa,

hogy kenyérül adjuk mgunk,

 s az a boldogság, ha magunkat

eltékozolva adhatjuk:

...Anyák vagyunk!

 

 

 

 

A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA

 

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

messiás-mutató, különös csillagok,

 csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

 

A többiek láttak egy siró porontyot,

de anyám ugy rakta rám a pólya-rongyot,

mindha babusgatná a szép napkorongot.

 

Maga adta nékem édessége teljét,

ugy ajándékozta anyasága tjét,

hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

 

Isten tudja honna, palástot keritett,

aranyos palástot vállamra teritett,

fejem fölé égszin mosolygást deritett.

 

Ma is ugy foltozza ingemet, ruhámat,

ma is ugy szolgál ki, főzi vacsorámat,

mint királyi ember, királyi urának.

 

Amerre én jártam, kövek énekeltek,

mert az édesanyám izent a köveknek,

szive ment előttem előre követnek.

 

Amig ő van, vigan élem a világom,

nem hiányzik nékem semmi a világon,

három bánat  teszi boldogtalanságom.

 

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni

egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,

ugy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

 

A másik bánatom: hogyha őmajd holtan

fekszik a föld alatt virággá foszoltan,

senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

 

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,

Minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:

kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

 

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna,

s ezer hálamalom csak zsoltárt mormolna,

az én köszönetem igy is kevés volna.

 

Hogyha a föld minden szinmézétátadom,

Az ő édességét meg nem hálálhtom.

Ez az én bánatom, harmadik bánatom.

                  (Mécs László)

 

 

A N Y Á M

 

Gyüretlen, fordos csecsemő-párnám

Lágyra simitó bársonyos keze.

Gyémántja voltam - eleven bálvány - áMajdan diszitő csuda szivárvány...

     Ajkáról zsongott

    - A szive volt ott -

Zsongott felém az altató zene.

 

Ő volt, ki este kis ágyam mellett

Mellém letérdelt, s mondta imám,,

- Ilyenkor lelke az Ur felé lengett -

Mondja d vicskám: "Istenem engedd:

     Megnőjjek nagyra,

    S angyalod karja

Öleljen az éjjel lágyan, simán."

 

Istenem most már én szólok Hozzád,

Nézzed a szivemet, feléd remeg:

Te, ki a földnek adtad a rózsát,

Csicsergő madárnak éholtó morzsát,

    Embernek lelket

    Tiéd lehelted...

Legyen a kezed most áldó, meleg.

 

Simitsd el a mélyülő ráncot

Gondok ekéje vágta homloká.n.

Te tudod Istenem, mi mindent látsz ott,

Hol nem is régen az öröm kalászlott,

     Engedd szeressem,

     Engedd szeressem,

Istenem, hisz ő az édesanyám

                    (Kenessy Béla)

 

 

GYERMEKI HÁLA

 

Hálás szivvel lépek eléd,

Édes, kedves jó anyám!

Szeretetem el nem fogyhat,

Ki nem apad a h álám!

 

Isten u,tán te vigyáztál

Éjjel, nappal énreám,

Mai napon hálás szivvel

Köszönüm ezt jó anyám!

 

Szeretetnek kutforrása

A te drága jó szived.

Ezt köszöni mai napon

A te hálás gyermeked.

 

 

ÉDESANYÁN AK

 

Minden virág, minden érzés

Feléd hajol, jó anyánk.

Érted száll a jó Istenhez

Kérésünk és hő imánk.

 

A te drága életednek

Minden perce legyen áldott,

Imádsággal körül-ölel

Forrón szerető családod.

 

Fáradozó karjaidra,

Dajkálgató kezeidre

Nagy áldását küldje Isten

Csókvirággal telehintve.

 

Értünk való dobvogása

Szhivednek, mi jó anyánk,

Sokezerszer legyen áldva

Életednek folyamán.

 

Könnyeidből, gondjaidból

Sopk virág fakadjon.

Reánk néző szemeidben

Boldogság ragyogjon.

 

Éljél soká jó apánkkal

Édes, kedve anyukánk,

Gyermekszivünk ezt kivánja

Szeretettel s igazán.

               (Tantó István)

 

 

AZ ÉN ÉDESANYÁM

 

Van egy édesanya, az én édesanyám,

Ki óvó karjait terjeszti énreám.

Aki betakargat viharban és éjben,

S bizton érzem magam jó meleg ölében.

 

Érzem azt, hogy szeret ez az édesanya.

Szorgalma gyümölcsét mind reám áldozza.

Ő táplál és ruház és ő ad iskolát,

Kicsi szivem ezért Istennek adj hálát!

 

Ez az édesanya áldott édesanya,

Egykor a kacsóim imár kulcsolta.

Ő mondatta velem a legelső imát,

Mit csak akadozva dadogott kicsi szám.

 

Ezt az édesanyát halálig szeretem,

Öreg napjaiban soha meg nem vetem.

Szeretem, gondozom, ha ráncos az arca,

Vagy ha a betegség nyomot is hagy rajta.

 

Isten parancsa ez, igérettel egybe

Gyermek a szüleit tisztelje, szeresse.

Áld meg jó Istenem, hogy ezt megtehessem,

Édes jó anyámat mindig hőn szeressem!

                      (Kulcsár Erzsébet)

 

 

NAGYANYÓ

 

Anyák napján  sok mindenről

Esik köztünk szó:

Anyák jóságáról,meg a

Jó gyermekek hálájáról,

S ez mind szép és jó.

De mily kevés szó van rólad,

Aki ott ülsz a karszékben,

Nagy, bus reménytelenségben,

Fehér haju, sápadt arcu

Csendes Nagyanyó.

 

Pedig csak a te ünmneped

Igazán e nap,

Te beszélnél még csak sokat

Az elszállott szebb időkről,

Ha van hallgató...

Óh, de mikor nem hallgatnak,

Mert a hangod gyönge, beteg,

Arcodon a könnyed pereg:

Fáradt lelkü, halk beszédü

Kedves Nagyanyó.

 

Óh pedig csak Isten tudja,

Igazán csak Ő,

Hogy hány öltést tett a kezed,

Hogy hány lépést tett a lábad,

Van tán millió...

S nincsenek, kik meghálálják,

Orcádat is elkerülik,

Barázdáit nem szivelik -

Fájó szivü, titkon siró

Beteg Nagyanyó.

 

De látod, mi nem felejtünk

Ezen a napon,

Mert a jó unokák lelke,

Tisztán érző szeretete

Meg nem változó.

Odamegyünk anyák napján

ősz fejedet megsimitni,

Hozzánk hajló, gyermekké lett

Öreg Nagyanyó!

                 (S.Nagy Zoltán)

 

 

A NAGYMAMÁKAT IS

 

Gyermekszivemet hála járja át,

és köszöntök ma minden nagymamát,

akik szeretve szolgálnak nekünk,

megértő szivvel örülnek velünk

Minden örömünk megtizszerezik,

s a bánatunkat mindig felezik.

 

Áldja meg az Ur nemes szivüket,

és jutalmazza szeretetüket!

Kapjanak tőlünk gyermeki hálát,

s az Ur Jézustól életkoronát!

 

 

ANYÁK NAPJÁRA

 

Az én anyám törődött, ráncos arcu,

Fekete ruhás asszony volt a földön,

Mint annyi más, kit bus özvegyi fátyol-

egyenruhában járat e sárbörtön.

 

Ez volt mindenkinek: öreges, ráncos...

Csak én tudtam a titkot, kicsoda -

S én boldog gyermek ezt a boldog titkot

El nem beszéltem senkinek soha.

 

Tudtam, hogy álruha a  gyászruhája,

És vállán királynők palástját láttam,

Hermelinest, bibor uszályosat,

Mikor ott fáradt értünk a konyhában.

 

Csak én tudtam, hogy álarc öreg arca,

Mert elvarázsolt  örök-ifju tündér,

Fehér arcu, szép, kacagó szemü,

Hogy mindörökké lábainál ülnél!

 

Köszönöm Istenem, hogy megmutattad

Az álarc alatt a valóságot,

Amilyennek egyedül nékem adtad

Az  én áldott lelkü, jó anyámat!

 

Örök szeretet örök szépségében,

Örök jóság örök ifjuságában,

Örök jóság fehér hermelinjében,

Örök szeretet bibor palástjában.

 

Hálás szivvel köszönöm Tenéked,

Én Istenem, hogy az én jó anyámat

Egyszerüen csak két anyagból gyurtad,

Jóságból, szeretetből: tisztaságnak.

 

És ha szabad még kérni ennyi jón tul

Valamit egy dus élet alkonyá.n,

Óh add, hogy egyszer Nálad viszontlá.ssam,

Hogy megcsókoljam, s boldog zokogásban

Mondhassam néki mégegyszer: Anyám!

                       (Munkácsy Géza)

 

 

A SZIVEK ÜNNEPE

 

Nem jelzi a naptár pirosló betüje,

Mégis nagy ünnek ez, a szivek ünnepe.

Tudod édesanyám, nem kell, hogy elmondjam,

Hisz az én szivemet ki ismerné jobban.

 

Tudod, hogy szeretlek, végtelen a hálám,

Köszönöm jóságod, kedves édesanyám.

Minden életöröm öröklétü magva

Nem volt és nem lesz más, csak az édesanya.

 

 

A N Y U !

 

1. Tudok egy varázsszót,

    ha én azt kimondom,

    egyszerre elmulik

    minden bajom, gondom.

 

2. Ha kávé keserü

    ha máértás savanyu,

    csak egy szót kiáltok,

    csak annyit, hogy: anyu!

 

3. Mindjárt porcukor hull

    kávéba, mártásba,

    csak egy szóba kerül,

    csak egy kiáltásba.

 

4. Kewserüből édes,

    rosszból csudajó lesz,

    sirásból. mosolygás,

    olyan csudaszó ez .

 

5. Anyu! anyu! anyu!

    hangzik este, reggel,

    jaj, de sok baj  is van

    ilyen kis gyerekkel.

 

6. Anyu! anyu! anyu!

    most is kiabálom.

    Most semmi baj nincsen,

    mégis meg nem állom.

 

7. Csak látni akarlak,

    anyu, fényes csillag,

    látni, ahogy jössz, jössz,

    mindig jössz, ha hivlak.

 

8. Látni sietséged,

    angyal-szelidséged,

   odabujni hozzád,

   megölelni téged.

