Akiket a szüleik eldobtak

Ócsai László és a felesége Nyírbogdányban a három saját gyermeke mellett nyolc állami gondozottat is nevel, az utóbbi időben már hivatásos nevelőszülőként. Kezdetben néhányan elég furcsán néztek rájuk, vélhetően nem sokan vállalkoznának hasonlóra.

– Öt évvel ezelőtt, egy téli ünnepen kezdődött – idézték. – Nem akartunk csupán magunk lenni a három gyerekkel; úgy gondoltuk, szívesen befogadnánk mást is a szeretetteljes légkörbe. Így jutottunk el Berkeszre, a nevelőotthonba, Zolit és Pistit kihoztuk magunkkal. A barátság tartósnak bizonyult, a mieink azért sírtak, hogy a két fiúnak el kell menni, k pedig maradni akartak. Az iskolai szünetekbe és a hétvégeken mindig kihoztuk őket az otthonból. Végül Pisti más nevelőszülőkhöz került, Zoli maradt, és Robi került melléje. Alapítványi és GYIVI-segítséggel, no meg saját erőnkből beépítettük a tetőteret, mind az öt fiú segített, így aztán sikerült.

– De miért vállalkozik egy háromgyerekes házaspár újabbak nevelésére, különösen, ha problémás gyerekről kell gondoskodni?

Mindketten elmosolyodtak.

– Tudja, mi nagy családban nőttünk fel mind a ketten, és a vallásosságunk is hatással volt az elhatározásunkra, segíteni akartunk. Hiszen ezek a gyermekek nem tehetnek arról, hogy ilyenek a szüleik. Azt szeretnénk, hogy ismerjék a (teljes) család fogalmát, s ők, illetve majd a gyermekeik már így nőjenek fel, szeretetben. Nem elhagyottan, eldobottan.

Nem pénzért csinálják – fejtették ki –, hiszen a hivatásos nevelőszülői fizetésük nem sok; amit kapnak a gyerekekre, az rájuk is megy. Persze, cseppet sem panaszként mondták, csupán a félreértés, a téves hiedelem eloszlatása végett.

Ottjártamkor ébredtek fel éppen a legkisebbek, a négy első osztályos. Látszott a felnőtteken, a szívükön viselik a sorsukat, mindegyikhez volt egy-egy kedves szavuk, barátságos mosolyuk, simogatásuk. S érezhető volt, ez nem a vendég jelenlétének szól, hanem szívből jövő.

– Ahány gyereket itt lát most, annyi családból valók. Egyetlen testvér sincs a fogadottak között. S mindegyik egy-egy külön egyéniség. Tanulniuk kellett eleinte az alkalmazkodást.

– Valamennyit a nevelőotthonban adták nekünk, nem mi választottuk őket. Problémás, időnként nehezen kezelhető volt szinte mindegyik. De jól kialakult a kapcsolat, megtanultak együtt élni, s jól megvannak egymással. És – tette hozzá Erzsébet – az iskolától, a GYIVI-től is nagy segítséget kapunk. Köszönet ezért a nevelőknek és az igazgatóknak egyaránt.

Közben a kicsik rajzolgattak, a nagyobbak az udvaron s a kissé távolabb levő istállóban tevékenykedtek. Az egyikük maga vállalta fel az udvarseprést. Nincs kényszer, erőszak a munkában, hallottam a házigazdáimtól, a tenni akarás megvan a gyerekekben. Ha valamihez nincs kedve az egyiknek, csinál mást. A nagyobbak saját döntése volt a jószágvásárlás; ló, tehén, kis birtok (szőlő, gyümölcsös) van a nevükön. Nem tévedés, a gyerekek nevén. Így aztán a sajátjukénak érezhetik, a dolgoznak. Övék a munka, a feladat, s övék a tulajdon. Ösztönzőerőnek jó, s a felelősségérzetet is növeli. Kapálnak, takarítják az istállót, szedik a zöldséget, gyümölcsöt, méhészkednek.

– Jó gondolat van a fejükben – jegyezte meg Ócsai László –, tervezgetnek előre is. Együtt járunk gyűlésre, árusítják a tejet, szóval, ismerkednek a világ dolgaival, hogy ne legyenek elveszett emberek. Igyekszünk másokkal is elhitetni (a nyolc nevelt közül hét cigánygyerek), nem a bőrszín, hanem a tett alapján kell ítélni.

A jelek azt mutatják, az Ócsai házaspár arra törekszik, hogy ne elszigetelten éljenek a neveltjeik, hanem érezzék azt, egy nagyobb közösség tagjai, hasznos emberek. Akik dolgoznak a ház körül, a földterületen, a jószágokkal, eközben tanulnak sokfélét a gazdálkodás rejtelméből. Minél több dolgot megtanulnak, annál kevésbé ijednek meg, ha dolgozni kell, esetleg szakmát váltani.

A saját gyerekek közül a két legnagyobb fiú szakmát tanul. Laci asztalos lesz, Árpi szobafestő, a 15 éves Karcsi gazdálkodó lett. A neveltek közül a vele egykorú Robi a gazda fő partnere, az ő feladata lett az utóbbi időben a fejés. Szeretik a jószágokat. Besegít a gazdálkodásba Zoli is, de ő jobban szeret a házi munkában segíteni. A kisebbek még általános iskolások. Tamás hetedikes, Kriszti negyedikes, Erika, Tibi, Mariann és Rita elsős.

A látogatás tapasztalata és az a tény, hogy díjazottak lettek a „Családalapítvány élő nemzeti kincs” pályázatán, azt bizonyítja számomra, így is lehet, s talán érdemes is élni. Nagy szeretettel nevelve a gyermekeket, akiket a szüleik eldobtak. S ennek ellenére megtudhatják az Ócsaiékhoz hasonlók révén, milyen érzés is szerető családban élni.

Kovács Dénes