Itt az idő…
Az alábbi tapasztalat, amely részlet Nicusor Chitescu, azonos című könyvéből, egy h. n. adventista evangélizátortól származik.
Egy egyetemista lány, szülei társaságában, felkeresett egy spiritiszta médiumot. Amint hazaértek, a lány megbetegedett. Több orvossal konzultáltak, különböző kezelési módszerekkel próbáltak állapotán segíteni, mindhiába. Kimondhatatlan szenvedésekkel teli hét év következett.
Szülei elvitték egy protestáns lelkészhez is, hogy imádkozzon érte, de az képtelen volt szembe nézni a feladattal, szó szerint megfutamodott attól a kihívástól, amit látott és hallott.
Később valaki azt tanácsolta az elcsüggedt családnak, hogy próbálják megkeresni az adventistákat, mert ott rendszeresen gyakorolják a betegekért való könyörgést. Az adventista lelkész első imájára a lányt valami erő a földre teperte, és érthető hangon a következőket mondta: „Harmincheten vagyunk.” Ötven imanap után egy másik hang szólalt meg: „Harminchat démon már elment, de én maradtam.” Mindent magnószalagra rögzítettek.
Ezután napi öt órában egy háromfős csoport még harminc napig tovább folytatta az imádkozás küzdelmes szolgálatát, míg végül sikerült a lánynak teljesen megszabadulni a démon hatalmából.
Egyik nap, amikor a szabadban egy széken ülve olvasta E. G. White Nagy küzdelem című könyvét, egyszer csak egy láthatatlan kéz kiragadta kezéből, egy kevés ideig a levegőben tartotta, majd a földhöz vágta.
Egy másik alkalommal, amikor ugyanezt a könyvet olvasta, újból egy hangot hallott, amely ezt mondta: „Dobd el a könyvet!”, de a lány nem akarta a parancsot teljesíteni. Akik a lány közelében tartózkodtak, megborzongtak a hang hallatán, amely a következőképpen folytatta:
„Gyűlölöm azt a kiadót, ahol ezt a könyvet nyomtatják, mert leleplezi terveimet és munkámat. Gyűlölöm ezt az idegesítő, zavaró könyvet. Én tudom, hogy napjaim meg vannak számlálva, és sokkal kevesebb időm van még, mint gondoljátok. Most szabadok vagytok, és nyugodt körülmények közt éltek, de ennek ellenére elszalasztjátok a tanulás lehetőségét, mert lelkileg alszotok. Minden egyház az enyém, csak a H. N. A. Egyház nyugtalanít.”
Ezután erőteljes robaj és egy hátborzongatóan gúnyos kacaj hallatszott, majd ismét beszélni kezdett.
„Ennek ellenére megelégedett vagyok, hogy tagjainak a fele úgyis az enyém. Semminek sem örülök annyira, mint amikor látom, hogy a fiatal lányok és asszonyok testhezálló, szűk nadrágban, sminkkel, kifestett szemmel és körömmel járnak. Ezek az úgynevezett hivők az enyémek és engem szolgálnak. Az is különösen gyönyörködtet, amikor látom, hogy pletykálkodással, egymás megszólásával töltitek az időt, ahelyett, hogy a Bibliát és a Prófétaság Lelkének írásait tanulmányoznátok. Megelégedett vagyok akkor is, amikor szép zenei áhítatokat tartotok, és közben gyűlölködtök, veszekedtek egymás között és elhanyagoljátok a missziómunkát.”
Sátán hangja olyan erőteljes volt, hogy száz méteres távolságra is elhallatszott.
Szerkesztői megjegyzés: Ez a tapasztalat talán sokak számára valószerűtlennek tűnik, mintha nem is Sátántól származnának azok a gondolatok, hogy napjai meg vannak számlálva, hogy elhanyagoljuk a missziómunkát, hogy gyűlölködés és veszekedés jól megférnek sorainkban a szép zenei áhítatokkal. Azt kell, mondjuk, hogy teljesen mindegy, valójában kitől, vagy kiktől származnak ezek a gondolatok – sajnos igazak. És az is igaz, hogy akik festik magukat, pletykálkodnak, veszekednek, egymást megszólják, és nem végzik a missziómunkát, amivel az Úr megbízta követőit, azok nem az Urat szolgálják, hanem Sátánt. Nagyon fájó ezt így kimondani, de gondoljuk csak meg, hogy a szüzeknek valóban csak a fele ment be a menyegzőre, ami azt jelenti, hogy a másik fele az ellenség zsákmánya lett.
Ugye nem szeretnél azok között lenni? (Azt hiszem, ideje lenne már komolyan venni a tíz szűz példázatát.)