                   (Nadányi Zoltán)

 

 

SZIVEM VÁGYA

 

Kis szivemnek az a vágya:

Legyek anyám boldogsága!

Deritsem fel vig mosolyra;

Megérdemelt legyen csókja.

Legyek anyám jó kislánya,

Jó anyámat Isten áldja!

 

Kis szivemnek nagy a vágya:

Legyek anyám boldogsága,

Vigasza és gondüzője,

Ha megnövök - segitője.

S boldogitó jó leánya,

Jó anyámat Isten áldja!

 

 

AZ ANYA

 

Mullt a keresztfa könnye még: a vér,

s már szállt az est, az álmos denevér.

Egy csillag éget, ijedt fény, homályos,

s őrt állani a dombra jött a csend.

 

...Kopár, zord uton Jézus anyja ment,

s követte őt a hü tanitvány, János.

Bus gyászpalástot vett a völgy, halom,

siető árnyak tüntek a sötétbenm.

Mária sirt, szivét a fájdalom

,

a kin rikoltó keselyüje tépte.

 

"Meghalt a fiam!" - s az emlékezet

mint hóhérkés mélyité a sebet.

...Holt jövőn himzett szemfedél a mult,

s a csönd csak egy sikongó dalt tanult:

"Meghalt a fiam!"...

Éjre vált az este,

s János, a szelid vigasztalni kezdte:

 

"Nem fiadnak ácsolták a keresztet,

a Messiás p, az Ige, a Kezdet!

A Bárány, kit próféták álma látott,

forró vérében mosni a világot.

Égő, örök Fény , kit az éj sirat...

Néked már régen meghalt a fiad,

régen kinőtt a názáreti házból...

Király az, kit az ég kárpitja gyászol.

Fény, mely fényt áraszt vakság verte szemből,

Ige, mely bomló holtak felé zendül.

 

Pásztor, ki nyáját őrzi élte árán,

Ut, mely eget nyit Golgoták határán.

Igazság, mely tövist hord homloká.n,

Élet, mely télen rügyet bont a fán.

És Szeretet, mely most és mindörökre

halkan, szeliden ráborul a földre.

No jer, hát menjünk. Töröld le a könnyed.

Igy oszlik az éj, és a gyász is könnyebb.

Hisz tudod már, a keresztfán ki van?"

 

S szólt Mária csöndesen:

                                           "A fiam..."

                  (Muraközy Gyula)

 

 

       ---  . . .  ----

 

 

Ö R E G E K  N A P J Á R A

 

 

HÁLA

 

Uram, a szivem háladalba fog.

Megköszönök Neked minden napot,

melyen szereteted érezhetem.

Minden parányi fényt az életen.

Minden vigaszt sivatag ut alatt.

Minden mosolygó, meleg sugarat.

 

Viharc igérők bár a holnapok,

Te vagy, aki a szivem biztatod.

Ha ma egy porszem terhet hordozok,

talán Te holnap le is oldozod.

S hogy adjak hálát, hogy Te szüntelen,

amerre járok, ot vagy é nvelem?!

 

Minden kicsiny madárka énekét,

minden bajt, mert hozzád visz közelébb,

minden egyes nyugalmas percemet,

tovasuhanó minden felleget,

cseppecske boldogságot, örömöt:

ujjongó háladalban köszönök!

 

Minden egyes meleg tekintetet

minden egyes virághintő kezet.

Minden testvlérszivet, felém verőt,

közösen hivő, hordozó erőt...

Mindezt az üdvöt itt és odafönn:

köszönöm. Mindörökké köszönöm!

 

 

KÖZELEBB AZ URHOZ!

 

Bér tünnek az évek,

percek elsuhannak,

aki Krisztus hive,

óh, milyen jó annak.

Minden óra multán

egy az, amit érez:

Közelebb az Urhoz!

Szerető szivéhez!

 

Mindenen keresztül:

 napsétésen, vészen,

mignem fénylő arca

felragyog egészen.

Mignem az utolsó

árny is semmivé lesz:

Közelebb az Urhoz!

Szerető szivéhez!

 

Őbenne nyugodva,

Őbenne pihenve,

úmit árt, ha vihar zug

bősz birokra kelve.

Kebelén a lélek

szent nyugalmat élvez.

Közelebb az Urhoz!

Szerető szivéhez!

             (Turmezei Erzsébet)

 

 

LELKI VÁGY

 

Közelb hozzád Uram, jó Istenem,

Szivem, kezem Hozzád felemelem.

Vágyom a trónodnál leborulva

Hódolni Tenéked ég s föld Ura.

Szivem, lelkem gyakran ugy érezné,

Hogy Szentlelked vonja a menny felé.

Ezért vágyom mindig az életben:

Közelb hozzád Uram, jó Istenem!

 

Megváltóm! Értem földre szállottál

És engem a büntől megváltottál.

Te avattad fel a kinkeresztet,

Melyen át az ut Tehozzád vezet.

Én követlek ez uton, Mesterem,

Ki egy vagy az Atyával odafenn.

Ván dorutamon énekelgetem:

Közelb hozzád Uram, jó Istenem!

 

S ha itt a sok ellen visszahuzna,

A szivem szavadat visszhangozza:

"Óh ne félj gyermekem, veled vagyok,

Megtérőt elveszni sohsem hagyok."

Legyél hát áldva, szent Irgalmasság,

Enyém vagy, ragyogó, szép mennyország!

Majd ha szivverésem elcsendesül:

Közel leszek hozzád szüntelenül.

 

 

LEFELÉ TARTUNK?

 

Lefelé tartunk - mondják rólunk az  emberek,

ha fakul szemünk fénye és hangunk megremeg.

Sajnálkozó mosolyt is meg-megfigyelhetünk,

amikor kihagy néha az emlé.kezetünk.

De bánkódjam miatta? Az óra lepereg,

s vár az az ország, ahol senki sem lesz öreg.

 

Lefelé tartunk - mondják - lépteink lassuak,

óvatosak. Nem várnak derüs, fényes utak.

Halkabb a szó csengése, nehezen halljuk már,

és veszit melegéből a kedves napsugár.

De bánkódjam miatta, ha dermeszt a hideg?

Vár az az ország, ahol senki sem  lesz öreg.

 

Lefelé tartunk - mondják. De biztatóan ragyog

felénk Isten mosolya: Ne félj, pajzsod vagyok..

Fáradt gyermeket hordoz az erős égi kéz.

Szólit. Szava szinarany és édes,mint a méz.

Mit bánmódjam, ha szivem Isten állitja meg?

Vár az az ország, ahol senki sem lesz öreg.

 

Lefelé tartunk - mondják. Nem! Fölfelé megyek!

Hallom már a magasból a győztes éneket.

S látom, fehér ruhákban a kiráélyi trón körül

nagy nyomoruságból jött, boldog sereg örül.

Utam nem lefelé tart, csak a cél közeleg!

Vár az az ország, ahol senki sem lesz öreg.

 

 

EMLÉKEZÉS

 

Az emlé.kezés utján bolyongok messze,

a régmultakaqt felkeresve,

és megállok egy-egy emlék előtt,

de nem ugy, mint husz, harminc évvel előb.

Most bölcsebben, alázatosabban,

mert az  évek elmulása bölcsességre tanit.

Látom, sok mindent másképpen tannék most

és a szivemből  kélő vallomást hoz

ez az emlékezés.

 

Látom jóságod, ami elkisért,

szereteted, ami óvott, féltett,

bár voltak utamon nagy-nagy tévedések:

Istenem maradtál.

Most őszülő fejem meghajtom Előtted,

csodálattal áldva szereteted.

 

- S ha rövid lenne már előttem az ut,

ha nem lenne több, mint pár arasz a hossza,

Hadd mondjam el szivemből Istenem,

őszinte szavakkal, semmit sem habozva:

Csak az maradt meg, amit Tőled kaptam,

a többi mind kár és szemét.

S mig lelkem Előtted hálját kiontja,

áldd meg ősz fejemet és vezess Eléd.

                   (Páskulyné Kovács E)

 

 

URAM, MARADJA VELEM

 

Mradj velem, midőn leszáll az este,

Ha arcom a bus könnyharmat megeste,

S ki letörölje, senki sincs velem,

Uram, maradj velem.

 

Maradj velem, ha rám borul az éjjel,

S viaskodom a bünnel, szenvedéllyel,

Játékát üzi a Sátán velem,

Uram, maradj velem.

 

Maradj velem, ha rám derül a hajnal,

Hadd üdvözöljem büszke diadalla.

Acélt kovácsolj busult lelkemen,

Uram, maradj velem.

 

Maradja velem, nincs már sok idő hátra,

Ifjukorom virágos tavaszában'

Hogfy ne számoljak másként a szivemmel,

Csak szüzi-tiszta lányos érzelemmel.

 

Maradj velem a férfikor nyarában,

Megért nagy eszmék szentelt igazában;

Ha ér dicsőség, e ne bizakodjam,

Ha megköveznek, meg ne tántorodjam.

 

Maradj velem az élet alkonyultán,

A vágyak, álmok sóhajos kimultán.

Borulj rám, hogy a halá.ltól se féljek,

Ölelj magadhoz, hogy majd ott is éljek!

                     (Baja Mihály)

 

 

 

MÉG EGY ÉNEKET...

 

Még egy éneket hadd énekeljek

Uram, mielőtt innét elmegyek.

A hárfám hurját kifeszitettem

És feszül a hur benn a szivemben.

Csak egy éneket Uram, Jézusom

Engedj elzengeni még e hurokon.

Aztán szakadhat a hur és a sziv,

A sziv, mely Hozzád mindhalálig hiv.

 

Még egy éneket! Zengőt, lángolót,

Vesét és velőt áthasogatót.

Ünnepi ódát fülnek, ajaknak,

Győzelmi humnuszt rabnak, szabadnak,

A legfőbb jóról, amit kaphattam,

S amit a földön én is adhattam,

Ami mindenkit boldoggá tehet...

A szeretetről hadd énekeljek!

             (Somogyi Imre)

 

 

AZ ÖREGET JOBBAN!

 

Ha élni akarsz, szeretnek kell.

Szeretni:élet. Nem éred fel

ifju fejjel, s nevetsz ma rajta,

ki szivét a tenyerén tartja,

s mondja: szeresd szülődet joban,

de az öreget még egy kicsit jobban!

 

Szeretned kell, ha akarsz élni.

Segiteni kell, nemcsak nézni,

nemcsak várni, hogy kérjen attól,

kitől oly nehéz. Adj magadtól.

S mig hiszed, hogy nincs igaza sokban:

mégis csak szeresd az öreget jobban.

 

Mert él az mind, ki szeretni tud.

Jóakarattal annak is jut,

ki neked adott egy életen át,

de ma öéreg, fátyolosan lát.

Élted csöpp láng, s máris ellobban:

szeresd hát kissé az öreget jobban.

 

Szeress szülőt, hitvest, barátot,

ellenséget, azt, aki megbántott,

tán azt is, aki arcul vágott,

s szeretheted a nagy világot.

Csak szeress, amig a szived dobban:

de az öreget mindig kicsit jobban!

               (Gyarmathy Irén)

 

 

Ö R E G S É G

 

Fáradtabb az alkonyatod,

álmatlanabb éji áji álmod,

keservesebb a hajnalod:

Ez az öregség.

 

Közelebb van, ami rég volt,

távolabb van, mi tegnap volt,

minden rég volt, tán nem is volt:

Ez az öregség.

 

Sok hivságok elmaradnak,

igaz kincsek megmaradnak,

napról-napra sokasodnak:

Ez ez öregség.

 

Több csendesség, több békesség,

több imádság, több bölcsesség,

megbocsátó szives készség:

Ez az öregség.

 

Külső ember vénülése,

Belső ember épülése,

Isten elé készülése:

Ez az öregség.

 

 

KIS ÖREG ASSZONYOK

 

Gyászruhás-feketék,

Hajlottak, kicsikék;

Lépteik apróka, tétovák.

Másikért dolgozó,

Könnyező, sóhajos,

Szelid bánatos

Öreg anyák.

 

Körültük szilajon,

áMultakon gázolón

Száguld a friss ini,

Délceg ifjuság;

A  Szépség, az Erő,

A Jelen, a Jövő,

Az éléni-akarás -

És elejükbe vág.

 

Ők utatengedőn,

Megadón csak viszik

Szerényke életük

Sok fájó kis baját -

Kis öreg asszonyok,

Özvegyek, szükösek,

Madárka-étküek,

Árva anyák.

 

Ha látokegyt én

Görnyedten, kicsikén,

Ölelném segitőn

A tipegőt -

S szerte kiáltanám:

Vigyázz, vad rohanó,

Ne taszitsd valahogy

utadból őt!

 

De segitsd, - ha tudod -

Roskatag lépteit,

S szivedel szeretőn

Karold csak át -

Hátha volt neked is

Éretted szenvedő,

Küzködő, szerető

Öreg anyád...?

             (Krözselyi Erzsébet)

 

 

A LEGNAGOBB MÜVÉSZET

 

A legnagyobb müvészet tudod mi?

Derüs szivvel megöregedni.

Pihenni ott, hol tenni vágyol,

Szó nélkül türni, ha van, ki vádol.Nem lenni bus, reményvesztett,

Csendesen viselni a keresztet.

Irigység nélkül nézni végig

Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed betenni az öledbe,

s hagyni, hogy gondod más viselje.

Ahol segiteni tudtál régen,

bevallani nyugodtan, szépen,

hogy erre mostg nincsen erőd,

nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni amellett vidáman,

Istentől rádszabott igádban.

 

De ezt a békét honnan vesszük?

Onnan, ha azt erősen hisszük,

hogy  teher, mit vinni kell:

az égi honra készit el.

Ez csak a végső simitás

a régi sziven - semmi más.

Ez old fel minden köteléket,

ha a világ még fogna téged.

Az ur nem szünik meg tanitani,

ezért kel sok harcot vivni

idősen is, - mig csendesen

a sziv az Urban megpihen.

S kész vagy az Ő kezéből venni,

hogy minden Ő - s te nem vagy semmi.

 

 

M E N Y E G Z Ő R E :

 

 

AZ UT

 

Most ketten elindultok együtt,

uj uton, uj célok felé.

Ez az ut az őszinte, szerető sziveké!

 

Az ut végtelen,

az ut messze vezet.

Hosszabb, mint az emlékezet.

 

Az ut pora belep.

Nem fehér-virágos rét.

Tövisek teremnek szerteszét.

 

Az ut meredek.

Terhed nehéz, könyed hull.

Ez uton járnod kell, lankadatlanul.

 

Az ut magányos,

ha a sziv szeretni nem tanul,

Tőle, ki érted halt - ártatlanul.

 

Az utkegyetlen,

ha magad rovod mérföldjeit,

ha szivedben nincs szeret és élő hit.

 

Az ut kitárul,

ha két sziv fürkészi titkait.

Hinni, szeretni, bizni csöndben megtanit.

 

Az ut szép lesz,

mindeneknél szebb lehet.

Megpróbálja az egybeforrt sziveket.

 

Az ut a tiétek lesz,

rajta együtt járjatok,

együtt, s veletek égi Uratok.

 

Az ut végtelen,

az ut messze vezet.

De mindvégig fogjátok a drága kezet!

        (Makovei János)

 

 

FOGADALOM

 

Elindultatok a közös élet

szent célja felé.

Ezernyi kérdés-örvény kuszik

lábatok elé.

Szeretnétek belátni a jövú

rejtett titkába,

s azt tudni, hogy reményetek majdan

nem lesz hiába.

 

Kézenfogva, szent lelkesedéssel

mentek a hidon,

mely a pajzán ifjukortól kell, hogy

most elszakitson.

Mögöttetek maradtak az álmok,

játék, kacagás,

gyermeki csinyek, tévedések és

a rügyfakadás.

 

Ne féljetek a rejtett jövőtől,

mely ismeretlen,

sem vésztől, kereszttől vagy csapástól,

ha jön hirtelen.

Mert az élet, ha komolan veszed,

jövő hidja lesz,

s ha hiv leszel, az Ur majd téged

országába tesz.

 

Mint egykorRuth, a választás napján,

mondjátok ti is:

"Hova te mégy, oda megyek, utam

az utadhoz visz,

hol te megszállsz, ott szállok meg, sorsod

lesz az enyém is!

A te néped lesz az én nemzetem:

nem lesz idegen,

a te Istened az én Istenem,

s hited: - az én hitem!

Az Ur a tanuk, hogy csak a halál

választhat minket el,

s erre az Ur, a Mgasságos,

ugy segéljen! Ámen!"

                  (Moldován Vilmos)

 

 

LEGNAGYOBB ERŐ: A SZERETET

 

Még vannak nagy erők a világon,

s uralkodnak az ember felett,

de olyan, mely lelket összekössön,

csak egy létezik: a Szeretet.

Hiába furtuk át a Föld kérgét,

s elmé.nk uj eszméket keresett,

a szivre semmi nem képes hatni,

csak a szivből jövő Szeretet.

 

Ti most uj uton indultok el,

van bizalmatok, reményetek,

s boldog Kánaánba fogtok jutni,

ha végig kisér aSzeretet.

Lehetnek a npok zordak, némák,

mikor a kétség ül velete,

de meg nem törik a sziv egysége,

ha el nem fogy a Szeretet.

 

Az élet jön-megy és gazdagodik,

vagy jön az et s fogynak a napok,

a főre őszi fürtök hója hull le,

s ilyenkor a sziv sivát, fagyott;

ti ne bámuljátok téli éjben

a kietlen, rideg keretet,

ne féljetek, a agyban is tüzzel

hevit a kitartó Szeretet.

 

Lehet, hogy nem lesz könnyebb nektek sem,

mint az előző nemzedéknek,

az élet uj és régi bajai

minden korbn sziveket tépnek.

Lehet, hogy nektek is jönnek komor,

bus, megoldhatatlan helyzetek...

Meglátjátok, mit meg nem old az ész,

megoldja majd a Szeretet.

 

A Szeretet avassátok fel

éltetek áldott szentélyévé,

gyujtsatok tüzet ennek az elvnek,

hogy váljon ez hitté és reménnyé;

Ti a Szeretetet hirdessétek,

ha össze is dől a mennyezet,

nem szóval, hanem áldott tettekkel

győz minden felett a

szeretet.

 

Még vannak nagy erők a világon,

s uralkodnak az ember felett,

de olyan, mely lelket összekössön,

csak egy létezik: a Szeretet.

Szükségtek lesz sok hasznos dologra,

mely adjon egy élet-keretet,

de ne feledjétek: minden felett

legnagobb erő...A SZERETET!

                    (Moldován Vilmos)

 

 

ELFOGYHATATLAN A SZERETET

 

A szeretet - hatalom a Földön,

a házasság alapja, éke;

a szeretet Isten jellemzője,

a menny földön maradt vendége.

 

Szerelem és szeretet - nem egyek,

mert emez csak bünös lángolás,

de a szeretet egy kitartó elv,

egy sirig tartó ragaszkodás.

 

A szeretet - Isten elv-hintése,

ez ad az életnek keretet,

ezért ha igazi és nem hamis:

elfogyhatatlan a szeretet.

 

Kerüljétek, hogy közétek álljon

egy nemkivánt, bántó harmadik,

szeressetek, és a legfőbb érzés

ledönti a kétely falait.

 

Kérjétek Istent, hogy tartósitsa

szivetekben a szeretetet,

az Ő Lelke és a jelenléte

majd örök  hüségre elvezet.

 

A szeretet - a széttépett rózsa

szirmának nemes lehellete,

teremtéskor Isten az embernek

életközpontjába helyezte.

 

Eok himnuszt irtak a szeretetről,

alkottak verset, s nagy müveket,

de mi sem jellemzi jobban, mint hogy

elfogyhatatlan a szeretet!

                   (Moldován Vilmos)

 

 

MENNYEGZŐI KÖSZÖNTŐ

 

Köszöntlek titeket,

habár kicsiny vagyok;

Az  Urnak áldása

legyen rajtatok!

A frigyet, amit kötöttetek,

a szeretet pecseételje meg.

Legyen örömteljes,

boldog életetek!

 

Utaitok ne lefelé,

de folyton föl vigyen,

Hitetek erőssége

mindig Jézus legyen.

Haladjatok együtt,

kéz a kézben,

A végállomás ott legyen

fönn az égben!

 

 

TARTSATOK ÜNNEPET!

 

Ellentétek napja ez a nap:

találkozik öröm és bánat,

de ne ejtsen könnyet szemetek!

Mig némelynek bucsu ez a nap,

de nektek reményt és áldást ad:

ti tartsatok ünnepet!

 

Olykor szürke a találkozás,

közömbös soknak a távozás,

s busak, sivárak az ünnepek...

Mert kik végleg elhidegültek

és közömbösségbe merültek,

nem tartanak ünnepet...

 

Nektek ünnep legyen a reggel,

mely fénnyel, igérettel jön el,

s ha távoztok,vagy érkeztek,

ünnep legyen a találkozás,

ünnep a titkos várakozás:

igy tartsatok ünnepet!

 

Az életben gyengeség, ha ér,

vagy emésztő, titkosvágy felkél

a szivben, s hoz lázas tünetet,

mint várat a maga bástyája,

a hüség a szivet vigyázza,

hogy tartsatok ünnepet!

Megértés legyen jelszavatok,

s a szeretetért áldozzatok

mindent és hősként türjetek.

Mert a keresztből nincs sok hátra,

de ti egymásnak megbocsátva:

ó, tartsatok ünnepet!

 

Fényt oltenek a szürke napok,

ha magasba lendül karotok:

imádkozni meg ne szünjetek!

Mint a Mózes reszkető karja,

győzzőn, ki az Urat akarja:

igy tartsatok ünnepet!

 

Hogyha bánat érne idelent,

s fellegessé tenné a jelent,

rémek acotokról tünjenek!

Ti hivel, s kitartók legyetek,

s örökké az Urnál odafent

majd tartsatok ün nepet!

            (Moldován Vilmos)

 

 

MENNYEGZŐRE

 

Kéz a kézben, s szivetekben

ég a szeretet;

összekulcsol Isten Lelke

most benneteket.

Sziveteknek kivánsága

és a hő imánk

szálljon égbe, Ur elébe:

hallja meg Atyánk!

 

Fájdalom, könny és tövis ne

érje utatok,

Kéz a kézben, nagy örömmel

rózsn járjatok.

Áldás, szépség, mit csak föld, ég

és az Ur kinál,

légyen osztélyrésztek bőven,

drága mátkapár!

 

Egy a titka és a nyitja

boldogságtoknak:

doldogok és áldottak, kik

Zéjussal járnak.

Hün az Urhoz és egymáshoz,

igy haladjatok;

tiszta szivvel, Szentlélekkel

légyen utatok!

               (Dr.Vigh János)

 

 

ÖRVENDJETEK!   

          /Ésa 61:10; 62:4-5.margójára/

 

Az Urban, testvéreim, örvendvén örvendjetek,

hogy ilyen szép ünnepet tett lehetővé néktek!

Felöltöztetett diszes, ünnepi szép ruhába,

övez a kegyelem és az igazság szép  palástja.

Mintha papként ékitne a tisztaság jelképe,

mint a mennyei áldás fenkölt magasztos éke.

 

A házasságot Isten gyönyörüségnek szánta,

mint édent a psztában, az emberszivbe zárta.

Nem elhagyott, ki szivét az élettársnak adja,

s ha szeretete ép lesz, megáldja az ég Atyja.

Most mikor szép reménnyel a jövő felé mentek,

Éljetek ugy, hogy Isten gyönyörködjk bennetek!

 

Amikor elveszi a leányt a boldog vőlegény,

Krisztus is örül nekünk, ha szivünkben a remény

szent hüségre kötelez, mint áldott szent igéret,

amit meg nem tör idő, vihar, sem zord igézet...

Ezért testvéreim, az Urbvan végig örvendjeteik,

hogy majd örök ünneplésben legyen egykor részetek!

                 (Moldován Vilmos)

 

 

 

 

 

 

 

        XI.

 

 

 

  A TERMÉSZET TEMPLOMÁBAN

 

 

 

"Az egek bezélik  Isten dicsőségét,

és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.

Szózatuk kihat az egész föld,

és a világ végére az ő munkásuk." /Zsold. 19:2,5/

 

"Ennekutána mig a föld lészen,

vetés és aratás, hideg és meleg,

nyár és tél, nappal éséjszaka

meg nem szünnek." /1Móz. 8:22/

 

    Dicsérjétek Ő évszakok!

 

 

 

A TERMÉSZET TEMPLOMÁBAN

 

A természet az  Isten temploma,

Dalos madár benne az orgona.

Mikor hallom, szükségét érzem,

Hogy imára kulcsoljam két kezem.

 

Madárdalon- ha bánatos vagyok -

Könnyes szemem felszárad felragyog,

Mikor a föld virágba öltözik,

A szivembe megnyugás költözik.

 

E templomba gyakorta elmegyek,

Fölkereslek odvas ák, vén hegyek,

Vadvirágok illatos otthona,

És hallgatlak, bübájos orgona.

 

 

GONDVISELÉSED LEGCSODÁSABB

 

Gyönyörü szép a nagy természet

Sok milliárd csodáival! -

A csilingelő madárdal...

A halkan uszó esti ének...

Az örömittas kis gobár

A százéves tölgy lábánál...

A lenyugvó nap a hegyek ormán...

A sarki fény, s a zugó orkán:

Méltón dicséri szépérzéked,

      Örök Isten!

 

Mi oly kicsi, hogy meg nem látod:

Kis mikroba, vagy ép atom, -

Vagy szédületes pályákon

Keringő csillag-óriások;

Porszemek és naprendszerek...

Sok megfejthetetlen üzenet...

Ngy, végtelen erők összhangja,

Parányt és óriást összetartva,

Hirdeti széditő nagyságod,

     Egek Ura!

 

Felséges minden alkotásod! -

De legszebb mindenekfelett:

A féltő, gyöngéd szeretet,

Mely mindeneket át- meg áthat!

A titkos sóhaj Hozzád ér,

S figyelmed mindenre kitér,.

Sok csodád övez engem körül,

úDe az összes csodáid közül:

Gondivlselésed legcsodásabb,

    Édes Atyám!

         (Koszta J. János)

 

 

I S T E N

 

Kinek porszem, nekünk egy világ,

S egy rebbenés határa az időnek;

Ki, ami ember-agyban miriárd,

Nem olvasod, mert semmiség előtted.

Ki buborékgyanánt elfujhatod,

Mit összuehordtak népek, századok:

Minden füszálban érezlek; de elmém

Nem bir felfogni, megnevezni nyelvén.

 

Kit megtagad a léha kétkedő,

Te adtál, ismeretlen ismerős Te,

Te, földi szóval nem nevezhető,

Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.

Magát tagadja meg, ki megtagad,

Mint a npot, a fényt, a szint a vak.

A por fiához más nem illik itten,

Minthogy Tebenned megnyugodva higyjen.

 

Ki odatüzted a közös napot

Sugárzó lényed egy paránya-képen;

Ki hangodat majd zugva hallatod,

Majd édes össszhang bájos zengzetében.

Kik, hogy megszünjünk élni, rendeled,

De hogy meghaljunk, mégsem engeded,

Ki ezt a bölcs világ-rendet behoztad:

Megértni vágyó elmém összeroskad.

 

A tudomány, az ember-bölcsesség

Had fejtegesse millió csodáig...

Nugodtan nézed ujabb Bábelét,

Melyen át enged benézni  áhit.

Engem, tünődőt, volt-e kezdeted,

Időnek vége mikor lehet:

Érzése elfog a pará-nyiságnak,

És leborulva térdemen imádlak.

                    (Reviczky Gyula)

 

 

ISTE4N DICSŐSÉGE

 

Az élet és a fény Te vagy mind, óh Uram,

E szép világban itt, s ezer csodáiban.

Napod izzása tüz, - éjed szelid mosoly...

S mindez visszfény csupán arcod sugáriból!

Amerre néz szemünk, ragyog ránk szent Neved,

Minden, mi kedves és sugárzó, a Tied!

 

Mikor az esti Nap bucsu pirjában ég,

S kaput táró felhők mögött nyilik az ég

És bámuló sz emünk - azt hisszük ideát -

Aranyló fasorok között a Mennybe lát,

A szin, s a fény, - amint oly ékessé teszed,

S szeliddé bucsuját - Uram, csupán Tied!

 

Amint suhanva jő a csillagszárnyu éj,

S előtte árnyba tün a brna föld, s az ég,

Mint szép sötét madár, felettünk ugy repül

Az éj, s tollán ezer csillagszem tündököl.

A néma, szent sötét, a csillogó tüzek,

Dicső mind és örök, - Uram, csupán Tied!

 

Az ifju, szép tavasz, mikor rügyet fakaszt:

Lelked melengeti a friss fuvalmakat!

S minden virág, miből koszorut köt a nyár,

Tükör, melyből ragyog fényes orcád reánk.

Amerre néz szemünk: felénk csillog Neved,

Minden, mi kedves és sugárzuó, a Tied!

       (Moore Tamás után angolból ford.: Halmi János)

 

 

D I C S É R E T

 

Én Istenem, ki tündöklő világok

Ezer szemével nézel szerteszét,

A tengerek zugását fönt vigyázod,

S a zümmögő bogárka halk neszét.

S mig lábaimnál rózsák illatoznak,

Selymes mezőkkel erdők harmatoznak:

Szivünket is, mig fölkel uj napod,

Virrasztó gonddal betakargatod.

 

Hol a himnusz, mely angyalok karával

Zengené a neved dicséretét?

Esengő lelkem forró sóhajával

Galambként szárnyal jó Atám, Feléd.

Derengő hajnal sugarát kiönti,

A mindenség Királyát igy köszönti.

Én bizodalmam csak Beléd vetem,

Nincs ennél zengőbb hálaénekem!

                 (Baja Mihály)

 

 

MAGASZTALJUK AZ URAT!

 

Ki mondaná el Istene, a Te szépségedet?

Égen, földön hiába keresem képedet.

A harmatcsepp? a hajnal? a csergő gyöngypatak?

Oh a legfényesb Nap is szépséged árnya csak.,

- Leborulok Előtted, Istenem!

Szépségedet ki nem beszélhetem!

 

Ki mondaná el Isten, a Te hatalmadat?

Egy szód ronthat s teremthet ezer világokat;

Megfékezed a dörgő felhők villámait,

S a bőszült tengereknek háborgó habjait.

- Leborulok Előtted, Istenem!

Hatalmadat ki nem beszélhetem!

 

Ki mondaná el Isten, a Te jóságodat?

Mi vétkeztünk, s Te nyujtod békére jobbodat;

Megitatod esőddel a szomjas földeket,

Értünk himzed virággal a szép természetet.

 

- Leborulok Előtted, Istenem!

Jóságodat ki nem beszélhetem!

 

 

HIMNUSZ AZ URHOZ

 

Hol vagy, Ki vagy? ki minden uj tavaszra

Hongolod szivünk örömét magasra?

Ki zöld selyem-ruhát szabsz fünek, fának,

Kit a madarak friss dalokkal várnak?

 Ki a bimbót virággá csókolod

És buzát érlel forró mosolyod,

Ki voltál Tegnap, vagy Ma s leszel Holnap,

Ki vagy és hol vagy?

 

 

Hol vagy? Ki vagy? ki a sziklák ölébül

Forrást fakasztasz, mely a zöldbe szédül,

S follyammá nőve, zugva és dagadva,

A törpe embert engerre ragadja?

Kék ég alatt a kéklő óceán

A Te életed kiáltja reám,

Ki voltál Tegnap, vagy Ma s leszel Holnap,

Ki vagy és hol vagy?

 

Erős Ur vagy: Teremtő és megtartó,

Örök Ujitó, jajra derüt hajtó;

Világitó és mindentudó Lélek,

Bünös földön s büntelen föld felett

A nagy mindenség telve van Veled.

Ki voltál Tegnap, vagy Ma s leszel Holnap:

Mindenható vagy!

                (Gyökössy Endre)

 

 

MILY HATALMAS VAGY!

 

Csak ragyogás, ragyogás mindenfelé,

vakit a fény.

Szemem mohón issza,

s felölelnék most mindent egszerre

ha tudnám...

Olyan szép minden.

A fák, a virág, az illat,

s a vizre ráhullt a fény,

mint százannyi csillag

verődik vissza, szerteszét:

oda, ahonnan vette kezdetét.

 

Nem értem, mégis hogy lehet?

A télre tavaszthoz, az őszre telet.

S a nyár, ez a forró lüktetés,

kenyér igérete, ha érik a vetés,

mire fogy a régi, im itt van az uj,

a földből nő ki csak ugy, hangtalanul.

 

Virágok bomlása, rügyek a fán,

harmatnak hullása fülledt éjszakán

és a természetben ezernyi csoda:

tudom, magfyaráz a kémia,

de választ nem adhat.

Nem is kérdezem,

csak leborulok előtted Istenem.

Fejem meghajtom, szavam elakad:

- ki sem mondhatom,

mely hatalmas vagy!

                   (Páskulyné Kovács E)

 

 

MINDEN KEGYELEM!

 

Csodállak Isten szépséges világa:

mert miden forró napra éjjel borul,

és minden éjre uj hajnal biborul,

uj kegyelem hull, mint friss harmat árja.

 

Mert uj rügyet bont téli fáknak ga,

barna mezőt ujra friss zöld takar,á

s csenddé csitul minden duló vihar:

csodállak Isten szépséges világa!

 

Minden hegycsucsról vezetnek ösvények

irgalmasan az árnyas völgybe le,

s minden mélyből a maasság felé.

 

Isten kegyelme igy vezérel, lélek,

le-föl... fény felé át az éjjelen.

S mindenütt, mindig Isten van jelen.

              (E.Mörlin után némnetből ford. Turmezei -E)

 

 

TEREMTŐ ISTEN

 

Teremtő Isten! hova tekintsek,

Hol ne lássam hatalmada?

A fényes napban, a porszemben

Te megdicsúitéd magad!

Éágen és földön mindenütt

Dicsőséged lángfénye süt.

Bámultam a végtelen tengert,

úA füszálon rezgő harmatot;

Hozz

m a busult menny dörgése,

S a méhedongás elhatott.

Néztem a vulán égő poklába,

A fénybogárkát simogattam;

Hallám a viharszárnyát zugni,

S az ért kalászt zizegni halkan...

Teremtő Isten! fölodön, égen,

Léted kiáltá minden nékem!

 

Volnék bár oly nagy, oly magas,

Hogy messze csillagok flett

Hordoznám büszke fjemet,

Hová nem ér a szél, a sas:

Nagyságom földön és az égen

 

Gondviselésed tartaná fenn.

Volnék bár oly kicsiny, parányi,

Hogy a sziklák apró mohában

Eltévelyedném, mint a vándor

Kietlen rengeteg homályban:

Tudna, látna gondviselésed;

Atyám, bölcs Isten, hála Néked!

 

A kétkedése barna denevér,

Hozzám jöve, s szárnyára vett;

Földet, tengert bejárá vélem,

S felhőkön tul emelkedett;

Most zugó örvények felette

Függtünk, mint a sirály,

Majd tapogatva tévelyegtünk

Hideg barlang homályinál...

De elfáradtam, s visszavágytam én

Csendes lakodba, égi hit!

Csendes lakodnak tüzhelyénél

A béke lángja melegit.

 

Miként a tenger mindenféől

Körülfogja a szigetet,

Körülfogod Te a világot

Isten, legtisztább szeretet!

Ha a szigetből kindulok,

Mindenfelől csak vizbe lépek;

Égen, földön szerelmed érzik

Ezer világok, teremtések!

mély kutfeje a szeretetnek

Legyek hasonlatos Hozzád!

Te tenger vagy, harmatcsepp legyek én,

mely tisztán fénylik a fa levelén,

Enyhülést hoz és áldást ád!

                (Tompa Mihály)

 

 

TAVASZI IMÁDSÁG

 

Uram,

a nap még ködbe mutatja magát,

barnán bülogat sok barna faág,

még vagy csillan a tetőcserépen,

de - az élet mozdul meg már a mélyben.

A levegőbe a tavasz lehelt,

a madarak is leadták a jelt,

belülről minden friss igyekezet,

erővel,. bátran jönnek uj rügyek,

gyulnak uj tüzek!

 

A rügy ma még csak barna, fühegyes,

holnapra bordó, azután veres,

azután sárga, később gyenge zöld!

Mert: "magától terem, magától a föld..."

- Hogy jut idáig? Ki követheti?

A szem nem látja, az agy nem észleli,

a kéz nem segithet, a láb nem viheti,

futás, akarat nem sietteti...

De a rügyekből levél lesz, kalász,

vilrágba borul a kopár faág,

száraz nappalon, vagyos éjszakán

nincs változás a rügyek ritmusán...

 

Mondom, csodálom: "magától terem"

s ez a "magától" kedvet ad nekem:

Légy áldott érte, Isten, Istenem!

                     (Juhász Zsófia)

 

 

CSODÁK

 

Te kopár fa, s te barna, száraz ág!

Benned születnek a legszebb csodák.

Ma még zörögve sóhajtsz bus zenét,

S holnap veszed az ég üzenetét.

 

Ma még - szegényen, csufan - fuj a szél...

Fagyos telekről, halálról beszél...

S holnap megcsókol mégi napsugár

S elkezd vajudni benned már a nyár.

 

Előbb rügyek, félénk kis levelek...

Bennük csodás virágraj szendereg...

Szoinek, illatok, álmok, életek

Hozsannáznak ittasult éneket...

 

Öntöznek langyos, permeteg esők...

S te mámorosan hordod a jövőt,.

A régi vagy, csak Isten rád lehelt,

S az isteni szó uj életre kelt.

 

Néja ,egtépnek emberi kezek...

Tördelik, vágják ágad, gyökered,...

Meggyötör vihar, szellő megcibál...

Fölötted dörgés, villámlás cikál...

 

L:ehull virágod, elszáll illatod,

S te mégis nem vagy, nem vagy megcsalott:

Azh Isten-végzés, teremtő erő

Belőled gyümölcsöket hoz elő.

 

Emberlélek: te kopár, szürke ág!

Benned is szendregnek ily csoodák.

Me még keserün sóhajtsz bus zenét,

De ha veszed az Ég üzenetét:

 

Mint tüzes láva, ugy fut rajtad át,

Elpőerzselve a bün s halál szavát...

S mint levél, virág, gyümölcs-rengeteg:

Hozsannázik - Istennek - életed!

               (Kovácsné Huszár Jolán)

 

 

TAVASZI ZSOLTÁR

 

Mikor a zengő kis pacsirták

Földről a menny felé lebegnek, -

bár máskor béna, szárnyszegett,

Oh hogy lehet, oh mint lehet:

Hogy ilyenkor ti hitlenek,

Nem nő szárnya a lelketeknek?

 

Mikor élet kél a hold rögből

És rügyek, bimbók fakadoznak -

Bár máskor néma, csüggeteg.

Oh hogy lehet, oh mint lehet:

Hogy ilyenkor ti hitlenek,

Imája mincs az ajkatoknak?

 

Ki dalt ad a zengő madárnak,

S édes vágyat, mely égre huzza,

Ki irgalmát, mely szent, örök,

Széthinti rosszak s jók fölött,

S a tar gallyat, a holt rögöt

Életvirággal koszoruzza:

 

Hatalma, jósága előtt

Hogy bünvallón térdre nem julltok,

Hogy nem mozdul meg szivetek,

Oh hogy lehet, oh mint lehet:

Hogy ilyenkor ti hitlenek,

Honni Benne meg nem tanultok?!

           (Lampérth Géza)

 

 

URAM, köszönöm a tavaszt

 

Ujra kinyilt az orgonánk,

Ismét itt van a kikelet,

Virágba szökkentek a fák,

Zölddé változott a berek.

A tavasz varázsos illatán

Föllfelé száll az én szivem,

Megáll az Isten trónusánúÉs imádkoszik csendesen:

 

- Uram, köszönöm a tavaszt,

A természetnek tavaszát,

Az éltető napsugarat,

A nyiló kék ibolyát.

Patak folyását völgyeken,

A légnek tiszta illatát,

Lepkék szállását idelenn

És fönn a pacsirta dalát.

 

- Uram, köszönöm a tavaszt,

Az életemnek tavaszát.

Köszönöm,hogy széppé tetted

Életem ifjukorát.

Köszönöm, hogy adtál nekemá

Imádkozáshoz hő fohászt

És megmutattad az utat,

Amely elvezet Tehozzád.

 

- Uram, szenteld meg a tavaszt,

Az életemnek tavaszát!

Lelkemben csak Néked nyiljon

Minden csepp érzés-virág.

Neked szenteljem életem,

Hozzád mehessek egykorát.

Uram, köszönöm a tavaszt,

Az életemnek tavaszát!

 

 

LÁTLAK ISTENEM

 

Jó Istenem, ha az égre nézek,

Csodálja lelkem alkotásoda.

S amint szállnak a csodás fellegek,

Inog a föld lábaim alatt.

 

Szebb nékem fenn a borus láthatás,

Mint idelenn a ragyogó tájak,

Szivesebben szállnék uj hazába,

Minthogy itten még sokáig járjak,

 

Jó Istenem, ha csillagos éjen

Elgyönyörködöm némán, csendesen,

Elgondolom, hogy milliárdjait

Ő alkotta, az én jó Istenem.

 

Sok pompa van itt ezen a földön,

Amely ragyog, csillog, vakit szemet,

De csillagaid - bár nem vakitanak,áMég a leghalványabb is fényesebb.

 

Jó Istenem, ha szemem lezárom,

S a lelkem nitja ki hitszemét,

Hogy mit látok, azt le nem irhatom,

Mert szavam ehhez nagyon szegény.

 

Látom a megigért örök hazát,

S a meggbocsátó isteni kegyet,

Látom az üdvöt, s életkoronát,

S érez lelkem nagy szeretetet.

 

Jó Istenem! - oh mutasd sokszor ezt,

Ne lássak mást jobb és baloldalon,

Téged mutasson a nagy természet,

És Téged a lelki világom!

 

 

I S T E N

 

Nem kreslek én a távol messzeségben,

Ahol annyi fényes csillagszem ragyon,

Véges elmémmel a nagy mindenségbe

Én parányi porszem, ugysem juthatok.

 

Én nem kutatom, hogy királyi széked

Melyik égben van, s melyik csillagon.

Énmagam körül kereslek Téged,

És megtalállak hitemmel: vakon.

 

Hatalmad látom, ha érintésedre

Meginog a föld, s dübörög, remge,

Vagy ha villámokat szórnak intésedre

Dörgő csattogással - sötét fellegek.

 

A Te szavad hallom a dörgő viharban,

A napsugár a Te szemed fénye,

Te beszélsz hozzám a kismadár-dalban,

Te hintesz mézet a virágok kelyhébe.

 

Mikor imádkozva lehajtom fejemet,

Elismerve kicsiny, parányi voltomat,

Akkor is látlak, hogy rámteszed kezed,

S reám terited védőpalástodat.

 

Nem kereslek én a távol messzeségben,

Bárhová nézek, mindenütt ottlátlak:

Virágkinyilásban, sárga falevélben,

Minden atomjában e roppant világnak.

                           (Koncz J.)

 

 

A VIRÁGOK ÜZENETE

 

A virágok nemegyebek:

Láegy szirmokba öltöztetett

szimbülumok, égi jelek,

élő Isten-üzenetek.

 

A tél ha már bucsut mondott,

jönnek sorbvan, mint heroldok;

Amint fujja őket a szél,

Mind a szépség nyelvén beszél.

 

Legelőször a Hóvirág

sugja halkan: "Ember vigyázz!

Gőg utjára sophse tévedj,

tanulj tőlem szerénységet!"

 

Utána a kis ibolya

szól: "Ne feledd nézőm soha:

Minden lelki haladásnak

lépcsőfoka az alázat."

 

Az Árvácska bársony ajka

ezt rebegi: "Magasztalva

lásd bennem, mi jámbor hüség,

szelid lelki egyszerüség.'

 

A Nárcisz szól rengve-ringva:

"Hangfogót tégy vágyaidra,

hogy harsogva fel ne verjék

lelkedben az Isten csendjét!"

 

A mosolygó Kéknefelejts

szeliden int: "El ne felejts

örök hálával adózva

gondolni az örök Jóra!'

 

A Lilom fehér kelyhe

szinte zengi énekelve:

"Isten-érzésed szent titka,

ember, hogy légy mindig tiszta!"

 

A szépség-nábob, a Rózsa,

boldogságtól elfogódva

folyton csak egy szócskát rebeg:

"Szeressetek! Szeressetek!"

 

A Szekfü meg lengve bókol,

mint egy szent szépség-apostol,

és hirdeti: "Csak egy a jó:

a végtelen Mindenható."

 

A Viola kér, könyörög:

"Le ne kössön a földi rög,

amely csak az enyészeté, -

emelkedj az Isten felé!"

 

Harangoz a Harangvirág:

"Imádva sejtsd s érezve lásd,

szemed bármerre tekintsen,

hogy mindenben Isten minden!"

 

A felfutó, friss Hajnalka

csak ugy suzótlan példázgatja,

hogy mit kell but, árnyat ölni,

s az örök fény felé törni"...

 

És végül az Őszirózsa

int: "Ne épits mulandókra,

hogy halálod könnyü legyen,

ha elszólit a Végtelen!"...

 

Üzenetét hiven sorba

minden kis virág elmondja,

ugy hullatják szirmuk szerte,

s tünnek el a végtelenbe...

                  (Koncek Veronika)

 

 

MIRE TANIT A TERMÉSZET?

 

Kérdezd meg csak, kérdezd a mezők virágát,

Kérdezd meg kertednek bájos, szép rózsáját:

Hol vette szépségét, hol vette varázsát,

Vajh' ki adta néki diszes, szép palá.stját?

 

Kérdezd meg a patakot, a szép  tengerszemet,

Az erős tájakat, a magas bérceket,

A zugó vizesést, tavat, tengereket,

Hol nyerték varázsuk, és hol szépségüket?

 

Mind, mind egyre tanit, csak egy a felelet:

Ártatlan tisztaság adja a szépséget!

Az erény, az erkölcs adnak egészséget,

Ámde a bün megront viruló szépséget.

 

 

ARATNAK

 

Sok-sok verejtékcsepp pereg most a földre,

Aratnak a gépek zugva, dübörögve.

Sokszor késő éjbe...

Az áldott honi föld bőven terem nekünk,

Lesz az asztalunkon bőséges kenyerünk,

Adjunk hálát érte!

 

Mikor az aratók munkáját szemléled,

Ha egy érett kalászt érinthet a kezed,

Az Istent ne feledd.

Jusson eszedbe: adott esőt, napot,

Neki köszönd meg a bőséges holnapot;

Az Istent ne feledd!

 

Uj kenyér - uj élet: az a méltó hála,

Ha szivednek máris készen az oltára,

Hogy a sok áldásért

Az Egek Urához hálaének szálljon

Hálaadó szivből sok-sok imaszárnyon,

A mi kenyerünkért!

                 (Somogyi János)

 

 

UJ KENYÉR

 

Asztalodon, asztalomon,

az egész ország asztalán,

uj kenyér kinálja magát

mosolygósan, lágyan, puhá.n.

 

Mielőtt még hozzányulnék,

könnyes lesz mind a két szemem:

imádságot mondok halkan,

összekulcsolom két kezem.

 

Csak halkan mondom, csak félve,

hogy ne zavarjam a csendet,

az ünneplő hangulatot,

a visszatérő emléket.

 

hadd éljem át ujra azt is,

amikor csak vágy volt, álom,

egy darab kenyér reggelre,

s kenyér ugy vacsora tájon.

 

Igy joban tudom megköszönni,

Mélyebbről tör fel a hála,

mint zsongó századok álmai

nagy-nagy utakat megjárva.

S e beteljesült örömmel

az ősi rögre hullok én:

Köszönöm Uram! Köszönöm,

hogy van mindenkinek kenyér!

               (Páskulyné Kovács E)

 

 

TERITETT ASZTAL

 

Még itt van a nár, fénylik a vidék,

Az ősz fivalmát nem érezni még.

Hegyet, völget, mezőt öröm lep el,

Mindegyik együtt szinte ünnepel.

A hegytetőről szerteszét tekintek,

R

m mindenütt áldott jelekkel intnek.

Itt áll, mi eddig csak remény vala,

A természet teritett asztala.

 

Lent a mezőn a tápláló kenyér

Sürü keresztje véget alig ér.

Emitt a fák a lankás oldalon

Érett gyümölccsel rakva gazdagon.

Feljebb egymásra már pirulva néznek

A finom, izletes szőlő-gerézdek;

A csüggedő ember már bizni mer,

hogy vállain könyebb lesz a teher.

 

Készitni e sok szép ajándékot,

Egymással ég és föld kezet fogott.

Egyiktől fény, kövér eső, s meleg,

A másik termő keblét nyitotta meg.

Dajkálta őket az anmya-természet,

Gondja latt pezsgő élet tenyészett.

S amit közös jóságuk titka szült,

Most ime mind szemünk elé került.

 

Teritett asztal mindnyájunkra vár,

Kik rég várunk e pillanatra már.

Járulunk is ki távol, ki közel,

Mint egy ünnepre, ugy érkeztünk el.

A magasból az ég és föld Királya

Gyermekeit kegyes szóval kinálja.

Jelenti szava, mely mennyből ered,

Hogy ő bennünket mennyire szeret.

                        (Lévay József)

 

 

NYÁRBUCSUZTATÓ

 

Bucsuzom tőled, kalászt érlelő nyár.

Most ősz van, a táj oly kopár.

Vágyunk utánad, áldott napsugár!

Siratlak...A dalom most messzeszáll.

Szivem remélve visszavár.

- Tudtam, hogy elmész, de ily hamar?

Sugarad, árnyad már más zónát takar.

Hiányzik madárdalod, csodás meleged,

mely átjárta testünk, emelte lelkünket.

- Most ősz van. Amit érleltél,. már hervad.

 Virágok hullnak, a fák elejtik lombjukat...

Lám, ez az elmulás, ha létünk csak a testé...

- Ha Istennel járunk, nyarunk lesz örökké!

                     (Huszta Tiborné)

 

 

NYÁRUTÓ

 

Rámköszöntött nyájas melegével

ez a késő, nyárutói este.

Mintha csak itt várt volna rám,

mintha csak itt állt volna, lesbe.

 

Árnyek hulltak a házak falára,

lábam alá szaladt a széles ut;

mintha örülne minden a jöttömnek,

mint mikor gyermek voltam, éppen ugy.

 

Mert azt hittem akkor, minden ugy van,

ahogy én látom gyermek-boldogan.

De azóta hányzor calódtam már!

Jó barát is megcsalt, megcsaltak sokan!

 

- Most már tudom, ez maga az élet:

próbák, kudarcok és miértak.

Muló örömök ága-boga,

lelkünkben az érzések lábnyoma;

 

Velük megyünk sirva, nevetve,

de mindenképp áldva, szeretve

a nyári estén lemenő Napotr,

az égen felragyogó csillagot.

 

- Mert ez az élet, a mi életünk:

ez a mi utunk, amin megyünk.

S akikkel megyünk: a táraink.

Annál is több, a testvéreink!

 

Nekik is nehéz, őket is tépi,

a sziveiket nekik is vérzi

a fájdalom, és könnyök csordul,

ha a sorsuk épp rosszra fordul.

 

Azért szeressünk, amig lehet,

ugysem tudunk sosem elget

mindenkit hordozni szeretve.

Hamar jön a nyárutói este.

            (Páskulyné Kovács E)

 

 

ŐSZI INTELEM

 

Már alkolnyul, az őszi nap

bibor sugára int.

Egy napnak, egy termő évnek

most vége van megint.

 

Még pár gerezd, és véget ér

az idei szüret.

A föld - annak, ki dolgozott -

jó terméssel fizet.

 

A végzett munka jog szerint

vár jó jutalmauzást,

s ki elnyeri, nem bánja meg

a sok fáradozást.

 

A jó Mester tevéled is

fáradt sok évenm át.

Ha gyümölcsöt keresni jön,

élted vajon mit ád?

 

Örülni fog, látva élted

érett gyümölcseit?

Vagy szomoruan mondja majd:

"Hát csak levél" megint?

 

A békesség, a szeretet

csak hangzatos szavak?

Vagy elvek, mik életedben

meg is látszanak?

 

Gyümölcsözve munkálkodó

életet keress!

Hogy Istennek és embereknek

hasznára lehess.

                (László László)

 

 

ŐSZI GONDOLATOK

 

Őszi alkony. Zörgő avar

szőnyegén lépdelek csöndesen.

Elmult a nyár. Vizsgálgatom:

hozott-e gyümölcsöt életem?

 

Halkan hangzik a bus "talán".

Nyugtalanság marja lelkemet.

Szándékaim jaj, de sokszor

nyargaló, esőtlen fellegek.

 

Ősz van megint. A lomb lehull,,

s a könnyem is pereg csöndesen.

Visszanézve, elveszitett

lehetőségeim keresem.

 

Ha jön a tél, Uram, a fagy

ne érjen el tépett szivemig.

Hadd higgyem el, hogy az időm

kihasználni kegyelmed segit.

 

Ne muljék el se nyár, se tél

életemben terméketlenül.

Csak akkor álljak meg, ha majd

elhaló testem hidegre hül.

Addig munkálkodom segélj,

adj, ő adj erőt, kegyelmes Ur,

őszi lombéletem - ha hivsz,

hulljon nyugodtan: - kezedbe hull.

                     (Gerzsenyi Sándor)

 

 

HÁLAIMÁDSÁG

 

Im, hozzuk néked hálatelten

Hódoló szivünk, jóAtyánk;

Szent hálaérzet kél bensőnkben,

Feléd száll, téged áld imánk.

Jóvoltod dusan megmutattad,

Köröttünk gazdag most a táj;

Hisz javaidat bőven adta,

Áldással teljes a határ.

 

Te adtál nékünk lágy esőket,

Öntözted földünk gazdagon,

Hüs harmat lepte kertjeinket

Vigyáztad oly kegyes szemmel.

 

Napfénnyel áldád kertjeinket,

Hely éltet, táplál és nevel,

Dus fürttel szőlővesszeinket

Kezeddel ékesitéd fel.

Sok szép gyümölcsünk kellemeit

Te raktad rá ily  gazdagon,

Megérleléd a völgy kalászait

Termékeny folyó-partokon.

 

Ki tudná mérni nagy jóságod?

Telterjed az sok csillagon!

Ki ne rebegné imádásod,

Hogy igy elláttad gazdagon?

Örök Jóság! E föld-lakóhoz

Küldéd áldásid legjavát,

Nem nézted azt, hogy áld vagy átkoz,

Betöltéd jóval egyaránt.

 

Csak néked zeng a hálaének,

Kitől jön égi, földi jó!

Tehozzád száll most a dicséret,

Kegyelmes, szent, nagy Alkotó!

Im néked hozzuk javainkat,

Mert gazdagitád életünk,

S hogy áldásod ily bőven adtad,

Köszönjük néked Istenünk!

                (Chr.G.L.Meister)

 

 

ŐSSZEL

 

Atyám, a te kezd soha el nem fárad,

Telerakta megint gyümölccsel a fákat.

Szőlőtőre fürtöt

Szép sorjába füzött,

Ki ne magasztalná isteni munkádat.

 

Mennyei jóságod bőségét kitárja:

Hegy, völgy az emberek gazdag éléstára.

Áldás mosolyog ránk,

Felvidámul orcánk,

Édesen legyinti az örömnek szárnya.

 

Porszem vagyok én csak ezen a világon,

De kegyelmed érzem, nagyságodat látom.

Dicsérve dicsérlek

Mindig, amig élek,

Fejemet meghajtva, szent nevedet áldom.

                         (Pósa Lajos)

 

 

ŐSZI IMÁDSÁG

 

Áldott jó Istenem!

Megköszönöm Neked

azt a nagy kegyelmet,

azt a szeretetet,

amivel tartottad

kicsiny életemet.

- Őszbe fordult az év.

Hullnak a virágok.

Hervadnak a szivemben

megálmodott álmok.

Vágyakat söpöröget

bennem az őszi szél,

szétszórja, elfujja:

a vágy csak ennyit ér.

- Ami mögöttem van,

hadd legyen kár, szemét,.

Ami előttem van:

legyen minden Tidék!

Kegyelmed boruljon

utam hajlatára,

a nappaljaimra

és az éjszakámra.

Havas téli napon

melegitsen Igéd,

a téli csend bennem

bontsa ki szépségét.

Szenvedélyes hittel

ugy várjam a tavaszt,

hogy a lelkem fáján

virágot bontson az.

És gyümölcstermő nyár

jöjjön életembe:

és a Te nagy Neved

szenteltessék benne.

                                 Ámen.

        (Páskulyné Kovács E)

 

 

AKÁCSOR ŐSZ UTÓJÁN

 

Jobbról, balról, hátul: elől:

Tövis, tövis.

Tövis mindenfelől.

Virágtalan, kevéltelen az ág.

Szurószemü kisértetek a fák.

Ahogy köztük megyek,

láthatatlan kezek

Ujjanyomán vérem rubintja hull,

A vérszomjas föld felissza vadul.

 

Ha minden csppből csak egy füszál nőne,

Dus rét lenne itt, lelkek legelője.

De fü se nő az én vérem nyomán,

Őszi akácok ritkuló során.

 

Tövis, tövis,

Tövis mundenfelől.

 

A ritkuló sor tulsó végiről

Valaki lassan szembejó velem,

De Ő fehéren jó, s csendesn.

És amrre vére runtja hull:

Virág fakad, fa nő, hegy tornyosul,

Tenger tágul - a világ végéigl

S az Ő vérétől áldott midenik,

Az ő fején is ott a korona

Tövisből, tövisből a korona.

Ketten megyünk egy akácsoron át,

Csak másképp hordozzuk a koronát.

                     (Reményik Sándor)

 

 

T É L

 

Most nincs virágillat, fény,

 nem száll a lepke,

a csillanó szentjánosbogár

a hó alatt el van temetve.

- Eltünt a szorgos hangyaboly,

mind megtalálta valahol kenyerét:

mert nyáron megkereste.

 

- Köd lepte be a fázós tájat,

csipkája olyan, mint ravatal mellett

a mélyen fájó, néma bánat.

- Tél vn. Hideg, borzongató.

Most alussza álmátValaki

a csillagok fölött odafönt.

              (Páskulyné Kovács E)

 

 

REMÉNYSÉG

 

Durván ne lépj a kerti földre,

ha szór a tél havt, fagyot.

Csöndes reménység szunnyad ott,

bár semmivé lett dicsze, zöldje.

 

Az apró, szerteszórt virágmag

- kikelti majd tavasz szele,

mosolygás, élet jó vele -

álmodja érkeztét a nyárnak.

 

Olaan hideg, bus tél az élet!

lelkünk virága mind lehull,

a tél boruja ráborul -

tavaszt, nyarat alig remélhet.

 

De jő a Lélek zugó széllel,

s virulás támad körülünk,

az Istennel megbékülünk:

Krisztus megváltott drága vérrel.

 

Érezzük már jöttét a nyárnak,

mit nem követ ősz,. elmulás,

mindig nagyobb a virulás,

szent, tiszta hévség át- meg áthat.

 

S ha elérünk e boldog nyárba,

hol fényt Napunk, az Isten ád,

Felé árasztja illatát

a lelkünk teljes virulása.

               (Dömötör Ilona)

 

 

A TÉL SZÉPSÉGE

 

Ugye, szép a tavasz, mikor

rügy születik, s madár dalol?

S ha daluk némul, szép ugye,

nyáron a méh s virágzene?

És nem szép-e, ha elmult a nyár,

és a levél lehullva már

cipőnk orránál kavarog,

vagy sarkunknál ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak;

sétálgatok a fák alatt,áöles hóban áll mindegyik,

odvukban mókus aluszik,

s bármily kicsiny az ág, a gally,

mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépited,

nagy virággá te épited

ezt a fát, ötven fekete

karját fehérrel vonva be,

mig a gllyakra millió

kis fehér kesztyüt huz a hó.

                 (Ford. Szabó Lőrinc)

 

 

 

UTSZÉLI FÁK KÖZÖTT

 

Kocsink előtt két fürge ló szalad.

A vetés alszik még a hjó alatt.

Amerre nézek, téli, holt mezők

és téli fák, utunk szegélyezők:

Nem ontja ránjuk sugarát az ég.

Nem bomlik rajtuk rügy, se barka még.

Illat se száll, madár se csisereg.

De mig fogynak a kilométerek,

magamban elmerülve, csendesen

egyre a fákat, a fákat lesem.

 

Olyan nagyok, olyan hatalmasak

és ember felett diadalmasak!

Ki parancsolhat, hogy rügyezzenek?

És ha rügyeznek, ki tilthatja meg?

Állnak a föld felett, az ég alat..

Ezernyi titkos gyökérszál szalad

a földből nyerni, venni életet,

és nőni az ég felé a föld felett.

Állnak szabadon és függetlenül.

Uruk csak egy: az Isten egyedül.

Egy akarat, egy égi akart.

Állnak a föld felett, az ég alatt.

  Ki parancsolhat, hogy rügyezzenek?

És ha rügyeznek, ki tilthatja meg?

A nagy ember milyen piciny parány

a tavasz tisztatüzü hajnalán.

Akarja, nem akarja, hajt az ág.

Akarja, nem akarja, száz virág

és millió selymes levélke nő.

Akarja, nem akarja, tör elő,

a kemény kéreg, fagyos föld alól

kitör az élet, s győztesen dalol.

 

Ember, ha öl, ha gyujt, ha irt, ha árt,

olyan erősnek képzeli magát.

De vérrel irott uj határokon

ha a tavasz fuvalma átoson,

s kivirulnak a gránát-szántott mezők:

a fák a győztesek, a rügyezők

minden rügyükkel messze hirdetik,

kiáltjájk - és ki tiltja meg nekik? -

szólják az ég alatt, a föld felett:

Amit Isten akar, csak az lehet!

 

Egyetlen meleg, tavaszt akaró

szavára széled a hótakaró,

élet tör át a halott avaron!

 

Uram! Akaratodat akarom!

                           

                         (Turmezei Erzsébet)

 

 

TÉLI REGGELEN

 

Ködös, borongós, koratéli reggel,

mindenki fázik és reszketőn vaci,

a varjuhad károgó sereggel

a tar földön szomorun andalog.

Lehangoló, bus, szürke már a táj,

s ugy érezzük sokszor, hogy nincs remény.

A fölhasitott tarló minden röge fáj

az elmulásdérlepte téli reggelén.

 

Pedig a föld most csak pihenőre tért,

a fák lombjávaol nem hullt le az élet!

Kár a károgók gyászöltözékéért.

Elmuló ősz, - nem halunk meg véled.

Mert  ime itt-ott egy gyönge levél,

mely a föld röge alól már kubujt,

az őszi vetés már reményről beszél;

tavaszról, föltámadásról, mert van kiut.

 

Óh, mit károgsz hát, te panaszos, sötét,

mindig csak elégedetlen bus sereg!

Nem látod Isten tanitó kezét,

mely áldását im titkon adja meg?

Nem látod már, az egyetlen pohárka

üditő vizben mit ád a szeretet,

vagy falat kenyérbe, öltözet ruhába

Isten uj tavaszát már fejtve bujni megY?

 

Nem látod a szives, barátságos mosolyt,

a hit bár gér, de szép zöld levelét?

Ne károgjál, mert hazug és koholt

e bu. Én várom a tavasz leheletét.

Mert amikor Jézus ujra megjő,

kizöldül a hit, az örök tavasz.

Eltünik a köd, a bu, a komor felhő,

a gyász, a könny és a siralmas sok panasz!

 

És leheletére majd dicső fény honol

itt e bünös földön, mely most oly sötét,

s a szeretetből adott poharakból

gyüjt Jézus majd szeretet tengerét.

A rongyokból tákolt uj ruhákat,

mit varrtak és adtak a jó szivek,

megfosztva a mennyei ruhatárat

Jézus megszázszorozva adja meg.

 

E bus, borongós téli ködből vágyom

a ragyogó, fényes tavaszba át,

hol majd vágyaim teljességét látom,

s Jézusnak örökké derüs mosolyát.

Hol a pohár viz tengerré változik

s az egy falatból örök kenyér leszen,

a szeretet soha el nem távozik,

s szivemet Jézus lábához teszem!

                          (Bajor László)

 

 

AZ ESZTENDŐ NÉGY SZAKASZA

 

         T A V A S Z

 

Istenem, megint tavasz van.

Dicsérlek az uj tavaszban,

s róla mondok éneket.

Szeretném rügyét, reményét,

minden illetát és fényét

megköszönni Teneked.

Minden lelkes cinkehangot,

minden hóvirágharangot,

hazatérő madarag,

simogató sugarat.

 

Áldalak a tarka rétért

és a sarjadó vétésért.

Áldalak, hogy a magot

alig, hogy mi elvetettük,

reménységel eltemettük,

hüs esővel áztatod.

Dolgos méhet, könnyü szellőt,

édes illatot lehellőt,

mindent köszönök Neked,

Köszönöm az életet.

 

Azt a husvéti hatalmas,

halalon is diadalmas

Életet, Kit a tavasz

minden fénye hódolattal

szolgál, hirdet és magaszta.:

a feltámadt Krisztus az!

Ne is érjen soha véget

ez a tavaszi dicséret:

mert hiszen az Életet

megköszönni nem lehet.

            (Turmezei Erzsébet)

 

 

      N Y Á R

 

Uram, áldalak a nyárban.

Aranykalászos határban

száll most hálával teli

trónusod elé az ének,

tüzéért a nap hevének,

mert a szemet érleli.

Esőcseppek záporáért,

hajnalok hüs harmatáért,

mindenért az ég alatt

vigassággal áldalak.

 

Friss vetés, szép zöld igéret

magot hozott és megérett,

s mint lengeti a szél,

zizegő, szelid szavával,

hitet tevá himnuszával

nagy jóvoltodról beszél.

Boldog, aki érti, hallja,

s mig aratni lendül karja,

miközben rend rendre dül,

Téged dicsér egyedül.

 

Minden kicsiny buzaszemben

térdre kényszeritesz engem,

csodatevő Istenem.

Kezed odatette áldva

a nyár gazdag asztalára

mindennapi kenyerem.

S asztalán a keresztfának

Fiadat is odaszántad,

hogyBenne legyen nekünk

kenyerünk és életünk.

 

 

    Ő S Z

 

Uram, bucsuzik az élet,

mert a gyümölcsök megértek,

meleg nyárnak vége lett.

Elszáll a vándormadár is,

és megborzong a virág is.

Hullanak a levelek

aranyszinü szemfödélnek.

Egyre csendesebb az  ének,

de borongós ég alatt

most az őszért áldalak.

 

Üzensz sárguló levélen

és elém irod az égen

vándormadarak jelét,

hogy mélyen a szivembe rejtsem,

vándor voltom ne felejtsem:

vándoroljak Tefeléd.

Mind korábban itt az este,.

Megért a szőlő gerezdje...

Hadd mondjak Uram, Neked

mindezért dicséretet.

 

Köszönetet a ködért is,

a lehulló levélért is,

minden gyümölcsért a fán...

röptéért vándormadárnak...

Hirdessétek könnyü szárnyak,

hogy van melegebb hazám!

Át a ködön, át az éjen

édes zengéssel kisérjen

dérbelepte réteken

őszi hálaénekem.

 

 

    T É L

 

Jó Atyánk, Te elaltattad

a földet és betakartad,

mint a fáradt gyermeket.

Neked mindenre van gondod.

Most a hideg télben mondok

jóságodról éneket.

Hiszen a fagy sem itélet,

azért is áldalak Téged.

Szent kezedből, Istenem,

kemény tél is kegyelem.

 

Hogyan nyilnék szám panaszra,

bár a földet tél havazza,

s vad szél rázza ablakom.

Boldog betlehemes ének

kél szivemben, mig a szélnek

süvöltését hallgatom.

Szegényes jászlán szivemnek

ott a belehemi Gyermek,

s ragyogva árasztja szét

életadó melegét.

 

Karácsony szeretetével,

nagy örömüzenetével

át a hideg teleken,

át a hólapett határon

utam énekelve járom,

s mindeneknek hirdetem.

Osztom, osztom drága kincsem,

s fogyta nincsen, vége nincsen.

Zengem a dicséretet:

Legnagyobb a szeretet!

 

 

           - - - -. . . - - - - -

 

 

 

A HÓVIRÁG LEGENDÁJA

 

A télvégi erdőt hogyha járod,

rabul ejt a zord, rideg világ.

S üde foltként, sőt avar közt látod

azt a szerény, halvány kis virágot,

amelynek a neve...: "hóvirág"...

 

Törékeny lénye, mint a szent alázat,

lehajtott fejjel várja, hogy letéped,

és amig haldoklik... ime hangja támad,

s elmond eg régi kis mesét...:

 

Tudod, mikor már a föld minden virága

megkapta szinét, s pompás illatát...

utoljára maradtam... én árva,

hallgatva társaim gunyoló szavát:

"Óh te szegény!... ugyan sokat értél,

hogy gyáva módra semmit se kértél

az Alkotótól... osztás idején!

Ime... itt van szerénységed ára...

Te vagy a föld utolsó virága...

Szin és illat nélkül életed mit ér!?...

 

De meghallá az Ur a csufolók szavát,

magához intett:"Jöjj hát közelebb..."

Letörlé harmat-könnyeim záporát,

s szeliden kérdé: "Most mit tegyek veled?

A nagy osztás immár befejeztetett!...

De, mert a szerénység jutalmat kiván...

Legyen tiéd a legnagyobb erő!

Küzdelmes, nehéz sors az, ami vár,

de, hogy mégse legyen életed sivár,

te lész a Hirnök!...Tavaszt hirdető!"

 

Lehajtott fővel köszöntem kegyét

az Alkotónak... a fejem ugy maradt.

Elfoglaltam az őrt-állók helyét,

s a dermesztő, fagyos tél rámszakadt!

 

Azóta... bár még minden alszik a földön...

Hóbörtön... jégpáncél minden göröngyön...

megindul bennem a lüktető élet,

hegyes bibófejem az égnek,

feszitem rögnek... .és feszitem jégnek,

mert vagyok a tett... és vagyok az erő...

a zordon, hideg tél falát döngető...

Jöttömnek örvend az egész világ,

hisz én vagyok a legelső virág!

Tavasz idején a hit és a remény...

Árvák kezében pár fillér... kenyér!

Halálom ára nekik az élet...

Köszönöm Isten... Köszönöm Néked!

... hogy énrám biztad a tavaszi varázst!

S hogy hirdethetem a szent feltámadást!

Köszönöm... köszönöm... - itt elakadt szava -

S a kis hóvirágnak... Tavasz hirnökének...

elszállt utolsó, boldog sóhaja.

 

 

 

         - - - - - - . . . . . - - - - - -